Bíró Béla: A politika végnapjai?

A türingiai választások a német politika '45 utáni legnagyobb botrányát váltották ki. A német politikai osztályban ugyanis megkérdőjelezhetetlen dogmaként rögzült a szabály, hogy az önmagukat demokratikusnak tételező pártoknak az antidemokratikusnak tekintett szélsőjobbal vagy szélsőballal való bárminő együttműködése a diktatúrák, mindenekelőtt a hitleri fasizmus kiújulása elől háríthatná el az akadályokat. Ismét…

Ezt megelőzendő a hatalomra kerülő politikai pártoknak középre kellett törekedniük. A Mitte (azaz a német közép) ugyanis elvben a szélsőségek közti normalitást, a szavazatok Gauss-görbe által kirajzolt természetes eloszlását képviselik.

Az elgondolás évtizedeken át működött. Legalábbis a Német Szövetségi köztársaságban, ahol a szélsőjobb és a szélsőbal ellen a hatalom keményen és következetesen fellépett.

Ezt az egyensúlyi helyzetet a német egyesülés, majd az ellenőrizetlen bevándorlás borogatta fel. A keletnémet tartományokban ugyanis létrejött az alaposan megrostált, de erőteljesebb baloldali kommunista utódpárt, a Linke, s a hatalom által bagatellizált bevándorlás elleni ellenérzések (immár nem csak ott) lehetővé tették a szélsőjobboldalinak tekintett Alternatíva Németországnak elnevezésű szélsőjobb pártalakulat létrejöttét is.

A közép stratégiája (egyéb okokból is: hiszen gyakorlatilag a néppártok közti különbségek eltűnéséhez vezetett) immár nem működőképes. A mai világ alapvető kérdéseit negligáló középpártok: a szociáldemokraták és az Uniópártok (CDU-CSU) mindinkább elveszítették kapcsolatukat a társadalommal, tagjaik következésként kezdtek lassacskán lemorzsolódni. Baloldali híveik mindinkább a kommunista utódpárt, a Linke, valamint a zöldek táborába sodródtak. (A zöldeket nem véletlenül szokás a dinnyéhez hasonlítani, mely kívül zöld, belül azonban vörös.) Jobboldaliakat az Alternatíva Németországért kebelezte be. Főként a keleti (értsd: NDK-s) tartományokban.

Az AfD itt annyira megerősödött, hogy arra lehetett számítani, hogy már a tavalyi tartományi választásokon kezükbe vehetik a tartomány irányítását is. A félelem ugyan megalapozatlannak bizonyult, az AfD azonban mindenütt meghatározó tényezővé lépett elő.

A „demokratikus” feladat tehát egyelőre az maradt, hogy az AfD-t a középpártok –  ha kell akár a szélsőbal segítségével is (ahogyan az Thüringiában is történt) – távol tartsák a hatalomtól. Egy ideig ez is sikerült. A múlt hét végén még úgy nézett ki, hogy továbbra is sikerülni fog. Thüringiában is. Csakhogy a jobboldali orientációjú CDU és FDP oly mértékben megelégelte a korábbi vörös-vörös-zöld (azaz a szocdemek, a kommunista utódpárt és a zöldek) Bodo Ramelow által reprezentált uralmát, hogy olyan liberális jelöltet kerestek, akit az AfD is támogathat. (Németországban a Christian Lindner vezette liberálisok is inkább jobb, mint baloldalinak számítanak.) A választás Thomas Kemmerichre (képünkön) esett.

S bekövetkezett a rettenet! A liberális Kemmerich az AfD támogatásával a Thüringiai Szabad Állam miniszterelnökévé vált. Magyarán: nem a helyi CDU és FDP választott AfD-s jelöltet (annak ellenére, hogy egy AfD és CDU támogatottsága nem állt távol egymástól), hanem egy szabaddemokratát.

S ekkor valami olyasmi következett, ami román vagy magyar mércével értelmezhetetlen. Hiszen minálunk számolatlan alkalommal kerültek fontos kormányzati pozíciókba olyan politikusok, akik minden különösebb erőfeszítés nélkül valóban rasszistáknak, vasgárdista rajongóknak, magyargyűlölőknek minősíthetők. Sőt, Magyarországon az ellenzék pártjai is olyan jobbikosokkal lépnek koalícióra, akik még egy-két éve is fasiszta, antiszemita, szálasiszta rokonszenveikről, sőt cselekedetekről váltak hírhedtté. Hadd ne soroljam… Mindannyian ismerjük őket.

A szigorú tekintetű Nyugat egyetlen ejnye-bejnyét sem hallatott, sőt – főként a magyarok esetében (a román ügyeket mély és szinte már cinkos tapintattól terhes érdektelenség övezte) a kormánypártokat bélyegezte rasszistának, fasisztának, idegengyűlőlőnek.

Merthogy a jobbikosok legalábbis megjavultak, úgymond.

A Thüringiai AfD vezetője, Jörg Höcke azzal tette meg ajánlatát a CDU-nak és FDP-nek, hogy „Én Önöknek a közös együttműködés olyan új formáira teszek ajánlatot, mely termékeny párbeszédhez vezethet…” Azaz ő is hajlandónak mutatkozna megjavulni…

Kemmerich, aki egyetlen szavazattal kapott többet, mint elődje, Bodo Ramelow, már kezdettől idegenkedett a dologtól. Később úgy is nyilatkozott, hogy felsőbb sugalmazásra fogadta el az ajánlatot. De miután az új miniszterelnök letette az esküt, s fogadta a gratulációkat, rögtön kitört a vihar. A szövetségi kormányban az SPD azzal vádolta koalíciós partnerérét, a CDU-t, hogy lefeküdt a „fasisztáknak”. A koalíció szétesésének veszélye merült fel. A CDU és FDP szövetségi elnöke, KKK és Christian Lindner össztűz alá kerültek. A szocialisták követelték, hogy el kell távolítani a két párt vezetőségéből mindenkit, aki a helyzetért felelőssé tehető. A felelősöket rövid úton azonosították. Az egyiket, a szövetségi kormány keleti ügyekért felelő megbízottját, aki megválasztását követően gratulált Kemmerichnek és vele kapcsolatban „középről” beszélt, úgy rúgták ki, hogy meg sem állt hazáig. Kemmerich azonnali hatállyal visszalépett. Angelea Merkel megismételt választásokat követelt.

A probléma csak az, hogy a dolgok jelenlegi állása szerint semmi módon nem hozható össze az a baloldali többség, mely az érvényben lévő kritériumok szerint középnek lehetne minősíthető. S mivel a jobboldali is csupán az AfD támogatásával lehetséges, csak olyan kormányzat jöhet létre, melynek tagjai egymással összeférhetetlenek.

A pártok már jó ideje nem valamiféle népakaratot képviselnek, hanem valami magasabb rendűt, aminek lényegét senki nem tudja megfogalmazni. Szinte már egyetemessé válik – Olaszország az eklatáns példa – hogy lassan már mindenütt választói támogatással nem, vagy csak alig rendelkező politikusok jogilag kiügyeskedett koalíciói tarthatják fenn a status quo-t.

Csak a Fennvaló lehet annak a tudója, hogy mindennek mi köze van ahhoz a bizonyos jogállamhoz és demokráciához, melynek jegyében az Európai Parlamentben patetikus beszédek hangzanak el.

Kimaradt?