Egy hét magyarságpolitikai írásaiból (június 1-6.)
  • 2018. szeptember 22., szombat
    Móric
  • 17°
    Kolozsvár
    • 13°
      Csíkszereda
    • 18°
      Székelyudvarhely
    • 12°
      Gyergyószentmiklós
    • 18°
      Székelykeresztúr
    • 14°
      Kovászna
    • 14°
      Kézdivásárhely
    • 13°
      Barót
    • 13°
      Sepsiszentgyörgy
    • 19°
      Arad
    • 18°
      Gyulafehérvár
    • 22°
      Nagyvárad
    • 13°
      Beszterce
    • 12°
      Déva
    • 20°
      Nagybánya
    • 17°
      Marosvásárhely
    • 19°
      Zilah
    • 21°
      Szatmár
    • 18°
      Nagyszeben
    • 20°
      Temesvár
    • 13°
      Brassó
    • 21°
      Bukarest
  • 1 EUR = 4.6559 LEI
    • 1 USD = 3.9517 LEI
    • 1 GBP = 5.2123 LEI
    • 100 HUF = 1.4386 LEI

Egy hét magyarságpolitikai írásaiból (június 1-6.)


-A A+

Markó Béla a 168 órában: „Ne hitessük el az erdélyi magyarokkal, hogy az ő sorsuk nem Romániában dől el”.

Megszólalt a héten a 168 órában Markó Béla és az Ágoston Zoltán által készített interjújában kifejti véleményét nemzetpolitikáról, a magára még várató magyar-román párbeszéd esélyeiről. Szól továbbá – egyebek mellett – a magyarországi választásokról, a magyar kormánypártnak és ellenzéknek az erdélyi magyarsághoz való viszonyulásáról, az RMDSZ érdekérvényesítési lehetőségeiről, a romániai korrupció elleni küzdelem ellentmondásairól és arról is, hogy miért rossz közösségünk számára, ha Európában nemzetállamok fognak kialakulni 

Nem érte olyan kritika, hogy bezzeg a politikai pálya elhagyása után kisebb felelősség közéleti kérdésekben megnyilvánulnia?

A Bocsáss meg, Ginsberg című versben magával a politikai státusszal szemben is kritikát fogalmaztam meg, noha hasonló dilemmákat persze nem vetettem fel és nem jártam körül, amikor nekem is ilyen szerepem volt. Önkritika is ez a vers. Nem tagadom meg egykori politikusi mivoltomat, de beismerem, volt kudarcom is, nem csak sikerélményeim. Leginkább azt tartom kudarcnak, hogy 1989-ben valamiféle romantikus indulattal magát azt a bizonyos politikusi státuszt is meg akartuk változtatni, egyfajta értelmiségi vállalkozásként fogtuk fel, és ez utólag illúziónak bizonyult.”

Lát hasonlóságot a rendszerváltás körüli és a jelenlegi generációk kihívásai között?

Ha nagyon kegyetlen vagyok, azt kell mondanom, hogy az én generációm két fontos illúziót veszített el. Elsőként a már említett 1968-at hoznám fel, amikor azt hihettük, esély van a változásra, a liberalizálódásra. Néhány évig ebben az illúzióban éltünk. Másodikként az 1989-es rendszerváltás időszakáról kellene beszélnem. A rendszerváltás természetesen több volt, mint illúzió, sok minden megváltozott, és ebből már politikusként is kivettem a részem. Nekem személyesen is hatalmas esélyt kínált az az időszak. Viszont a jelenlegi kelet-közép-európai és balkáni helyzetet szemlélve, illúziónak bizonyult számos akkori reményünk. Jelenleg a demokráciák az egész térségben inognak, válságban vannak, egészen új perspektívák szerint kellene újragondolni és folytatni az egészet.”

Két kérdés és két válasz olvasható fentebb abból az interjúból, melyet Markó Béla minap adott a budapesti a Nullahategy.hu kulturális magazinnak. A „Ha tudsz emlékezni, rájössz, hogy minden ott volt a gyerekkorban” – Beszélgetés Markó Bálával címmel megjelent, Izsó Zitával folytatott dialógus, benne Horváth Péter Gyula olyan kitűnő portréfotóival, melyek bennünk óhatatlanul a ’974-es, húsz romániai magyar író emberi arcát bemutató Marosi Ildikó-Erdélyi Lajos páros által készített remek Kriterion-kötetnek, a Közelképeknek a fenomenális fényképeit idézik fel,  – a költő-politikus legújabb verseskönyve, a Bocsáss meg, Ginsberg megjelenésnek apropójából készült.

Az interjúban szó esik gyerekkori emlékekről, nemzedéki dilemmákról, illúziókról, Kolozsvár nemrég végleg eltávozott kultikus alakjáról, Bréda Ferencről és egyebekről is. Leghangsúlyosabban azonban Markó Bélának a közélethez, a közéletiséghez való viszonya kerül terítékre. Történik ez annál is inkább, hiszen maga az interjúalany sem tagadja: hiába vélte úgy, hogy ebből a világból ki lehet törni, számára ez nem lehetséges. Mint mondja, „Egy időben abban a hiszemben voltam, hogy hátat fordíthatok a közéletnek. Ma már tudom, ha a politikától el is szakadhatunk, a közélet hatása alól képtelenség kikerülni. Időről-időre valamilyen formában megnyilvánulok közéleti kérdésekben.” Belátja azt is, hogy újabban a költészete is a közéletiség felé tendál: „Több szonettkönyv után következett be a váltás. Miután megszabadultam attól a sokáig nyomasztó gátlástól, hogy nem mutatkozhatok politikusként a költészetben, megírtam a Kerítésben szereplő szövegeket – majd azt is hozzáteszi: Az új kötetben szintén van néhány ilyen típusú vers…”

Áthatja a közéletiség kérdése Markó Bélának az Élet és irodalom legfrissebb számában megjelent Tornyok a vízben (Erdélyi valóságirodalom) címmel közreadott esszéjét is. Ebben Markó egy dicső jubileum, a lelkiismereti és vallásszabadságot Európában elsőként kimondó 1568-as januári tordai országgyűlés 450., és egy keserű évforduló, az 1988 áprilisában Nicolae Ceaușescu által meghirdetett településrendezési program, az ún.  „falurombolási terv” 30. évfordulója okán elmélkedik arról, hogy hajdani és mai írástudóink tájainkon miként vélekedtek toleranciáról és intoleranciáról, miért gondolták/gondolják ugyanők azt „hogy van fejlődés, de lehetséges visszafejlődés is erkölcsben, nyelvi, kulturális, vallási türelemben.”

Értelemszerűen a közéletiség, a politika leginkább abban az interjúban van jelen, melyet a volt RMDSZ elnök a 168 óra számára adott, s mely a hetilap eheti számában A magyar-román párbeszéd nem jött létre – Markó Béla: Nekünk rossz, ha Európában nemzetállamok fognak kialakulni címmel látott napvilágot. Ebben a nagyinterjúban szó esik nemzetpolitikáról, a magára még várató magyar-román párbeszédről, a magyarországi választásokról, a magyar kormánypártnak és ellenzéknek az erdélyi magyarsághoz való viszonyulásáról, az RMDSZ érdekérvényesítési lehetőségeiről, a romániai korrupció elleni harc ellentmondásairól, de még a december elsejei román nemzeti ünnep centenáriumi évének furcsaságairól is. Mindezek mentén megfogalmazódik két üzenetértékű figyelmeztetése is, melyek jelentőségét nem lehet nem eléggé hangsúlyozni. Ne hitessük el az erdélyi magyarokkal, hogy az ő sorsuk nem Romániában dől el” – jelenti ki Markó Béla, majd arra is rámutat: „ha valaki azt hiszi, hogy Magyarország építhet úgy nemzetállamot, hogy közben Románia teljesen nyitott, multikulturális országgá válik – ebben a pillanatban nem az –, az téved.”  Mindezek alapján bizonyára nem meglepő, hogy eheti cikkünkben miért vállalkoztunk ennek a fajsúlyos megszólalásnak a bemutatására.

Az interjú indító kérdései a közelmúltban lezajlott magyarországi választások ügyét érintik. Ennek okán hangsúlyosan esik szó arról az elhíresült kijelentéséről Kelemen Hunornak, aki a Kolozsvárra látogató MSZP-Párbeszéd két vezető politikusának, Karácsony Gergelynek és Molnár Gyulának a kampányban világossá tette, hogy nem tud nekik tanácsot adni, mert az erdélyi magyarok jól tudják, kire szavazzanak. Az RMDSZ elnökének Magyarországon hatalmas visszhangot kiváltó február 3.-i nyilatkozatát felemlegetve a 168 óra újságírója arról is faggatja interjúalanyát: „Milyen lehetőségek állnak a magyarországi ellenzék előtt a határon túliak szimpátiájának a visszanyerésére?”

Markó Bélát nem lepte meg az április 8-i választások eredménye. Mint kifejti, a Fidesz győzelme borítékolható volt:

Sokan jósolták, hogy a Fidesz győzni fog, és nem hittem abban, amit néhányan sugalltak, hogy vesztésre áll. Azért nem hittem, mert a másik oldalon sem a beszélgetéseimből, sem a kampánybeszédekből, amelyeket hallottam, nem körvonalazódott olyan markáns ellenzéki program, amely meggyőzhette volna a választókat. Látom, hogy a választási kampány Magyarországon is inkább személyekről szól, és sokkal kevésbé programokról. Egy erős személyiség meghatározhatja a közéletet, de szeretném hinni továbbra is, hogy elsődlegesek a programok. Koherens programot viszont nem láttam.”

Ami Kelemen Hunornak a magyar baloldal vezetőit hidegzuhanyként érő emlékezetes szavait illeti, Markó Béla jól ismert álláspontját ismétli meg: a határon túli magyarok, így az erdélyiek is, nem kívánnak kampánytémává válni, a nemzetpolitika nem hatalomfüggő, az csak akkor lehet sikeres, ha a kormányzópártok és ellenzékiek ugyanazt gondolják róla és együtt is tesznek érte. Ugyanakkor, nem tagadva Budapest súlyát, jelentőségét az erdélyi magyarság jelenének és jövőjének alakításában, felettébb óv az egyre inkább elhatalmasodó csőlátástól. Ezért is nyomatékosítja: ha a jog biztosítja, akkor indokolt a magyarországi voksolásokon való részvétel. Ugyanakkor az erdélyi magyarok számára fontosabbnak a romániai parlamenti és önkormányzati választásokat, az azokon való részvételt tartja:

„A kijelentésről már akkor elmondtam, hogy a magyarországi pártoknak akár a kormányoldalról, akár az ellenzékről van szó, jönniük kell Erdélybe, nem kizárólag és nem elsősorban kampányidőszakban. Minél rendszeresebben jelen kellene lenniük, attól függetlenül, hogy ki hány szavazatot remélhet ettől a jelenléttől. Ennek a jelenlétnek távlatilag sokkal fontosabb üzenete lehet, hiszen a határon túli magyarok helyzete ma sem rendezett, és erről jó lenne együtt gondolkodni mindenkivel Magyarországon, akinek kisebb vagy nagyobb beleszólása van a közéletbe. Nem csak a kormányoldallal és nem csak az ellenzékkel. Itt kell lennie mindenkinek, aki azt gondolja, hogy az az egyesek szemében lejáratott, számomra még fontos kifejezés, hogy nemzetpolitika még jelent valamit a jövőben.

Ami a választási kampányt illeti, én azt gondolom, hogy akinek szavazati joga van Magyarországon, az szavazhat, ezzel a joggal élhet, ehhez az eszközöket biztosítani kell, de az erdélyi magyarok körében főleg azt kampányolnám, ami a mi életünket közvetlenül befolyásolja, vagyis továbbra is a romániai parlamenti és önkormányzati választásokat tartom fontosabbnak. Nem arról van szó, hogy a magyar kormány politikája nem hat ránk vagy hogy mi nem akarnánk azt, hogy Magyarország ne csak pénzügyi, hanem politikai támogatást is nyújtson a céljainkhoz. Akár érzik az erdélyi magyarok, akár nem, az, hogy a romániai politikában mi van, hogy Romániában a parlament milyen összetételű, hogy a kormány hogyan működik, az államfő mit tesz, és az önkormányzatoknak mekkora hatáskörük van, százszorosan jobban hat az életükre, mint az, amiről idén a magyarországi választási kampány szólt.

Én azt szeretném, ha az erdélyi magyarok figyelme nem fordulna el Bukaresttől. Akkor sem, ha ez így megfogalmazva sokaknak nem tetszik, mert Budapest mindannyiunk szívének kedvesebb lehet, és ezzel az érzülettel egyet is értek.”

Örök kérdés volt és maradt az érdekvédelmi szövetség számára, hogy mennyire érvényesül az RMDSZ politizálásában a magyarországi pártokkal való egyenlő politikai távolságtartás elve, amiről az interjúkészítő tudni véli, hogy erről a szervezet alapszabálya is rendelkezik. Markó természetesen jól tudja, hogy ilyen tételes megfogalmazás az alapszabályban nincs, de miért is lenne szó erről egy statútumban, mert annak egy működési szabályzatban nincs is helye. A kiigazításnál viszont fontosabbnak ítéli, hogy az RMDSZ amúgy kétségtelenül létező politikai krédójáról elmondja nemcsak véleményét, hanem ez ügyben pontosítson és összegezzen saját tapasztalatokat is.

„Soha nem sikerült teljes mértékben érvényesíteni. Követni kellett, mint elvet, de a mindenkori magyarországi kormány általában neheztelt, ha úgy látta, hogy túl szoros kapcsolatot tartunk fenn az ellenzékkel. És fordítva. Szóval ezt az egyenlő távolságot – amit én úgy fordítottam le, hogy egyenlő politikai közelség elve – mindig erőszakolni is kellett.

Mindig mindegyik pártnak meg kellett magyarázni, hogy ha szóba állunk a másikkal, az nem hűtlenség, hanem az erdélyi magyarság jól felfogott érdeke, mindenkinek a támogatására szükségünk van, és amúgy is, kettőn áll a vásár.

A magyarországi politikai életben annyira megbillent az egyensúly, hogy tényleg erőszakolni kellene az egyenlőséget, de egyrészt nem érzem, hogy az RMDSZ-es kollégáim erőszakolnák, másrészt a magyarországi ellenzékben a határon túliak sorsával kapcsolatban is tanácstalanságot látok. Most valószínűleg egyfajta sértődöttség is uralkodik rajtuk, aminek a politikusok többsége hál' Istennek nem ad hangot, de ehhez nem lehet így viszonyulni. Természetesen eléggé határozott véleményt tapasztalhattunk az ellenzéki pártokról a határon túl, de aki úgy gondolja, hogy ez fontos, annak meg kell próbálnia változtatni helyzeten. Ezt pedig csak úgy lehet, ha pozitív jövőképet kínálunk az itt élőknek.”

A folytatásban utalva arra, hogy a volt elnök olykor kritikával illette, ha magyarországi pártok befolyásolni kívánták az RMDSZ politizálását, Ágoston arról érdeklődik, hogyan ítéli meg beszélgetőpartnere a szövetség és a magyarországi kormánypárt viszonyát. Az aktív politizálástól visszavonult Markó válaszában érthető módon nem a mindennapok gyakorlatára fókuszál. Nem is tehetné, mint bevallja, már csak azért sem, hisz nincsenek kellő ismeretei. Amúgy pedig nem is ez a dolga annak, aki önként hátrább lépett. Ehelyett két olyan elvi kérdést vet fel, melyek jelentőségét botor dolog lenne nem felismerni. Nem titkolja, ezek mentén ugyan lát problémákat, de van, ami ennél sokkal fontosabb:

„Továbbra is RMDSZ-es vagyok, volt elnökként a szövetség több vezető testületének a tagja, és általában részt is veszek a tanácskozásokon. A napi politika alakításában viszont nem, tartózkodom is attól, hogy megpróbáljak beleszólni abba, hogyan politizál az RMDSZ, hiszen azért vonultam vissza, mert 2011-ben úgy gondoltam, hogy át kell adnom a vezetést. Utána négy évig még ott voltam a bukaresti parlamentben, egy általam elképzelt fokozatos visszavonulási stratégia alapján. Ma már a bukaresti parlamentnek sem vagyok a tagja. Nem veszek részt az RMDSZ és a Fidesz viszonyának az alakításában, és nem is ismerem ennek minden részletét. Tagadhatatlan, hogy a fideszes politikusok jelen vannak Erdélyben, és azt is lehet látni, hogy az Erdélynek szánt támogatások összege nagyságrenddel nőtt. Ezt helyeslem, de két problémára is fel szeretném hívni a figyelmet.  

Az egyik az, hogy egy ilyen nagyságrendű támogatásra szükség lenne, de ha valaki akár az ellenzékből, akár máshonnan ehhez hozzászól, akkor szerintem nem arról kell beszélnie, hogy a magyar adófizetők pénzét kiviszik Magyarországról, mert az itt élő magyarok is magyar nyelvű kultúrát teremtenek, magyar nyelvű kultúrát működtetnek, az itteni szellemi élet is értékeket hoz létre magyar nyelven, és akkor bizonyos értelemben ezek az értékek visszaforgathatók Magyarországon, az ottani szellemi életben is. Ebből nemcsak mi, hanem Magyarország is profitál. Persze ez így bonyolultnak tűnik, és nehéz mindenkinek megmagyarázni, és én inkább arról beszélnék, hogy alakul-e koherens stratégiája annak, hogy ez az összeg tulajdonképpen milyen célokat szolgáljon. Oktatási, kulturális célokat kell szolgálnia.  

A másik, hogy ezeket a valóban jelentős támogatásokat látva egyik-másik erdélyi magyar kezdte elhinni, hogy nincsen szükségünk a román költségvetési támogatásra. Most például látom, hogy miközben persze, a magyar többség megpróbál megtenni mindent azért, hogy Marosvásárhelyen újraindulhasson a magyar nyelvű római katolikus középiskola, vagy hogy a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemen ne csökkenjen, hanem nőjön a magyar oktatás súlya, és hogy az oktatási törvényt ott is alkalmazzák, legyenek magyar intézetek és magyar karok, hallok olyan véleményeket is, hogy nem baj, mert magyar állami támogatásból építünk majd kórházat, létrehozunk egy új egyetemet vagy az orvosi és gyógyszerészeti oktatást működtetjük a Sapientia Egyetemen belül.” 

Budapest imponáló anyagi támogatása valóban egyesek fejében tévképzeteket kelt, határon innen és túl is. A jelek szerint ez alól nem kivétel a 168 óra riportere sem, aki újabb kérdését egy csapdát állító kijelentő mondatba csomagolja: „Egy ilyesfajta függőség kialakítása az Orbán-kormány célja.” Markó bár maga is lát „hibákat a kréta körül” a gondokat egészen másutt látja. Hogy hol is, arról így beszél:

 „Nem a függőségről beszélek, bár azzal is lehet gond, hanem arról, hogy mi is ennek az országnak az adófizető polgárai vagyunk. A mi adónk is benne van a román állami költségvetésben, és nekünk is visszajár az, amiből a felsőoktatásunkat működtethetjük. Miért mondanánk le erről? Ráadásul ezt nem lehet helyettesíteni magyar támogatással. Ha valaki leül papírral-ceruzával a kezében, kiszámolhatja, hogy mit jelent Erdélyben több száz magyar iskolát és művelődési intézményt fenntartani. Itt 1,3 millió ember oktatási és kulturális életéről van szó. Nekünk az az érdekünk, hogy a román költségvetésből megkapjunk mindent, ami lehetséges, mellette pedig Magyarország hathatós segítséget nyújtson. Ez segíti hozzá a valóban hátrányos helyzetben lévő közösséget az esélyegyenlőséghez.”

Az örök higgadt Markó, szembesülve a riporteri makacssággal, mely eleddig csak és kizárólag budapesti szempontok alapján viszonyult kérdéseiben a Romániában élő magyar közösség problémáihoz, mintha némiképp türelmét vesztené. Úgy tűnik, zavarja az egyoldalú megközelítés, a mindent „budapesti szemüvegen át” történő látásmód. Persze habitusától idegen a kioktatás, inkább bújtatott iróniával él. Udvariasan, de egyben félreérthetetlenül is finoman „beszól: ideje lenne végre más vizekre evezni a beszélgetésben, elvégre ő nem Magyarország-szakértő. Érzékelteti: talán nem kellene megfeledkezni a realitásokról, leginkább pedig arról, hogy az erdélyi magyarok sorsa, jelene és jövője Bukarestben dől el. Erről neki határozott véleménye van. Nemkülönben markáns álláspontja a külföldről történő szavazásról is, melynek jelentősége – s ezt példával is igazolja – sokkal nagyobb Romániában, mint azt sokan tudni vélik a Duna-Tisza közében.

„A választási kampánnyal kapcsolatban nagy problémám, hogy miközben engem is élénken érdekel, ami Magyarországon történik, kockázat, ha az erdélyi magyarok figyelme túlságosan Magyarország felé irányul. Ez nem is lenne baj, ha nem jelentené azt, hogy arra meg nem figyelünk, ami Romániában történik. Most is Magyarországról beszélünk, mintha én a magyarországi politikai élet szakértője lennék, és Romániáról egy szót sem ejtettünk még. Ne hitessük el az erdélyi magyarokkal, hogy az ő sorsuk nem Romániában dől el. Tetszik, nem tetszik, a történelem úgy hozta, hogy Romániában dől el. Persze az ezzel kapcsolatos, budapesti, brüsszeli és washingtoni döntések is nagyon fontosak. 

Ami a szavazati jogot illeti, az egy megszerzett jog. Attól függetlenül, hogy erről ki mit gondol, azt hiszem, érzelmileg is nagyon rossz retorika, hogy el kellene venni. Ez egy negatív üzenet. Pozitív üzenetek kellenek és kellettek volna ellenzéki oldalról is: hogyan kíván egyik vagy másik ellenzéki párt   foglalkozni a határon túli magyarság helyzetével. Más kérdés, hogy óriási távolság van egy létező szavazati jog és aközött, hogy itt egy intenzív kampány folyik. Ez szerintem egész Európában probléma. Nyugat-Európában, főleg Spanyolországban, Olaszországban és Nagy-Britanniában 2-3 millió román él a becslések szerint. Ők már rég elszakadtak a román valóságtól, de ők is szavaznak, és adott esetben befolyásolják, hogy Romániában mi történik.

Traian Băsescu volt elnök 2009-ben bizonyíthatóan a külföldi szavazatok segítségével nyerte el a második mandátumát. Szóval ez Romániában is gond.

Európában még lesznek ilyen helyzetek, de már megadott szavazati jogot elvenni, minden szempontból helytelen. Nem beszélve arról, hogy nincs semmiféle realitása.” 

Miniszterelnöki eskütételét követően beiktatási beszédében a magyar kormányfő ekképp fogalmazott: „Minden erőnkkel azt fogjuk képviselni, hogy az uniónak a szabad nemzetek szövetségeként kell működnie, és fel kell adnia az Európai Egyesült Államokra vonatkozó hagymázos rémálmait.” A majd egy hónapja az Országházban elhangzottak szolgáltatták az apropót ahhoz, hogy a 186 óra munkatársa megkérje Markó Bélát Orbán Viktor e kijelentésének kommentálására.

„A klasszikus francia terminus technicus, amelyet nem is nemzetállamként, hanem államnemzetként lehet fordítani, egyértelmű: arról szól, hogy aki Franciaországban él, az mind francia, ennek analógiájaként pedig aki Románia határain belül él, az mind román. Lehet szelídíteni azzal, hogy ez tulajdonképpen egy politikai nemzetfogalom, és ezen belül ki-ki élhet a maga nyelvi, kulturális, etnikai identitása szerint, csakhogy a francia példa azt bizonyítja, hogy ott ez nem így működik, a kisebbségi jogok gyakorlatilag nem léteznek, – csak Korzikán alakult valami az elmúlt évtizedekben. Kétségtelen, hogy én sem értenék egyet egy amerikaihoz hasonló európai olvasztótégely elvével, amely az identitást, a nyelvet és a kultúrát visszaszorítva és összemosva alakít ki olyan szövetséget, amelyben tulajdonképpen senki nem érezné jól magát, de lehet egy olyan határok nélküli Európát építeni, amelyben minden nemzet, minden etnikai közösség és minden vallás megtalálja a maga helyét. Én egy ilyen Európában szeretnék gondolkodni. Nyilvánvalóan akkora  ellentmondás van a nemzetállam és az európai  együttműködés gondolata között, hogy ha csak a gazdaságot vesszük, nincs esély egy bezárkózó, autarchikus nemzetállam felépítésére.

Nem is hiszem, hogy Európában nemzetállamok fognak kialakulni. Ha igen, az nekünk rossz.

Mert ha valaki azt hiszi, hogy Magyarország építhet úgy nemzetállamot, hogy közben Románia teljesen nyitott, multikulturális országgá válik – ebben a pillanatban nem az –, az téved.  

A terjedelmes interjú második részében kerül sor végre arra, hogy Ágoston Zoltán a romániai állapotokról is faggassa beszélgetőpartnerét. Elsőként a nemzetállam kérdésről kialakított román álláspont illetve RMDSZ felfogás kerül terítékre. Mindezekről a volt elnök így vélekedik:

„A kilencvenes években nagy harcokat vívtunk, hogy az alkotmányba ne kerüljön be, hogy Románia  nemzetállam. Nem sikerült elérni, de valamennyire ellensúlyoztuk azzal, hogy bekerült a kisebbségi nyelven történő oktatás joga, később a kisebbségi nyelvhasználat joga a közigazgatásban, az igazságszolgáltatásban és máshol. Engem riaszt, ha valaki nemzetállamot akar építeni, de azt hiszem, ez puszta retorika, megvalósítani ma már nem nagyon lehet. A kérdés csak az, hogy a retorikát miért teszi lehetővé a helyzet, és miként fogadhatja kedvezően ilyen nagy tömeg. Az EU-nak általában van – legalábbis eddig volt – válasza a gazdasági problémákra és arra, hogyan kell alakítani a gazdasági együttműködést. Miközben a kilencvenes években  még a másik intézménnyel, az Európai Tanáccsal keresték a válaszokat az etnikai kérdésekre is, ez hosszú idő óta nincs így. Az EU sebezhető és kérdőre vonható, hogy mit gondol a kisebbségekről, a nyelvi és kulturális sokszínűségről. Azzal, ami Ukrajnában történik, nem foglalkozik a brüsszeli diplomácia, ezért foglalkoznak mások. Inkább azon kellene törnünk a fejünket, hogyan győzzük meg Brüsszelt és akár Washingtont is, hogy a kisebbségi kérdéseknek továbbra is prioritást kellene élvezniük.”

Magyarországi ellenzéki körökben hallatlan népszerűségnek örvend a román korrupcióellenes ügyészség, a DNA. Múltév novemberében a Mérce portál  megkérdezte őket egy korrupcióellenes ügyészség gondolatáról, s az MSZP, a Párbeszéd, a DK, a Jobbik és az Együtt már akkor jelezték, hogy jó ötletnek tartanák egy ilyen intézmény létrehozását. Idén februárban az MSZP-Párbeszéd koalíció már a tettek mezejére is lépett és törvényjavaslatot is benyújtott, mely létrehozná a közpénzekkel való visszaéléseket vizsgáló különleges ügyész szervezetet.  Ennek ismeretében aligha meglepő, hogy a 168 óra újságírója kíváncsi: hogyan látja ennek romániai működését Markó és persze arra is, vajon tekinthető-e Románia jogállamnak?

Amit ennek kapcsán kénytelen rögzíteni, az alighanem elgondolkoztatja mindazokat, akik Hungáriában kritikátlanul Laura-Codruţa Kövesi-imádók. Úgy hisszük, a következő dialógusrészletben elhangzott markói válaszok számukra kijózanítóan hatnak majd 

„– Romániában van korrupcióellenes ügyészség, és az ötlet magyar ellenzéki politikusoknak is megtetszett. Jól működik? Románia jogállam?

– Ha a kétezres évek első felében kérdezte volna, hogy jogállam-e Románia, akkor azt mondtam volna, hogy igen, egy nagyon fiatal jogállam, és lehet kritizálni, de jogállamként működik. Ma már nem merném ezt ilyen egyértelműen kijelenteni. Szerintem Románia ismét nem teljesíti a jogállamiság számos kritériumát, ahogyan általában a demokrácia olyan ismérvei sem teljesülnek, mint a hatalmi ágak szétválasztása. Állandó küzdelem folyik azért, hogy ki mondja ki az utolsó szót, a titkosszolgálat, az ő befolyása alatt az ügyészség, az igazságszolgáltatás, a parlament vagy netán az elnök. (Klaus Iohannis – a szerk.) Romániában vannak alkotmányos hézagok, amelyek utat nyitnak a viták előtt, hogy félelnöki rendszerként vagy parlamentáris demokráciaként képzeljük-e el az országot. Az én felfogásom szerint az alkotmány  parlamentáris demokráciaként statuálja, de ez nem elég egyértelmű, vannak félelnöki rendszerre utaló rendelkezései is. Ami a korrupcióellenes küzdelmet illeti, nem vagyok híve a különügyészségeknek és a különbíróságoknak, amelyek statáriális állapotok képeit idézik fel bennem.

1989 előtt is minden statáriális volt.

Akkor az egész  ügyészség  különügyészség volt, és az egész bíróság különbíróság.

– Mi a megoldás?

– Nem az, hogy ilyen intézményeket hozzunk létre, hanem az, hogy a létező ügyészséget úgy működtessük, hogy hozzájáruljon a korrupció felszámolásához. Egy különügyészség létezésének az következménye, hogy mint minden ilyen intézmény terjeszkedni akar, bizonyítani, hogy nemcsak ma, hanem holnap is szükség van rá. Amióta beindult ez a korrupcióellenes harc Romániában, évről évre nő a korrupcióért felelősségre vont és elítélt személyek száma. Nem az derült ki, hogy csökken a korruptak száma, hanem az, hogy növekszik.

Ma Romániában azért van gond a korrupció elleni küzdelemmel, mert a büntető törvénykönyv több rosszhiszeműen értelmezhető rendelkezést tartalmaz. Például nem választja el a büntetőjogi felelősséget a politikai felelősségtől, a rossz döntést a törvénysértő döntéstől, ezért egy ügyész a neki politikailag nem tetsző döntéseket is értelmezheti korrupcióként. Évek óta tart a huzavona, hogy a szóban forgó rendelkezéseket tisztába tegyék, ami ellen az igazságszolgáltatás részéről nagy a tiltakozás, mert ez tagadhatatlanul korlátozná az ügyészek döntési szabadságát, vagyis hogy ki ellen indítanak eljárást. De a titkosszolgálatnak ismét felmérhetetlen, rendkívüli befolyása van Romániában. Azért ismét, mert titkosszolgálatnak 1989 előtt is rendkívüli befolyása volt, és nemrég kiderült, hogy – szerintem teljesen alkotmányellenesen – megállapodást kötött az ügyészséggel egy olyan együttműködésről, amely korlátlan információátadást feltételez. Egy demokráciában, amely a fékek és ellensúlyok rendszerén és a hatalmi ágak szétválasztásán nyugszik, ez lehetővé teszi, hogy egy kézben összpontosuljon a hatalom, egyvalakié legyen a döntés.”

Joggal merülhetett fel az interjúkészítőben, hogy ebben az áldatlan közpolitikai mezőben, mekkora lehet a romániai magyarság érdekvédelmi szervezetének a mozgástere, milyen érdekérvényesítési lehetőségekkel rendelkezik az RMDSZ 2018 későtavaszán? Természetesen erre rá is kérdez. A válasz, Markó helyzetértékelése cseppet sem megnyugtató. Sommás politikai elemzéséből azonban az is kitűnik: a nem kívánt állapotok bekövetkeztéért a felelősség nem a szövetséget terheli.

„Az RMDSZ-nek, a magyarságnak – és ezt napról napra hangsúlyozni kellene, mert az erdélyi magyarok közül sem érti mindenki igazán – az az érdeke, hogy az általunk is befolyásolható, átlátható intézmények erősödjenek meg. Főként a parlament, mert nem túl nagy arányban, de bent vagyunk. Az az érdekünk, hogy az önkormányzatok erősödjenek meg, hogy Románia decentralizált ország legyen. Nem lehet érdekünk, hogy keveseké legyen a döntés, mert nem szolgáltathatjuk ki magunkat egy olyan jövőnek, amelyben például az államfő jóindulatán múlik a kisebbségek sorsa, vagy pedig azon, hogy a titkosszolgálatok szeretnek vagy nem szeretnek minket.  A kilencvenes években úgy tűnt, sikerül létrehoznunk egy ilyen államot, de aztán minden eltorzult. Az RMDSZ érdekérvényesítő képessége nagymértékben függ attól, hogy a demokratikus intézményrendszer mennyire erős. Ehhez képest ma Romániában a parlament nagyon gyenge, és a kormány is az, az előző államfő ugyanis folyamatosan kompromittálta őket az  elmúlt években. Ő azt hitte, hogy a saját kezében koncentrálja a hatalmat, amit csak úgy tudott megvalósítani, hogy az ügyészségnek, a titkosszolgálatnak adta a döntést és az információszerzési lehetőségeket. 

Ilyen körülmények között ma kisebb az RMDSZ  érdekérvényesítő képessége, mint 10-15 évvel ezelőtt.

Ehhez hozzájárul az is, hogy annak nyomán, ami az egykori Jugoszláviában történt és ami Romániában 1990-ben majdnem történt, az etnikai kérdés kiemelt jelentőséget viselt. Washingtonból, Strasbourgból és Brüsszelből hosszú éveken át úgy jöttek ide, hogy elsőként a kisebbségekről akartak tájékozódni, a feszültséget próbálták enyhíteni. Ezzel a kérdéssel tartották kordában az országokat, ami szerintem rendben volt, mert jó megoldásokhoz vezetett. Most a korrupció a kordában tartó eszköz. Kisebbségekről nincs szó, a kérdés gyakorlatilag már sem Washingtont, sem Brüsszelt nem érdekli, amivel pedig nem foglalkoznak, az kezd újra problémává válni. A szimbólumhasználatért vívott küzdelmet egyszer már végigvittük, kormányhatározatok születtek, törvények teszik lehetővé a zászló kitűzését, a himnusz eléneklését, a saját ünnepeink megtartását. Most elkezdődött mindennek az elvétele. Ilyen egy iskola megszüntetése is egy ügyészségi eljárás nyomán. Mindez a visszafejlődés jele. Én az RMDSZ szempontjából azért is veszélyesnek tartom ezt, mert nagyon sok kollégámon nem látom a meggyőződést, hogy lehet rajta változtatni. Ami Bukarestet illeti, a magyar-román viszonyban most van egyfajta hullámvölgy és mélypont, de ott kell lenni makacsul a körön belül, és mondani a magunkét, mert változást csak így érhetünk el.  Nagyon nehéz helyzetben voltunk a kilencvenes években is, de végig azzal a meggyőződéssel politizáltunk, hogy a helyzetnek előbb-utóbb változnia kell. Reggeltől estig ezen dolgoztunk. Egy idő után változott is a helyzet, de most úgy tűnik, hogy amit elértünk, az lebontható. Minden kedvetlenségem ellenére több optimizmust várnék el az RMDSZ-es kollégáimtól, és nem örülök, amikor egyikükön vagy másikukon azt érzem, hogy ez szerintük nem fog menni. Muszáj mennie. Mindent meg kell próbálni.”

Az interjú végéhez közeledve Ágoston Zoltán felidézi Markó Bélának tavaly február végén egy, szintén a 168 órában megjelent megszólalásából az egyik kulcsgondolatot. Akkor a költő-politikus Barát Józsefnek elmondta: nem elégedett a kelet-európai országok közötti viszonnyal, így a szívügyének tekintett magyar–román kapcsolatokkal sem. Egész pontosan akkor így fogalmazott: A két ország között egyszerűen nincsen napi politikai kapcsolat.”

És ma, mára vajon változott-e valami, netán van ok némi optimizmusra, – adódik óhatatlanul a riporteri kérdés. Mint kiderül, semmi se ad okot a nyugodt hátradőlésre: 

„Egy jelentős pillanatot emelnék ki: amikor az itteni kormánypárt elnöke (Liviu Dragnea, a Szociáldemokrata Párt, a PSD vezetője – a szerk.) és a magyar miniszterelnök megállapodott arról, hogy újra megnyit a marosvásárhelyi Római Katolikus Gimnázium. Eddig nem történt meg, de szeretnék bízni abban, hogy előbb-utóbb meg fog történni. Más kérdés, hogy ez a politikai viszonyokat is jellemzi, vagyis hogy egy iskola kérdésében ilyen szintű párbeszédre van szükség, és más kérdés az is, hogy kivételes pillanatnak kell tekintenünk. Hosszú évekre visszamenőleg ebben a pozitív példában azt a nagy negatív példát is látom, hogy nincs folyamatos kapcsolat a két ország között.

Ennek napi élő kormányzati és minisztériumi kapcsolatnak kellene lennie, úgy, ahogyan néhány éven át volt közös kormányülés. A jó viszonyhoz szoros emberfogás is kell, amely nincs meg ebben a pillanatban, általánosságban a két ország egyszerűen nem foglalkozik egymással. Rajtunk, határon túli magyarokon egy gazdasági együttműködés is sokat segítene.”

Az interjú záró kérdése december 1-hez, a centenáriumához érkező román nemzeti ünnephez kapcsolódik. Ennek okán merül fel a kérdezőben: a sokat megélt erdélyi közéleti ember tart-e attól, hogy a nagy garral meghirdetett ünnepi esztendő feszültségektől sem lesz mentes?

Markó Béla válasza tömör és több mint elgondolkoztató. Bővebb kommentárt szavai aligha igényelnek. Legfeljebb annyit: majd’ félév már eltelt a jubileumi évből, s ezalatt megszerzett tapasztalatok nem feltétlenül a többségi nemzet fokozott türelmetlenségéről tanúskodnak, hanem valami egész másról, egy történetesen szintén 1918-as születésű „országépítő” által meghonosított hagyományról. Várhatóan a következő hat hónapban sem a csúcsra járatott feszültségkeltés fog dominálni Romániában, „csak marad a hagyományos üzemmód”. Persze ez távolról sem megnyugtató.

– Ez Romániában is, hogy is mondjam, felszínes ünnepsorozat lett. Konferenciákat és kerekasztal-beszélgetéseket tartanak, de több intézmény és lap is csak kihasználja a lehetőséget, hogy pénzt szerezzen rá hivatkozva, mert senki nem meri azt mondani, hogy nem ad. Valamikor 1989 előtt Megéneklünk, Románia néven futott egy ünnepsorozat, a pártvezetés ugyanis kitalálta, hogy minden rendezvényt ezzel a felkiáltással tartsanak meg. Abba aztán az égvilágon mindent beleerőszakoltak táncfesztiváltól irodalmi műsorokon át színházi előadásokig, és most is ezt látom. A románok számára sem lett mély és tartalmilag vonzó a centenáriumi év, ami viszont talán a mi szempontunkból fontos lenne, a magyar–román párbeszéd, az nem jött létre. 



HIRDETÉS







EZT OLVASTA MÁR?

X