Ágoston Hugó szerkesztő úrnak ajánlom tisztelettel neve napja alkalmából (ápr. 1.), amely nap egyéb nevezetességgel is bír, ám az alábbi cikket, ugyanúgy mint a jókívánságot, komoly szándékkal fogalmaztam.

Most, Szaniszló Ferenc kitüntetése, majd a plecsni miniszteriális visszakönyörgése után, olvasva a reakciókat, figyelmes lettem valami furcsaságra az egész komédián belül. Nagyon sokan, minden oldalon, az egyensúlyt emlegetik, és ez nekem fáj. Remélem, nem csak nekem.

Nagyjából úgy alakult eddig, hogy hol a nemzeti, hol a szoclib oldal volt kormányon Magyarországon, s mindegyik jutalmazta, fizette a sajtómunkásait, értelmiségi holdudvarát, seggnyalóit. Hosszú távon megvolt az egyensúly. Az előbb felsorolt hűbéres kategóriáknak a határvonalai is összemosódtak mára, ami a szakmában elég kényelmetlen, s nehéz lesz ezután, vagy képtelenség, elfogadni egy megérdemelt kitüntetést. (A becsület egyetlen mércéjévé válik éppen: eszébe ne jusson valamelyik hatalmasnak, hogy téged kitüntessen, mert akkor már menthetetlenül el vagy kurvulva.)

Eközben az újságot író, műsort szerkesztő, médiában dolgozó embernek van világnézete, kritikai érzéke és közzétehető véleménye azokról, akik éppen intézik ügyeinket, ezt valahol megjelenteti, s ebből következően elkönyvelik ide vagy oda. Vagy éppen billogot sütnek rá, mint akármely marhára, ha már a közlegelőre téved, és a felületes szemlélő számára benne van az ellenséges vagy baráti nyájban. De nem a nagy átlagról van szó, hanem inkább a szélsőségekről, amelyek táborokhoz csatolódnak.

Visszatérve az egyensúlyra, mert igazából arról akartam beszélni. Szóval, a közvélekedéssel ellentétben a sajtómunkásokat (írókat, közszereplőket, színészeket és egyéb komédiásokat) illetően nekem van egy normális kontra hülye kategorizálásom, ami egyszerűen a józan ész eszközével méri meg a szellem teljesítményeit. Na most, aki butaságokat beszél, fasiszta őrültségeket terjeszt, tűzzel játszik, rasszizmussal fertőz s így tovább, az ezen az egyszerű eszközön elbukik oldalaktól függetlenül. Az nem kérdés ebben az esetben, hogy ők számszerűen hányan vannak, esetleg többen, mint a normálisak. Nincs az a demokrácia, amelyben ezen a téren egyensúlyra kellene törekedni. A hülyeség nem választás kérdése, és nem bal- vagy jobboldali kategória.

Tehát még egyszer leszögezve: a hülye külön kategória. Van belőle mindenfelé, az akadémikusok és az utcaseprők között egyformán, miért pont az újságíró szakmát kerülnék el? Azon még elvitatkozunk egy darabig, hogy a hülyeségek mely fajtája fér bele a véleményszabadság fogalmába, és melyiket kellene totálisan tiltanunk a többség érdekében. A hiba nagyjából ott van, hogy megkülönböztetjük a mi hülyénket, akinek megbocsátunk, a másik oldal hülyéjétől, akit tragikusan sokan olvasnak, követnek. Sőt, bizonyos fajta őrültségek sokkal könnyebben terjednek, mint az okos gondolatok. Erre még nem tudunk igazi magyarázatot.

Hülyéből nincs hasznos és kártékony, a mi oldalunkon működő sokkal veszélyesebb ránk nézve, mint az ellenfélé. Ez a belátás még nagyon hiányzik a magyar közéletből, politikából. Amint az a Szaniszló ügyből tisztán látszik.