Székely Ervin: Beharangozó

Immáron tízedik alkalommal jelenik meg az idén a Nagyszalontai Kalendárium. A kerek évforduló most is alkalmat ad a számvetésre és az összegzésre egyaránt.

Azt hiszem, hogy a kiadvány kiötlője, szerkesztője és menedzsere, Tódor Albert volt polgármester jól választott műfajt. Kányádi Sándor idézi valahol azt a népi mondást, hogy nem lehetett olyan szegény egyetlen paraszti ház könyvtára sem, hogy legalább egy Biblia, egy Petőfi-kötet és egy kalendárium ne lett volna benne.

Valamikor a kalendárium nemcsak szórakoztató vagy elgondolkodtató írásokat, de hasznos mezőgazdasági, egészségügyi gazdasági tudnivalókat is tartalmazott, tájékoztatott a névnapokról, frontosabb ünnepekről és alapvető mezőgazdasági munkák elvégzésének ideális időpontjáról is, így aztán valóban nélkülözhetetlen kelléke volt a mindennapoknak (abban az időben a marketing menedzserek még nem fedezhették fel, hogy milyen tökéletes reklámhordozó lehetett volna a kalendárium, ezért nem is sikerült tönkretenni azokat).

S bár a kalendáriumok tartalma, stílusa az évszázadok során sokat változott, alapvető funkciója, a tájékoztatás és szórakoztatás sohasem veszett ki. Erdélyben a XIX. században divatos polgárosodott kalendáriumok hagyománya fogant meg. Ezekből már kimaradtak a politikai tartalmú cikkek, helyettük a mai szóval közszolgálatinak mondható írások domináltak. A kalendáriumok szerzői ugyanakkor – jó kereskedelmi érzékkel – gondoltak a hölgyekre és a gyerekekre is, ezért egy rendes kalendáriumból a receptek vagy szabásminták, de még a mesék sem hiányozhattak. Ez a hagyomány ihlette a Nagyszalontai Kalendáriumot is.

Természetesen egy XXI-ik századi kalendáriummal szemben már más igények is megfogalmazódnak. Ha egymás mellé tesszük a Nagyszalontai Kalendárium eddigi kilenc kötetét, azt tapasztaljuk, hogy Tódor Albert a fontolva haladás biztonságos útját járja.

Egyfelől megőrizte a hagyományos kalendáriumok műfaji nyomvonalát, az olvasó változatos kínálatát találja szépirodalomnak, rejtvényeknek, hasznos információknak, ugyanakkor felbecsülhetetlen értékű helytörténeti adatokat közölt ezekben a füzetekben. Innen tudtam meg például a szalontai dűlőneveket, ragadványneveket, nagyon sok várostörténeti érdekességet, hogy nagyszalontai jeles szülötteinek kevéssé ismert életrajzi adatairól már ne is szóljak.

Ez a sorozat minden bizonnyal fontos és megbízható adatbázisa lehet a város egy majdan elkészülő monográfiájának, de haszonnal forgathatják a XIX. és XX. század Partiumának gazdasági-kulturális életét kutató történészek is. Itt kell megemlíteni a helytörténeti munkák fáradhatatlan szerzőjét, Dánielisz Endre tanár urat, aki valóságos élő lexikona a városnak. Néprajzi, helytörténeti irodalomtörténeti írásai adják a sorozat igazi erősségét.

A Nagyszalontai Kalendárium másik említésre méltó érdeme, hogy nem akar több lenni annál, ami. A tudományos igénnyel megírt munkák nyelvezete is közérthető, bárki számára hozzáférhető, a műfaj szabályait messzemenően tisztelő kiadványról van tehát szó. Olvasmányos, amelyből a humor sem hiányzik – aki a szerkesztőt akár felületesen is ismeri, ezen a legkevésbé sem csodálkozik –, s még véletlenül sem kíván álszent tudományossággal ránehezedni az olvasóra.

Örvendetes, hogy a nagyszalontai kalendárium a könyvkiadás mai áldatlan korában megérhette a tízedik évfolyamát. Csak Tódor Albert a megmondhatója, hogyan sikerül neki évről-évre pályázati pénzt felhajtani, majd kiadni és végül a – sajnos – szerény nyereségből valamilyen jótékonysági célra adományozni. Merthogy a Nagyszalontai Kalendárium immár tízedik éve szigorúan társadalmi munkában, közösségi érdekből jelenik meg. Tisztelet érte.

Kimaradt?