Bíró Béla: Egy furcsa ötlet és várható következményei

Wolfgang Schäuble Belügyminiszterként, majd pénzügyminiszterként meghatározó szerepet játszott a német politikai életben, Angela Merkel harmadik kancellársága alatt a Bundestag elnökének szerepét tölti be. Szava tehát mai is súlyosan esik a latba. Minden eddigi pozíciójában (egy választási ciklusig a Különleges Ügyek miniszterének feladatkörét is ellátta) alaposságról és körültekintésről tett tanúbizonyságot. Meghatározó szerepet játszott a két Németország egyesítésében is.

Angela Merkel első két kancellári ciklusa alatt, pénzügyminiszterként, a német gazdaság megerősítésében és a válság alatt stabilizálásában szerzett érdemeket. A közvélemény legfőbb politikusi vonásának mégis a realitásérzéket, a tényekkel való bátor szembenézést tekintette. Volt idő, amikor ő számított a legkedveltebb német politikusnak.

Állásfoglalásainak tehát a német társadalom ma is kitüntetett jelentőséget tulajdonít.

Legújabb megnyilatkozása, mely látszólag szintén józanságról és realitásérzékről tanúskodik, nem véletlenül keltett internetes kommentáradatot. S ezúttal szinte kivétel nélkül elítélőleg.

Schäuble ugyanis úgy véli, hogy „Világosan kell látnunk, hogy a kiutasítás (mármint az álmenekültek kiutasítása – B.B) az egyes esetekben rendkívül nehéz feladat. Emiatt aligha reménykedhetünk abban, hogy ezeknek az embereknek a nagyobbik részét visszaküldhetjük hazájukba. Ehelyett inkább arra kell összpontosítanunk minden erőnket, hogy integráljuk őket társadalmunkba.” És itt nem csupán a védelmezett státussal rendelkező bevándorlókról van szó – amint azt Barbara John, a Tagesspiegel cikkírója megjegyzi –, hanem a már kiutasított illegális migránsokról is.

Schäuble nézetei nemcsak Angela Merkel egyértelmű ígéreteivel, de az Európai Unió vezetőinek, sőt a németországi ENSZ-megbízott nyilatkozataival is ellentétben állnak. És joggal hiszen ez – a német hatóságok tehetetlenségét elismerő – nyilatkozat az illegális bevándorlás ösztönzőjeként értelmezhető. Bárki jöhet, hiszen a németek nemcsak akkor fogadják be őket, ha kisebb-nagyobb jogi és ideológiai trükkökkel sikerül kijátszani a német törvényeket, de gyakorlatilag minden esetben.

Schäuble szavai tehát a 2015-ös állapotok megismétlődésével fenyegethetnek. Akárcsak Angela Merkel (azóta több rendben is megtagadott) „Willkommenskultur”-ja és „wir schaffen es”-e. Csakhogy ezt az alternatívát a német társadalom mind egyértelműbben elutasítja. És Schäublevel ellentétben a kiutasítások végrehajtásának nehézségeiből azt a következtetést vonja le, hogy magát az illegális bevándorlást kellene végérvényesen megfékezni, hiszen ha valaki bármily okkal, vagy ürüggyel beteszi a lábát Németországba automatikusan ott is maradhat.

Schäuble kijelentéseit azonban nem csak a kommentelők utasítják el – gyakorta a német nyilvánosságban is szokatlan vehemenciával –, hanem maga a sajtó is. Korábban is idézett Menekültpolitika: Miért téved Wolfgang Schäuble című cikkében Barbara John is úgy vélekedik, hogy „a tömeges kiutasítások voltaképpeni oka éppen a mi vonzó befogadási rendszerünk. Ezt kellene módosítani ahhoz, hogy a kiutasítások száma csökkenhessen.”

Schäuble ötletét a politikai spektrum csaknem minden pártja elutasítja. (Talán csak a zöldek kivételek. De ők gyakran úgy viselkednek mind valamiféle a Marsról landolt zöld kis emberkék.) Legvehemensebben talán a liberálisok elnöke Christian Lindner fogalmaz: „Miért kéne nekünk, németeknek minden hibát, még ha mi követtük is el őket, jóvátehetetlen gyanánt elfogadnunk?”

Az ötlet Angela Merkel helyzetét is súlyosbítja. Schäuble ugyanis közismerten a kancellárasszony bizalmasai közé tartozik, akárcsak az a Volker Kauder, akinek szekcióvezetővé való kinevezését a CDU/CSU szekció, Merkel explicit kérése ellenére elutasította. Ez a fejlemény pedig a német demokráciában szinte már példátlan, s ha volt is rá példa, mint a szociáldemokraták esetében, a javaslattévő elnök – a konzekvenciákat levonva – rögtön vissza is lépett. Ezt Angela Merkel – a mind hangosabb felszólítások ellenére – teszi meg. Még azt is elutasítja, hogy bizalmi szavazást kérjen maga ellen.

Igaz, a dolgot túl sokáig maga sem halogathatja, hiszen rövidesen meg kell tartani a CDU kongresszusát is, melyen a pártelnöki funkcióról ismételten dönteni kell. Márpedig a pártelnöki funkció és a kancellári megbízatás szorosan összefügg. A sajtó máris egyfajta Kanzlerdemmerungról, azaz Angela Merkel politikai karrierjének alkonyáról beszél.

A politikai szabály demokratikus rendszerekben az, hogy a politikusnak hatalma és befolyása csúcsán érdemes lemondania a hatalomról. Merkel már lejtőre került. Az, hogy továbbra is ragaszkodik a hatalomhoz, aligha fakadhat politikai ambícióiból. Minden valószínűség szerint azok késztetik a hatalomban való megmaradásra, akik eddigi hatalmának legfőbb haszonélvezői voltak, azaz a német nagyvállalatok, akiknek érdekeit, például a munkavállalók szerződéseinek ideiglenességére vonatkozó és minden szakszervezeti ellenállást lehetetlenné tevő törvénycikk védelmezőjeként, anyaoroszlánként képviselte.

Ennyit az oly sokat emlegetett német demokráciáról. Érthető, hogy a kancellárasszony valóban végnapjait éli, hiszen bár a német gazdaság – ha nem is úgy, mint a gyurcsányi magyar egykoron – dübörög, a fokozatosan mind rosszabbra forduló jövedelmi helyzet a német középosztály számára mind kevésbé elfogadható. Egy román vagy magyar számára sokkolónak, sőt hihetetlennek tűnhet, hogy a német társadalom tagjainak jelentős része (közel a fele) a szegénységi küszöb határán él. A nyugdíjasok jelentős része (romániai vonatkozásban talán tetszetősnek tűnő nyugdíja dacára) még a rezsit is alig tudja kifizetni. Pedig ezek tények. Tele van velük még – a rendszer kritizálásában meglehetősen visszafogott – német sajtó is.

Ha a német demokrácia valóban hasonlít valamiféle tényleges demokráciához, Merkel napjai meg vannak számlálva. Ha nem – s ez az alternatíva sem zárható ki – Európa és mi, mindannyian komoly bajban vagyunk.

Hogy mekkorában, az rövidesen (azaz jó fél éven belül) ki fog derülni.

Kimaradt?