Ady András: Ugyanaz másként

Tény, hogy a 2011 és 2012 forradalmi tavaszok szélesvásznúbbak voltak, mint bármi, ami történt a glóbuszon, s az is reália, hogy ezek hatásait minden valamirevaló állam találgatja, bár tudják: még várni kell, míg a jövőmódosító hatásuk látszik.

Ugyanakkor pont ennek a színpompás, mindig halálos tavaszoknak köszönhetően figyelemperemre szorultak olyan afrikai események, amelyek szintén forrongó időszakhoz kapcsolhatóak.

Elefántcsontpartra, Malawira, Burkina Fasora, Etiópiára, Szváziföldre, Ugandára, Nigériára, s a két Szudánra vagy Mozambikra gondolok, ahol szintén felkelésekre, ellenállásra, vagy épp rezsimcserékre került sor.

Továbbra is fenntartom, hogy a Közel-Keleten, vagy Észak-Afrikában csak kevés helyen került sor forradalomra a fogalom klasszikus „akasszátok föl a királyokat" értelmében, az emberek ritkábban látták „lógni" addigi uraikat, hogy helyükre újakat vegyenek a nyakukba.

Ugyanakkor egyre formásabb az az elemzői elmélet-embrió, miszerint Afrika közepén, déli részein azért kerülhetett sor hasonló eseményekre, illetve azért kerülhették el ezek a szenzációhajhászok és így a borzongásorientált közvélemény figyelmét, mert kisebb hangerővel zajlottak. A hangerőt itt nyugodtan lehet érteni, mint az egy főre eső Kalasnyikovok elsütéséből származó durranások decibelben kifejezett értéke.

Mielőtt berzenkednék az elmélet ellen az elefántcsontparti és a szíriai fegyverhasználat-mennyiség közti különbségre gondolok, és arra, hogy, bár Afrikában is elhangzottak emberjogi követelések, lázadtak a mindent átható korrupció, vagy az éppen regnáló kiskirály és udvara kegyetlensége ellen, mintha az igazi okok nem ezek lettek volna.

Az afrikaiak kevesebb lelkesedéssel fordultak a nemzetközi szervekhez segítségért a problémáik megoldásában, tán ők akarták, akarják befoltozni az űrt, amely az altalajkincseiket európai, amerikai, ázsiai befektetőknek eladó vékony vezetőréteg és autocentrikus beruházók, illetve az altalajkincsek kitermeléséből-értékesítéséből egy lyukas garast alig kapó civisek között tátong.

Ugyanakkor a katonai dolgok is sajátok-sajátosak, helyben kezeltek: a Nyugat-Afrikai Országok Gazdasági Közössége (ECOWAS) és az Afrikai Unió (AU) is több-kevesebb sikerrel, de mindenképpen rajta tartja a kezét a Maliban folyó ügyeken, idegenekhez úgymond csak akkor fordultak, amikor rábólintást kértek az ENSZ Biztonsági Tanácsától, hogy fegyverrel is felléphessenek az országot kétfelé szakító iszlám-milíciák ellen, s persze a katonai juntán is pofozzanak, ha szükséges.

Elgondolkodtató árnyalatok mind: ami Afrikából kihallatszik, az nem Tunézia, vagy Algír, az egyiptomi Szabadság-tér, a jordániai Ibrid, jemeni Áden, líbiai Ras-Lamúf, vagy Damaszkusz középosztályának kiáltásai, hanem a kisemberek harc-hangjai, akik visszakövetelik az államukat. Lehetőleg rezsimmentesen, de azért hasonlítson ám egy döntésképes, némileg önellátó országhoz, amelynek nem heréltek ki minden életrevalóságát a nem mindig kért segélyek, a kevésbé várt külföldi országépítők.

Kimaradt?