„Sosem fogadtam el, hogy az álláspontomat azért ne tudjam érvényesíteni, mert nem tudok románul”
  • 2018. szeptember 26., szerda
    Jusztina
  • Kolozsvár
    • Csíkszereda
    • Székelyudvarhely
    • Gyergyószentmiklós
    • Székelykeresztúr
    • Kovászna
    • Kézdivásárhely
    • Barót
    • Sepsiszentgyörgy
    • Arad
    • Gyulafehérvár
    • Nagyvárad
    • -1°
      Beszterce
    • Déva
    • Nagybánya
    • Marosvásárhely
    • Zilah
    • Szatmár
    • Nagyszeben
    • Temesvár
    • Brassó
    • Bukarest
  • 1 EUR = 4.6603 LEI
    • 1 USD = 3.9613 LEI
    • 1 GBP = 5.2120 LEI
    • 100 HUF = 1.4399 LEI

„Sosem fogadtam el, hogy az álláspontomat azért ne tudjam érvényesíteni, mert nem tudok románul”


-A A+

Hány román szót hallott gyermekkorában? Boldogult-e, amikor először kért románul kenyeret a boltban? Kinevették-e valaha az akcentusa miatt? Hogyan és miért tanult meg mégis jól románul? Ezekre a kérdésekre keressük a választ sorozatunkban, amelyben olyan, székelyföldi és más tömbmagyar térségekből származó, különböző életpályájú értelmiségieket kérdezünk, akik szakmájukból vagy más, személyes okokból ma hibátlanul és napi szinten használják a román nyelvet.

Elsőként a Csíkszentsimonban született, majd Csíkszeredára került Horváth István szociológust, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem oktatóját, a kolozsvári székhelyű Nemzeti Kisebbségkutató Intézet elnökét kerestük meg. Szakterülete a kisebbségszociológia és a migráció. Beszélt gyermekkoráról, a katonaságban és az egyetemen töltött éveiről, valamint arról is, hogy a románt miért környezeti, nem pedig idegen nyelvként kellene felfognunk.Fotó: Biró István„Én mindig azt hittem, hogy a románok magyarok, csak rosszabbul beszélnek” – vezette fel gyerekkori élményeit, hiszen azt látta, hogy még a szomszéd moldovai felesége is, nehézkesen ugyan, de tud magyarul. Nem sokkal ezután, a tengerparti nyaralások alatt viszont rájött arra, hogy ez nem pont így van, és bizony vannak térségek, amelyek kizárólag román nyelven működnek.

Románul feliratozott angol és orosz filmeket néztek

Horváth István hangsúlyozta, hogy a hetvenes-nyolcvanas években a szűk médiaválasztéknak köszönhetően sokkal nagyobb volt a román nyelvnek való kitettség, hiszen elsősorban románul feliratozott angol és orosz filmeket lehetett nézni, és román rádiókat hallgattak – Amerika Hangját, Szabad Európa Rádiót románul, nagy ritkán és nagyon halkan magyarul.

„Egy jelentős kollektív erőfeszítés” volt az, amikor összeültek ezeket a filmeket megbeszélni. „Képzelje csak el azt a helyzetet, amikor édesapám, aki beszélt románul, és édesanyám, aki kevésbé, értelmezték a Dallast” – mesélte. A beszűkülő rádiózás kontextusában is volt egy pár olyan adás, amelyben külföldi zenék is voltak, Adrian Păunescunak például megengedték, hogy Beatlest és román zenét is tegyen a műsorába. Ezek pedig mind egy spontán nyelvtanulást eredményeztek, mutatott rá.

Míg ma természetes, hogy a magyarlakta térségekben magyar csatornákat néznek, a kommunizmusban az volt a természetes, hogy nincs magyar adás, és a szociológus elmondása szerint föl sem merült bennük, hogy lehetne alternatíva. Tudtak róla, hogy vannak helyek, ahol a magyar televízió működik, de azt is tudták, hogy náluk ez nem lehetséges. „A mai székelyföldi gyerekekhez képest sokkal nagyobb volt a román nyelvnek való kitettség, és ez nem az oktatásnak volt betudható, hanem a televíziózás és a mozizás világának. Számunkra teljesen egyértelmű volt, hogy hétfő reggel megkérdeztük, hogy láttad-e A filmet” – magyarázta.

Magolástól a „mélymerüléses” nyelvtanulásig

Ennek ellenére a médiakörnyezet, az iskolai tanulás és pár táborozás kivételével nem igazán volt más alkalom arra, hogy találkozzon a román nyelvvel. „Talán negyedikes koromban édesapám elküldött a tengerparton cigarettáért, és én megterveztem előre a párbeszédet, de az elárusító nem úgy válaszolt, ahogy gondoltam, és akkor egész egyszerűen hátat fordítottam, és elmentem. Nem tudtam, mi az alternatíva” – ezt a nyelvtanulás kapcsán némasági szakasznak hívják, jegyezte meg Horváth. 

Az első osztályt Csíkszentsimonban végezte, innen került el Csíkszeredába. „A román nyelvoktatás nyolcadikos koromig úgy működött, hogy meg kellett tanulni a leckéket” – idézte fel. Ez a hosszan lediktált tananyag bemagolását jelentette. Középiskolában, azaz 1980–84 között történt azonban egy váltás: egy olyan tanárnővel tanultak tovább, aki egy szót nem tudott magyarul. „Tulajdonképpen akkor tapasztaltuk meg, mit jelent a „mélymerüléses” nyelvtanulás”. Sajátos kihívás volt ez a pedagógus számára is, akinek úgy kellett tanítani, hogy nehezen kommunikált a diákjaival.

Ettől kezdve olyan tanárok egyengették a diákok útját, akik „nagy hangsúlyt fektettek a kötelező tanterven kívül a kommunikációra, például olyan fogalmazásokat írtunk, amelyek inkább a mindennapokról szóltak”, fogalmazott. Ráadásul az elméleti oktatás mellett volt egy román nyelvű szakoktatás is, amit bár a gyakorlatban magyar nyelven tartottak, a román szakszavakat ismerni kellett, mert ezeket kérték számon az ellenőrző dolgozatokban.

Versenyeztek, ki tanul meg jobban románul

A román nyelv elsajátításának következő szakasza a katonaságban jött el a számára. Míg a szakközépiskolát azzal a meggyőződéssel fejezte be, hogy jól tud románul, itt rádöbbent arra, hogy ez mégsem így van. Horváth leszögezte: nem hogy kisebbségrendű érzésük nem volt amiatt, hogy nem tudnak jól románul, egyenesen versenyeztek a székelyföldi kortársaival, hogy ki fogja jobban megtanulni a nyelvet. Emellett egyfajta létfenntartási kérdés is volt a román nyelvvel való boldogulás, hiszen „káromkodni, trágárkodni ebben a kemény világban valamilyen szinten alaptudásnak számított”, tette hozzá.Horváth István 1985-ben Casimceán | Fotó: Facebook

Elmondása szerint sok magyar katona volt az egységben, egymás között magyarul beszéltek, és a hiányos román nyelvtudásukból soha nem származott frusztrációjuk. Sőt a többség valamiért nem butaságként, hanem bölcsességként értelmezte azt, hogy az egyik társa alig szólalt meg románul – aminek az egyedüli oka egyébként az volt, hogy alig ismerte a nyelvet –, így visszafogottsága miatt ő lett a csapat „örege” („bătrânul”).

Persze az is előfordult, hogy a nyelvi különbségek konfliktust okoztak, de „általában nem volt egy problematikus élethelyzet”. Horváth szerint alkati kérdés is az, hogy az illető megsértődik-e, és elvonul, ha etnikai konfliktusban találja magát. „Egy szociológus azt mondta, ahhoz, hogy megsértsenek valakit, két ember kell: egy, aki sért, és a másik, aki veszi a sértést. Mindig tudtam, hogy a román nyelvtudásom hiányos, de sosem voltam ezt hajlandó úgy értelmezni, hogy ez a szimbolikus dominancia kérdése. Sosem fogadtam el azt, hogy az álláspontomat ne tudjam érvényesíteni azért, mert nem tudok románul, és ezt próbálják kihasználni ellenem” – hangsúlyozta.

Az egyetemen sem szűnt meg a román nyelven való szocializációja, ugyanis magyar nyelvű képzés hiányában románul tanult filozófiát. Kortársaival megegyeztek, hogy hetente csak egyszer fogják kijavítani a néha helytelen mondatait. „Ezt gond nélkül elfogadták”, mondta.

Kommunikáció- és közélet-orientált nyelvoktatásra van szükség

A szociológust arról is kérdeztük, hogy meglátása szerint hogyan lehetne javítani azon, hogy vannak olyan székelyföldi vagy tömbmagyar térségből származó felnőttek, akik nem tudnak, nem mernek, vagy nem akarnak románul megszólalni.

„Nem hiszem, hogy nem akarásról van szó” – jegyezte meg, hanem sokkal inkább arról, hogy az iskolában tanultakat nem tudják használni a mindennapokban. Nagyon sokan, főleg a szolgáltatásban dolgozók, olyan rutin nyelvet beszélnek, amiből ha valaki kimozdítja őket, akkor „úgy járnak, mint én, amikor cigarettát kellett vásároljak a tengerparton – inkább megfordulnak, és elvonulnak” – mondta.

„Az első kérdés mindig az, hogy kinek a nyelvét tanítják az iskolában, hogy mi az a nyelvi ideál, amit meg akarnak valósítani” – vezette fel gondolatát. Egy bevándorló ország bevándorláspolitikájának példáját hozta, amely azt vallja, hogy egy kisebbség nyelvileg akkor integrált, ha a csoport tagjai aktív állampolgárokká válnak, akik megtalálják a helyüket mind a piacon, mind pedig a közéletben. Itt első lépésként megtanítják felismerni a veszélyhelyzeteket, utána a konzervdobozokról leolvasni az összetevőket, hogy végül eljussanak oda, hogy bárki megfogalmazhasson egy saját álláspontot egy általa érdekesnek tartott közéleti témában, tájékoztatott a szociológus.

„Nem az a cél, hogy az idegen nyelv stílusgazdagságát, irodalomelméletét, irodalomtörténetét, különböző nyelvi rétegeit és dialektikus változásait minél jobban megismerjék. Olyan típusú nyelvtanulásra van szükség, ami sokkal inkább kommunikáció- és közélet-orientált” – fogalmazott. Meglátása szerint az érettségi felépítése is téves, pár éve ugyanis műfajelemzést kérnek. „Legyünk őszinték, ez egy olyan típusú értelmiségi eszmény, beszédmód és beszédtéma, amit a tanulók két százaléka talál hasznosnak, és talán még optimista is voltam. Egy csíkszeredai mezőgazdasággal foglalkozó egyén nagy valószínűséggel hamarabb fog a mesterséges megtermékenyítésről érdeklődni egy román kollegájától, mint arról, hogy szerinte műfajilag hová sorolható be egy szöveg” – adott hangot felháborodásának.

A kommunikációra irányuló kompetenciák kialakítása alapvetően az idegennyelv-oktatásnak a célja, viszont Horváth szerint téves lenne akként emlegetni, inkább olyan környezeti nyelvnek nevezzük, amelyet különböző életszakaszokban és élethelyzetekben használni fogunk, mondta.

Ma megváltozott a nyelvi kitettség rendszere, és ez egy teljesen más nyelvelsajátítást eredményez, hiszen az iskolán kívül, például a munkakörnyezet és a média egyre kevesebb lehetőséget ad arra, hogy érintkezzenek a magyarok a román nyelvvel. „Ez egy új kihívást teremt, amin még gondolkodunk” – zárta gondolatát Horváth István szociológus.



HIRDETÉS







EZT OLVASTA MÁR?

X