Krebsz János: Kivárás


-A A+

Mind a román, mind a magyar szélesebb értelemben vett politikai közélet a letargia állapotában van. A káoszelméletből ismerős a helyzet: növekszik a nyomás, emelkedik a feszültség, a látszólagos egyensúly akár évekre konzerválhatja az erőviszonyokat, ám bármikor elérhet egy kritikus pontot az elégedetlenség, s elég egyetlen lepkeszárny-suhanás – és robban a puliszka.

A vékonyka politikai elit, ha érzékel is ebből valamit, amolyan rejtői hősként viselkedik: rendeljünk még egy kört, vagy kezdjük el a verekedést? Mert a győztes mindent visz. Eddig mindig így volt, s ha meg is csappant a zsákmányolható javak mennyisége, azért a szabályt jól megtanultuk.

Mert a világ és Európa a mi bajainkkal egy időben megroppant. A kettőnek nincs köze egymáshoz (van, csak nem úgy), de uralkodnak azok a narratívák, amelyek szerint nekünk nem kell igazodni, a magunk útját kell járni, nem szolgamód másolni azt, ami másoknál is válsághoz vezetett. Különösen nem szabad odafigyelnünk, hallgatnunk a szirénhangokra, amelyek most összefogást, szolidaritást, együttműködést javasolnak. Tény, a világméretű válság a perifériát (bennünket) sokkal jobban sújt, mert fejletlenebbek, sérülékenyebbek vagyunk. De nem azért, mert jobbak vagyunk valamiben.

Koraszülött demokráciáknak is neveznek bennünket találó kifejezéssel, akik tartalom nélküli formaként importáltunk alkotmánybíróságot, meg az egymással versengő világnézeti politikai formációk szabad versenyét, az ombudsmant meg a szociális biztonság intézményeit. Nem úgy működnek ezek errefelé, mint ahol több száz éve nyírják a gyepet. Itt simán beleilleszkednek a korrupt hagyományba, eszközzé válnak a nagy manipulátorok kezében.

A valóság érzékelése szenved itt hatalmas torzulásokat. A teljesség igénye nélkül: bíróság ítéli el azokat, akik a törvények értelmében visszajuttatták az egyházi ingatlant a korábbi tulajdonosnak, tömegek mocskoszsidóznak a barátságos mérkőzésen Izrael állam himnusza alatt, betiltott egyenruhás fasiszták játszanak bújócskát a rendőrséggel, keresztény pártok képviselői hazudnak bele a kamerába, primitív számháborúnak álcázott leváltási népszavazásban élik ki magukat a politikai erők, s – a legfrissebb – hazaengedjük a baltás gyilkost, hogy háborús otthonában nemzeti hősként ünnepeljék...

Kivárásra játszik a krém és a söpredék. Két vékonyka réteg a társadalomban, az egyik fölül, a másik alul. Bizonyos elméletek őket tekintik a történelem mozgatóinak. A krém, az elit gazdálkodik a közös erőforrásokkal (gyakran a saját zseb megtöltésének igézetében), és a söpredék az, akinek nincs vesztenivalója, és amely egyszercsak elözönli az utcákat, és forradalomnak nevezett zavargásokkal, erőszakkal új helyzetet teremt.

A kettő között meg ott a zöm, amely a békességet és a nyugalmat vágyja türelmesen. Amíg a vágyakozása reménytelenné nem válik.



A Vélemény rovatban megjelent cikkek nem feltétlenül a szerkesztőség álláspontjat tükrözik









popup