Egy hét magyarságpolitikai írásaiból (május 24.-május 30.)
  • 2018. szeptember 19., szerda
    Vilhelmina
  • 19°
    Kolozsvár
    • 15°
      Csíkszereda
    • 17°
      Székelyudvarhely
    • 13°
      Gyergyószentmiklós
    • 17°
      Székelykeresztúr
    • 14°
      Kovászna
    • 14°
      Kézdivásárhely
    • 15°
      Barót
    • 15°
      Sepsiszentgyörgy
    • 22°
      Arad
    • 18°
      Gyulafehérvár
    • 21°
      Nagyvárad
    • 13°
      Beszterce
    • 14°
      Déva
    • 19°
      Nagybánya
    • 19°
      Marosvásárhely
    • 18°
      Zilah
    • 19°
      Szatmár
    • 15°
      Nagyszeben
    • 22°
      Temesvár
    • 15°
      Brassó
    • 18°
      Bukarest
  • 1 EUR = 4.6478 LEI
    • 1 USD = 3.9793 LEI
    • 1 GBP = 5.2258 LEI
    • 100 HUF = 1.4303 LEI

Egy hét magyarságpolitikai írásaiból (május 24.-május 30.)


-A A+

Kell-e, szabad-e nekünk, magyaroknak élni az anyaország kifejezéssel? – Vita a Magyar Hírlapban.

Megszólalt a héten a Magyar Hírlapban Surján László kereszténydemokrata politikus, az Európai Parlament volt alelnöke, az Antall-kormány egykori minisztere és a Kisebbségi Jogvédő Intézet igazgatójának, Csóti Györgynek nemrég közreadott, az anyaország kifejezésről való lemondást szorgalmazó vitaindító írására reflektált. Bár maga is úgy véli, hogy ezzel a szóhasználattal nekünk valóban nem kellene élni, mégis úgy érzi, az annyira meggyökeresedett már a közbeszédben, hogy annak kiiktatására semmi esély.

Nagy fába vágta fejszéjét Csóti György, a Kisebbségi Jogvédő Intézet igazgatója, amikor bő három héttel ezelőtt, május 7-én a Magyar Hírlapban megjelentette Anyaország című, bevallottan vitaindítónak szánt publicisztikáját. A napilap Vélemény rovatában közreadott cikkében, melyet másnap a közelmúltban létrehívott felvidéki ma7 médiacsalád internetes hírportálja is teljes terjedelmében közreadott, az egykori Magyar Demokrata Fórum alapító politikus, több cikluson át MDF-es, majd Fidesz-KDNP-s országgyűlési képviselő, volt zágrábi nagykövet azt javasolta, hogy az úton-útfélen mantrázott „anyaország” kifejezést egyszer s mindenkorra száműzni kellene a közbeszédünkből.

Csóti természetesen nem a szótárunkból kívánta kitiltani a szófordulatot, hanem arra mutatott rá: míg az „anyaország” szókapcsolat más nemzetek vonatkozásában valós tartalommal rendelkezik és ezért használata az ő esetükben helyénvaló, minálunk, magyaroknál viszont bántóan értelmetlen, hihetetlenül káros, sőt használata konkrét veszélyeket is hordoz magában.

Kezdeményezését számos érvvel indokolta. Mindenekelőtt azzal, hogy még az általános iskolások értelmező szótára szerint is „az anyaország olyan állam, amely gyarmattal rendelkezik”.  Más argumentumot is talált annak bizonyítására, hogy végre le kellene már szokni az anyaországozásról. Így hivatkozott arra az általánosan elfogadott nézetre is, mely szerint az anyaországon a következő értendő: „Egy betelepült nemzeti kisebbség számára az az ország, ahol ők az államalkotó nemzet, ahonnan kivándoroltak.”

Vitaindító írásából, melynek felvetései a szerző nem titkolt reményei szerint talán sokakat fognak majd a Kárpát-medencében reagálásra késztetni, alább egy terjedelmesebb részletet is közreadunk. Bevalljuk még a szövegközlés előtt, hogy némi előzetes ismeret is meghúzódik amögött, hogy a Maszolban népszerűsíteni kívánjuk Csóti György vitakezdeményezését. Jómagunk majd három évtizedes személyes ismeretség és egykorvolt szívélyes munkakapcsolat okán többször is hallottuk Csóti Györgyöt szóban érvelni arról, hogy miért is nincs gond sehol a világon abból, ha a hazájának határain túl élő spanyolok és portugálok az anyaországukról beszélnek, az idegenbe szakadt német, osztrák vagy svájci a Vaterland-ot mond, egy külhoni holland pedig Vaderland-ról beszél. E példákat felemlegetve következetesen mindig amellett kardoskodott: helytelen, mert igaztalan, sőt félrevezető, ha Háromszéken, Gömörben, Csallóközben, Bácskában vagy az Ung és Latorca mentén lakók anyaországnak nevezik a mai Magyarországot.

Mélyen egyetértünk vele mindig, s most csak örülni tudunk annak, hogy véleményét közkinccsé tette és vitát kezdeményezett ez ügyben a legnagyobb nyilvánosság előtt. Ha az alábbi gondolatokra reflektálni fognak majd mifelénk is, meggyőződésünk, hogy jó szolgálatot tettünk, a remélt disputa mindannyiunk épülésére lesz. Akárcsak az is, hogy jótékony hatással lehet a közbeszédünkben jelen levő téves szóhasználat jövőbeni kiiktatására, ha az ő érveit alátámasztandó újabb megszólalásokkal szembesülhetünk majd.

Az első reakció már napvilágot is látott a budapesti kisebbségpolitikus „nyílt levelére”, melynek bemutatására szintén kívánunk ez alkalommal vállalkozni. Fontosnak ítéltük ennek ismertetését, bár kétségtelen: ez a hozzászólás nem látja sok esélyét annak, hogy anyaország ügyben bármi változás bekövetkezzen a fejekben. De erről majd a disputakezdeményező beígért gondolatai után. 

„Közel húsz éve teszem szóvá időről időre, hogy mennyire helytelen anyaországnak nevezni a trianoni békediktátum után megmaradt területet. Pozsony, Dunaszerdahely, Komárom, Kassa, Munkács, Kolozsvár, Marosvásárhely, Csíkszereda, Nagyvárad, Nagyszalonta, Arad, Szabadka, Kopács, Lendva és Kismarton ugyanolyan anyaországa a magyaroknak, mint Győr, Budapest, Debrecen vagy Szeged. Jókai Mór, Rákóczi Ferenc, Zrínyi Ilona, Hunyadi Mátyás, Szent László, Arany János városai ne lennének a miénk? A magyarok anyaországa a Kárpát-medence. Még akkor is, ha ezen a területen ma más nemzetek is élnek, és ők is – joggal – hazájuknak tekintik e tájat. Akkor is, ha elrabolták a kétharmad részét, mert ezer évünket e tájon nem veheti el tőlünk senki. Ez a haza a magyarok lelkében él, ahogyan Illyés Gyula olyan szépen megfogalmazta Haza a magasban című versében.

Ez a virtuális, de bizonyos szempontból mégis valóságos haza anyaországa a világban szétszóródott magyaroknak. Mert az anyaország kibocsátja, elengedi, néha elküldi fiait távoli tájakra. A jó anyaország azonban vigyázó szemeit rájuk veti, szükség esetén biztosítja őket támogatásáról. Aki Erdélyből vagy a Felvidékről ment el Németországba, Kanadába, Ausztráliába, annak a szülőföldje az anyaországa, és szülőföldje a Kárpát-medence.

Az anyaország megnevezés azonban nemcsak érzelmi kérdés, hanem komoly gyakorlati jelentősége is van. Hivatalos úton 1991-ben Londonban voltam. Az esti vacsoránál mellettem ült a brit külügyminisztérium közép-európai ügyekért felelős munkatársa. Barátságosan kérte, meséljem el neki, a magyarok mikor és miért települtek be Romániába! Azt hittem, rosszul hallok, de megismételte a kérdést. Erre azt lehetne mondani könnyelműen, akkor még nem ismerték a régiónkat. (Egy erre szakosodott diplomatánál azonban ez nem fordulhatott volna elő. Hacsak nem velünk ellenséges forrásból kapott ismereteket.) Azóta eltelt egy negyedszázad. A helyzet egy árnyalattal jobb, de még ma is hasonló kérdéseket kap Gál Kinga az Európai Parlamentben. Ha mi a mai Magyarországot anyaországnak nevezzük, azt sugalljuk, hogy kibocsátók vagyunk, a magyarok innen települtek be a szomszédos országokba. Holott mi tudjuk, és tudatnunk kell másokkal is, hogy évszázadokon keresztül hozzánk települtek be a szomszédos népek. Nekik volt Trianon előtt az anyaországuk Szerbia, Havasalföld, Moldva vagy Németország.

Ha történelmi vagy nemzeti kisebbségi kérdésekről van szó, használjuk a nemzetközi térben a „mai Magyarország” kifejezést, itthon meg nyugodtan mondhatjuk, hogy csonka ország, esetleg maradék ország. Ha valaki felveti, ez sértheti a szomszédok érzékenységét, akkor felteszem a kérdést: ők mikor voltak tekintettel a mi érzékenységünkre?

Évtizedek óta hirdetem a fenti gondolatokat, szinte eredménytelenül. Legtöbben ugyan egyetértenek velem, de másnap ismét anyaországot mondanak. Azzal „védekeznek”, hogy olyan szépen hangzik. Valóban szépen hangzik. De nem igaz.”

Surján László a minap szintén a Magyar Hírlapban közölt Magyarország anyaország – a nemzeti összetartozás fundamentumai címet viselő cikkében üdvözli a vitaindítónak szánt Csóti-írást, de úgy látja, a kezdeményezés bár megfontolást érdemel, mégis eleve kudarcra van ítélve. Persze nem tagadja, hogy maga is egyetért a régi pártbeli kollégája számos megközelítésével, sőt újabb érvvel is szolgál a megadottak mellett, hogy miért is helytelen és külföldiekben tévképzeteket keltő, ha egy udvarhelyi vagy szabadkai honfitársunk anyaországként emlegeti a mai Magyarországot. Csakhogy utána csokorba szedi az ellenérveket és levonja a következtetést: a Kisebbségi Jogvédő Intézet igazgatójának indítványa biztos kudarcra van ítélve.

De ne szaladjunk előre. Lássuk, lépésről lépésre, miként jut el Surján László a dicsérettől az Csóti-iniciatíva – szerinte – borítékolható fiaskójának előrevetítéséhez.

Hozzászólásának bevezetőjében miután kifejti, hogy az abban foglaltakkal „könnyű egyetérteni”, Csóti okfejtése pedig hibátlan, rögtön hozzáteszi azt is: „de lehet vitatni”. Meglátása szerint indokolt a témáról széles körben eszmét cserélni és ennek során kívánatos lenne az előterjesztett felvetések továbbfejlesztése. Bevallja: neki is gondja van az anyaország kifejezés használatával, amit már csak azért is helytelennek és rosszízűnek tart, mert az óhatatlanul is a megosztást, a szétszakítottságot sugallja. Úgy véli, ma az összetartozás eszményét szükséges tudatosítani minden határon inneni és határon túli honfitársban. Ehhez pedig jó eszköz lehet létező törvény és következetesen vállalt hivatalos nemzetpolitika. Ugyanakkor ezek eredményességéről csak akkor beszélhetünk, ha a bárhol élő nemzettársunk majdan a mindennapjaiban is meg akarja, meg tudja élni a magyarságát.

„A gondolatmenet hibátlan. Pontos az anyaország szó meghatározása, és valósak azok a veszélyek is, amelyeket említ: a régiónk történetét nem ismerő külföldiekben tévképzeteket erősítünk meg. Egyetértésem jeléül még meg is toldom eggyel Csóti érveit. Amikor a mai országhatáron belül élőket anyaországiaknak mondjuk, akkor van „ők és mi”, azaz szembeállítjuk magunkat a határon kívül rekedtekkel. Márpedig a nyelv, a kultúra, a történelem a magyarok egységének erős alapja. A nemzeti összetartozás napjáról szóló törvény a nemzetpolitika egyik alapdokumentuma. A trianoni gyász helyett a nemzeti összetartozást emlegetni nemcsak lélektani gyógyír, hanem jövőbe mutató fordulat, ami épp Trianon legnagyobb átkát, a szétszakítottságot számolja fel. Ezt a gondolatot társadalmiasítani kell. Nemcsak a hivatalosságnak, hanem minden magyarnak feladata a nemzeti egység megélése. Milyen jó lenne például, ha a szervezett iskolai kirándulások alkalmával létrejött sok-sok kapcsolat megmaradna, ha a tanár-tanár és diák-diák közötti alkalmi barátságok állandósulnának, és például így június negyedike táján üdvözölnék is egymást a nemzet egysége jegyében.”

Mint láttuk, Surján sem pártolja a széles körben meghonosodott, a Kárpát-medence magyarsága vonatkozásában a hamis és ezért kerülendő anyaország kifejezés használatát, de ennek ellenére reménytelennek tartja az arról történő lemondást. Úgy véli, az amúgy helytelen fogalom oly annyira beívódott a zsigerekbe, hogy az észérveknek itt már nem sok foganatja lehet. 

Mi tagadás, az általa felhozott Felvidék példája sajnos telitalálat, azt nem véletlenül veti fel. Tudós szakemberek rég kimutatták, hogy a helyes és történelmileg indokolt e tájegységet illetően a Felföld elnevezés lenne, hisz ennek a történelmi régiónak a Felvidék elnevezése csupán a XIX. század negyvenes éveitől kezdett terjedni, ráadásul eleinte kisbetűvel. A hatkötetes, 1862 és 1871 között megjelent Czuczor–Fogarasi-féle nagyszótárban például még nem is szerepel a Felvidék címszó. Aztán mégis közkeletűvé vált, mindmáig kiirthatatlan, hiába tette világossá, a régió egyik legkiválóbb ismerője, Kiss Gy. Csaba már sok esztendeje: „a Felvidék éppúgy, mint az 1918 előttre visszavetített Szlovenszkó egyoldalú, korlátolt szemléletről tanúskodik.”

A megoldás, amit kínál ennek az ellentmondásos helyzetnek a feloldására, nem tagadhatjuk, számunkra nem túl rokonszenves. Azzal kívánja átvágni a gordiuszi csomót, hogy a megoldás kulcsa kettős beszéd meghonosítása lehet: egyet mondjuk idehaza és egészen mást külföldön. Ez a megközelítés, – meggyőződésünk szerint – nemcsak morális kérdéseket vet fel, hanem gyanakvást kelthet, sőt a hitelességünket is rombolhatja a világban.

Lássuk, minderről, hogyan szól Csóti György vitapartnere:

„A külfölddel való kommuniká­cióban követni kell Csóti György tanácsait. Más a helyzet azonban, ha magyarul beszélünk. Az anyaország kifejezés meggyökeresedett, alighanem kiirthatatlan. Csóti is említi, hogy évtizedek óta meddő a szóhasználat megváltoztatására való törekvése. Van erre más példa is. Käfer István és Kiss Gy. Csaba például világos okfejtéssel levezették, hogy a Felvidék szó használata kerülendő. Nem azért, mert ez, úgymond, sérti a szlovákokat, hanem azért, mert pontatlan. Sem földrajzi, sem történelmi szempontból nem indokolt a jelenlegi Szlovákia területét Felvidéknek nevezni, márpedig ma ebben az értelemben használjuk, és így használják maguk az érintettek is. Ez az anyaország kifejezés feladásával kapcsolatos első ellenérvem: reménytelen.”

Surján a második ellenvetéséről, maga is úgy vélekedik, hogy az talán gyenge lábakon áll. Igaza van, ez az érve valóban vitatható és vitatandó is. Azért, mert egyesek számára mifelénk is az anyaország szónak sajátos érzelmi töltete lett újabban, mivel azt például az Erdélybe látogató magyarországiak mantraszerűen ismételgetik reggeltől estig, főleg az elmúlt közel harminc évben, nem kellene mifelénk is „tájba simulni”, átvenni a ránk oktrojált szóhasználatot.

Talán nem fölösleges itt elmondani: ne feledjük, volt idő, nem is oly régen, amikor az anyaországi jelzőnek sajnos kifejezetten negatív töltete volt tájainkon. Szülőktől, nagyszülőktől jól tudjuk, akik keserűen, olykor gúnyosan emlegették a második bécsi döntés után hozzánk kirendelt, erdélyi valóságot nem ismerő, azt megismerni nem is akaró jegyzőket, hivatalnokokat és más közszolgákat, azokat az. ún. „anyaországiakat”, akik – tisztelet a kivételnek – jobbára lekezelték őket. Aki ezeket olvasva most a szívéhez kap és szentségtörést emleget, vagy netán erről ingerülten azonnal posztolni kíván a Facebookon, hadd ajánljuk figyelmébe a még élő felmenői megkérdezését. Az így önérzetükben esetleg megbántottnak érzőknek továbbá szíves figyelmükbe javalljuk az ejtőernyőzöttekkel nap, mint nap küszködő, velejéig tisztességes gróf Bethlen Bélának, Észak-Erdély egykori kormánybiztosának az emlékezéseit, de akár Csibi Lászlónak remek, díjakkal is elismert 2015-ös filmjét, az Édes Erdély, itt voltunk-at.

Egy szó, mint száz: az érzelmi tölteteket kezeljük mindig a helyükön, ne idealizáljuk, az „Édesanya–Magyarország”, a „Mostohaanya–Magyarország” jól hangzó, könnyfakasztó és zsebkendőigényes szópárosításokat, talán ideje lenne végre leszokni róluk.

„A második ellenérvem – írja cikkében Surján László – csak egy feltételezés, amit lehet, hogy a vita során meg fognak cáfolni.” Amit ehhez hozzátesz, mint láttuk fentebb, valóban vitatható lehet: „Ha az anyaország szó és fogalom fontos a határon túl élőknek, akkor nem hagyhatjuk el. Az elszakított területen élők alighanem érezni akarják: Magyarország nekik is édesanyjuk, még ha ez az anya olykor mostohának bizonyult is, mint például 2004. december 5-én.”

A veterán politikus harmadik ellenvetése históriai jellegű. Kölcsey Ferencnek egy 1838-as nagy ívű értekezéséből idéz, melyben a Részek, a Partium nagy szülötte, több ízben is élt hajdan az anyaország szófordulattal. Csakhogy miközben, ráadásul pontatlanul idézi az Erdély és a Partium Magyarországhoz történő csatlakozása mellett érvelő reformkori politikus és költő terjedelmes opusának a címét, (a Kölcsey-dolgozat címe nem Historiai vázolatok a’ két magyar haza egyesülése felett, hanem Historiai vázolatok a’ két magyar haza egyesülése s Magyarországnak a részehez való joga felett), átsiklik azon: ami érvényes lehet Partium esetében, az messze nem áll Erdélyre is.

Mint látható már a címből is, a jeles nyelvújítónk, minden kortársához hasonlóan „két magyar hazáról” beszélt Erdély és Magyarország vonatkozásában. Viszont a Partium tájegység elnevezése a középkori latin „dominus partium regni Hungariae” („Magyarország részeinek ura”) kifejezésből származik, és azokra a kelet-magyarországi vármegyékre utal, melyek a magyar királyság három részre szakadása után az erdélyi fejedelem uralma alá kerültek. Ez esetben tehát érthető a Kölcsey-féle megközelítés.

Viszont Erdélyben ekkortájt és később is csak és kizárólag „a két magyar haza” vagy „a két testvérhaza” szófordulat volt ismeretes és használatos. A Magyar Kurir bécsi magyar újság 1833-ban egy históriai munkát a „két testvér magyar haza nagyjaihoz és igaz fiaihoz” fordulva reklámozott, Bölöni Farkas Sándor a Széchenyi Istvánhoz intézett beszédében őt „a két Magyar Haza legnagyobbjának” nevezte, Bajza József hangsúlyosan „két magyar hazáról” beszélt az Ellenőr 1847-es politikai zsebkönyvében, melyet „a' Pesti Ellenzéki Kör megbízásából” szerkesztett és  ugyanígy „két magyar hazáról” vagy  „két testvérhazáról” szólt munkáiban Kőváry László is mindig. A sort folytathatnánk, de talán ennyi elegendő is.    

Summa summarum: Erdélyben az anyaország kifejezésnek nincs történelmi hagyománya. Ezt talán a Csótival vitába szálló Surján Lászlónak is érdemes lenne szem előtt tartani, aki mintegy felrója partnerének, hogy nem volt szerencsés vitaindító cikkében a mai román határ mentén lévő Vállaj elöljáróinak egy 1920-as folyamodványából idézni, ahol hangsúlyosan szerepelt az anyaország szó.

„Harmadik ellenérvem történelmi. Nem Vállaj elöljárói használták először az anyaország kifejezést. Kölcsey Ferenc egyik történelmi munkájában, a Historiai vázolatok a’ két magyar haza egyesülése felett címűben, háromszor is a mai értelemben szerepel ez a szó. A Par­tium jogállása kapcsán arra mutat rá Kölcsey, hogy ezt a térséget Erdélytől eltérően kezelték még akkor is, amikor a Részek az erdélyi fejedelem alá tartoztak. E különállás célja az, „nehogy a magyarországi megyék az anyaország territoriumától elidegeníttessenek”. Van tehát a magyarban a gyarmatosító ország fogalmától eltérő használata is az anyaország kifejezésnek.

Reflexiójának utolsó részében Surján egy olyan új dimenzióba helyezi a vitatott fogalmi kérdést, mely szerintünk cikkének erőssége. Csak egyet érhetünk azzal, ha a Csóti generálta vita abba az irányba folytatódna, amit Surján szorgalmaz. Minden bizonnyal az lenne a legfőbb hozadéka a nézetek ütköztetésének, ha a reményeink szerint minél több jövőbeni szólásra emelkedőt az alábbiak késztetnének továbbgondolkodásra:

„Számomra Csóti György írásának csúcspontja: a magyarok anyaországa a Kárpát-medence. Az anyaország itt szülőföldet jelent. Meg kell kísérelni egyfajta Kárpát-medence-öntudatot feléleszteni saját magunkban és az itt élő összes emberben. A „Kárpát haza” éppúgy a szlovákok szülőföldje, mint nekünk magyaroknak vagy a több száz éve ide húzódott szerbeknek, románoknak. Ne elégedjen meg egyik nemzet sem azzal, hogy az egésznek csak egy részét szereti. Szeresse az egészet. Szeresse a tájat és a benne élő a többi nemzetbeli valamennyi földijét. A nemzetek közötti kapcsolatok nem azonosak az országok közötti kapcsolatokkal. A nemzetek egymás mellett élésének új modellje körvonalazódik, amit részben épp a schengeni egyezmény követel ki s tesz lehetővé. Jó lenne, ha ennek mikéntjéről is szólna ez a vita.”



HIRDETÉS







EZT OLVASTA MÁR?

X