T. Szabó Csaba: Az ókor és a filmipar


T. Szabó Csaba: Az ókor és a filmipar


Array ( [0] => [foto] => )
-A A+

Emlékszem, elsőéves történészhallgatóként egy visszatérő kérdés volt a régészhallgatók felé: ti Indiana Jones miatt vagytok itt? George Lucas klasszikusa az 1980-as években mindennél érzékletesebben hozta közelebb az emberekhez az ókor, a régészet, a tárgyak felfedezésének szeretetét, izgalmát. Hasonló hatása volt az ókori források újraértelmezésének Kubrick legendás 1960-as Spartacus filmjének, amelyet egyesek egyenesen a marxizmus amerikai győzelmeként ünnepeltek. A sort folytathatnák, a klasszikus ókor megjelenítése a filmiparban ma már bizonyos egyetemeken és történelem tanszékeken külön tantárgy, altudománynak számit. A Brill nemrég méregdrága kötetet adott ki a görög-római történelem bizonyos témáinak filmszerű feldolgozásairól. Nemrég pedig a BBC új, Trója, egy város eleste című sorozata verte ki a biztosítékot és hozta elő az ókori irodalom klasszikusainak és történelmi eseményeinek feldolgozhatóságát, interpretációs határait.

A BBC új, Trójáról szóló sorozata attól lett „botrányos” és váltott ki nagy vitákat, mert Akhilleuszt és számos más ókori trójai hős szerepét fekete bőrű színészek játsszák, ráadásul Akhilleusz és Patroklosz eddig csak feltételezett pederaszta viszonyát már egyértelműen homoszexuális kapcsolatként mutatják be. A film ugyanakkor számos pozitív kritikát is kapott: látványos öltözék, meglepő színvilág, viszonylag hűen visszaadott anatóliai közeg, amellyel jelezni szerették volna Manfred Kormann és utódainak az elmúlt harminc évben folytatott ásatásainak eredményét. A Kormann féle Trója (ma Hisarlik és Troia régészeti park) a maga kilenc fázisával és az azt követő római múltjával ma már radikálisan más képet mutat, mint amit a hely felfedezője, H. Schliemann képzelt. A BBC új sorozata nagyon érzékletesen mutatja be, hogy Trója a görög hódítás előtt sokkal inkább egy hettita város (Wilusha), a görögök előtti anatóliai világ utolsó mentsvára, mesés városa volt. Kicsit talán túlzottan is erőlteti a görögök kontra anatóliaiak, nyugatiak kontra keletiek toposzt, számos kortárs áthallással, de megtehetik, hisz a sorozat minden epizódja előtt megjelenik elegánsan a képernyőn a felirat, miszerint a film történetét „inspirálták” Homérosz eposzai és a görög, római legendák. A filmsorozat további erőssége, hogy a Trója történetet nem fejezik be a város elestével és a teljes szereplői gárda lekaszabolásával, hanem Aeneas szerepének hangsúlyozásával Tróját átemelik a római mondanvilágba és az anatóliai város örökségét továbbviszik Nyugatra, Aeneas bolyongásával valamit a majdani új Trója, Róma megalapításával, amely révén az egykori hettita város a kortárs modern Európa anyavárosa lesz. Nagyon imponáló vízió ez annak a Törökországnak, amely ma már nemzeti politikájuk részeként kiemelt régészeti helyszínként kezeli a korai anatóliai kultúrák nagy emlékeit, Çatalhöyük, Göbleki Tepe vagy éppen Trója (Hisarlik) helyszínét, kicsit olyan metafizikai piedesztálra emelve ezeket a neolitikus helyszíneket, mint mifelénk a primordiális dák civilizáció hívei vagy az ősmagyar-szkíta hívők teszik más kontextusban.

A BBC sorozata azért nem esik ennyire távol a történelmi vagy mondani „hitelességtől”, ám a legmerészebb lépésük mégis az volt – legalábbis a konzervatív akadémiai és enyhén rasszista brit társadalom számára –, hogy Akhilleusz, Nestor és Zeusz serepét fekete bőrű színészek játsszák. A három szereplőről – ahogy az Illiász teljes szereplőgárdájáról, de még a Homérosz féle Trójáról sem – tudjuk biztosan, hogy létezett-e. A Hisarlik mellett azonosított kilenc fázisú neolitikumi, hettita, majd görög településről az elmúlt fél évszázad rendkívül alapos ásatásai sem tudták megnyugtatóan bebizonyítani, hogy az valóban azonos lehet Homérosz városával. Ahogy egyetlen, az eposzokban megnevezett személyt sem sikerült régészetileg azonosítani még. Zeusz személyazonosságáról és fizikai sajátosságairól pedig aligha kell beszélnünk, de talán elég annyit elmondanunk, hogy a Trója legendárium és Homérosz világa – a közel két évszázados intenzív kutatás és könyvtárnyi irodalom ellenére – még mindig inkább a fikció, mintsem a valóság világa, bár kétségtelen, hogy a régészeti forrásokból ma már elég sokat tudunk a Kr.e. XII. századról, amikor a háború(k) és Anatólia görög kézre kerülése zajlott. Az tehát, hogy egy nagyrészt fiktív történetet a filmszakma kedvére alakít, nem annyira nagy hiba: a politikai korrektség üzenete egyértelmű ebben az esetben, és ezt bátran vállalják is. Az ugyanis tény, hogy a közép és délafrikai kultúrákkal a görög világ csak későn kerül direkt kapcsolatba, az is inkább kuriózumszámba menő „pigmeus-nézés” és a legendák világának gyarapodásához vezet a fekete bőrű emberek világáról. Ám Akhilleusz fekete bőre egyrészt kontrasztot akart tenni a hollywoodi Brad Pitt féle szőke, kékszemű hős alakjával, amely ismételten történelmi anakronizmus, hisz sem a görögök, sem a Kr.e. XII. századi anatóliai lakosok nem voltak hófehér szőke emberek. A BBC által felépített új Akhilleusz ugyanakkor a létező összes kisebbséget magába foglalja: fekete bőrű, meleg, különc, félisten, nem ember, de nem is isten, kegyetlen és vérengző, de mégis hős és tisztességes. Nem hős, de nem is antihős. Nem túlzás azt mondani, hogy a David Gyasi által megjelenített Akhilleusz az egyik legérdekesebb interpretációja Homérosz főhősének.

Hiperkritikusnak lenni és a legvégső részletekig menő történelmi hitelességet keresni egy egyébként is fiktív eseménysorozatról szóló filmben, enyhén nevetséges tehát. Homérosz örökségének klasszikus jellegét, korokon túli értékét és üzenetét mi sem mutatja jobban, mint ez a film: újra és újraértelmezhető minden korban. A BBC sorozata tehát a maga bátor lépéseivel gyakorlatilag csak igazolja a történelmet: nem véletlen az, hogy Homérosz eposzai élték túl az évszázadok irodalmi szűrőjét és kanonizációs folyamatait.

Sokkal aggasztóbb már az, amikor a filmipar valós, bizonyítható ókori történelmi eseményekhez nyúl, és nemegyszer a fikció világába taszítja azt. Ezt a kategóriát súrolja a spártaiak thermopülai csatáját hiperbolizáló 300 című filmeposz, ahol a perzsa király, Xerxes emberfeletti istenségként, a perzsa hadsereg pedig egy rombológépként, milliós tömegként jelenig meg a szuperhősi képességekkel és irigylendő hasizmokkal harcoló spártaiakkal szembemállva. Ám ha elolvassuk az ókori görög forrásokat – különösen Hérodotoszt – akkor bizony számos hasonló túlzást, csúsztatást találunk. A film pontosan ezekre építette néha nevetségesre sikerült hiperbolizáló sajátosságait. Hasonlóan a fikció és valóság között mozog óvatosan a Gladiátor című klasszikus, amely ugyan meghozta az Oscárt Russel Crowenak, de nem okozott túl nagy örömet az ókortörténészeknek és régészeknek, akik a filmet másodpercenként végigelemezve több száz apró hibát és történelmi anakronizmust azonosítottak. A legnagyobb talán Marcus Aurelius meggyilkolása Commodus által, amely sokakban sajnos történelmi tényként maradt meg a film megnézése után.

Vannak aztán olyan filmek sajnos, amelyek ókori történelmi eseményeket és jelenségeket teljesen a fikció világába helyeznek, ezzel súlyosan ártva az adott történelmi jelenség hitelességének. Elég itt elrettentő példaként említeni a kínai nagy fal(ak) történetének korai szakaszát bemutató a Nagy Fal (The Great Wall) című szörny-filmet, amely a történelmi valóságtól teljesen elrugaszkodva egy fantasy világba helyezi a kínai nagy fal(ak) történetét. Pedig ez, az egyébként több szakaszból és épület-együttesből álló fal-rendszer több évezredes története a történelmi hitelességet követve is hollywoodian izgalmas lehetett volna: volt ott vér, halál, háború, megalománia, szerelem és pompa egyaránt. Őrült zsenik, vérengző uralkodók, nagy hódítók, zseniális építészek és ezerszámra hulló szegény munkások. Ehelyett lett egy szörnyek elől védő nagyfal, ahol Matt Damonnak kell megvédeni Kínát a förtelmes veszedelmektől.

Az ókor újraértelmezése, felhasználása és kihasználása régi témája a filmvászonnak. Nincs is baj akkor, ha a klasszikus mitológia, irodalom vagy legendárium elemeit értelmezzük újra és újra, hisz ott szinte határtalan szabadság jár a rendezőnek – ahogy egykor az ókori görögöknek és rómaiaknak is, akik ezeket a történeteket saját létük értelmezésére újra és újra átalakították és újraírták. A baj akkor kezdődik, ha a tőlünk távol eső, forrásaiban szegényes, puzzle-darabkákban fennmaradt ókori történelmet a filmipar túlságosan szubjektíven, nemegyszer a politika vagy éppen aktuális kulturális ideológiai irányzatnak veti alá. Ezt mi, történészek nemes egyszerűséggel történelemhamisításnak hívjuk.



A Vélemény rovatban megjelent cikkek nem feltétlenül a szerkesztőség álláspontjat tükrözik