Demény Péter: Karcos vallomás

Kétféleképpen lehet újítani: vagy úgy, hogy már az elején közlöd, te bizony nem a régi szabályok szerint beszélsz, vagy úgy, hogy úgy teszel, mintha azok szerint beszélnél, és közben másfelé viszed az olvasót – mondta Nádas Péter egy kolozsvári beszélgetésen. Kincses Réka nem alkuszik: A Pentheszileia-program című előadása, melyet ő írt és ő rendezett, azzal kezdődik, hogy a mesélő nagyapja veri a farkát. („Önkielégítést végez” – ez a formula amúgy is olyan, mintha valaki eltartott kisujjal szopna, de ebben a kontextusban még gyalázatosabban szemforgató lenne.) Innen indul egy családtörténet, melyet a néző óhatatlanul az író-rendezőének érez, annyira forrón személyes.

Anyáink és apáink a szemünkbe hazudnak (és nem véletlenül fogalmazok így, és nem azt mondom, hogy „a szüleink”, vagy hogy „anyánk és apánk” – a mindenkori szülőkről van szó és az ő szüleikről), és ezzel minden nemzedéknek kezdenie kell valamit. A főszereplő a bánatát, sebzettségét, boldogtalanságát panaszolja, a nagyanyja meg azt válaszolja: „nekünk nagy házunk volt Szamosújváron”. Az abszurd már jóval Beckett és Ionesco előtt létezett, csak másként bántak vele.

„Nálunk otthon van egy olyan hangulat, és ez édesanyámból fakad, hogy valaki időről időre úgy megaszondja, hogy itt miről is van szó, tehát edzésben van a család”, vallja meg Kincses Réka Gáspárik Attila műsorában, de az előadásban ennek a „megaszondásnak” a lehetetlenségével szembesül az ember: a szamosújvári szép nagy házak miatt nem lehet elmondani, kiről mit gondolunk, illetve el lehet, csak akkor ezt válaszolják vagy valami hasonlót, és ha az egyik anya magára ölti az őszinteség álarcát, és jellemzi a lánya szerelmét, azt nem nevezhetjük őszinteségnek, mert célja van: uralkodni és elnyomni bármely akaratot.

Már a cím elárulja, hogy itt hatalmas asszonyokról lesz szó, akik megölik a férjüket-szerelmüket, az előadás azonban arról is beszél, hogy ehhez meg kell öregedni-keseredni. Az anya és a nagymama problémátlan Pentheszileiák, akik „tudják, milyenek a férfiak”, és hogy „az egészből nem kell nagy dolgot csinálni”, a főszereplő viszont olyan amazon, aki testileg-lelkileg gyötrődik önnön személyiségének súlya alatt: abortuszra és pszichiáterhez jár, szenved és zokog és csalódik.

Az Ariel Színház kisterme ideális helyszín: fülledt tér, agyonnyom, mielőtt elkezdődne a „nyers színház”, ahogy a színlapon áll. Pál Emőke viaskodik a szereppel: sápadt szépsége, sebzettsége, panasza hiteles, a szenvedélyét nem mindig éreztem annak, de hát a bemutatót láttam, idővel felépíti azt is. B. Fülöp Erzsébet tökéletesen alakítja a rettenetes anyát: takarékos, közönséges, megsértődik, ha a lánya nem hiszi el az ő igazságát, és nagyszerűen elfelejti, hogy annak idején ő sem hitte el a saját anyjának. Csodálatos a jelenet, amelyben Pentheszileia és Akhilleusz szeretkezése közben hol itt, hol meg amott bukkan fel az ágy alól jól bejáratott szövegeivel. Mire való egy anya? Hogy tönkretegye a boldogságodat, és elvárja, hogy még örülj is ennek.

Nagy hagyomány ez: a talán még rettenetesebb nagyanya ugyanezt képviseli, és neki már a térfogata is dermesztő, zárt keménysége nem kevésbé – Monica Ristea mindent érzékeltet, amit érzékeltetnie kell. Meszesi Oszkár kitűnően játssza el az elnyomott férjet, aki azért jól kinyalja a cselédlány tálcáját, és kitűnően a pszichiátert is, akiben erő van, amikor le kell fognia a pácienst. Egyedül Bartha László Zsolton éreztem, hogy még nem találja a helyét, és hogy meg kell küzdenie a jóképűségével.

Kincses Réka írt egy függönyszétrántós darabot, megrendezte, hogy senkinek ne legyen könnyű, de bizonyára neki volt a legnehezebb, hiszen ennek formát adni a legnagyobb gyötrelmek közé tartozhatott.

Nyers színház ez valóban, egy nagy önvizsgáló karcos vallomása. 

Kimaradt?