• 2017. január 23., hétfő
    Zelma, Rajmund
  • -11°
    Kolozsvár
    • -16°
      Csíkszereda
    • -11°
      Székelyudvarhely
    • -14°
      Gyergyószentmiklós
    • -11°
      Székelykeresztúr
    • -12°
      Kovászna
    • -13°
      Kézdivásárhely
    • -16°
      Barót
    • -15°
      Sepsiszentgyörgy
    • -8°
      Arad
    • -12°
      Gyulafehérvár
    • -9°
      Nagyvárad
    • -12°
      Beszterce
    • -12°
      Déva
    • -10°
      Nagybánya
    • -11°
      Marosvásárhely
    • -10°
      Zilah
    • -11°
      Szatmár
    • -12°
      Nagyszeben
    • -7°
      Temesvár
    • -15°
      Brassó
    • Bukarest
  • 1 EUR = 4.4955 LEI
    • 1 USD = 4.2279 LEI
    • 1 GBP = 5.1959 LEI
    • 100 HUF = 1.4565 LEI

„Ha majd kikönyöklök a mennyország ablakán…” – beszélgetés Böjte Csabával


-A A+



Böjte Csaba ferences rendi szerzetes gyermekmentő szolgálata a nulláról indult a rendszerváltás után. Kitartása, elkötelezettsége nem ismert lehetetlent, így mára az általa működtetett Dévai Szent Ferenc Alapítvány több ezer gyerekről gondoskodik karitatív alapon. Böjte atyával a befogadásról, a szeretetről beszélgettünk, mint egyetlen járható, választható útról.

Hol, mikor és hogyan kezdődött el „Böjte atya árváinak” a története? Tudom, hogy nagy részük nem árva gyermek, de hát a média leegyszerűsítve ezt a jelölést szokta leggyakrabban használni.

Ha az árván a szeretetre, törődésre, gondoskodásra szoruló gyermeket értik, akkor nincs is ezzel semmi baj. 1960-ban születtem Kolozsváron. Édesapám születésemkor már a szamosújvári börtön kenyerét ette. Onnan tudta, hogy fia született, hogy édesanyám, amikor csomagot küldhetett neki, akkor a szappant egy kis, kék fonálból horgolt gyermekpapucsba tette. Állítólag, ekkor édesapám azt mondta cellatársainak, hogy – Hálát adok a jó Istennek, fiam született, és biztos erős legényke, mert nézzétek, már elkoptatta a papucsát. Sajnos, alig vannak emlékeim édesapámról, mert alig egy évre a szabadulása után meghalt, én akkor négy éves voltam. Félárván maradt gyermekként, majd később fiatalemberként sokszor haraggal gondoltam azokra, akik apám halálát okozták. Aztán arra a következtetésre jutottam, hogy igaz, hogy apám belehalt a szenvedésbe, de ők is belehaltak a kegyetlenségükbe, butaságukba. A baj nem az emberben lakozik, hanem a tudatlanságban, és a sötétséget csak úgy lehet eloszlatni, ha fényt viszünk az emberek szívébe. Így döntöttem el, hogy pap leszek, mert ha csak egy icipici fényt sikerül belopnom ebbe a sötét világba, akkor már mondhatom, hogy nem éltem hiába. És ezért nem tudtam soha úgy elmenni egy gyermek mellett, hogy ne lássam azt, hogy éhes vagy rongyos, mert én átéltem, mit jelent apa nélkül felnőni, annak ellenére, hogy szegény édesanyám egész életét nekünk szentelte.

1992-ben Déván voltam plébános, és lépten-nyomon elhagyott, éhező gyerekekkel találkoztam. Koldulni jöttek hozzánk. Beszélgettem velük, fagyizni is elvittem őket, még moziba is. Aztán 1993-ban szerveztünk egy tábort nekik, és az olyan jól sikerült, hogy a végén nem akartak hazamenni, azt mondták, hogy azt szeretnék, ha örökké tartana a tábor. Akkor elkezdtem érdeklődni a hatóságoknál, hogy mit is lehet tenni, hiszen még nem volt semmiféle törvényes lehetősége annak, hogy én akár egyházi személyként, akár alapítványi keretek között gyerekvédelemmel foglalkozhassak, ilyen törvény csak 1998-ban jelent meg, de akkor mi már öt éve működtünk, ahogy lehetett. Én mindig azt tartottam, hogy két ember között a legrövidebb út az egyenes beszéd. Elmentem a város rendőrkapitányához, elöljáróihoz, és elmondtam nekik, hogy – Van egy pár gyerek, éhesek, fáznak, nincs hova menniük, befogadhatom-e őket? Mit válaszoltak volna, hogy nem, ne adjál nekik többet enni? Amikor a paptársaim és az ismerőseim meghallották, hogy befogadtuk a gyerekeket, mindenfelől új és új gyerekeket irányítottak hozzánk. Most már több mint 20 éve csináljuk, és 83 településen „táborozunk”, 2100 - 2200 gyerekkel. A szám mindig változik. Az tény és való, hogy a húsz év alatt több mint ötezer gyermekről gondoskodtunk. Volt olyan, aki csak pár hónapot töltött nálunk, volt olyan hogy 10-12 évet vagy annál is többet, sőt olyan munkatársaim is vannak, akik befogadott gyerekként kezdték, aztán az iskola elvégzése után munkatársként maradtak az Alapítványnál.

Nem lehetett egyszerű megszervezni mindezt a 90-es évek elején…

Az elején valóban egy kicsit nehéz volt, hogy lenyeljenek minket, az 1990-es évekig állami monopólium volt Romániában a gyereknevelés. Méregettek, hogy – Mit akar ez a katolikus pap, és még a tetejében magyarul is beszél, hát persze, hogy nehéz volt ezt lenyelni. De én ezt tudtam, ezért mindig szépen beszéltem velük, kedvesen, szeretettel. Most hála Istennek békében élünk. Ha utcán kapnak el gyereket, akkor is elhozzák hozzánk, hogy fogadjuk be. A román közigazgatás nagyon sokat fejlődött. Déván a románság 90 százalékos többségben van, esélyem sem lett volna erőből megoldani bármit is.

Kik ezek a gyerekek? Hogyan bukkan rájuk? Hozzák őket a szülők, hozzátartozók?

Konkrét példával kezdem. Tegnap felhívott egy nő. Már van egy gyereke nálunk. De most ismét gondban van, nincs, akihez segítségért forduljon. Illetve hozzánk fordult. Azt kérdezte, hogy befogadnánk-e kisebbik gyerekével együtt. Befogadtuk. Innen már többféle lehetőség nyílik számára. Lehet, hogy egy éven belül sikerül talpra állnia, veszi gyerekeit, és továbblép. Az is lehet, hogy gyerekeit hátrahagyja, és csak ő maga megy tovább. Harmadik lehetőségként az is elő szokott fordulni, hogy nálunk marad, és beáll az Alapítvány önkénteseinek a sorába. Sok házunk van, sokféle feladatot kell ellátni, gyakran előfordul, hogy igenis, éppen nálunk találja meg az addig tévelygő, kereső ember életének az értelmét. Én szeretek úgy gondolni a Szent Ferenc Alapítványra, mint egy nagy fára, amelynek hatalmas koronája sokféleképpen szolgálhatja a vándormadarakat: meg lehet pihenni, eső, szél, vihar elől el lehet bújni, fészket is lehet rakni egyik-másik ágán, de ha úgy hozza az élet, akkor tovább lehet repülni. Én remélem, hogy mindenki, akinek segítséget nyújtottunk az elmúlt évek során, így gondol ránk. Biztos pontot, támaszt jelentünk a vándorok életében, de senkit nem akarunk bezárni vagy erőszakkal itt tartani. Aki viszont bekopog az ajtónkon, annak tudnia kell, hogy milyen itt a házirend, és azt el kell fogadnia. Talán ezért is működik ez a dolog ennyire, mert nem erőszakoljuk rá az elképzelésünket senkire.

Van-e olyan szülő, aki végül hazaviszi, felneveli gyerekét?

Hogyne volna. Van, akinek csak egy évre van szüksége, ahhoz, hogy lábra álljon. Van olyan, aki a gyerekével együtt hozzánk költözik, és utána hasznos tagja lesz a nagy családunknak. Több olyan szülőt is alkalmaztunk az évek során, akik beadták a gyerekeiket hozzánk. De sajnos nem mindenkit lehet talpra állítani, vannak olyan szülők is, akiknek nem jön össze. Nehéz dolog, de be kell látnunk, hogy mindenkin nem tudunk segíteni. Az ideális az volna, ha az élete mindenkinek helyrezökkenne, megtalálná a helyét, hasznos tagja lenne a társadalomnak. De nem vagyunk egyformák. Vannak olyan emberek, akiknek az életük megbicsaklik, valami miatt nem tudnak továbbmenni, akik a családfenntartó képességeiket részben, vagy teljesen elvesztik. Nem képesek gondoskodni a gyermekeikről. Vagy mert betegek, vagy elzüllöttek, van olyan is, hogy egyszerűen nem képes rá valaki. Ilyenkor szoktak bennünket megkeresni. Ha tényleg komoly probléma van, akkor próbálunk a süllyedő család mellett, mint mentőcsónak megjelenni.

Ez hogy történik?

Háromféleképpen. Az első a napközi otthonban való elhelyezés. Olyan gyerekek számára működtetjük ezeket a napközi otthonokat, akiknek bár van családjuk, de szülei nem tudják a napi ellátást megoldani, nincs, aki otthon segítsen nekik a tanulásban, vigyázzon rájuk délután. A gyerekek iskola után elmennek a napközibe, ahol ebédet kapnak, majd a nevelők segítségével elvégzik a házi feladatukat, tanulnak. Utána következnek a szabadidős programok: társas játékok, kézműves tevékenységek, közösen végzett munka (kertészkedés, takarítás, uzsonna, vacsorakészítés). Este pedig hazamennek a saját szüleikhez. A napközinek a lényege tulajdonképpen az, hogy a gyerek helyben folytassa az iskolát, és megelőzzük, hogy bekerüljön egy bentlakó otthonba, vagyis a nehéz körülmények ellenére a saját családjában maradhasson. A második kategóriát az állami gondozásba adott gyerekek, a  “plasamentesek” képezik. A hivatalos, gyámhivatali vagy törvényszéki határozattal nálunk elhelyezett gyerekek esetében az alapítvány az államtól egy minimális összeget kap a “havi ellátásra”. Itt már olyan gyerekekről van szó, akiknek a szülei még azt a minimálisat sem tudják biztosítani gyerekeik számára, mint az első kategória, és átengedik nekünk a gyerekneveléssel járó feladatokat és jogokat. És végül harmadik lehetőségként ott van a szociális kollégiumban való elhelyezés. Ez tulajdonképpen fából vaskarika, mert ilyen típusú gyermekvédelem hivatalosan nem létezik a romániai törvényben. De ebből van a legtöbb gyerekünk, mert itt a szülők gyorsan és könnyen kérhetik a gyermekük bentlakásba való felvételét: besétálnak az alapítványhoz és a házvezetővel megbeszélik, hogy be akarják hozni a gyereket. Persze ennek is feltétele, hogy szociálisan hátrányos helyzetű családból származzon a gyerek, és a szülő valamiféleképpen bizonyítsa ezt nekünk. Ezek a gyerekek is ugyanabban a bánásmódban részesülnek, mint a hivatalosan elhelyezettek, ugyanúgy kapnak élelmet, ruhát, tanszert és szeretetet. Ezért a fajta ellátásért a szülők nem fizetnek semmit. A földrajzi távolságtól és a család helyzetétől függően akár minden hétvégén hazautazhatnak a gyerekek, a messzebb lakók persze csak iskolai szünetekben tudják ezt megtenni.

Hány munkatársa van?

Sok. Mindig éppen annyi, ahányra szükség van, hiszen az én főnököm (és mutat fölfele) kirendeli nekem a segítséget is. Ha van egy síró kisgyerek, akinek anyai ölre van szüksége, akkor előbb-utóbb találok egy asszonyt is, aki úgy érzi, hogy szeretetéből több gyereknek is tudna juttatni. Én azt hiszem, hogy a világon mindennek megvan a párja, mint egy óriási puzzle, millió kis darabkával, csak türelem kell hozzá, hogy összerakd a párokat, és ne add fel a hiányzó darabnak a keresését. Az én dolgom úgy néz ki, hogy állandóan a tökéletes – vagy, ne túlozzak, a lehető legjobb – párt keresem a már meglévő darabokhoz. Van, amikor egy vagy több gyerekhez keresem a kotlómamát, van, amikor a mamának a gyereket, van úgy, hogy egy házat adományoznak a Szent Ferenc Alapítványnak, és akkor eldöntöm, hogy megtöltöm gyerekzsivajjal, és a helynek függvényében ismét néhány új taggal nő a családunk. Én most már nem nevelek gyereket úgy, mint valamikor a kilencvenes években, amikor én is, itt a kolostorban, a munkatársakkal karöltve dolgoztam, reggel ébresztettük  a gyerekeket, öltöztettük őket, küldtük iskolába. Azóta akkorára nőtt a család, hogy nekem, mint családfőnek, teljesen más feladatokat kell ellátnom, éspedig azt, hogy előteremtsem ennek a sok-sok háznak, ennek a sok-sok gyereknek a mindennapi kenyeret, a fűtéshez a fát, a számlák kifizetéséhez a pénzt. Meg persze azért ellenőriznem kell, hogy mindaz, amit a felnőttek vállalnak, úgy történik-e, ahogy megígérték, rendesen elvégzik-e a feladataikat… Mert bizony, sokszor és sokat mondanak a felnőttek, sokat vállalnak, de nem teljesítik vállalásaikat. Ezért nem árt, ha vigyázó szemmel figyelem működésüket. Több mint háromszáz kolléga dolgozik azért, hogy mindaz, amit vállaltunk, teljesüljön is.

Hogy néz ki Böjte Csabának a munkanapja?

(Nevet.) Nagyon jól. Az én főnököm (és most már ki is mondja a nevét), Jézus Krisztus nem akar engem agyon dolgoztatni. Emlékszik-e arra a példázatra, amikor a gonosz lélek arra csábítja Jézus Krisztust a templom tetején, hogy – Na, most innen dobd le magad, mert az angyalok úgyis kifognak, és ettől mindenki el fog ájulni, hogy milyen csodákra vagy képes, rögtön tódulni fognak hozzád az emberek, megkeresztelkednek, a hitetlenek hívőkké, a  pogányok keresztyénekké lesznek. Jézus pedig erre azt válaszolja – Távozz tőlem, Sátán. Szóval Jézus nem úgy akar minket megváltoztatni, hogy essen le az állunk, hanem másképp.

Van egy másik történet is. Az arról szól, hogy Jézus összegyűjt néhány embert, akiket felkészít, hogy kettesével, hármasával induljanak el az evangéliumot hirdetni, menjenek embertársaik közé, bátorítsák őket, gyógyítsák őket, hallgassák meg panaszaikat. Ő nem megy velük. Egyedül marad és imádkozik. Amikor azok visszajönnek, és elmesélik, mi minden történt velük, egymás szavába vágva teszik ezt, mert tele vannak sikerélménnyel. Jézus, miután meghallgatja őket, feláll, és hálát ad az Atyának, hogy megmutatta az apostoloknak, hogy milyen jó dolog jónak lenni, hogy milyen nagyszerű, felemelő érzés jót tenni valakivel.

Mit akartam mindezzel mondani? Hogy jómagam is akkor dolgozom igazán, ha nem is dolgozom. Nem kell, hogy látványos dolgot műveljek, nem kell fejest ugranom elképesztőbbnél elképesztőbb feladatokba, még csak nem is kell vállvetve dolgoznom a kollégáimmal. Én akkor teljesítem jól a rám bízott feladatot, ha megteremtem a lehetőséget arra, hogy a többiek jól dolgozhassanak, jót tehessenek, és ez nem kevés. Elmondom sportosabban is: ha én olyan labdát tudok továbbküldeni a velem egy csapatban játszónak, amiből ő gólt tud rúgni, az neki öröm, fény, lendület, és akkor bátrabban megy ki a pályára a következő alkalommal, és még eredményesebben küzd. De nemcsak ő, hanem a teljes csapat. A karmester másokat kell, hogy helyzetbe hozzon, nem ő veri össze a cintányért, és nem ő játszik a hegedűn. Az viszont igenis tőle függ és őt minősíti, hogy hogyan szól a teljes zenekar.

Nagyon nehéz feladat… Maradva a focis hasonlatoknál, nem lehet minden meccset megnyerni.

Igen is, meg nem is. Egyetlen parancsot kell szem előtt tartanom, a szeretet parancsát. Hozzám, ha bekerül egy gyerek, nem az fordul meg a fejemben, hogy most igenis ebből a gyerekből egyetemet végzett, diplomás úriembert faragok. Mert, úgymond, csak az volna az igazi sikertörténet. Nem. Néhány évvel ezelőtt volt egy hetedikes fiam. Úgy lázadt minden ellen, nem lehetett vele szót érteni. Egyre csak azt hajtogatta, hogy neki van egy apukája, ő haza megy hozzá, Vajdahunyadra. Persze, én tudtam, hogy az apukája is vaslopásból él, nem részletezem… De nem ellenkeztem. Hagytam, hogy elmenjen. Búcsúzáskor viszont mondtam neki, hogy ha nem azt találja otthon, amire számít, ide visszajöhet. Egy év múlva visszajött… Mondta, hogy szeretne tovább tanulni. Kilencedikben már az első tanulók között volt. Érettségi után egy nyomdában dolgozott 1-2 évet, aztán visszajött hozzánk, azóta is itt van. Nos, ennek a történetnek az első fele a kudarcról szól, mert persze, hogy annak idején kudarcként éltem meg azt, hogy a fiú mindenáron el akar menni. De mindig meg kell várni a meccs végét. Vannak olyan történeteim, amelyek esetében 15 vagy annál is több évet kell várni, hogy pontot tegyünk a végére. Akkor aztán össze lehet számolni a kék foltokat, a gólhelyzeteket, a kapufákat. Lényeg a lényeg: ki kell menni a pályára. És ezt üzenem mindenkinek, mert főként manapság nagyon könnyen ítélkezünk, értékelünk, leszólunk, kritizálunk, és pontosan tudjuk, hogy mit hogyan kellett volna tenni. De ezt a kispadról tesszük, a pálya széléről kiabálunk és intünk be a játékosoknak. Merjünk labdába rúgni. És akkor meg fogjuk látni, hogy minden megváltozik, más szemmel látjuk a világot. A Facebook egyik nagy csalása az, hogy elhiteti az emberrel, hogy ő is játékos, ő is labdába rúg, csak azért, mert ott ül a képernyő előtt és kommentel. Nem.  Éppen ezért mondom, hogy ki kell kapcsolni a számítógépet, és el kell kezdeni élni. Ütéseket, kék foltokat, rúgásokat, gólokat kapni. És a végén, ha azt mondja majd a bíró, hogy – hajszálnyival ugyan – de jobbak voltunk ellenfelünknél, akkor valóban elégedetten dőlhetünk hátra, hogy jó mulatság, igazi munka volt.

Azt hiszem, hogy éppen az ilyen gondolatoknak köszönhetően Böjte atya igazi szupersztár lett, és ez az Alapítványnak is a hasznára válik, hiszen támogatók is akadnak – gondolom – szép számban.

Nem panaszkodhatunk. Valóban sokan támogatnak minket. Sok kis összeg, sok-sok csepp az, amiből a "tenger" lesz. Például sok kedves ember adományozza nekünk adója egy százalékát. Mindenki legyintene erre, de valóban számottevő összeg kerekedik ki az apró adományokból, melyekért mi nagyon hálásak vagyunk. Mindenki tehetőssége függvényében adományoz. Nekünk egyformán kedvesek azok, akik ránk gondolnak. Képzelje, az elmúlt hetekben fegyházlátogatáson voltam. A foglyok konzerveket gyűjtöttek a gyerekek számára. Számtalan szükséget szenvedő ember találja meg a módját, hogy abból a kevésből, sokszor nagyon kevésből, amije van, nekünk is juttasson.  Ezeket az adományokat többre tartom sokszor a tekintélyes összegeknél. Azt szoktam mondani, hogy ha tőlem kér valaki sokat, azt én sem tudom megadni, ezért örülök a kevésnek, mert ha sokan adnak keveset, abból, hála Istennek, sok lesz. A hópehely is milyen pici. De ha sok van belőle, akkor azon sízni lehet, azon szánkózni lehet. Működik a keresztszülő programunk is, a román államtól is kapunk egy bizonyos összeget, a többit pedig jómagam teremtem elő. Apropó, szupersztárság, a Helikon kiadónál megjelent néhány könyvem, ami szintén hozzásegített ahhoz, hogy a mindennapinkat biztosítani tudjuk, mert az emberek szeretik hazavinni könyv formájában is az elmélkedéseimet. Én igyekszem egyszerűen, közérthetően fogalmazni, nem kerítek nagy cirádákat semmi köré. A stílusomról nem mondhatja senki, hogy emelkedett, fennkölt. Nem is akarom, hogy az legyen. Én az élettel dolgozom, amit mondok, amit leírok, annak életszaga kell, hogy legyen. Sosem gondoltam volna, hogy egy szerzetes leírhat olyat, hogy „na, akkor ezt te is jól megszívtad, Uram”, de leírtam. És aztán sokan mondták, hogy éppen emiatt szeretik elolvasni elmélkedéseimet, mert ilyeneket írok. Meg mondok.

Sokszor hallottam Önt arról beszélni, hogy legalább annyit tanult Ön is a gyerekektől, annyit köszönhet nekik, mint ők Önnek. Mit tanult tőlük? Mire gondoljunk ilyenkor?

–„Ha nem lesztek olyanok, mint a gyermekek, nem juttok be a mennyek országába.”   (Fölemeli mutatóujját figyelmeztetőn.) Jézus nagyon egyszerűen és érthetően fogalmazza meg a mondanivalóját, és sokszor így sem értik, hogy mit is akar közölni velünk. Hogy mire tanítanak a gyerekek? Hihetetlenül gyorsan talpra állnak, pedig egyesek akkora pofonokat kaptak az élettől, hogy felnőtt fejjel bele sem tudunk gondolni. Karácsony volt, és nem egy gyermek a bentlakásból azt kérdezte tőlem: az anyukám miért nem hív fel engemet? Összeszorult a torkom olyankor, de tudom, hogy jó válasz nincs, ezért igyekszem más irányba terelni a beszélgetést. Te kis borzos, mondom a lányoknak, mikor fésülködtél utoljára? Nézd csak, hogy nézel ki. Olyankor én jól összeborzolom a haját, csavarok egyet az orrán, kétszer-háromszor a magasba dobom, nevetünk, és látom, hogy tiszta szívből tud kacagni. Igen, van valami probléma, de ott egye meg a fene! Éljünk! Mi, felnőttek sokszor úgy bele tudunk ragadni a hínárba, a mocsárba, évekig vakargatjuk ugyanazt a sebet, amíg már amputálással sem lehet segíteni a bajon, a gyerek viszont pillanatok alatt feláll, megrázza magát, mint a kiscsikó, és továbbmegy. A léleknek ezt az erejét nagyon jó lenne megőrizni. Valahol útközben elveszítjük ezt a rugalmasságot, de én azt mondom, hogy ha erről szól a felnőtté válás, akkor rossz úton járunk. Az a jó, ha nincs olyan gond, amit játékkal ne lehetne megoldani. Egyébként egy másik „híres” mondásom, amit lépten-nyomon hangoztatok, hátha foganatja is lesz, hogy a gyermek minden problémára, bajra, bánatra orvosságot jelent. Aki kedvetlen, aki fáradt, aki megunta a hajszát, aki szeretne kikapcsolódni munka után, aki bánatos, aki beteg… üljön le egy gyermek mellé. De úgy üljön oda, hogy csak a gyerekre figyel. Nyitott szívvel. És a gyermek meggyógyítja, megvigasztalja, mosolyt csal az arcára. Amit most fogok mondani, az nagyon sok felnőttnek nem fog tetszeni, és lehet magyarázni, lehet csűrni-csavarni, de én csak egyféleképpen tudom elmondani: azért beteg az európai társadalom, az európai kultúra, mert nem vállalunk gyereket. Egy nemzet, egy népcsoport, egy teljes kultúrkör életereje ezzel az egyszerű módszerrel mérhető le. Ahol van vitalitás, ahol van élni akarás, ott van gyermek. Ahol nincs gyermek, ott semmiféle mesterséges beavatkozással nem lehet a folyamaton változtatni. Ott lassan-lassan elfogy az élet. A gyerekkacagás megszűntével beálló csendben már valóban, mintha csak a kérlelhetetlen másodpercszámláló ketyegését hallaná az ember. A vég közeledését.

Karácsony után, újév előtt azt hiszem, mindenki megkérdezi Böjte atyától, hogy mire is kellene leginkább odafigyelnünk? Mit csináljunk másképp? Miről ne feledkezzünk meg?

(Nevet.) Persze, mindenki megkérdezi. És azt is tudom, hogy a Maszol olvasói sem bocsájtanák meg önnek, ha nem ezt tette volna fel utolsó kérdésként. Az emberek szeretik a recepteket. Mindenre van valamiféle receptünk. Olyan, amit örököltünk nagyszüleinktől, dédszüleinktől, olyan, amit frissen kinézünk az internetről, és olyan, amit Csaba testvértől hallottunk. De nincsen ezzel semmi gond. A Főnököm (!) ezért küldött, többek között ez az én dolgom. Hogy aztán ki mihez kezd a recepttel… na, ez az, ami miatt újabb és újabb csodaszerekre van szükség. Mert elolvassuk, zsebre tesszük, megfeledkezünk róla, kimossuk a nadrágot, és a nadrágzsebben a receptet. Na, de azért mindig el kell mondani, hátha megmarad: az első és legfontosabb az, hogy ne feledkezzünk meg arról, hogy Isten bízik bennünk. Főként a szülőktől kérdezem, hogy kire mernék rábízni gyermeküket? Nem akárkire, ugye? Isten ránk bízta fiát. Elküldte hozzánk. Jézus megszületett, és rámosolygott Máriára meg Józsefre. Olyan érdekes, hogy amikor kétezer évvel ezelőtt felmerült a kérdés, mire van szüksége a világnak, a mennyei Atya egy gyermeket adott. Ha megkérdeznék, hogy szerintem mi lenne a gyógyszer, amit ma a családjainknak, a népünknek felírnék, akkor azt mondanám: egy gyermek. Mert a gyermekek jelentik az egyetlen esélyt, hogy jobbak legyünk, hogy felismerjük, milyen jó dolog jónak lenni.

Jézus Krisztus azt mondta, legyünk kovászok. Gondolkodott-e valaki már azon, hogy mi történik a kovásszal, ha bedagasztjuk a kenyértésztába? Nem marad egyben, egy helyen. Amikor megkel a kenyér, akkor eltűnik benne. Ez az életünknek is az értelme. Én sem akarok valami fennmaradó, örök dolgot csinálni. Egyszerűen azt szeretném megértetni az emberekkel, hogy jó dolog jónak lenni. Tehát ott, ahol vagy, nézz körül, bújj elő a csigaházadból, vedd észre, mennyi érdekes és értékes ember van körülötted, és nyújtsd a kezed nekik. Biztosan viszonozni fogják a kézfogásodat. És ezekben a kézfogásokban az a szép, hogy bármelyik a kezek közül lehet segítséget nyújtó és segítséget elfogadó, a szerepek változhatnak, az áramkörök oda-vissza működhetnek. Ha valaki azt mondaná nekem, hogy száz év múlva is állni fog a Dévai Szent Ferenc Alapítvány, nem örvendenék. Paradox módon, azt szeretném, ha - az elkövetkező száz év alatt - eltűnnék  minden, amit építettem. Úgy is találtam ki ezeknek a házaknak is a működését. Az a nevelő, aki 15-20-25 évig dolgozik az alapítványnál, munkája fejében megkaphatja majd azt a házat, amelyben az általa felnevelt gyerekekkel lakott. Mert azt szeretném, ha a felnevelt gyerekek visszajárhatnának hozzá, és elhoznák oda saját gyerekeiket is a vakációkban, és a kotlómama akkor már boldog nagyanyóként foglalkozhatna unokáival. Én pedig, ha az Úristen megengedné nekem, hogy kikönyököljek a mennyek országának egyik ablakán, azt szeretném látni, hogy az emberek a jóság gyakorlatában eljutottak odáig, hogy nem kell nagy árvaházakat működtetni, mert a szomszéd oda tud figyelni a másik házban lakó gyerekre is, és megkínálja egy szelet kenyérrel, ha látja, hogy éhes, vagy meghívja kirándulni, ha látja, hogy magányos.Van-e szebb, nemesebb feladat egy élet megmentésénél, támogatásánál? Jézus Krisztus  azonban nem kőkemény Caritas szervezeteket akart létrehozni, nem alapítványokban gondolkodott, hanem azt szerette volna, hogy mindnyájan szeretettel legyünk egymás iránt. Ha én majd kikönyökölök a mennyeknek ablakán, és azt látom, hogy a gyermekeimnek a gyermekei és azoknak a gyermekei nem árvaházakban nőnek fel, akkor azt fogom mondani, hogy jó kovász voltam, és nincs már szükség a Szent Ferenc Alapítványra , mert a szeretet egy-egy cseppjét sikerült úgy szétszórnom ebben a kicsi erdélyi világban, hogy az egyre tovább és tovább osztódik, az idők végezetéig.

Böjte Csaba 1960-ban született Kolozsváron. Édesapja, Böjte Sándor szerszámlakatos az 1956-os magyar forradalmat követő romániai megtorláshullám egyik áldozata volt. Egy verse miatt 1959-ben több protestáns teológussal együtt letartóztatták, és hét évi börtönre ítélték. Szamosújvárra került, ahonnan 1962-ben szabadult. A börtönbeli rossz bánásmód következtében egészsége erősen megromlott, és 1964. január 2-án elhunyt. A félárván maradt gyerekeket az édesanya nevelte fel, áldozatos odaadással. Böjte Csaba autószerelőnek tanult, majd miután ezt feladta, egy évig bányászként élt a Hargitán. A ferences rendbe 1982-ben jelentkezett, teológiai tanulmányait Gyulafehérváron és Esztergomban végezte, 1989-ben szentelték pappá. Dévai plébánosként oltalmába fogadott néhány utcagyereket, és „a lakatot leverve” az elhagyott és évtizedek óta üresen álló ferences kolostorba költöztek. A Dévai Szent Ferenc Alapítvány és Böjte Csaba gyermekmentő tevékenysége, azóta, világhírű lett.







EZT OLVASTA MÁR?

X