Egy hét magyarságpolitikai írásaiból (május 17.-május 23.)
  • 2018. szeptember 24., hétfő
    Gellért, Mercédesz
  • 10°
    Kolozsvár
    • Csíkszereda
    • 10°
      Székelyudvarhely
    • Gyergyószentmiklós
    • 10°
      Székelykeresztúr
    • Kovászna
    • Kézdivásárhely
    • Barót
    • Sepsiszentgyörgy
    • 12°
      Arad
    • 10°
      Gyulafehérvár
    • 13°
      Nagyvárad
    • Beszterce
    • Déva
    • 11°
      Nagybánya
    • 10°
      Marosvásárhely
    • 11°
      Zilah
    • 10°
      Szatmár
    • Nagyszeben
    • 12°
      Temesvár
    • Brassó
    • 19°
      Bukarest
  • 1 EUR = 4.6578 LEI
    • 1 USD = 3.9575 LEI
    • 1 GBP = 5.1941 LEI
    • 100 HUF = 1.4395 LEI

Egy hét magyarságpolitikai írásaiból (május 17.-május 23.)


-A A+

„Félelmek és remények a Kárpátok alatt” útifeljegyzések az északkeleti végekről 2018 májusában.

Megszólalt a héten a Mandinerben Szalma György és megosztotta a népszerű portál olvasóival friss kárpátaljai utazásának élményeit. Két évtizede rendszeresen vissza-visszatér ide és most úgy látja: „Kárpátalján ma rosszabb a helyzet, mint valaha. Lepusztulás, kivándorlás, elszegényedés, politikai feszültség jellemzi az Ukrajnához tartozó régiót. De a reményt most sem akarják feladni, élni és túlélni próbálnak a kárpáraljaiak.”

Egy friss kárpátaljai helyzetjelentés kerül ezúttal terítékre, melynek íróját, Szalma Györgyöt éppen szűkebb pátriájában aligha kellene bemutatnunk.

A Mandiner kolozsvári illetékességű szerkesztője a közelmúltban, mint oly sokszor az elmúlt húsz esztendőben, újra ellátogatott Kárpátaljára, s az ott szerzett impresszióit, tapasztalatait fontosnak tartotta megosztani lapjának olvasótáborával. Jól tette, hogy így cselekedett és köszönet is illeti érte. Legfőképpen azért, mert, amit és ahogyan most bemutatott, azzal hatalmas szolgálatot tett annak érdekében, hogy közkeletűnél jóval árnyaltabbá, s ez által hitelesebbé váljon az az oly sokszor szélsőségesen egysíkúvá egyszerűsített, inkább csak az aggasztó hírek és kedvezőtlen fejlemények nyomán kialakult Kárpátalja-kép, ami a legnehezebb sorsú honfitársainkról kialakult a magyar közvéleményben.

Amikor az elmúlt hét nap magyar sajtójában tallózva rábukkantunk a népszerű portálon a Félelmek és remények a Kárpátok alatt – feljegyzések Kárpátaljáról címet viselő úti beszámolóra, nem volt pillanatnyi kétségünk: a hét nemzetpolitikai szempontból leginkább értékelhető és értékelendő publikációját olvastuk, az pedig feltétlenül rászolgál a népszerűsítésre a Maszol olvasói körében.

Érdemesnek véltük közkinccsé tenni ezt a jelentést a végekről egyrészt azért, hiszen a helyszíni tudósítás miközben cseppet sem kívánt szépíteni az ottani embert próbáló körülményeken, a külső szemlélő számára már-már élhetetlennek tűnő kárpátaljai mindennapok gondjain, mégsem egy kilátástalanságra ítélt „elsodort régióról” szólt, ahol végóráit éli a magyarság, ahol a bizakodást törölni kellene a szótárból. Szalma Györgynek köszönhetően nemcsak arról értesülhetünk, hogy „Kárpátalján ma rosszabb a helyzet, mint valaha” és „lepusztulás, kivándorlás, elszegényedés politikai feszültség jellemzi az Ukrajnához tartozó régiót.” Beszámolójából azt is megtudhattuk, ez csak az érem egyik oldala. Az itt élők – magyarok és nem magyarok –, a sokszor elviselhetetlennek tűnő létfeltételeikre képesek rácáfolni és akarják is ezt a cáfolást. Amint a címből is kitűnik, félelmek persze vannak, azokat elhallgatni dőreség is lenne. Ugyanakkor ezek árnyékában is működik az életösztön, s talán azért is, hisz az elmúlt évszázad történelme az itt élőket sokkal inkább próbára tette, mint más, szerencsésebb régiókban élőket, „a reményt most sem akarják feladni, élni és túlélni próbálnak a kárpátaljaiak.”

Másrészt a helyszíni benyomásokat és megtapasztaltakat összegző Szalma György rögzítette látleletet azért is indokoltnak láttuk olvasóinkkal megismertetni, hiszen abban a szerző rámutatott egy olyan jelenségre, mely másutt a Kárpát-medencében teljességgel ismeretlen. Kárpátalján olyannyira felértékelődőben van a magyar nyelv, hogy egyre több ukrán szülő kívánja magyar óvodába vagy iskolába íratni a gyerekeit. Mi több, van ahol ez a tanulni akarás már olyan méreteket öltött, hogy csak protekcióval lehet ukrán gyereknek magyar iskolában diákká válni.

Egy harmadik ok is szólt amellett, hogy a Mandineren minap közreadott kilenc tételből álló úti beszámoló ismertetését kötelességünknek tartottuk. Egy túléléséért bármilyen nemtelen eszközt is bevető magyarországi politikus, akinek nevét most hadd nem írjuk le, mert akkor nagybetűt kellene használnunk, s erre nem visz rá bennünket a lélek, az elmúlt hónapokban a legrosszabb emberi ösztönökre alapozva tüsténkedett a gyűlöletkeltésben és valóságos „keresztes háborút” hirdetett a külhonban élő honfitársaink, elsősorban a Kárpátalján élők ellen, nem kímélve persze más ottani nemzetiségű lakókat sem. Előbb az úgymond a 300 ezer forintos magyar ellátásban részesülő „ukrán nyugdíjasok” tömegével ijesztgetett ez ügyben egy gyalázatos reklámvideót is bevetve a választási kampányában, majd a kárpátaljaiak tömeges szavazati jogával, illetve állítólagos, a választások kimenetelét eldöntő tömegméretű szervezett szavaztatásukkal riogatott. Mi tagadás, a tisztességtelen akciója nem volt eredménytelen, a hitvány érvek sokakat Hunniában a kárpátaljaiak ellen fordítottak.

Szalma György cikke ez ügyben is igazságot tett. Ezt a politikai kalandort, aki az uszításban valósággal lubickolt ő sem nevezi meg, hisz mindenki tudja, kiről is van szó. Viszont amit elmond erről a hitvány kitalációról, az mindennél jobban megvilágította az elvetemült vádaskodásának képtelenségét: „Helyiek elmondása szerint csak azok számára hihető a szervezett szavaztatásról szóló történet, akik még sosem jártak Kárpátalján.”

Mindezek előrebocsájtásával lássuk Szalma György beszámolójának első tételét, ahol előbb a valóban dermesztő valósággal szembesülünk, de aztán az is kiderül, amiről fentebb már hangsúlyosan szóltunk: az egészséges életösztön szerencsére ott is működik. Az ott lakók, a látogató beszélgetőpartnerei a reménytelenség benyomását keltő helyzetükbe nem akarnak és nem is fognak belenyugodni, s ennek hangot is adnak. Ezért zárul bevezetője mégis bizakodóan, ahol az üzenetértékű szavakat külön is kiemeli. (A cikk szerzőjének valamennyi kiemelését aláhúzással jelöltük.)    

„Húsz éve rendszeresen járok Kárpátaljára: meglátásom szerint Ukrajna sok tekintetben rosszabb hely lett, mint volt korábban. Azonban az emberek boldogulni akarása a kormányzati munka tökéletlensége ellenére is reményt keltő. Magyarország számára azért is kiemelten fontos az ukrajnai helyzet, mivel a szomszédos ország a 150 ezres magyarságát és a helyi örökséget készül magával rántani a körülötte forgó örvénybe.

A minap újra Kárpátalján jártam. Azok a beszámolók, amelyek a Kárpátalján uralkodó elviselhetetlen körülményeket mutatták be, egy cseppet sem túloztak. Azzal az érzéssel maradtam hazajövetelem után, hogy sajnos az eddigi erőfeszítések csak a felszínt karcolgatták Ukrajna és Kárpátalja kapcsán. A kilátástalanságnak és az abszurd határán billegő hétköznapoknak vannak még nem látott mélységei. A helyiekkel folytatott beszélgetéseim folytán azonban meggyőződtem, hogya túlélési ösztön minden nehézség ellenére utat talál magának.

Az elmúlt években, e rovatban számos alkalommal ismertetve különböző tudósításokat, interjúkat, oknyomozó riportokat és más írásokat rendszeresen beszámoltunk a Kárpátalján élő honfitársainkat minden más Kárpát-medencei magyar közösségnél jobban sújtó gondokról, melyek megkeserítik mindennapjaikat. E cikkek közül talán olvasóink közül többen még emlékeznek arra a tavaly márciusi helyszíni pillanatfelvételre, melyet a Magyar Időkben Borsodi Attila tett közzé tett közzé. Ebben talán a legdöbbenetesebb látlelet az volt, hogy „már nemcsak a háború elől menekülő férfiak, hanem az édesanyák egy jelentős része is külföldön próbálja előteremteni a túlélést jelentő anyagiakat. A családok szétesnek, a gyerekeket gyakorta a beteg, idős nagyszülők és az iskola neveli.”

Amikor most Szalma György azt tapasztalja, hogy az Árpád-kori nem is oly rég majd kétezres lakosú Bátyúban a lakóházak 15 százalékára már kikerült az „Ez a ház eladó”-tábla, óhatatlanul felidéződött bennünk a múlt márciusi, szívbemarkolóan megrendítő élményt nyújtó riport, melyben annak szerzője azt is hangsúlyosan szóvá tette: a kialakult helyzetért elsősorban Kijev a felelős, mert „a háborút viselő ukrán állam gyakorlatilag elengedte a gyeplőt.”

Ha pedig az állam nem teszi a dolgát, a kárpátaljai polgár kénytelen helyette ezt megtenni. Olykor pedig olyanra is kényszerül, amire másutt sehol sem vállalkoznak a rászorultak. Magunk is beszámoltunk e helyen egykor arról, hogy a záhonyi határátkelő közelében levő, csak magyaroklakta község, Nagydobrony egy példátlan kezdeményezéssel került az országos ukrán lapok címoldalaira és lett a szenzáció tévéhíradókban: az ott lakóknak ugyanis elegük lett a várakozásból, a beváltatlan állami ígéretekből, s maguk kezébe vették településük útjainak rendbetételét. A most Kárpátaljára látogató újságíró számára is a nagydobonyi emlékezetes eset ötlik fel, mely természetesen értékelendő, mint a civil összefogás remek példája. Csakhogy a történetnek van egy másik olvasata is. Az pedig kőkemény vádirat a diszkrimináció, a kijevi adminisztráció „sajátos” pénzosztási gyakorlata ellen, amikor a magyaroklakta településekre „merő véletlenből” nem jut költségvetési forrás.

Eközben szembeötlik egy másik már-már hihetetlennek tűnő jelenség is: ez a lepusztult, helyesebben lepusztított Kárpátalja vonzó célpont lett az ország többi régióiban élők számára, mert náluk az életkörülmények az ittenieknél is sokkal silányabbak. Ukrajnában ez a vidék a legfelkapottabbnak számít, mert biztonságos és az EU szomszédságában van, az egyre gyarapodó ideköltözőknek vagy csak idelátogatóknak már maga a megtestesült és áhított „Nyugat”.

„Bátyú egy Beregszász melletti magyar falu: az itteni 700 házból 110 eladó. Szemléletes példája ez annak, hogy szép számmal vannak azok, akik véglegesen szeretnék maguk mögött hagyni a szülőföldjüket. Ez azonban nem csak a magyarokra jellemző: az ukrán vidékeken az elvándorlási hajlandóság, ha lehetséges, akkor még magasabb.

Nehéz elképzelni, de a megkérdezettek egyöntetűen állítják, hogy a kárpátaljai helyzet még tisztességesnek mondható a belső ukrajnai helyzethez képest. Az igazi Ukrajnában uralkodó viszonyokhoz képest Kárpátalja egy európai értelemben vett mintagazdaság. Nem hiába érkeznek a belső Ukrajnából letelepedők, illetve turisták is. Kárpátalján rengeteg a látnivaló, azonban annak hiányában is ellátogatnának ide az ukránok, mivel az országon belül Kárpátalja egy kis nyugatnak számít.

Mindezek mellett könnyen észrevehető, hogy a magyar régiók, a magyar városok és falvak azok, amelyek az átlagosnál is jobban el vannak hanyagolva. A központi költségvetés egyértelműen figyelembe veszi a befektetések tervezésekor a környék etnikai összetételét. Jellemző példa a magyar mentalitásra, hogy Nagydobronyban a község lakói saját maguk kezdték el a főút rendbetételét, állami segítség nélkül.”

Az útirajz következő fejezete az egész Ukrajnát sújtó, egyúttal Kárpátalját is megtizedelő elvándorlásra fókuszál. A tényleges demográfiai adatokat senki sem ismeri, a világban átlagosan tízévente tartanak országos népszámlálást, de Ukrajnában ezt általában a pénzhiány miatt az utóbbi években folyamatosan elhalasztották. A legújabb dátum 2020, de ezt biztosra senki sem meri venni. Az elvándorlás elképesztő méreteket öltött és ölt napjainkban is, de tény az is az útra kelők többsége nem hagy fel a reménnyel, hogy idővel majd hazatér. A magyarok között ez a hajlandóság szintén megvan – véli szerzőnk –, de kénytelen azt is beismerni: sokak számára a szülőföldhöz való kötődés, ragaszkodás, a kárpátaljai lokálpatriotizmus csak hazalátogatásban vagy pedig a választott hazában megszervezett közösségi programokban nyilvánul meg.

„Bár a hivatalos felmérések szerint Ukrajnában 42 millió ember él, a nem hivatalos becslések szerint legfeljebb 30 millió, de erős gyanú él sokakban, hogy talán valamivel ennél is kevesebben. Az elvándorlásról beszélgetve az egyik beszélgető partnerem példaként említette Vinnicja városát. Ez a Kijevtől 260 km távolságra levő, egykor 360 ezer főt számláló ukrán város elképesztő méretekben néptelenedik el. A hivatalos statisztikák nem jeleznek semmit a lakosságszám változását illetően, a várost ismerők azonban arról beszélnek, hogy az utcák szinte teljesen el vannak néptelenedve. Egy évtizedekkel ezelőtt Beregszászba költözött vinnicaji mesélte, hogy a városban örökölt lakását képtelenség eladni. A több szobás panellakás ára maximum néhány százezer forintra rúghat, míg az eladáshoz szükséges iratok, díja kifizetése, a lakás várható eladási árának a duplájába kerülnek. Munkalehetőség nem lévén senki nem akar a városban ingatlant vásárolni.

De a kivándorlás Kárpátalját is sújtja. Egy harmincas éveiben járó fiatal apukával beszélgetve akaratlanul is az elvándorlás került a beszélgetés középpontjába. Elmondása szerint rengeteg fiatal vándorol ki Csehországba, Lengyelországba, Magyarországra vagy nyugatabbra, hogy jobb megélhetést találjanak annál, mint amit a szülőföldjük nyújtani képes. Az idegenben dolgozók túlnyomó része azonban a nehézségek ellenére sem szeretne végleg kivándorolni.

Sőt, vannak, akik inkább a visszatelepedés felé kacsintgatnak. A kárpátaljai magyarság talán az egyik leginkább lokálpatrióta magyar közösség. Ez olyan esetekben is megmutatkozik, amikor több évtizede Amerikában élő magyarok jönnek vissza Kárpátaljára vállalkozást indítani vagy csak időt tölteni.

Izraelben élő kárpátaljai magyaroktól azt is megtudtam, hogy a közösségük példaértékű módon összetart: összejárnak és számon tartják egymást. Olyan amerikaival is volt alkalmam találkozni Beregszászban, aki bár már az Államokban született, azonban az édesapja kóser mészáros volt Munkács mellett, ezért teljesen természetes módon tekint hazai földként Kárpátaljára. Számára teljesen természetes, hogy amennyiben teheti, elutazik a szülői földre, illetve Kárpátalja településneveit magyarul mondja, a jellemző angolos akcentus nélkül.

Azoknak, akik valamelyik európai országba járnak dolgozni, a folytonos ingázás, az otthon hagyott családtagok hiánya komoly próbatételt jelent.

Majdnem minden családban van külföldön dolgozó rokon, az ő bevétele segít az otthon maradottakon is. Arról persze szó sincs, hogy az otthoniak ne dolgoznának, csupán a kereset olyan kevés a legtöbb esetben, hogy szükség van a kiegészítésre.

Szerencse a szerencsétlenségben, hogy a kárpátaljai magyarok legalább az anyaországra számíthatnak, illetve a közelség miatt munkát is könnyebben tudnak vállalni a sajátjaik között. Azonban a csak ukrán útlevéllel rendelkező ukránok lehetőségei igen korlátozottak.”

A megannyi kedvezőtlen objektív adottság ellenére, mintha mégis mozgásba lendülne az eleddig tehetetlen gazdasági élet Kárpátalján, ami akár perspektívát is jelenthetne az itt élők számára. Csakhogy e téren is az ország többi megyéiben a helyzet összehasonlíthatatlanul kedvezőtlenebb, mint a Hágón inneni területen, amit a tartós polgárháborús állapot még elviselhetetlenebbé tesz. Nem javít az esélyeken a vadkapitalizmus térhódítása sem.

„Az utóbbi időben megindultak a fizetések fölfelé, mivel a munkaerőhiány Ukrajnában és Kárpátalján is olyan mérteket öltött, hogy a munkáltatók kénytelenek emelni a béreken, ha egyáltalán a működés minimumát biztosítani akarják. Azonban a lassú emelkedés sem elegendő egy család eltartásához, illetve a folyamatosan jelen levő bizonytalanság miatt sokan vannak, akik a biztosabb nyugati fizetésből kívánják megteremteni a családjuk megélhetését.

Kárpátalján korábban is és az elmúlt évtizedekben is építettek gyárakat, amelyek munkát biztosítanak a helyieknek. Azonban Ukrajna többi részén rosszabb a helyzet. A korábbi üzemek bezárását vonta maga után az, hogy azok a polgárháború előtt Oroszország számára termeltek. A viszony elmérgesedése után szinte azonnal csődbe mentek.

Akik kipróbálták magukat helyi gyárakban, mint például a Flextronicsban, azok arról beszélnek, hogy nem csak a fizetések alacsonyabbak Ukrajnában, hanem sokkal többet kell dolgozniuk is egy műszak alatt, magasabbak a kötelező normák. Azonban nem ritka eset, hogy a munkáltatók a jól dolgozó munkásokat valamelyik nyugati gyárukba szerződtetik át. A bevált munkaerőt valamelyik környező országba csábítják át, sokkal jobb fizetéssel és munkakörülményekkel. Akik megjárták egy-egy ilyen cég mindkét gyárát, azok meséltek a követelmények különbözőségéről is.”

A magyar nyelv térhódításáról Kárpátalján már tettünk említést. Most lássuk ezt, beleértve az ukrán motivációkat Szalma György tolmácsolásában. Persze a nyelvoktatásról szólva, megkerülhetetlenné válik a joggal oly sokat bírált példátlanul diszkrimináló új oktatási törvény is, melynek hátterében olyan motivációk is felsejlenek, melyekről a cikkszerzőnek egy ottani magyar pedagógus számol be:

„Jelentősen felértékelődött a magyar nyelv ismerete Kárpátalján. Bár a kivándorlás célországa nem elsődlegesen Magyarország, ennek ellenére, illetve gyaníthatóan a magyar állampolgárság megszerzésének reményében sokan igyekeznek megtanulni a magyar nyelvet.

Helyiek arról beszélnek, hogy az ukrán szülők törekszenek magyar iskolába vagy óvodába íratni a gyerekeiket. Ez olyan méreteket öltött, hogy Ungváron csak protekcióval lehet magyar iskolába bejutni. Néha az is előfordul, hogy a színtiszta magyar gyerek hátrányt szenved a jobb „lobbival” rendelkező ukrán gyermekkel szemben.

Egy helyi pedagógus elmondta azt is: a sokat emlegetett oktatási törvény kétségtelenül legaggasztóbb hozadéka, hogy ellehetetleníti a magyar nyelvű oktatást, azonban a probléma ennél szétágazóbb. Állítása szerint az oktatás minőségét teszi tönkre a törvény, és nem csak a magyarok számára. Az sem kizárt, hogy a nyelvi kitétel is azért került bele, hogy ezzel nyerjék meg a potenciálisan ellenkező ukrán pedagógusokat.”

A Félelmek és remények a Kárpátok alatt – feljegyzések Kárpátaljáról-látlelet egyik fő erénye, mint már említettük, az egyik fejezetében tételesen és részletekre kiterjedően bebizonyítja az olvasónak: az „öszödi igazmondó” által oly hamis módon prezentált kárpátaljai „nyugdíjturizmus”-teória ezer sebből vérzik, aki pedig hitelt adott József és Igor emlékezetes, egyszerre gyermeteg és veszélyesen uszító históriájának, az legalább most végre felismerhetné, hogy galádul megvezették.

„Az az agónia, ami Ukrajnát évtizedek óta sújtja, leginkább az egyedül maradottakat és az időseket viseli meg. A nyugdíjak elégtelen mivoltáról rengeteg cikk jelent meg, továbbra is igaz az, hogy az állami nyugdíj nem fedezi az alapszükségletek minimumát sem.

A kárpátaljai nyugdíjturizmus ennek ellenére nem más, mint egy felfújt mese.

Ahhoz, hogy valaki Magyarországról kapjon nyugdíjellátást, első körben le kell, hogy mondjon az ukrán állampolgárságról. Ez megkerülhetetlen, ezeket okiratokkal kell igazolnia, illetve ahhoz is kell igazolás, hogy Ukrajnában már nem kap semmilyen ellátást. Állandó lakos kell, hogy legyen az igénylő Magyarországon, illetve csak 90 napot tartózkodhat egyhuzamban Ukrajnában. Az ügyintézés hosszadalmas mivolta miatt pedig legalább egy évig biztosan egyik országtól sem kapna nyugdíjat. Az már csak mellékesen jegyezték meg beszélgetőpartnereim, hogy a legtöbb ember nem éri meg a nyugdíjkorhatárt, illetve az ügyintézés önmagában milliós nagyságrendekre rúgna.

Az ukrajnai átlag nyugdíj 15-22 ezer forint között mozog, kivételt képeznek azok, akik álomnyugdíjban részesülnek, ezek általában magas funkciót betöltő hivatalnokok, katonák és rendőrök voltak, a korábbi „érdemeik” miatt jár nekik a több pénz. A viszonyítás kedvéért tudni kell, hogy ebből az összegből télen fűteni sem lehet, nem beszélve a megélhetés többi költségét. 1 köbméter gáz ára eddig 79 Ft volt, júniustól azonban már 110 forintba fog kerülni. Magyarországon jelenleg 130 és 150 forint között mozog a gáz árának köbmétere, így talán kiszámítható, hogy mire elég a helyiek nyugdíja. Elképzelhetetlennek tűnik, de sok gyógyszer ára is jelentősen alacsonyabb Magyarországon, mint Kárpátalján. Recept hiányában is sokkal jobban megéri Magyarországon gyógyszert vásárolni.”

Magunk is cikkeztünk a közelmúltban többször is arról, hogy Északkelet-Magyarország egyes falvaiban gyanúsan megszaporodtak a fiktív lakcímekkel rendelkező Ukrajnából származó újsütetű magyar állampolgárok. Ez a merőben szokatlan „demográfiai-boom” végül a sajtóban megjelentek hatására az illetékes magyar hatóságoknak is feltűnt. Ha megkésve is, de végül rámozdultak az ügyre, s az arra hivatottak március végéig közel félezernek érvénytelenítették is a magyarországi lakcímét.

A nemrég lezajlott választásokat megelőző kampányban a voksolásra is feljogosító, csalárd úton megszerzett szabolcsi okmányok kérdése érthető módon Magyarországon országos visszhangot kapott. Az eddigi, jobbára csak a határ innenső oldaláról szerzett közkeletű információkat mintegy kiegészítve a Mandiner szerkesztője ez ügyben a Kárpátalján hallottak révén árnyalja a képet. Ebből kiderül: nem a parlamenti választások befolyásolását célozták meg a magyar iratokra kincsként tekintő jövevények, az indíttatásuk mögött ennél sokkal prózaibb motivációk keresendők:

„Már jó ideje lázban tartja az ellenzéki médiát, hogy ukrán állampolgárok gyanús körülmények között szereznek maguknak magyar lakcímet. Ebből születtek olyan elméletek, amelyeket aztán egyes pártok felhasználtak a kampányban, hogy a kárpátaljai magyarok ellen hangolják a közvéleményt Magyarországon. Egy beregszászi hölggyel beszélgetve megtudtam, hogy a magyar sajtóban megjelent feltételezések, miszerint a szavazás miatt jelentkeznek át, illetve a magyar nyugdíj miatt létesítenek magyar lakcímet kárpátaljaiak, teljes képtelenségnek tartják. A magyarországi lakcím hozzávetőlegesen 40-70 ezer forintba kerül, ennyit kell fizetni az ügyintézésért. Amennyiben ezt sikerül elrendezni, havonta 10-20 ezer forint kell fizetni annak, akinél be van jelentkezve az illető.

Az okok pedig sokkal hétköznapibbak, mint azt az ellenzéki véleményformálók gondolnák. A valóság az, hogy azért van szüksége sok helyinek magyar lakcímre Magyarországon, mivel ebben az esetben vásárolhatnak magyar rendszámú autót maguknak, nem kell Ukrajnában beíratniuk, mivel a papírok szerint nem otthon laknak, használhatják azt szabadon. Erre egyrészt azért van szükség, mivel Magyarországon harmadába kerülnek az autók, mint Ukrajnában, másrészt egy halom felesleges adminisztrációtól megmenekülnek. A litván és a szlovák rendszám most jön divatba, állítólag ezekben az országokban nem „cirkuszolnak” annyit a bejelentkezések miatt, nem kelt politikai hullámokat. Az is a szlovák vagy a litván lakcím mellett szól, hogy a magyar lakcím azt a kockázatot rejti magában, hogy sokan a politikai visszhangtól megijedve – azok, akik albérlet címén kiadták ukránoknak vagy kárpátaljai magyaroknak a kert végi sufnijukat – bármikor visszavonhatja befogadást. Erről nem is értesül az ukrán autós, ezzel pedig egy jelentős bírságot a nyakába sózhatnak a magyar hatóságok.”

A publikáció végéhez közeledve sikerül leszámolni a fentiekkel szoros összefüggésben levő szavazási és szavaztatási legendákkal is. Az április 8-án történtek nem igazolták vissza a jó előre beharangozott „voksturizmustól” rettegők félelmeit. Hogy mennyire megalapozatlan volt a mesterségesen keltett pánik, arról jól tanúskodnak az azóta ismertté vált számszerűsített választási adatok. A kárpátaljai honfitársaink már eleve hol mosolyogva, hogy pedig megütközve fogadták a hozzájuk Pannóniából érkező rémhíreket, hisz jól tudták: csak azok képesek riogatni abszurd szcenáriókkal, akik kizárólag pesti pártirodákból vélik „hitelesen ismerni” a kárpátaljai rögvalóságot. Viszont arra, hogy átlépjék a sokórás várakozásokat igénylő határt a záhonyi, lónyai, barabási, beregsurányi vagy tiszabecsi átkelőn, soha nem vállalkoztak.  

„Az áprilisi választások közelsége miatt szóba kerül a kárpátaljaiak szavazati joga, illetve a szervezett szavaztatás meséje. Helyiek elmondása szerint csak azok számára hihető a szervezett szavaztatásról szóló történet, akik még sosem jártak Kárpátalján.

Sikerült beszélnem olyan beregszászi vállalkozóval is, aki elmondta, hogy amennyiben „buszos” szavazásra került volna sor, nagy valószínűséggel az ők járműveiket használták volna erre a célra. Azonban ilyen megkeresés sosem érkezett hozzá állítása szerint, illetve más céghez sem. Egy határon dolgozó magyar férfi elmondása szerint lehetetlen feltűnés nélkül átvinni szavazókat, pláne olyan mennyiségben, hogy az egy országos választáson számottevő legyen. A szavazás kérdésére reagálva többen elmondták, hogy a Fideszt támogatták a választásokon, azonban erre semmilyen szervezésre nem volt szükség. A gyanú értelmetlenségét pedig ott látják, hogy a magyarországi lakcímmel és magyar állampolgársággal rendelkező kárpátaljai magyarok a beregszászi konzulátuson is szavazhattak volna, ha mindenképpen szükség lett volna a szavazataikra adott helyen.

Az ukrán határon megszokott több órás várakozást ismerők számára nem is kell magyarázni: fizikailag lehetetlen megvalósítani a határon való átkelést nagy tömegeket szállítva, többszöri fordulással.”

Az útibeszámoló-helyzetértékelést lezáró kilencedik tétel a magyar közvélemény számára oly fontos hiteles közéleti-közérzeti hangulatjelentésként is értékelhető. Abból az az általános csalódottság olvasható ki, amit Szalma György írása már az első soraival előrevetített: az ukrán központi hatalmat illetően a kárpátaljai lakosnak, legyen ő magyar, ukrán, román, ruszin, lengyel, cseh vagy más nemzet fia – ma már nincsenek illúziói. De miért is lennének, hisz Kárpátaljára mostohagyerekként tekint Kijev.

A zárómondatokban végül szembesülünk az utolsó ellentmondásos kárpátaljai jelenséggel is. Lényege: miközben a nagyhatalmú Porosenko elnök már rég elfelejtette négy évvel ezelőtti, Ungváron a KMKSZ vezetőinek és magyar egyházfőknek tett ígéreteit, jelenlegi kinyújtott karja, a kárpátaljai kormányzó, Hennagyij Moszkal azokat mintha magára nézve kötelezőnek tekintené. Porosenko akkor kijelentette: mindent megtesz azért, hogy végre beteljesülhessenek az itteni magyarok legfontosabb elvárásai, mert „biztosítani kívánja a nemzeti kisebbségek jogait, fejlődésük feltételeit, akik szabadon használhatják majd anyanyelvüket és joguk lesz emlékművek felállításához is”, hozzátéve azt is, hogy „szerinte Kárpátalja európai minta lehet egész Ukrajna számára, mert itt a népek, kultúrák és felekezetek együttélése nem okoz problémákat, hanem kölcsönösen erősítik egymást.”

Moszkal, mint nemrégen e helyen megismerhettük, akár konfliktusokat is vállalva a kijevi kormánnyal, szembemegy az országos fősodorral és határozottan kiáll a kárpátaljai magyarok védelmében.

„Az ukrán politikai helyzetre vonatkozó kérdésemre minden megkérdezett az általános csüggedtségről számolt be, senki nem vár semmit Kijevtől vagy a politikai elittől.

A helyiek elmondása szerint a kárpátaljai ukránok nagyon kis része fogékony a magyarellenes uszításra. Az emberekben erősen él a gyanakvás, hogy a mostani ellentétek mesterségesen lettek létrehozva, az egyszerű emberek között senkinek nem érdeke a békétlenség. Munkácson és Ungváron járva tapasztalni lehetett, hogy az állami hivatalokat leszámítva senkinek nincs baja a magyar kiírásokkal vagy a magyar szóval.

Hennagyij Moszkal, Kárpátalja kormányzója feltűnő népszerűségnek örvend: a megkérdezettek túlnyomó többsége úgy érzi, hogy a politikus tisztességesen viszonyul a kárpátaljai magyarokhoz. A politikust ismerők állítása szerint Moszkal kifejezetten szimpátiával viszonyul a magyarok irányába, nem kíván részt venni a hangulatkeltésben annak ellenére sem, ha erre lenne igény Kijevben.

A kormányzó stabilitást és rendet szeretne Kárpátalján, ennek pedig a magyarok a legkevésbé sem állnak útjában.”



HIRDETÉS







EZT OLVASTA MÁR?

X