Egy hét magyarságpolitikai írásaiból (július 13- 19.)
  • 2018. szeptember 26., szerda
    Jusztina
  • Kolozsvár
    • Csíkszereda
    • Székelyudvarhely
    • Gyergyószentmiklós
    • Székelykeresztúr
    • Kovászna
    • Kézdivásárhely
    • Barót
    • Sepsiszentgyörgy
    • Arad
    • Gyulafehérvár
    • Nagyvárad
    • Beszterce
    • Déva
    • Nagybánya
    • Marosvásárhely
    • Zilah
    • Szatmár
    • Nagyszeben
    • Temesvár
    • Brassó
    • 11°
      Bukarest
  • 1 EUR = 4.6603 LEI
    • 1 USD = 3.9613 LEI
    • 1 GBP = 5.2120 LEI
    • 100 HUF = 1.4399 LEI

Egy hét magyarságpolitikai írásaiból (július 13- 19.)


-A A+

Surján László: „A következő száz esztendő csak akkor lesz eredményes, ha érvényesül Miroslav Kusy sokat, de nem eleget emlegetett mondása, miszerint senki ne legyen albérlő a saját szülőföldjén.”

A Megszólalt a héten a Magyar Időkben Surján László, a Charta XXI. Megbékélési Mozgalom alapítója és a Következő száz esztendő címmel közreadott jegyzetében Romsics Ignác történész akadémikusnak a Trianonhoz vezető valós okokat feltáró impozáns kutatásaira támaszkodva, hadat üzent a múltbeli és sajnos napjainkban is továbbélő felelősségáthárító magyarázatoknak. Hitet téve az általa alapított mozgalom hitvallása mellett elmondja: „A jövő érdekében párbeszédre van (volna) szükség minden szinten. A vegyes lakosságú területeken a szomszédokkal. Az egy szakmát művelőknek egymással, a turistáknak a fogadó országbeliekkel; igen mindenkinek mindenkivel. E párbeszédre készülni kell. ismerni a múltat, elképzelni egy élhető jövőt.”

„Romsics egyes régi marxista és liberális történészek szellemi örököse, akinek elvei, eszményei nincsenek… a Romsics-féle destrukció és gyávaság engem a vörös gróf, Károlyi Mihály hazaáruló tevékenységére emlékeztet.”

Ez az otromba minősítés Raffay Ernőnek abból a hatalmas visszhangot kiváltó, az idei trianoni évfordulóhoz kötődő interjújából származik, melyet a vitatott megítélésű történész adott annakidején a Magyar Időknek. Az Antall-kormány egykori honvédelmi államtitkárának, a kuruc.info által sztárolt „legjelentősebb magyar történészek egyikének” aki számíthat arra, hogy „életművének teljes és átfogó méltatását és elismerését nyilvánvalóan az utókor fogja elvégezni… amikor már sehol nem lesznek a jelentéktelen Gerő Andrások, Krausz Tamások, Ripp Zoltánok, az akadémiai kutatóintézetek mostani egymást menedzselő sztárjai, akik csak addig érdekesek, amíg élnek”, éktelen haragját az váltotta ki, hogy Romsics a Heti Válaszban ki merte mondani: „államjogi értelemben” Erdély végérvényesen elveszett Magyarország számára.

Raffay kárhoztatva ezt a nézetet és bírálva azokat az akadémikusokat, akik úgymond csak a reménytelenséget táplálják a magyarságba, zászlót bontott és meghirdette kinyilatkoztató-interjújában: a magyar jövőt a nemzet számára csak és kizárólag a határmódosítások biztosíthatják. Annak ellenére, hogy a tudós emberek galád módon azt sulykolják, hogy a történelmi realitásokat tudomásul kell venni, ő úgy véli: a trianoni területvesztéseket nem szabad elfogadni. Mivel úgy ítéli, hogy az autonómiakövetelések nem jártak és nem is fognak soha sikerrel járni, marad egyetlen járható út, s egyben az egyedüli üdvözítő megoldás: a határrevízió elérése.

„A megalkuvás nélküli magyarnak” és „a trianoni béke elleni irredenta és revíziós mozgalom megteremtőjének és vezérének”, Urmánczy Nándornak szellemi örököse így indokolta a Pesti Srácokat is lázba hozó történelmi léptékű „bölcs” javaslatát:

„Mivel az EU-nak nincs autonómiák létrehozására vonatkozó törvénye, a román parlament pedig mindig elutasítja ezt, el kell felejtenünk az autonómiáért való hősies, viszont mindig eredménytelen küzdelmet. Szerintem új útra kell lépnie a nemzetpolitikának: s e harmadik út a területi revízió, a határmódosítás útja. 1938 és 1941 között négyszer módosították javunkra a határt, ami a korabeli nagyhatalmak segítségével történt.

Most is ez a feladat: megnyerni egyik vagy másik nagyhatalmat az ügy érdekében. Okos magyar diplomácia kell, amit erős hadsereg és összetartó nemzet támogat. És nem vagyunk kilátástalan helyzetben: ha az országcsonkítás 98. évfordulóján erős magyar lélekkel mondjuk ki a nemzeti összetartozást, akkor nemzetünk mögött a véres, de csodálatos történelmünk, előttünk pedig a rejtélyes, ám megnyerhető jövő áll.”

Ez lenne tehát a Raffay Ernő által megnyerhető jövő. Megálmodva általa réges rég, közhírré téve pedig a Magyar Időkben 46 nappal ezelőtt, 2018. június 4-én, a Nemzeti Összetartozás Napján.

Surján László, kereszténydemokrata politikus, az Európai Parlament volt alelnöke, az Antall-kormány egykori minisztere maga is megnyerhető jövőt vizionált néhány nappal ezelőtt, az elkövetkezendő évtizedekre nemzete számára egy szintén a Magyar Időkben megjelent publicisztikájában.

Csakhogy ő ebben a szókérésében nem akar az erdélyi és másutt a Kárpát-medencében élő magyaroknak jövőt hazudni. Surján nem délibábokat kerget, nem misztifikál, nem bódít és nem kelt felelőtlenül hamis illúziókat. Mert azt is tudja, hogy a szó veszélyes fegyver – egyszóval két lábbal jár a földön.

A kolozsvári születésű ismert közéleti ember nem történész, hanem eredeti foglalkozására nézve orvos. Mindkét minősége eleve arra predesztinálja, hogy ha megszólal, azt mindig felelősséggel tegye. Ha pedig egy traumából történő kigyógyulás a tét, akkor annak előzményeit feltérképezve a legjobb tudása szerinti ideális gyógymódot javasol.

Ezt teszi most is Surján doktor, a Közép-európai népek összefogását és együttműködését hét országból kezdeményező Charta XXI. Megbékélési Mozgalom alapítója A következő száz esztendő címet viselő jegyzetében. Ennek bemutatására azért vállalkozunk, mert megítélésünk szerint a mögöttünk hagyott hét legtartalmasabb nemzetpolitikai tárgyú publikációja köszönhetjük neki. Ráadásul abban úgy viszonyul a Kárpát-medencei közös dolgainkhoz, a tennivalókhoz, hogy meggyőzően tudja megjeleníteni az általa létrehívott mozgalom értelmét és küldetését, melyet feltétlenül idéznünk kell:

„Közép-Európában nem jutunk előre, ha az itt élő népek gyanakodva figyelik egymást. A német – francia kibékülésre épült Európai Unióban a mi nemzeteink számára is a kiengesztelődés a siker záloga. Ehhez politikai akaraton, felelős kormányzati munkán kívül civil összefogásra is szükség van. Mozgalomra, amelynek tagjai a szomszéd országok polgáraiban elsősorban az embert látják. Ember és ember között épüljön sziklaszilárdságú kapcsolat. Kormány és kormány, párt és párt között a hidak törékenyek, a politika forgandó. Az egymáshoz való viszonyunk ne legyen kitéve a politikai széljárásnak. Egy mozgalom kell, hogy keressük és meg is találjuk az együttélés örömét…”

Surján László javára írjuk azt is, hogy kifejezetten elegánsan jár el. Ez a módszere pedig számunkra különösen rokonszenves volt. Úgy szolgáltatott elégtételt a Raffay és szellemi holdudvara proskripciós listáján vezető helyen szereplő tudós-történésznek, Romsics Ignácnak, hogy ezt a kompániát és áskálódásaikat (lásd itt és itt) még csak meg sem említi.  Nyilván ő is vallja az újabban szintén a gyűlöletkeltésben és a tőlük eltérő nézeteket vallók kirekesztésben csak örömüket lelők proskripciós listájára szintén felkerült Esterházy Péter örökérvényű, szállóigévé lett mondatát: Egy bizonyos szint fölött nem süllyedünk bizonyos szint alá."

Amúgy az is igaz, hogy Romsics professzor még a Surján cikkének megjelenése előtt megkapta az elégtételt az Antall-kormány egy másik volt miniszterétől, a történészként is köztiszteletnek örvendő Jeszenszky Gézától is. A megszűnt Magyar Nemzet szellemiségét folytatni kívánó Magyar Hang című hetilapban minap Délibábos nemzetpolitika címmel közölt írásában a historikus-diplomata cáfolhatatlan szakmai érvekkel szedte ízekre egy egykor ígéretesen indult szegedi egyetemi oktató Raffay Ernő pályatévesztésének mélypontját, a bevezetőnkben említett júniusi irredenta nyilatkozatát.

A tisztánlátás kedvéért hadd idézzünk két terjedelmesebb részletet a veszélyes fantazmagóriájával, hamis reménykeltésével a határon túli magyarokat megvezető Raffayt bíráló Jeszenszky okfejtéséből:

„A történelmet nem vagy rosszul ismerő, a külpolitikában vészesen járatlan és a délibábokat kergető honfitársainknak bizonyára nagyon tetszik Raffay tanácsa, de egy felelősen gondolkodó szerkesztő nem engedhette volna megjelenni ezt a nemzeti érdekeinket ilyen nagy mértékben veszélyeztető írást. Szabad-e elhallgatni, hogy kinek „köszönhettük” az 1938 és 1941 közötti határváltozásokat és hogy mi lett Hitler „segítségének” a következménye: egymillió magyar halott, az ország romhalmazzá válása és kirablása, a magyar név vészes befeketítése és határaink már napirenden lévő korrigálásának végleges elpuskázása.” (…)

„Raffay nem először hitegeti az ábrándozókat azzal is, hogy meg lehet nyerni egy-két nagyhatalmat a magyar határok megváltoztatásához. Hol van ilyen nagyhatalom? A világ másik végén lévő Kína érdekvezérelte racionális külpolitikájától hiába várja ezt. De nem nehéz kitalálni, kire gondol Raffay: arra, aki a minap a Krím félszigetet elragadta ukrán szomszédunktól. De az orosz politika is okos, és garantáltan nem önzetlen. Valamennyi szomszédunk, kivétel nélkül, a leghatározottabban elutasítja határainak módosítását, területének megcsonkítását, Putyin nem fog a kedvünkért velük összeveszni. A világ többi államai is ragaszkodnak a status quóhoz, már a területi igény hivatalos felvetésére is felháborodva tiltakoznának. Ezt tetézi, hogy száz év alatt – kivált 1945 óta –, radikálisan megváltoztak az etnikai viszonyok, a határ menti városokban a magyarság kisebbségbe került, tehát egy népszavazás is kevés helyen hozna a magyarságra nézve kedvező eredményt.”

Surján László cikkének bevezetőjében Romsics Ignácnak a 2012-ben megjelent, több évtizedes kutatómunkájának eredményeit összefoglaló alapművét hozza szóba.  A XX. század magyar históriáját tíz sorsdöntő esemény mentén bemutató kitűnő szintézis túl a könyv egyéb erényein számára azért maradt emlékezetes, mert a kötet a trianoni szétszakíttatással indul. Ezt a fordulópontot pedig a történész éppúgy, mint az általa megalapított civil mozgalomhoz hét országból csatlakozók, nem az elveszett területekre fókuszálva, hanem a kisebbségi helyzetbe kényszerült honfitársakra összpontosítva tárgyalja.

„Hat évvel ezelőtt jelent meg Romsics Ignác Magyar sorsfordulók 1920–1989 című kötete, az e két évszám közé szorult, számunkra oly keserves XX. század áttekintése. A munka elején a szerző leszögezte: „A magyarság egyik legnagyobb nemzeti traumája az 1920-as trianoni békeszerződés.” Ha egy ekkora traumáról van szó, akkor szóba sem jöhet az, amivel 1945–89 között próbálkoztak: elfelejteni mindent, szőnyeg alá söpörni a fájdalmakat.

Tetszik, hogy Romsics Ignác a fájdalmak kapcsán nem elsősorban a területvesztésre, hanem ahogy mi is gondolkodunk a Charta XXI. mozgalomban, az elcsatolt területen élő hárommillió magyarra gondol. A szomszédainknak meg kell érteniük, hogy ez még azoknak is lehetetlenné teszi a trianoni döntésbe való belenyugvást, akik elvben elfogadják a multietnikus Magyarország nemzeteinek jogát az autonómiára vagy a saját állam megalapítására.”

1920-ban és ma is, a magyarságot ért nemzeti tragédiát, annak okait sokan és sokféleképpen igyekeztek megvilágítani. A parírozásban mindig verhetetlenek voltunk, ezért nem meglepő, hogy a trianoni sokk bekövetkeztéért, akkor és most is, mindig megvolt a tetszetős, de hamis magyarázat a közbeszédben. Ennek lényege: a történtekért bennünket, magyarokat szemernyi felelősség sem terhel, az ország- és népességvesztés mások ármánykodása miatt következett be.

Az amúgy valóban égbekiáltóan igazságtalan trianoni békeszerződés előzményeit illetően, vélik tehát a felelősségáthárítók, az 1920-at megelőző korok magyar politikai elitjének nincs mit a szemére vetni. Ergo: a döntés előidézésében vajmi kevés szerepe volt az akkori hazai politikacsinálóknak – állítják egyre többen. Sőt legújabban a szálka-gerenda effektus jegyében bármit és bármikor könnyedén megokolók körében újra uralkodóvá vált a ’920-as és ’930-as évek szemlélete, miszerint ezért a tragédiáért csak és kizárólag mások a felelősek. Persze, ez így a lehető legkényelmesebb a viszonyulás.

„Az úgynevezett békeszerződést, amelyet joggal nevezhetünk diktátumnak, hiszen nélkülünk döntöttek rólunk, már a kortársak közül is sokan minden valóságalapot nélkülöző tényezőkkel magyarázták. A felelősségáthárító magyarázatok ma is terjednek, míg a valós okokkal kevesen foglalkoznak.”

Trianon előzményeit, a hozzá vezető valós okok közül a minden eldöntő legfőbbeket, – mint Surján felidézi – a kor avatott kutatója könyvében a dualista Habsburg birodalom, illetve Magyarország soknemzetiségű mivoltában, az itt élő nemzetiségi elitek elégedetlenségében, továbbá az Osztrák-Magyar Monarchiával szomszédos államok irredenta politikájában és végül pedig az első világháborúban győztes nagyhatalmak stratégiai megfontolásaiban látja.   

„Külön vita tárgya lehetne ezeknek a tényezőknek a súlya, sorrendisége – véli a szerzőnk, majd hozzáteszi: Rangsorolni abból a szempontból is kell, hogy mi az, amiből tanulni lehet, és mi segíthet hozzá egy lehetséges súrlódásmentes együttéléshez az előttünk lévő évszázadban. A soknemzetiségű mivolt adottság, amelyet Szent Istvánra és a betelepítésekre szoktunk visszavezetni.”

Surján a folytatásban egy másik tévhitet is eloszlatni kívánt. Ténykérdés: ezt a történettudomány már régen tisztázta, de a realitásokkal szemben a múlt- szépítő legendákat mindig makacsul előnyben részesítők a történelmi valóságot nem óhajtják tudomásul venni:

„Sokaknak még manapság is az a meggyőződése, hogy a Magyar Királyság alapvetően nemzetállam volt, némi velük élő nem magyar ajkú népességgel. Szembe kell néznünk a ténnyel, hogy csak 31 vármegyében volt magyar többség.”

Amikor a cikkszerző érzékelteti, hogy a kiegyezés utáni magyar kormányok nemzetiségi politikáját is felelőssé tehető Trianonért, ez természetesen nem jelent valamiféle szerecsenmosdatást. Vitathatatlan, hogy a bennünket ért igazságtalan döntésért a meghatározó felelősség az egykori nagyhatalmakat terheli.

„Külön tanulmányt igényel, hogy a velünk élő nemzetek miért voltak elégedetlenek. A Romsics-féle harmadik pont arra is utal, hogy a területvesztésben nagyobb szerepe volt a győztesek hatalmi érdekeinek, mint az új államok lakosságának. Nem véletlen, hogy a wilsoni elvek alapján remélt népszavazások nem történtek meg. Nem áll messze a valóságtól, hogy nem az első világháború végéig velünk élő nemzetek szerezték meg területeink kétharmadát, hanem ajándékba kapták azokat a győztes nagyhatalmaktól.”

Jegyzetének második részében Surján László előre tekint. Az előttünk álló tennivalókat vázolja, rámutatva, hogy a következő száz esztendőnk a Kárpát-medencében csak akkor alakulhat megnyugtatóan, ha ki-ki a maga helyén teszi a mindennapokban a dolgát. Az általa elmondottakban átsejlik az a chartás hitvallás, melyet már idéztünk, de fontosnak tartunk itt megismételni: a politika forgandó, ezért a régiónkban élő népek viszonyulása egymáshoz nem váltakozó kormányzatokon múlik, hanem rajtunk, civileken. Mert az egymás közti korrekt párbeszéd felülírhat és felül is fog írni mindent.

„A jövő érdekében párbeszédre van (volna) szükség minden szinten. A vegyes lakosságú területeken a szomszédokkal. Az egy szakmát művelőknek egymással, a turistáknak a fogadó országbeliekkel; igen, mindenkinek mindenkivel. E párbeszédre készülni kell. Ismerni a múltat, elképzelni egy élhető jövőt. Romsics sorsfordulókról szóló tanulmánykötetének kilencven százaléka azokról az eseményekről szól, amelyekben sorsunk rosszabbra fordult. Nagyon itt az ideje, hogy sorsunk jobbrafordulását szolgáljuk. Lehetőleg együtt, mindannyian.”

A civil párbeszéd és összefogás primátusát hangsúlyozó szerzőnk ezt követően saját portáján, Hunniában seper. Az a riasztó kép, melyet figyelmeztető szándékkal elénk tár, távolról sem megnyugtató. Feltétlenül tükörbe nézésre kell, hogy kötelezze a mai magyar politikai elitet, hiszen napjaink meg nem kerülhető kulcskérdése az: milyen esélye lehet a népek közti párbeszédnek, ha egymással sem tudunk szót érteni?

„A határon túli magyarság fogy, gyorsabban, mint az itthon élők. Az idő sürget tehát, de mint nemzet felkészületlenek vagyunk, nem is beszélve az erőnket szétforgácsoló buta politikai megosztottságunkról. Pedig Magyarország percei ma is drágák.

Megosztottságaink közül legelébb a határon túlra került magyarsággal való kapcsolatainkat kell rendezni. A sebek, amelyeket nekik az itthon élőktől kellett elszenvedniük, mélyek. A kormány 2010 óta törekszik ennek hivatalos gyógyítására, de ennek a hatásfokát rontja, hogy akad olyan politikai csoportosulás, amelyik ma is megkérdőjelezi az összetartozásunkat. Szégyen, hogy egy ilyen programmal be lehetett kerülni az Országgyűlésbe. Vigyázni kell arra, hogy az európai politikai helyzetben elengedhetetlen regionális összefogásnak ne legyen olyan olvasata, hogy az a határon kívülre szakadt magyarok feje felett és kárukra történik.”

Cikkének befejező részében többek között annak a Surján által joggal sokszor felemlegetett Miroslav Kusynak egy emlékezetes magyarbarát kiállására történik hivatkozás. Kusyról tudni érdemes, hogy annak idején volt mersze szembeszállni a kommunizmussal és a vesztét érző rezsim még 1989-ben is hazaárulás vádjával börtönbe zárta, ahonnan csak a bársonyos forradalom révén szabadulhatott, s lett azonnal rektora a pozsonyi Comenius egyetemnek.

A közmegbecsülésnek örvendő szlovák tanár, politológus, polgárjogi aktivista és egykori politikus, aki például a felvidéki magyarság autonómiatörekvéseiről kijelentette, hogy „Az autonómia iránti igények nem jelentenek szakadárságot: az egyetlen lehetséges választ jelentik a nemzetállam fogalmára”, elhíresült állásfoglalását úgy hisszük, az olvasónak feltétlenül ismernie kell. Az ekképp hangzott: „1993. január 1-jétől csak albérlők ebben az országban, s ezt minden úton-módon a tudtukra is adják: a helynévtáblákról és a megjelölésekről, a családi és az utónevekről veszekednek velük, alternatív iskolákat kényszerítenek rájuk, lényegesen csökkentik kulturális egyesületeik, újságjaik és folyóirataik állami támogatását.”

Zárásképpen tehát következzen a Surján cikk fináléja:

„Hasonlóképp, amikor a Kárpát-medence népeinek közösen átélt történelmére hivatkozunk, amikor rámutatunk kulturális kapcsolataink mélységére, akkor sem feledkezhetünk meg arról, hogy régiónkban valós megbékélés csak akkor lehetséges, ha a Kárpát-medence minden lakójának módja lesz a szülőföldjén minden megkülönböztetés nélkül szabadon élni, dolgozni és anyanyelvét használni.

A következő száz esztendő csak akkor lesz eredményes, ha érvényesül Miroslav Kusy sokat, de nem eleget emlegetett mondása, miszerint senki ne legyen albérlő a saját szülőföldjén.”



HIRDETÉS







EZT OLVASTA MÁR?

X