• 2017. október 21., szombat
    Orsolya
  • 14°
    Kolozsvár
    • 17°
      Csíkszereda
    • 16°
      Székelyudvarhely
    • 17°
      Gyergyószentmiklós
    • 16°
      Székelykeresztúr
    • 19°
      Kovászna
    • 18°
      Kézdivásárhely
    • 17°
      Barót
    • 18°
      Sepsiszentgyörgy
    • 17°
      Arad
    • 16°
      Gyulafehérvár
    • 15°
      Nagyvárad
    • 15°
      Beszterce
    • 16°
      Déva
    • 18°
      Nagybánya
    • 15°
      Marosvásárhely
    • 16°
      Zilah
    • 18°
      Szatmár
    • 19°
      Nagyszeben
    • 18°
      Temesvár
    • 18°
      Brassó
    • 19°
      Bukarest
  • 1 EUR = 4.5975 LEI
    • 1 USD = 3.8945 LEI
    • 1 GBP = 5.1203 LEI
    • 100 HUF = 1.4922 LEI

Férfinévvel és férfiruhában harcoltak a nők az 1848–49-es magyar forradalomban


-A A+



Voltak kiemelkedő női alakjai az 1848–49-es forradalomnak és szabadságharcnak? – tettük fel a kérdést a Babeș-Bolyai Tudományegyetem Magyar Történeti Intézete vezetőjének. Természetesen – válaszolta Nagy Róbert-Miklós egyetemi adjunktus, aki azt is megosztotta, miért nem szól a fáma azokról a nőkről, akik a szabadságharcban nemcsak ápoltak és főztek, hanem puskával harcoltak.

Vannak a forradalomnak női alakjai?

Természetesen vannak: a főúri társadalom hölgyeitől, a korabeli '48-as nemzeti politikusok feleségeitől a szabadságharc hadi eseményeiben is részt vállaló, a csatatereken nemcsak markotányos nőként , hanem effektíve harcoló katonaként megjelenő asszonyokig. Ez eléggé széles palettáját mutatja a női szerepeknek.

Ám előrebocsátom, hogy bizony 1848-ban a női szerepekről még mindig a konzervatív, a patriarchális felfogás volt a domináns: a nők szerepköreit az otthoni tűzhelyhez kötötték, a gyermekek neveléséhez, az öregek ápolásához, a tűzhely melegének őrzéséhez. Ugyanakkor már ekkor fel kellett vállalnia a nőnek a földművelésnek a férfiakra jutó, nehezebb munkálatait is.

A forradalomban és a szabadságharcban a női társadalom ennél mégis továbblép. Maga Jókai egyik cikkében a „Föl a tett mezejére, polgártársnőim!” felkiáltással kéri a harcba vonuló férjek helyébe lépő asszonyok tömegeit arra, hogy segítsék a forradalmat, a kibontakozó szabadságharcot. Az arisztokrata réteg, a vezető réteg asszonyai, lányai elsősorban mint kórházalapítók, illetve betegápolók vállalnak nehéz feladatokat. Példaként említeném Kossuth Zsuzsannát, Kossuth Lajos húgát, akit a bátyja nevezett ki 1849 áprilisában az összes tábori kórház főápolónőjévé. 72 kórházat szervezett meg a három gyermekes anya, aki a gyermekeit idős anyjára hagyja.

Olyan személyeket is meg kell említenünk, mint a Zichy nővérek, Batthyány Lajos és Károlyi György asszonyait, Zichy Antóniát és Zichy Karolinát. De ide tartozik Szendrey Júlia, aki sajnos méltatlanul csak úgy maradt meg a köztudatban, mint Petőfi Sándor felesége, de Szendrey egy jó tollú írónő lett volna, ha kibontakozhat.

És ott vannak azok az asszonyok, illetve nők, akik konkrétan a csatatéren, fegyverrel a kézben is harcolnak a magyar szabadságért. Közülük a legismertebb – és róla mintázták a Mária főhadnagy szerepet – a félig holland származású Lebstück Mária, aki 18 évesen Karl néven áll be a bécsi egyetemi légióba, majd aztán a magyarországi német légióba, később pedig a tiroli úgynevezett vadászzászlóaljba. A kápolnai csatában megsebesül, hadnaggyá léptetik elő, majd 1849 áprilisába a kilencedik Miklós-huszárezredbe kerül segédtisztnek, végül pedig már főhadnagyi rangban is harcol.

Hasonló karriert fut be Bányai Júlia, aki egy kincstári bányahivatalnok lánya. Kitűnően lovagol egyébként. 24 évesen Bányai Gyula néven csatlakozik a 27. nagyváradi honvédzászlóaljhoz, részt vesz az erdélyi hadjáratban. 1949 februárjában megsebesül, de júliusban már a gyulafehérvári ostromseregnél szolgál. A zsibói fegyverletételig főhadnagy.

A színésznői pályán mozgó Pfiffner Paula honvédhadnagy fivérének példáját követve áll be a bécsi légióba, aztán férfiruhát öltve Erdélyben harcol. A szabadságharc végére ő is eléri a hadnagyi rangot. De ott van Beck Vilma, aki állítólag a Kossuth-hadvezetésnek kémkedett, vagy Viola Anna, aki 17 évesen áll be a honvédségbe. Száz fölé teszik azoknak a nőknek a számát, akik fegyverrel a kézben harcoltak.

A nőket próbálták kímélni a megtorlások alatt?

Ezeknek a nőknek ugyanaz a sors jutott, mint férfitársaiknak. Ugyanúgy meghurcolják őket, a szerencsésebbje elmenekül, a kevésbé szerencsések megjárják a börtönt. Pfiffner Paulát például 1853-ban Nagyváradon hadbíróság elé állítják, aztán szabadon bocsátják, de öngyilkos lesz.

Lebstück Mária már szerencsésebb, érdekesen alakul az élete. Még a háborúban feleségül megy feletteséhez, Jónák tüzérőrnagyhoz, de ő sem kerülheti el a szabadságharc bukása után a fogságot: hat hónapig az aradi várban raboskodik, itt szüli meg kisfiát. Később visszakerül szülőföldjére, Zágrábba.

Bányai Júliának sikerül elmenekülnie törökföldre, később Kairóban vezet magyar vendéglőt. Kossuth Zsuzsanna Kossuth rokonaként megszenvedi a megtorlást, sokáig raboskodik családjával, majd Brüsszelbe emigrál, onnan pedig Észak-Amerikába, ahol 37 évesen tüdőbajban hal meg.

Az erdélyi származású Teleki Blanka sem ússza meg a megtorlást. Róla azt kell tudni, hogy a forradalom előtt megkezdi a női emancipáció megalapozását. 1846-ban Pesten leánynevelő intézetet alapít, először gondoskodva a lányok neveltetéséről, a korabeli Magyarországon a középiskolák alapvetően a fiúk számára működnek. Teleki Blanka tehát úttörő szerepet vállal. 1851-ben felségárulásért letartóztatják, mert bújtatja a ’48-as, ’49-es honvédeket, illetve szabadságharcosokat. Tíz évre várfogságra ítélik, szabadulása után a börtönben felszedett tüdőbaja végez vele 1862-ben.

Mi kellett ahhoz, hogy a nők bekerüljenek a hadseregbe és magas rangú katonai pályát futhassanak be? Kapcsolatok, pénz?

A hadsereg a 19. században és a 20. század első évtizedeiben nem tartozott azon intézmények közé, ahol kimondottan kedvelték volna a hölgyeket, legalábbis a harcoló alakulatokban. Itt nem igazán a pénz számított, hanem a szerencse, vagy az, hogy egyáltalán elfogadtassák magukat. Ezek a nők általában férfinév alatt léptek be a különböző harcoló alakulatokba.

Azt sem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy ’48-’49 egy rendkívüli időszak. ’48-ban az akkori kor embere számára a világ a feje tetejére áll. A felfordulással megváltoznak hirtelen a hatalmi viszonyok, bizonyos szinten mentalitásváltás is történik, és ez kellett ahhoz, hogy a nő úgymond komolyan szerepkörhöz jusson. Persze azért megjegyezendő, hogy ’48 márciusában továbbra is a hagyományos szerepkört szánták a nőknek, de ugyanakkor az erősebb akaratú, vállalkozó kedvű nők megléphették azt, hogy férfinévvel belépnek egyik-másik légióba. Ezek a légiók félkatonai szervezetek voltak.

Ugyanakkor azokról a magyar nőkről se feledkezzünk meg, akik a parasztság alsó rétegeihez tartoztak, és férjüket követve lépnek be a népfelkelő csapatokba, hogy puskával harcoljanak férjük oldalán.

Akkor nem pénz kérdése volt, hogy fegyvert fogjon egy nő, hanem bátorság kellett hozzá, és az a képesség, hogy elfogadtassa magát abban a seregben, ahová került.

Visszatérve a férfinévre és a férfi katonaruhára: gondolom, nem fordulhatott elő, hogy a katonatársak ne tudják, hölgy a bajtársuk...

Ez nem hollywoodi és egyéb történet, ahol nem veszik észre a férfiak, hogy egy nő van közöttük, ezt rögtön kiszúrták. De a bátorságának, rátermettségének köszönhetően elfogadták.

Szendrey Júliára visszatérve: milyen tetteket kellene kidomborítanunk tőle?

Az egyik fő erénye, hogy a férjét nemhogy csitította volna, hanem éppenséggel tüzelte ’48-ban, mellette volt szívvel, lélekkel. Írásaival gyakorlatilag azt az irányvonalat követte a forradalom előtti hónapokban, amely magát a forradalmat is jellemzi. Írásaival, közszereplésével próbálta elfogadtatni a társadalommal a hagyományostól eltérő női szerepeket is.

Ezekről a nőalakokról miért nem hallunk ma, miért nem szól róluk is a fáma?

Ennek az az oka, hogy a ’48-as forradalmat két vonalon közelítette meg eddig a történetírás: az egyik a politika- és társadalomtörténet, a másik pedig a hadtörténet. Mindkét esetben a férfiakra koncentráltak. Tegyük hozzá, hogy a női emancipáció nálunk, Európa középső, keleti felében másképpen ment végbe, mint Nyugat-Európában. Emiatt más volt a hozzáállás a női szerepekhez.

Nyugat-Európában a 19. század második felében fokozatosan kibontakozó női mozgalmak nem álltak le, és a második világháború után ténylegesen bekövetkezik az egyenjogúsítás. Ez egy állandó harc egyébként. Kelet-Európában ez felülről érkezik, államhatalmi trollkodással lesz mindenki egyenjogú. Tegyük hozzá, itt nem volt olyan társadalmi háttere, médiája se a mozgalomnak, mint a kontinens nyugati államaiban. És ez érezhető volt a tudományokban is, melynek következménye, hogy a történetírás nem foglalkozott a forradalom és szabadságharc női alakjaival. Ezekről a nőkről vannak történetek, kisebb munkák, de külön történeti szakkönyvek róluk még nem igazán születtek.

HIRDETÉS







EZT OLVASTA MÁR?

X


popup