Rostás-Péter István: Zsákutca


Rostás-Péter István: Zsákutca


Array ( [0] => RostasPeterIstvan.png [foto] => RostasPeterIstvan.png )
-A A+

Fellélegezhetnek mindazok a „kommentátorok”, elemzők és szakértők, akik főállásban a PSD végnapjait jósolták, nyilván eltérő algoritmusok szerint kalkulálva a bukás időpontját és ritmusát: most sokatmondó hatásszünetekkel és a bölcseknek kijáró homlokráncolással nyugtázhatják kedvenc forgatókönyvük sikerét. Jubilálni még korai, mert a legnagyobb kormánypárt (és annak kormánya)  ugyan recseg-ropog, de ez még csak az eresztékek, csapok, alátétek kopásának – igaz egyre hangosabb – nyilvánvaló jele, a másik tényező meg teljes mértékben spekulatív terepre taszít: mi történik egy esetleges poszt-Dragnea időszakban Románia továbbra is legnagyobb és leginkább beágyazott politikai alakulatával.

Szlogenszerű és ezért elnagyolt megállapítás, hogy egy ekkora pártban óhatatlanul kialakulnak az egymással konkurens vagy csak a másikat sakkban tartó érdekcsoportok, regionális, vagy generációs szinten szerveződő hatalmi gócok. Meg hogy a párt mindig megerősödve kerül ki a belharcokból, a(z utólag) szintén természetesnek tartott vitákból. Íme az egyértelmű bizonyíték, hogy a párt élő szervezet, dinamikus, fejlődőképes, stb. intézmény. A PSD esete a belső konfliktuskezeléssel viszont ettől a sémától eltér. Már jó ideje (legutóbbi parlamenti választásokon elkönyvelt győzelme óta) más vágányon halad: ahogyan kormányait sorra fogyasztotta el, ahogy a „dezertőrökhöz” viszonyul, vagy egykori első embereinek kritikáira figyelmez, illetve negligálja azokat, ahogyan peremre szorította a szakembereket és a mondjuk baloldali, vagy csak éppen balos szimpátiájú értelmiségi réteget, nos, mindezek a történések és döntések fokozatosan vezettek a mostani helyzethez, melyet nevezzünk képlékenynek.

A bukaresti főpolgármester és Dragnea párharca csak a legfrissebb epizódja annak az erjedésnek, amely akár a szocdem tábor javát is  szolgálhatja, amennyiben... Egyelőre a klasszikus reflexek törnek elő, a renitens elszigetelése és ellehetetlenítése, miközben maga a párt is egyre inkább izolálódik; Vâlcov és Pop alpári Iohannis elleni támadása több helyütt kiverte a biztosítékot (ennél a jelenetnél már csak a megkésett reakciók kínosabbak). Valójában két pártról beszélnek egyre inkább a jelenséget értelmező sajtóbeliek: a mintegy félmillió taggal rendelkező PSD-ről és arról a csapatról, amely jelenleg magához vonta-rántotta a hatalmat, és amelynek szinte kizárólagos szelekciós kritériuma a vezér iránti feltétlen lojalitás. Vagy a vele való szövetkezés (melyet kicsikart kompromisszumok, ígérgetések és kölcsönös zsarolások „betonoznak” be).

Ebben a játszmában a kormány csak afféle appendix, nem önálló, vagy legalább részben önműködő tényező, ezért nem tűnik túlzásnak, ha a PSD, és ezen belül főleg a Dragnea-csapat pártállami beidegződéseit kérik számon. Az események pedig, amint a hét eddigi történéseit figyeljük, jócskán felpörögtek. Dragneának nem kis disztributív készségre lesz szüksége, hogy a továbbra is meglepően aktív államfővel tartsa a frontot, az ellenzéktől óvja kedvenc belügyminiszterét, és közben házon belül is rendet rakjon. És maradjon energia meg idő a referendumosdi előkészítésére plusz az amnesztia-kérdés mihamarabbi lerendezésére.

Ahogyan az RKP, de bármely számottevő párt történelmét egy adott periódus után elkezdik megírni, a PSD sem „mentesülhet” ettől a művelettől: ugyan még korai lezárni a Dragnea-szakaszt, de a szakavatott krónikásnak elegendő lesz magát a kronológiát átnéznie, hogy a hazai szociáldemokrácia (bármit is jelentsen ez a terminus most vagy utólag) egyik árnyékos, súlyos tanulságokkal és következményekkel bíró korszakáról érdemben véleményt alkosson.



A Vélemény rovatban megjelent cikkek nem feltétlenül a szerkesztőség álláspontjat tükrözik