Demény Péter: Bízzunk a szélben!

Noha a Látó-ügy mintha megcáfolná előző cikkemet, valójában és szerintem inkább alátámasztja mindazt, amit mondtam. Nem akarok képmutató lenni, s nagyvonalúan kijelenteni, olyan vagyok, mint Diogenész vagy Hamvas Béla, s a legkevésbé sem érdekel, van-e állásom vagy nincs, mint ahogy az sem, ki szüntetné meg nemcsak az állásomat, hanem a munkahelyemet is.

Ellenkezőleg: mert szerencsésnek mondhatom magam, olyan embernek, aki majdnem mindig azt tehette, amihez kedve és tehetsége van (dolgoztam a Kriterionnál, a Krónikánál, a kolozsvári rádiónál, a Mediafaxnál, az Erdélyi Riportnál, a Polisnál, most a Látónál és tizenéve a bölcsészkaron, s ezek közül szinte mindegyiket szerettem csinálni), éppen ezért tehát egy kicsit a szenvedélyemet is elveszíteném, nemcsak a keresetem helyét. Nem szólva a kollégákról, akiktől így vagy úgy, de mindig sokat kaptam és kapok.

Ha valami visszavonhatatlan történik, mégis megrázom magam, azt mondom, ugye, minden rendben van, és élek, kutatok, írok és szeretek tovább. A helyzet, bármilyen éles is, egy helyzet csupán, nem az életem. Korábban kell felkelnie mindenféle tanácselnököknek, ha azt óhajtanák, hogy levessem magam a Taigetoszról.

Értsünk szót: az én alkatom, természetem, lelkiségem, kedélyem és egyebem mit sem változtat a machináció balkanizmusán, ostobaságán, „vidéki odőrjén", hogy Láng Zsolt remek cikkéből idézzek. (Látó-vakság. Transindex)

A megyei könyvtár fennhatósága alá vonni két szépirodalmi folyóiratot, melyek közül ráadásul az egyik román, a másik magyar nyelvű, megfelezni alkalmazottaik számát egy olyan világban, melyben amúgy is a kultúrát ütlegelik azok, akiknek a válság csak ürügy a provincializmusra – nos, mindez páratlannak lehetne mondható, ha nem találkoztunk volna vele túlságosan is gyakran.

És mint többen mondják, nemcsak vidéki és balkáni, hanem kommunista is, gőgös és zsarnoki. Egyáltalán, amikor valaki „a te érdekedben cselekszik", de közben nem kíváncsi a véleményedre, arra már legyinteni sem lehet, csak undorodni tőle.

A rémes, a még rémesebb az, hogy Maros megye jelenlegi tanácselnöke 1971-es – egyetlen évvel idősebb nálam, tehát még viszonylag fiatal ember – és a liberális párt tagja. Ilyenkor feltétlenül eszünkbe jut Tamás Gáspár Miklós cikke, a Levél román barátaimhoz (ÉS, 2000. december 15.), melyben azt fejtegeti, a román szellemi élet legszívósabb, legéletképesebb hagyományai jobboldaliak – s ha a szellemi életéi nem is, a közélet továbbra is lelkesen támaszkodik rájuk.

Hogy gondolhat egy liberális ember arra, amire Dobre úr? Hiszen a liberalizmus sine qua nonja a beszélgetés lenne, nem a döntés annak feje fölött, akiről döntenek. A leszólás, a macsó gondoskodás minden, csak nem liberális.

A Látó honlapján, a Facebook-on, a különféle román és magyar sajtótermékekben óriási vihart kavart ügy hatására Dobre úr pillanatnyilag visszalépett, s ez kétségtelenül a demokrácia eredménye – a kommunizmusban egy ilyen ítéletet mindenféle tárgyalás és óvatoskodás nélkül végrehajtottak volna. A megyei tanács elnökének reflexe azonban legalább ennyire kétségtelenül kommunista és kultúraellenes; és ne feledkezzünk meg erről a gyilkos szóról: pillanatnyilag.

A forradalom óta huszonakárhány év telt el, s még mindig furcsa bűzöket hord a szél, bűzöket, melyek ráadásul egy olyan ember felől érkeznek, aki kiszellőztethette volna már a gönceit. Olyan ember felől, aki nyilván mindent megtesz annak érdekében, hogy úgy illatozzon, mint a ma született rózsa. Ám a bűzök makacs dolgok, minden gyűrődésbe beveszik magukat, s az Isten sem szabadít meg tőlük.

Nem sok mindenben bízhatunk, bízzunk hát továbbra is a szélben.

Kimaradt?