Székedi Ferenc: Így megy ez

Rabo Karabekian (1916-1988).

Amint a magyarországi kormányzat Azerbajdzsánnal és Örményországgal kapcsolatos, történelmi dicsőségre és az utókor hálájára alighanem tökéletesen alkalmatlan kalandjairól hallottam-olvastam a napokban, mindvégig azon törtem a fejem, vajon kit ismerek az örmények közül a legjobban. Az azerbajdzsániak (nem fölösleges ez a nyelvtörően alliteráló határozott névelő?), persze, szóba sem jöhettek.

Nyilvánvalóan lehetne úgy tenni, mint egyik szomszédom, aki lerakta a küszöbön két sáros csizmáját, és a tiszta szobában bekapcsolta a számítógépet (nincs itthon, bement a világhálóra – mondta a felesége a postásnak, aki azért kereste, hogy azonnal írjon alá valamilyen okmányt). De hát mi értelme a virtuális világban bolyongani, hiszen Bakuról meg az olajról mindenki hallott, arról a kft-ről pedig, amelyet egy székelyföldi fiatalember éppen ott jegyeztetett be, hogy szarvasgombát keresgéljen a Kaukázusban, elenyészően kevesen. Semmiféle saját élmény az azerokkal, azeriekkel, azeriakkal, azerekkel (melyik a helyes?), maradnak tehát az örmények.

Saját élmény? Akit soha nem felejtek: Rabo Karabekian.

De hát miért nem a bécsi mechitarista kolostor (mekitarista, mehitarista, mesitarista, mindenki ejtse úgy ki, ahogyan kedve tartja, hiszen az intézmény a világ mind a négy égtája felé nyitott), ahová régvolt fiatalságomban néhány éjszakára befogadtak a szerzetesek, sőt a nyomdájukat és a földkerekségről összegyűjtött örmény kincseiket is megmutatták?

(Hacsaturjan azokon a nagy fekete bakelit hanglemezeken, amelyeket a mai nemzedékek csak az újarisztokrata DJ-k eszközeiként ismernek. Mellette David Ohanessian, lehet keresgélni a wikin a szovjet zeneszerzők és a bukaresti operaénekesek között. Könyvek, könyvek és könyvek minden kötésben, minden nyelven és persze örményül azokkal a furcsa betűkkel, amelyek mintha százlábúak hadseregeként meneteltek volna át az oldalakon, akkori logikám szerint órákon át fel nem fedezve, hogy melyikük az első és éppen hol vonszolja magát az utolsó.)

Vagy miért nem Issekutz, akinek nagy-nagy nekibuzdulásomban napokon át olvastam többkötetes gyógyszertanát, de nem azért, mert gyógyszerész akartam lenni, hanem mert valamit nagyon, de nagyon szerettem volna megérteni?

Vagy miért nem Tarisznyás Márton, az egykori múzeumigazgató, aki sokdioptriás szemüvege mögött olyan esendőnek és révetegnek tűnt, hogy mindig csodáltam: miként volt képes kibányászni Gyergyószentmiklós anyakönyveiből és csak ő tudja, milyen levéltári anyagokból, azt rengeteg örmény vezetéknevet, amelyek az idők során szép lassan magyarrá hasonultak, de nem szószerinti fordításukban, hanem kiejtésükben. (Ajaj, micsoda botrányok robbantak volna ki, ha egy az egyben magyarra ültetik a mesterségekre, olykor pedig egyenesen a jellembeli tulajdonságokra utaló neveket?)

Vagy miért nem a bukaresti Bedros Horasangian, akinek novellái közül 1989 előtt olyan sikerrel válogattam, hogy magyar fordításuk Magányos ló az autópályán címmel csak a cenzúra eltörlése után jelenhetett meg, miközben ő maga a New-York-i román kulturális központ munkatársaként tűnt fel, de nem valószínű, hogy megérte Patapievici-et, és kötve hiszem, hogy bármikor is elboldogulna a BB-tudást és a politikát oly sikeresen pénzzé alakító Margával.

Dehát akkor miért mégis Rabo Karabekian?

Mert Jackson Pollock kortársaként, absztrakt expresszionista festőként, második generációs amerikai örményként rengeteg tud az örményekről, a népirtásról, a szétszóródásról, a menekülési útvonalakról, a szellemiségről, a gondolkodásmódról, a pénzről, a bibliáról. Mindenesetre jóval többet, mint azok a mai (többek között erdélyi, levéltárakban amatőrködő) szerzők, akik úgy gondolják, hogy Musza Dag csupán szépirodalom, hiszen a székely-török barátság a rossz törökökkel nem is létezhetne, következésképpen az örmény genocídium nem lehetett más, mint egy korabeli terrorista különítmény össze-vissza lövöldözése.

Bizony, nemrég tartott könyvbemutatón hallottam én hasonlókat és nem is tudtam feledni.

De Rabo Karabekian önéletrajzában másról beszél.

Igaz, mindezt az általa megteremtett főszereplőről az a Kurt Vonnegut írta, aki neve ellenére nem német, hanem amerikai, akit a második világháborúban, Drezdában, német hadifogolyként, saját honfitársai és harcostársai, az angol-amerikaiak az ötödik vágóhídon alaposan megszőnyegbombáztak, és akiről remek doktori disszertációt állított össze a csíkszeredai Sapientia egyik előadója.

Nem tudom a Bluebeard, az 1988-ban megjelent regénye, amelyen angolul rágtam át magam, ott sorjázik-e a forrásmunkák között vagy sem. Bár alighanem Kékszakállként (a zseniális filmcímektől eltérően ezt meglehetősen nehéz félremagyarítani) azóta anyanyelvünkön is megjelent.

Valami azonban mostanában magyarul aligha jelenik meg. Hogy miért éppen most költöztették át az egyik B-betűs fővárosból a másik B-betűs fővárosba a gyilkos azeri nemzeti hőst és az életfogytiglanból miért fogyott el a fogytiglan és miért vált dicsőségessé az élet.

Ha élne, Vonnegut minden bizonnyal képes lenne megírni, hiszen ő bárkinél jobban látta, hogy minden mindennel összefügg.

Jómagam persze, a fentiekben, csak követni próbáltam a stílusát.

Közel sem copy-paste-ezéssel, amint az a magyar-román politikusi plágiumokban megszokott. Hanem kissé másként. Elgondolkodva. Amiért nem jár semmiféle cím, rang vagy miegymás.

Hiszen nem az írás fontos, hanem az aláírás.

Bizony, mifelénk így megy ez.

And so it goes. (Lábjegyzet: ez már Vonnegut típusmondata.)

(U.i.: Múlt heti jegyzetemben a Toró-család azonos nevű tagjai közül kettőnek a nézeteit részben összemostam. Elnézést az érintettektől és az olvasótól. És köszönöm mindazoknak, akik tévedésemre figyelmeztettek.)

Kimaradt?