• 2017. október 20., péntek
    Vendel
  • 10°
    Kolozsvár
    • Csíkszereda
    • Székelyudvarhely
    • Gyergyószentmiklós
    • Székelykeresztúr
    • Kovászna
    • Kézdivásárhely
    • Barót
    • Sepsiszentgyörgy
    • 12°
      Arad
    • Gyulafehérvár
    • 12°
      Nagyvárad
    • Beszterce
    • Déva
    • Nagybánya
    • Marosvásárhely
    • 10°
      Zilah
    • Szatmár
    • Nagyszeben
    • 13°
      Temesvár
    • Brassó
    • 14°
      Bukarest
  • 1 EUR = 4.5975 LEI
    • 1 USD = 3.8945 LEI
    • 1 GBP = 5.1203 LEI
    • 100 HUF = 1.4922 LEI

„Édesapád hány tevéért vette édesanyádat?” – interjú egy arab-román származású lánnyal


-A A+



Egy rövidke hírből értesültünk arról, hogy a kolozsvári LADO (Liga az emberi jogok védelméért) integrációs programokat szervez menekültek számára. Amikor megkerestük a szervezet Kolozs megyei elnökét, Ana Ludușánt, megtudtuk, hogy a program az Európai Unión kívül érkezőket is magába foglalja (és leginkább őket, hiszen alig van pár menekült Romániában), olyan embereket, akik Japánból, Kanadából, az afrikai országokból érkeznek ide, főleg tanulni és befektetni. A programok kilenc megyében, többek között Hargita és Maros megyében zajlanak. A projekt része többek között azok képzése, akik a mediátor szerepét vállalják a helyi lakosok, intézmények és a bevándorlók között. Egy ilyen képzésen találkoztunk Abbod Lindával, a kolozsvári szír közösség interkulturális mediátorával, az román-arab kulturális egyesület tagjával. A kék szemű, szőke lányról sokadik pillantásra sem árulta el semmi, hogy arab származású. (A projektről bővebben cikkünk végén írunk).

Az édesapja vagy az édesanyja arab?

Az édesapám arab, édesanyám román, és én büszke vagyok a „termékükre”. Ez a kombináció hozzásegített ahhoz, hogy mindkét ország kultúrájából részesedjem. Jóból, rosszból egyaránt. Tanulmányaimat Kolozsváron végeztem, elsőtől az egyetemig.

Nem voltak olyan helyzetek, amikor diszkrimináltnak éreztem volna magam, de abban a pillanatban, amikor kimondtam, hogy nem vagyok száz százalékban román, hiszen félig arab lennék, az első kérdés menetrendszerűen az volt: Ti esztek disznóhúst? Miért nem esztek? Vagy: Hány tevéért vette apád anyádat? Ezek a kérdések azért eléggé előítéletes gondolkodást tükröznek. Amikor először hallottam valakitől, kicsit elcsodálkoztam, viccnek vettem. Hazamentem és továbbítottam édesanyámnak: Anyu, hány tevét adott érted apu?

Hogyan került kapcsolatba a LADO projektjével?

Azért vállaltam részt a LADO projektjéből interkulturális mediátorként, mert édesapám meghalt tavaly, és ez bizonyos szempontból arra késztetett, hogy többet foglalkozzam arab énemmel, jobban felmutassam. Szerettem volna megértetni az emberekkel, hogy a sajtóklisékkel ellentétben az arabok jellemzően nem olyanok, mint a társadalmunkban róluk élő sztereotip kép, nem terroristák, nem dobálóznak bombákkal, nem az Iszlám Állam harcosai, akik erőszakkal akarnak átgyúrni téged az igaz hitre. Ezeket a dolgokat konfliktusok szításában érdekelt személyek találják ki, és cselekszik adott esetben.

Nemrég érdekes tapasztalatban volt részem Németországban a rokonaimnál, akik menekültként kerültek oda. Szokványos európai módon öltözöm, de ki akartam próbálni valamit. Kértem nénikémtől egy hidzsabot a vele járó hagyományos ruhadarabokkal, hadd lássam, hogy viszonyulnak hozzám az emberek, ha azokban megyek ki az utcára. Az eredmény nagyon érdekes lett. A németek nagyon szimpatikusak voltak, kedvesen viselkedtek, amíg az itthon megszokott ruhákban láttak. Amikor viszont átöltöztem, vége lett a kedves pillantásoknak. Lenézést, finom undort véltem felfedezni pillantásukban, afféle: „No nézd csak, ide jöttek ezek is hozzánk, tessék, hogy öltözött ebben a dög melegben, biztos a férje meg a vallása kényszeríti rá!” Miközben a választás szigorúan az enyém volt, senki nem kényszerített.

Kísérlet volt...

Az. Felszálltam a metróba, ugyanazok a pillantások, minden tekintet rám szegeződött. Korábban szó nem volt ilyesmiről. Mikor eljött a hazatérés ideje, úgy döntöttem, folytatom a kísérletet. Végigviszem. Lássuk, milyen lesz a reptéren, mi történik, hogy néznek majd rám odahaza. Hamburg – Varsó – Kolozsvár útvonalra szólt a jegyem.

A hamburgi váróteremben leültem egy úriember mellé, a már említett szerelésben. Ő nem sokat teketóriázott, egyetlen közelebbi pillantást nem pazarolt rám, felkelt és átült egy távolabbi székre. Nem nagyon maradtak a közelemben, nem lett volna kivel szóba elegyednem. Németországban azért csak-csak hozzászoktak az arab viselethez, fejkendőhöz.

Lengyelországban viszont kiemelt figyelmet kaptam. Román személyim felmutatása után vagy hat-hét percet várakoztattak, míg végül a határrendész kérdőre vont: Mit csinálsz, hová mész?!  Megyek haza – válaszoltam neki. Akkor hívta egy hölgy kollégáját, hogy vonuljon félre velem, vétesse le a kendőmet, ellenőrizze, én vagyok-e az, akit az okmányon levő fotó ábrázol, hiszen az hidzsáb nélkül készült. Odajött a hölgy, megnézett és mondta kollégájának, hogy láthatóan az vagyok, akit a kép ábrázol, felesleges félrevonulni, kendőt levétetni, mert látszik. Közben mögöttem sor alakult ki, az emberek várták, hogy ellenőrizzék úti okmányukat, és tovább mehessenek.

Csakhogy a határrendészt nem elégítette ki kolléganőjének véleménye, tovább faggatott: Hol vannak az okmányaid? Ellopták tőled, belevesztek a tengerbe, mi történt velük?!  Mire mondtam neki, hogy személyi okmányom történetesen éppen a kezében van. Nem, nem, nem – erősködött ő – az eredeti papírjaid hol vannak? Hogy kerültél Európába? Európai állampolgár vagyok – válaszoltam neki – itt születtem, itt tanultam és nőttem fel, haza szeretnék menni!  Még keresgélt valamennyit – gondolom ellenőrizte korábbi utazásaim célját – aztán további jó napot kívánt és utamra engedett. De amint túlestem a biztonsági ellenőrzésen, éreztem, hogy valaki követ. Alkalmasint a reptér egyik biztonsági embere, ki tudja...

És akkor arra gondoltam: úristen, mekkora jelentősége van egy ruhadarabnak! Egy kendőnek! Mennyire megváltoztatja az emberek viszonyulását hozzád. Mekkora kárt okozott a média azzal a sablonképpel, miszerint az iszlám olyan emberek közös nevezője, akik ártani, rombolni akarnak.

Nálunk is vannak ilyen aktivisták, akik az iszlám beszivárgása ellen harcolnak. Miközben rengeteg olyan dolog van, amit az emberek nem értenek. Innen-onnan összegyűjtött információkból alakítják ki elképzeléseiket, mindenféle szolid alap nélkül, amely kiindulópontként szolgálhatna.

A repülőtéren Lengyelországban különben ugyanaz az alaphelyzet ismétlődött. Értettem valamennyire, az emberek összesúgtak, hogy „Jaj, nézd meg szegényt, hogy kell öltöznie!”.

Hazaértem Kolozsvárra, éppen zajlottak a városnapok, édesanyámnak is kemény meglepetés volt, hogy ilyen öltözetben látott viszont, amikor kijött elém a reptérre a barátommal. A Central áruházban is volt egy érdekes élményem. Odajött hozzám egy úr, angolul szólított meg, nyilván nem gondolt arra, hogy bennszülött vagyok, és megkérdezte, hogy szelfizhet-e egyet velem. Mire én: „Miért, olyan majomszerű lennék?” Erre azt válaszolta, hogy szó sincs róla, de neki nagyon érdekesnek tűnök és igazából rejtély, milyen képzetet kelthet ez az öltözet egy férfi agyában.  Ő például azon gondolkodik, vajon hogy nézek ki tulajdonképpen, mert nem tud rájönni – mondta. Hogyne, ha akarod, készíthetsz egy képet – válaszoltam neki, mire jött még egy illető, aztán egy újabb, míg végül a barátom kijelentette: kész, a következő fotóért már pénzt kérünk.

Édesapja megtanította az anyanyelvére?

Édesapám egyetemre jött Romániába, orvosnak tanult. Hogy miért van annyira sok arab orvostanhallgató? Mert a mesterségek legfontosabbikának számít náluk, óriási a társadalmi presztízse. Ezért választja az arab fiatalok jelentős hányada az orvosi egyetemet. Amikor pedig művelik a mesterséget, hivatástudattal csinálják. Nyilván akad, aki menet közben meggondolja magát, mint bármely közösségben vagy országban, de akiből orvos lesz, az szívvel-lélekkel csinálja.

Visszatérve édesapámra, az egyetem ideje alatt ismerkedett meg édesanyámmal, egymásba szerettek, nagyon szép, akadályokkal teli szerelmi történet volt. Politikai, vallási, kulturális sorompókkal teli történet, amely Ceaușescu idejében játszódott. Nagyon nehéz volt akkoriban egy román lánynak feleségül menni egy idegenhez. Elnöki jóváhagyásra volt szükségük hozzá. Öt levelet írtak az elnöknek. Évente egyet, hozzájárulását kérve, menetrendszerűen érkező elutasítással. De ők kitartottak.

Annak ellenére, hogy itt szándékoztak maradni? Általában az volt a hivatalos gyanú, hogy a házasság a kitelepülés első állomása.

Igen, gyanús volt. Anyámat követte a rendőrség, a Szekuritáté, előfordult, hogy akkor zsuppolták be a rendőrségi furgonba, amikor éppen együtt sétáltak az utcán apámmal. Bevitték az őrsre, mobiltelefon ugye nem volt akkoriban, sokszor vezetékes sem akadt kéznél, a család nem tudta, hol van, hogy van, mindenki aggódott.

Nagyanyám irodában dolgozott egy vállalatnál, kiment hozzá a Szekuritáté, a szemébe vágták: A lányodnak viszonya van egy idegennel, mától nem dolgozhatsz irodában, őrként folytatod! Így nézett ki nagyanyám áthelyezése. Fél éven át őrködött büntetésből.

Noha Szíria, akárhogy is nézzük, baráti országnak számított...

Igen. Nagyanyám ki is jelentette, ha a gyerekek szeretik egymást, neki semmi kifogása, viselni fog bármilyen következményt. Édesapámnak is megvolt a maga baja, őt a szíriai család vonta kérdőre, hogy minek kereskedik más kultúrában. De ők minden akadályt legyőztek. Amikor meglettünk nekik mi – van egy nagyobb fiútestvérem –, és a szüleink azt mondták, hogy hagyni fogják gyermekeiket, hozzák meg a saját döntéseiket, válasszanak egyedül, mit szeretnének.

Ami a nyelvet illeti, mi öt és fél évig Szíriában éltünk, akkor tértünk vissza Romániába, amikor a testvérem iskolás korba nőtt. Édesapám nem beszélt velünk arabul, valószínűleg az egykori negatív élmények hatására az itteni rendőrséggel, hatóságokkal, igyekezett megkímélni minket bármilyen másság tudásától, érzetétől. Szüleink teljesen ránk hagyták a kulturális, vallási hovatartozással kapcsolatos döntéseket. Ami engem illet, úgy gondolom, hogy a vallás a történelem folyamán mindenkor olyan tényező volt, ami konfliktusokat, háborúkat gerjesztett.  

Sorozatunk következő részében a palesztin származású Ayman Yanisszal beszélgetünk, aki Szíriában is élt. 


A projekt, amelyben Abbod Linda kulturális mediátorként tevékenykedik, annak az országos programnak a része, amely az idejövő bevándorlókat, migránsokat segíti. A program Románia shengeni csatlakozási törekvésének kiemelt része. A program számos fejezete közül a LADO – a nagybányai szociális asszisztenciával foglalkozó ASSOC szervezettel karöltve – az integrációval foglalkozik. Segítik a nem uniós állampolgárokat és a menekülteket például abban, hogy lakást béreljenek, ha a gyermekeket be kell íratni az iskolába, elmondják, hogyan tehetik ezt meg. Ha egészségügyi ellátásra van szükségük, szintén útbaigazítást adnak, és lehetőséget nyújtanak, hogy elsajátíthassák a román nyelvet.

A LADO kolozsvári fiókjának vezetője, Ana Ludușan elmondta, az idejövők nagy része munkavállalás, tanulás céljából érkezik. Vannak polgárok Ázsiából, Közép-Amerikából, Kanadából, Koreából, Japánból. Az arab országokból is jönnek, nagy hányaduk tanul. Vannak diákok például Tunéziából, Marokkóból, Egyiptomból, az afrikai országokból.

Kevés menekült marad Romániában

A program azokra is kiterjed, akik a menekültkvóta alapján Görögországból érkeznek. Számuk viszont nagyon elenyésző, körülbelül százan jönnek évente. Legtöbbjüket a somkúti menekültközpontban szállásolják el, onnan pedig Nagybányára kerülnek. Kolozsvárra is jöhetnek, itt lehetőségük van továbbtanulni, dolgozni, egyáltalán élni. „Kiemelném, hogy a programunk csak azokra vonatkozik, akik tartózkodási engedélyt kaptak. Tartózkodási engedélyt pedig az kap, akiről a román állam úgy ítéli meg, oltalomra szorul” – mondta Ana Ludușan.

Arra a kérdésre, hogy hogyan kaphat tartózkodási engedélyt egy migráns, azaz egy olyan személy, akiről még nem tudjuk, hogy jogosult-e oltalomra, Ludușan elmondta, ezt több úton is meg lehet szerezni. „Mielőtt bárki belépne Románia területére, joga van menedéket kérni. Ha a határnál az illetékesek beengedik az országba, azt jelenti, hogy nem veszélyes az illető. Ekkor a hatóságok két hónapig vizsgálják, hogy jogosult-e oltalomra. Ha igen, akkor megkapja azokat a jogokat, amelyek bármely európai polgárt megilletnek. Mi csak azokkal a menekültekkel foglalkozunk, akik oltalmat, menekültstátust kaptak, van tartózkodási engedélyük. Tavaly például 72 menekülttel dolgoztunk. Nekik tanácsadást nyújtottunk, információkat, hogy mit írnak elő a román törvények, milyen lehetőségeik vannak” – tájékoztatott.

Ludușan elmondta, az idejövő menekültek megerősítették: nagyon sok konfliktusövezetből érkező Törökországban marad vagy visszafordul, tehát nem jön Európába. Akik Európába jönnek, olyan útvonalat választanak, amelybe Románia nem esik bele. Az a néhány menekült, aki Romániába kerül, Görögországból érkezik, pontosabban Görögországtól vesszük át. Románia ezért pénzt kap az Európai Uniótól.

Romániában öt olyan központ van, ahol menekülteket tudnak elszállásolni. Legtöbb központ száz férőhelyes. A galaci és a bukaresti központ ennél több személynek tud fedelet adni. „El kell mondanom, hogy tavaly, amikor elkezdtük a projektet, mindössze két személy tartózkodott a somkúti menekültközpontban, és ők is az afrikai országokból jöttek. Később érkezett még húsz személy, majd ismét egy kis létszámú csoport, tehát egyáltalán nem mondhatjuk azt, hogy a számok aggasztóak. Ráadásul csak azok maradnak Romániában, akiknek van itt hozzátartozója. Csak tavaly 30 olyan segítségre szoruló menekülttel találkoztunk, akik úgy hagyták itt Romániát, hogy még az anyagi segítséget sem vették igénybe. Németországba és Svédországba igyekeztek. Az általunk nyújtott anyagi segítség egyébként elég csekély: 106 lej évente” – magyarázta.

Megtudtuk, a kolozsvári polgármesteri hivatal emberségesen bánik a menekültekkel, ha segítségre szorulnak, megkapják azt az önkormányzattól. „Kevés polgármesteri hivatal teszi ezt, miközben a nemzetközi vállalásaink erre köteleznének. Sajnálom, hogy ezt kell mondanom, de a polgármesteri hivatalok nagy része kifogásokat keres, hogy ne kelljen betartania a jogszabályokat" – jegyezte meg a LADO elnöke.

Maros és Hargita megyébe tanulni mennek

Tizenkét hónap alatt körülbelül 1500 uniós kívüli polgárral és menekülttel foglalkoztak a programban. A program kilenc megyében zajlik. A következő megyékben zajlanak foglalkoztatások, szolgáltatások annak érdekében, hogy a bevándorlók megtalálják itt a helyüket, hogy zökkenőmentes legyen a helyiekkel, az intézményekkel kialakítandó kapcsolatuk: Máramaros, Szatmár, Szilágy, Kolozs, Beszterce-Naszód, Maros, Hargita, Szeben és Fehér megye.

Ana Ludușan elmondta, az olyan megyékben, mint Maros, Hargita, olyan személyek kerülnek, akik nem menekültek, hanem az unión kívüli polgárok, akik tanulni jönnek Romániába. Marosvásárhelyen például 58 személy vett részt a programban, köztük egyetlen menekült sem volt. Az 58 személy kilencven százaléka Moldova Köztársaságból és Ukrajnából érkezett Marosvásárhelyre tanulni. Elmondta, az unión kívül érkezőknek is tartózkodási engedélyt kell kérniük. Ezek az emberek hasznot hoznak az országnak, hiszen fizetik a tanulmányaikat, befektetnek, dolgoznak – mondta a LADO kolozsvári elnöke.

HIRDETÉS







EZT OLVASTA MÁR?

X


popup