• 2017. október 21., szombat
    Orsolya
  • Kolozsvár
    • Csíkszereda
    • Székelyudvarhely
    • Gyergyószentmiklós
    • Székelykeresztúr
    • Kovászna
    • Kézdivásárhely
    • Barót
    • Sepsiszentgyörgy
    • 12°
      Arad
    • Gyulafehérvár
    • 10°
      Nagyvárad
    • Beszterce
    • Déva
    • Nagybánya
    • Marosvásárhely
    • Zilah
    • Szatmár
    • Nagyszeben
    • 12°
      Temesvár
    • Brassó
    • 14°
      Bukarest
  • 1 EUR = 4.5975 LEI
    • 1 USD = 3.8945 LEI
    • 1 GBP = 5.1203 LEI
    • 100 HUF = 1.4922 LEI

Egy hét magyarságpolitikai írásaiból (február 27.-március 5.)


-A A+



Markó Béla: Szász Jenő nem is biztos, hogy improvizál, „inkább akarva-akaratlanul elkottyintott valamit, amiről sejtésem szerint már régóta folyik a latolgatás, és ami valóban vízválasztó a nemzet-politikában.”

Megszólalt a héten Markó Béla az Élet és irodalom legutóbbi, március első napján megjelent számában és abban az immár több mint kéthete, az egész magyar sajtót élénken foglalkoztató nemzetpolitikai természetű vitában nyilvánít véleményt, melyet a Kárpát-medencei Képviselők Fórumán robbantott ki Szász Jenő, a Nemzetstratégiai Intézet épp féléve megnevezett, de mindmáig ki nem nevezett vezetője.

A költő-politikus a Székely vagy szórvány? címmel közreadott esszéjében Szász Jenőnek, a Nemzetstratégiai Intézet Erdélyből „kiszármazott” főemberének a „frissen feltalált nemzetpolitikai csodafegyverét”, a szórvány magyarság „kontrollált visszavonulásának” és „önkéntes terület-feladásnak” a sokat vitatott teóriáját veszi górcső alá. Teszi ezt úgy, hogy új szempontokat és érveket emel be a diskurzusba, melyek ennyire markánsan még nem, vagy pedig legfennebb csak utalásszerűen fogalmazódtak meg a határokon inneni és határokon túli magyar médiában megjelent bírálatokban.

Eleddig azok kereszttűzében az összmagyar képviselői fórumon bemutatott „szórványmentő” koncepció előadójának, a szűkebb hazája leglátványosabban megbukott politikusából a társadalomtudomány emberévé felkent faipari mérnöknek, volt városvezetőnek és volt pártelnöknek a személye állt. A kritikusok, az emlékezetes február 15.-i, KMKF-es „szűzbeszéd” után többnyire Szászban azonosították az ötletgazdát. Az akkori gyorsreagálások, majd a későbbi, higgadtabb értékelések és elemzések, az érintett, – egyébként jogosan szóvá is tett –szakmai képzettségének és felkészültségének a hiányosságaiban vélték felfedezni az elhibázott „gyöngyhalász” elmélet hátterét és ezt fel is rótták neki. Nem kevés energiát fordítottak továbbá arra is, hogy amellett érveljenek: csak egy felkészületlen, minimális vonatkozó tárgyi tudással és semmilyen szakmai tapasztalattal sem rendelkező pseudo-hályogkovács mondhat efféle blődségeket. Érveltek azzal is, hogy csak a megkülönböztetett, személyesen a magyar miniszterelnök-pártelnök nevével fémjelzett politikai és mástermészetű támogatottság miatt bekövetkezett önértékelés-zavar meg Szász exhibicionizmusa késztethette őt arra, hogy ott és akkor a zavaros nézeteivel előálljon. Ki indulatból, ki elfogultságból, ki pedig azért, mert jól ismerte Szásznak az emberi-vezetői gyengéit, dilettantizmusát, megfelelő szakképzettségének a hiányát vagy éppen a tudomány iránti „sajátos” elkötelezettségét,  („nemzetstratégánk” 1993-1996 között a soproni faipari egyetemen doktori képzésre járt, de tudományos doktorrá soha nem lett) tűzte pellengérre a „szórványszakértő” újításait. Mások pedig, mert tudták, hogy Szász  számára a „választás szabadsága” jelszó inkább a praktikum jegyében volt értelmezhető, azaz egyet jelentett a biztos egyéni exisztencia  megválasztásának a  szabadságával, (vö. Szász Jenő szócikket a Tulipédián és ott is főleg a korábbi vagyonnyilatkozatokat) ezt a „gyarlóságot” se feledték  és őt egyszerűen konjunktúralovagnak,  „megélhetési politikusból” lett „megélhetési tudósnak” tekintve, igyekeztek rámutatni  nézeteinek tarthatatlanságára és a szórványmagyarság létét és jövőjét veszélyeztető felfogása felettébb kártékony mivoltára. Voltak sokan olyanok is, kik osztották Tőkés László nézetét, melyet korábban tömören ekképp fogalmazott meg az EP-képviselő: Szász Jenő politikai ámokfutó, felelőtlen, akarnok. Tőkés ezúttal sem rejtette véka alá az egykori nyílt levelében Szászról megfogalmazott lesújtó véleményét és kifejtette nemcsak azt, hogy továbbra is kedvezőtlenül ítéli meg Szász személyét hanem – nem tagadva meg önmagát – azt is szóvá tette, mint égbekiáltó impertinenciát: „az Országházban tartott KMKF-ülésen, a kibocsátott ülésrendtől eltérően Szász Jenő már kezdettől fogva helyet foglalt az elnökségi asztalnál.”

Egy szó, mint, Szász száz: az eddigi bírálók úgy vélték, hogy a képlet egyszerű: a politikai ejtőernyős „megmérettetett és könnyűnek találtatott.”

Markó szerint viszont itt egészen másról lehet szó: szerinte Szász nem rögtönzött a Kárpát-medencei magyar képviselők előtt. Produkciója nem egy, a tudáshiányt tudálékossággal leplezni kívánó amatőr nemzetstratéga félresikerült improvizációja volt, ő csupán „elkottyintott valamit, amiről sejtésem szerint már régóta folyik a latolgatás, és ami valóban vízválasztó a nemzetpolitikában.” – fogalmaz cikkében az RMDSZ szenátora. Amit a parlamenti Vadászterem meghökkent közönsége egy kóbor szászi ötletnek vélt, az távolról sem volt az, annak előterjesztője korántsem saját kútfőből merített: „Móricka éppen kikotyogta az iskolában, miről folyik a szó otthon a családban.”

Az RMDSZ volt elnöke felettébb kártékonynak és veszélyesnek ítéli cikkében azt az elképzelést és követni szánt nemzetstratégiát, amit ezúttal egy egyéni gondolatkísérletnek álcázva, Szász Jenő tolmácsolni akart.  „Ha egy ilyen „kiürítéses”, „gyöngyhalász” (szintén az említett nemzetstratégia-vezető szóhasználata) teória erőre kap, az enyhén szólva nem túl sikeres XX. század után máris készülhetünk a kudarcos XXI. századra. Mármint nyelvünk, kultúránk erejét, elterjedtségét tekintve” – írja a költő- politikus.

Mindaz, amiről ezt követően olvashatunk ebben a Markó esszében, az a fogadott prókátor kikotyogása mögötti valószínű elképzelésnek, – de az is lehet, hogy már „műhelymunka” fázisába is eljutott unortodox magyarságpolitikai jövőtervezés – a kőkemény bírálata. Félő ugyanis, hogy az intézetigazgatóvá felkent „gyöngyhalász” felvetései akár már egy, az eddigiektől eltérő, másfajta útkeresést magáévá tevő kormányzati stratégiai háttérmunka gyorsjelentéseként jöhet számításba. Erre több jel is mutat, hiszen: „Aki az utóbbi időben a magyar külpolitika lépéseit vagy inkább helyben topogását figyelemmel követte, beleértve a székely zászló mind hevesebb lobogtatását, az joggal foghatott gyanút, hogy ismét nem a párbeszéd és megegyezés, hanem az egyoldalú kinyilatkoztatások korát éljük, újra saját vágyainak, álmainak vagy lidércnyomásainak foglyává válik a magyar politikai elit jelentős része. De ez végtére is nem újdonság.”marcius5marko

Talán nem véletlen, hogy alig néhány nappal azt követően, hogy az RMDSZ 2013-at Kós-emlékévvé nyilvánította Kós Károly születésének 130. évfordulója alkalmából, Markó érveiben a közösségéért tenni akaró és tenni képes, nagynevű előd jelenre alkalmazott transzilván felvetései köszönnek vissza. A sorokból kitűnik a szerző meggyőződése – bár a cikkben nem találkozunk a Kós Károlyra való hivatkozással –, hogy ma is, akárcsak a ’20-as években, néhány alapvető elvi kérdésre jó választ kell adni és a kisebbségi érdekérvényesítés sine qua nonja az egység, a közös fellépés szükségszerűsége. Minden más kérdés, például az ideológia, csak ezután következik, amint ki is mondja: a Szövetség tulajdonképpen mindig is a bal- és jobboldalt egyaránt magában foglaló gyűjtőszervezetként működött. („A Romániai Magyar Demokrata Szövetség Kárpát-medenceileg, nemzetstratégiailag is páratlan – bár valamennyire már megtépázott – huszonvalahány esztendős egységét véleményem szerint az biztosította, hogy néhány alapvető elvi kérdésre kezdettől fogva jó választ adtunk. Ettől volt ez a szervezet szövetség, ahogy a nevében is benne van, nem pedig doktrinér politikai párt.”)

Az egyik vezérlő elv tehát az, hogy „különböző ideológiák szövetsége volt az RMDSZ, és ma is az”. A másik, a napi és távlatos politizálás megha-tározó elvi alapvetés pedig a szórvány- és a tömbmagyarság egyen-súlyának megteremtése, amelynek során nem lehetett attól eltekinteni, hogy a székelyföldi magyarság száma mintegy félmilliós ugyan, de az erdélyi magyarság nagyobb része, kb. 700 ezer ember vegyes településeken él (ma már valamennyi nagyváros is ilyen) vagy pedig szórványban Erdély-szerte, illetve néhány ezren a Kárpátokon túl.

Mint fogalmaz: „Az RMDSZ csakis úgy tudott a teljes magyar közösség szövetségeként működni – teszem hozzá: eredményesen –, hogy állandóan egyensúlyt kellett teremtenie a románokkal „együtt élő” magyarok óvatos mértéktartása és a „külön élő” magyarok indulatos radikalizmusa között.  Én vagyok a megmondhatója, ez sokszor milyen lehetetlen feladatnak látszott, egyik felől gyorsítani az ütemet, másik felől mérsékelni az indulatokat. Most sarkítok, persze, hiszen a dolgok ennél mindig bonyolultabbak voltak, viszont tény, hogy az erdélyi magyar politika teljes egyensúlya lényegileg ezeknek a nyílt vagy lappangó ellentéteknek a felismerésétől és kezelésétől függött. Egészen addig, hogy egyes megoldások, többnyire azok, amelyeket máris érvényesítettünk – például a teljes körű anyanyelvű oktatás vagy a szabad anyanyelv-használat –, nagyjából azonosak tömbben és szórványban, más célok viszont különböznek, hiszen területi autonómiáról csakis a tömbvidéken lehet beszélni, szórványban legfennebb a kulturális autonómia valamilyen formájáról.”

Markó írásában visszatér a marosvásárhelyi SZKT ülésen is idézett Duray metaforához  – „A kenyérhéjhoz hasonlította a szórványt, amely védi a kenyérbelet, és ha levágják, a bél pillanatok alatt megpenészedik” –, melyet egyszerre tart találónak, szellemesnek és könyörtelenül kegyet-lennek, „hiszen azt sugallja, hogy mégis a tömb a cél, a szórvány csak eszköz.”

Mindegy hogy cél vagy eszköz, meg kell tartani – folytatja Markó és kimondja írása legsúlyosabb szavait az unortodox magyarságpolitikai stratégiával kacérkodók téveszméiről, hibás logikájáról: olyan „területalapú” nemzetszemlélet mutatkozik meg ebben a „kontrollált visszavonulás” elméletben, amelyet én túlzás nélkül öngyilkos koncepciónak vélek. Aki ma a Kárpát-medencében egy vagy-vagy alternatívában és nem is-is kooperációban gondolkozik, az veszíteni fog. Nagyot. Ki tudja, hányadszor a történelemben!”

Akár még pozitív hozadéka is lehet a Szász Jenő-i kikotyogásnak véli Markó, hiszen így bekerült a közbeszédbe a magyar nemzetpolitika kulcskérdése, az, hogy szórványügyben, végre előremutató megoldások kereséséről folyhasson a magyar-magyar diskurzus: „Erről kellene minél többet beszélnünk, ha már valaki elszólta magát, lehet, hogy éppen idejében, amikor még semmi sem visszafordíthatatlan.”

Szemlénk terjedelmi korlátai szabnak határt annak, hogy ismertessük a „vagy-vagy” logikával mindig szembehelyezkedő, azt önsorsrontó és elhibázott megközelítésnek tartó markói példázatok sokaságát és a közösségi credójának tekintett „is-is” melletti, konkrétumokkal alátámasztott érveit, melyekben szó esik – egyebek mellett - a bukaresti Ady Líceum kapcsán is az egészséges nemzetszemléletről és a józan belátásról vagy éppen annak hiányáról is. Meg arról, hogy „nem veszünk tudomást az európai realitásokról, és homokba dugjuk a fejünket, miközben lobog a székely zászló, mint a strucctoll, hiszen végül is a szimbólumok fontosak abban a folyamatos identitás-válságban, amellyel ez a térség küszködik. Attól félek inkább, hogy egyes zászlókitűzők és autonómiatüntetők fejében már rég nincsen őszinte meggyőződés a szülőföldön való tartós boldogulásról, és a szórvány „gyöngyei” után következnek majd a székely „gyöngyök” is, kettős állampolgárként nem lesz ez nehéz. Miközben mi tüntetünk egyet-egyet, a románok pedig módosítanak egyet-kettőt az alkotmányon vagy a közigazgatási felosztáson, nyilván nem a mi javunkra.”

Azt viszont nem tehetjük meg, hogy szemlénkben ne adjuk vissza szöveg-hűen a Székely vagy szórvány?cikknek, melyről remélhető, hogy egy majdani Hommáge á Kós Károly kötetben is olvasható lesz, a szerző záróintelmét: „Summa summarum: megírtam már máshol, hatalmas tévedésnek tartom, hogy a Német Szövetségi Köztársaság a szó szoros értelmében kivásárolta a németeket Ceauşescu Romániájából, pedig az akkori reménytelen helyzetben ez racionális döntésnek tűnhetett. Utólag viszont bebizonyosodott, hogy drámai következményekkel járt a mai Erdély sokszínűségére, etnikai és kulturális egyensúlyára nézve. Ha a saját történelmi baklövéseinkből nem is, legalább a másokéból illene tanulnunk.”

Szőcs Géza: „A politika sűrű dzsungel, amelyben gyakran a legnagyobb művészek is eltévednek.”

Megszólalt héten a Heti Válaszban Szőcs Géza, Orbán Viktor kulturális tanácsadója, a milánói világkiállítás kormánybiztosa, volt kulturális államtitkár, volt RMDSZ főtitkár, volt RMDSZ szenátor, volt ellenálló és volt besúgott és bevallja: a sok-sok, korábbi tisztségeihez köthető „voltak” ellenére nem akar a múlt emberének szerepkörébe belesüllyedni, mert tervei vannak és érez is magában annyi erőt és energiát, hogy azokat megvalósíthassa.

„Államtitkárként felment a vérnyomása, gyógyszert szedett, aminek hatására olykor elaludt egy-egy tárgyaláson. Nem félő, hogy ha megint sok lesz a feladat, mindez megismétlődik a világkiállítás szervezésénél?

 - Nem olykor, hanem egyszer vagy kétszer. Amint az államtitkársággal járó stressz megszűnt, jobban lettem, így nem érzek ilyen veszélyt. A milánói feladathoz kell is az éberség, mert nagyon elkéstünk. Milánóban már el is könyvelték, hogy nem veszünk részt a világkiállításon, így meglepetéssel vették, hogy az utolsó pillanatban megjelentem náluk tárgyalni. Elképesztő tempóra van szükség, ahhoz, hogy a lemaradást behozzuk: nyár elejére készen kell lennünk a tervpályázattal, miközben majdnem márciust írunk.”

A Stumpf Andrásra, a Heti Válasz rovatvezetőjére általában jellemző, csöppet sem udvariaskodó kérdés és az arra adott válasz a hetilap február 28-i számában megjelent mélyinterjúban látott napvilágot, amely „Közelít a kés–Szőcs Géza elárulja: mindenkit átvert” címmel jelent meg. A végig pörgős beszélgetés azért is tekinthető az elmúlt hét egyik legfigyelemreméltóbb írásának, mert abban az interjúkészítő és interjúalany nem kíméli egymást. Igazi duellum zajlik a kényes kérdések feltevője és a megszorongatni szándékozott, bukott (megbuktatott?) ex-államtitkár között, aki jól érvel, ha kell, hárít, de nem úgy, hogy mellébeszél vagy elkeni a válaszadást (ezt mindössze akkor teszi meg, amikor a Securitate ügynök édesapjáról kérdezik), hanem visszavág, és érveivel asszókat nyer. Teszi ezt úgy, hogy olykor a kételkedésre és prekoncepciókra hajlamosakat is meg tudná győzni, ha azok nem lennének előítéletek foglyai, és nem siklanának át – mert biztosan így lesz – Szőcs egyik tabudöntögetéssel is felérő egyik felvetésén is.

De miről is van szó? Természetesen Nyirőről, akinek kampánytemetési szomorújátékában, Szőcs egyedüli Fidesz kormányképviselőként, nem annyira a jól megkomponált, tisztelgő emlékbeszédével, hanem az egyedülálló, szintén jól megkomponált, a pszeudoravatalra elhelyezett aktatáskás performanszával tűnt ki, és kavart vihart, és amelynek titkára – az eddigi ködösítései után – végre ebben az interjúban fényt derít:

- Abban a táskában Nyirő József Uz Bence című könyve volt. Alig vártam, hogy egy rendőr kinyittassa a táskát, és nagyot röhöghessek a képébe.

- Posztmodern performanszt adott tehát elő?

- Azt. Annyira felajzott volt a hangulat, hogy gondoltam, kielégítem az igényeket, s ha a táskát odateszem, mindenki azt hiszi majd, ott vannak benne a hamvak. Közben végig Budapesten voltak. A táska tartalma egyébként kifejezi a lényeget. Számomra és az olvasóközönség számára ugyanis Nyirő József író volt. Az emberek ezreléke sem tudta, hogy politikusként mi köthető hozzá.”marcius5szocs

Az aktatáskás rejtély, remélhetőleg hiteles történetének bevallása mellett a nemzetközi botránnyá vált Nyirő-ügy kapcsán Szőcs markáns véleményét is megfogalmazza egy, általa maradandónak ítélt irodalmi életmű és egy szerinte nem létező, Nyirő Józsefnek csak hamisan tulajdonított politikai életmű kapcsán: „…Nyirőnek nincs politikai életműve. Nem volt nyilas párt tagja, az árral sodródott, ami gyenge jellemre vall, de nem megalapozása vagy megkoronázása egy életműnek – olyanja neki íróként van. Szerintem ráadásul jelentős. S noha sokszor idézik Radnóti szigorú sorait, Szerb Antal például megbecsüléssel dedikálta neki könyveit”

És itt következik az a felvetése, melyet korábban említettünk és ez akár tabudöngetéssel is felér, hiszen a szálka és gerenda effektus jól megválasztott és elgondolkoztató példázatával él a költő-politikus. Nem vitatva a Radnóti naplóban is megörökített Nyirő-féle Göbbels és Hitler dicsőítés tarthatatlanságát, maga is „talpnyaló gesztusnak” neveziNyirőnek az UFA német hírügynökségnek adott 1941-es ömlengését, de egyúttal „árnyalja is a képet”. Ugyanis cáfolja Radnóti egyik téves megállapítását, amit valamiért eddig senki se akart megtenni, és amelyben az áll:A Harmadik Birodalom ez év október 31-én is megrendezte a weimari költőnapot, amelyen Közép- és Kelet-Európa tizenegy nemzetének meghívott költői is részt vettek. A magyar irodalmat a költőnapon Nyírő József erdélyi író reprezentálta”.

Szőcs elmondja: ’41-ben, Weimarban Göbbels propagandaminiszter vendégszeretetét nemcsak Nyirő élvezte, hiszen „ott volt Szabó Lőrinc is, aki 1938-ban rendezte kötetbe Vezér című versét. Ez mégsem ok arra, hogy lenyilasköltözzük, kiradírozzuk az irodalomtörténetből, eltemetni se engedjük. A politika sűrű dzsungel, amelyben gyakran a legnagyobb művészek is eltévednek.” (Azt azért hadd tegyük hozzá, már csak a pontosság kedvéért, hogy Szabó Lőrincnek 1928-ban jelent meg a Pesti Naplóban a Vezércímű politikai ódája, melynek később fontos szerepe lett a költő közéleti meghurcoltatásában. A Vezér a politikai diktátor típusát filozófiai igénnyel ábrázolta, melyet Illyés Gyula shakespeare-i drámai-ódai hangvételű versnek nevezett, és amelyet az 1938-as Harc az ünnepért című kötetben való megjelenése után, a költő engedélye nélkül (!) közölt a szélsőjobboldali Virradat.

Az Heti Válasz interjúcímében fellelhető „közelítő kés” magyarázatául a Székelyföld feldarabolásának a „minden koponyában ott motoszkáló reális veszélye” szolgált és „ez az a vörös vonal – Szőcs megítélése szerint –, „amelyet a román politikának tilos átlépnie. Úgy véli a székelyzászló-kitűzéseket is csak ebben a kontextusban lehet megérteni.

Persze Szőcs számára is a szálka és gerenda effektus csak másokra érvényes, ha családról van szó, akkor számára inkább a gyevi bírós példázat az irányadó. Majdhogynem szoborállítóba megy át, ha besúgó apjáról, az ő megítéléséről faggatják. Számára nem okozott „álmatlan éjszakákat”, hogy édesapja jelentett róla Ceauşescu titkosrendőrségének, róla csak szép szavai vannak: „A legnehezebb időkben támogatott, hátteret biztosított. Apám elsők között állt ki Dsida Jenő, Makkai Sándor vagy Bánffy Miklós mellett, és követelte rehabilitálásukat. Rólam egyébként nem jelentett olyat, amiből bajom lehetett volna”. Ennek apropóján kifejti: nem érti, hogy a Fidesz miért nem rendezte az ügynökkérdést és azt is hozzáteszi: a helyzet rendezésére német szakembereket hívna Magyarországra és Romániába. Egyébként, mint mondja: „ha ezt a feladatot a magyar- és a román-belpolitikára bízzuk, akkor nem az igazság megismerése lesz az eredmény, hanem maszatolás, legfőképpen pedig arra számíthatunk, hogy egyesek fegyverhez és fegyverhasználati joghoz fognak jutni.”

A Stumpf-Szőcs párviadalban értelemszerűen terítékre kerül az állam-titkári bukás kérdése, melyben az interjúalany természetesen cáfolja a kényszerű távozás tényét: „saját elhatározásomból távoztam” – jelenti ki, persze azt se felejtve hozzátenni: „Úgy láttam, még egy zseniális vezető se tudná rendezett kertészetté alakítani a jelenlegi magyar kultúrprérit.”

De Szőcs Géza nem lenne Szőcs Géza, ha rögtön nem lenne egyszerre talányos és ködösítő, és nem hagyna megnyilatkozásában elvarratlan szálakat: „Mindenestre, ha politikai sorsomat akarom metaforába önteni Vályi Péter története jut eszembe. A miniszterelnök-helyettesé, aki Diósgyőrben az izzó öntőformák között végezte egy üzemlátogatáson 1973-ban. Drámát tervezek, amelyből annak kell kiderülnie: mindegy, hogy belökték-e a folyékony acélba, vagy magától esett bele, esetleg ugrott. Szükségszerűen ott kellett végeznie. Örülök, hogy én csak jelképesen végeztem ott.”

Kivel tart a magyar többség Kárpátalján?

Megszólalt a héten Gajdos István, az ukrán parlament, a Verhovna Rada egyetlen magyar képviselője, az Ukrajnai Magyar Demokrata Szövetség (UMDSZ) elnöke és interjút adott a 168 órának, abból az alkalomból, hogy a magyar Újságírók Országos Szövetségének székházában találkozott a MUOSZ külpolitikai szakosztályának tagjaival

Nem szokványos történet, hogy egy külhoni magyar politikus, ráadásul egy több mint másfészázezres magyar közösség egyetlen, legitim módon a megválasztott országgyűlési képviselője az „anyaország” hatalmi tényezői számára „persona non gratának” számítson. Gajdos István UMDSZ elnök, viszont, aki hatévnyi szünet után lett újra az ukrán törvényhozás tagja a múltév őszén, ennek a korántsem megtisztelő státusnak örvend. Az ok pusztán az, hogy a Fidesz kárpátaljai „tejtestvérének”, a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetségnek (KMKSZ) a politikai ellenlábasa az Ung, a Latorca és a felső-Tisza vidékén.

Az egyetlen magyar többségű kárpátaljai város és régióközpont korábbi polgármesterének a személye (Gajdos a parlamenti összeférhetetlenségi szabályok miatt kényszerült lemondani Beregszász város irányításáról) közel egy évtizede „vörös posztó” a jelenlegi budapesti kormányzópárti korifeusok szemében. A Kövér László által nemes egyszerűséggel lenemzetárulózott Híd-elnök, Bugár Béla mellett, ő a másik olyan sikeres Kárpát-medencei kisebbségi magyar politikus, akinek lejáratása érdekében minden, még a nemtelen eszközöket is bevethetőnek ítélik a KMKSZ budapesti mentorai.

Sajátos észjárásra vall, hogy a besározás legvisszataszítóbb és persze leghatékonyabb módszerével élnek: 2004 ősze óta, amikor közös sajtótájékoztatóján Németh Zsolt és Kövér László kijelentette: Gaj­dos Ist­ván nem­zet­biz­ton­sá­gi koc­ká­za­tot je­lent Ma­gyar­or­szág számára, a vád – anélkül, hogy a vádlók bármit is bizonyítottak volna azóta is – büntetlenül bármikor újrahangoztatható. Legutóbb a Magyar Állandó Értekezlet ülésén ismételte meg ezt Németh Zsolt külügyi államtitkár, amikor az UMDSZ-t hátrányosan érintő magyar kormányintézkedésekről próbálta őt faggatni az érintett szervezet vezetője, de a konkrét válaszadás helyett jött a sztereotip válasz: „Gajdos személye nemzetbiztonsági kockázati tényező Magyarország számára”. Ezek után nem volt meglepő, hogy az UMDSZ elnök nem látta értelmét, hogy „a nemzet egyesítése” céljából összeült fórumon ilyen kirekesztő kijelentésekhez asszisztáljon, elhagyta az ülésteremet, és a zárónyilatkozatot sem írta alá. A bosszú nem késett: Gajdossal megtörtént az, amihez hasonló esetre még nem volt példa a KMKF történetében, az UMDSZ elnököt nem hívták meg a Kárpát-medencei Képviselők Fórumának februári ülésére.

Mindehhez hozzátartozik az is, hogy a kárpátaljai magyar politikus „maga kereste a bajt”. Úgy ítélte meg, még a kezdet kezdetén, hogy a képtelen vádak ellenszere a magyar jog és a magyar igazságszolgáltatás lehet. Nagy nyilvánosság előtt érdeksérelmet okozó rágalmazás vétsége miatt 2004. szeptember 30-án beperelte Kövér Lászlót és Németh Zsoltot. Csakhogy a Pesti Központi Kerületi Bíróság, mint minden bíróság szembesült a mentelmi jog mindenekfölöttiségével és Gajdos azóta is maradt azzal a szerény elégtétellel, amit szűkebb pátriájának költője Balla D. Károly írt meg irodalmi-közéleti webnaplójában meg a Mozgó Világban is: az UMDSZ-elnök bizonyította, hogy a vádaktól nem az arcába, hanem más szervébe szökött a vér, ahol ezek szerint van neki.maecius5gajdos

A jog, mert a jelek szerint ezt nem tehette (nem hagyták?), és a hatalmi politika, mert a jelek szerint a 2/3-ad az már ilyen, nem akarta megadni a jóvátételt az UMDSZ elnökének, hogy igazát bizonyíthassa és főleg azt sem, hogy egy össznemzeti fórumon elmondhassa: szervezetéről hiába sugallják és terjesztik azt, hogy az nemzetárulók gyülekezete, és különben is súlytalan. Így Gajdosnak a sajtónyilvánosság maradt az egyetlen lehetőség annak érdekében, hogy az „anyaországban” megismerhessék, amit Kárpátalján minden magyar tud, azaz, milyen is a kárpátaljai magyar valóság, kivel tart a magyar többség?­

A képviselő elmondja az interjúban, hogy az UMDSZ eredetileg maga is legrégebbi Kárpát-medencei magyar érdekvédelmi szervezet, az 1989 februárjában megalakult KMKSZ tagja volt,  és 2003-ban vált ki abból, „mert nem látták perspektívát azokban a módszerekben és elvekben, amelyek ezt a szervezetet jellemezték és jellemzik mindmáig.” Természetesen megkapták érte és ma is kapják a „rossz magyarok” jelzőt, „sőt magyarságunkat is megkérdőjelezik egyesek, határon innen és túl” – fogalmaz a kijevi Verhovna Rada magyar törvényhozója, de rögtön azt is hozzáteszi: „ Ám az idő bennünket igazolt.”

Beszédes adatokkal támasztja alá állítását, és ezek nem igényelnek kommentárt: „Kárpátalján az önkormányzatokban (a községektől a megyei irányításig) 523 választott képviselőnk fáradozik állapotaink jobbításán – ugyanezekbe a testületekbe a KMKSZ 235 képviselőt delegálhatott. Még jellemzőbb a polgármesterek aránya. Szövetségünk színeiben 43 polgármester működik a megyében, míg a KMKSZ-t kilenc hasonló rangú vezető képviseli. Sajnos, nagyon ritka a velük történő, akár egy-egy konkrét feladat megoldására vonatkozó együttműködés, az anyaország belső megosztottságának hatása ide is begyűrűzik.”

A Janukovics mögött álló politikai tömörülés, a Régiók Pártja listáján bejutott honatya (a jelenlegi ukrán választási szabályozás miatt gyakorlatilag magyar párt önálló jelöltje nem juthatott be a kijevi parlamentbe) interjújában kitér a kárpátaljai magyar gondokra is, melyek korántsem csak e régióra jellemzőek. A bajok forrása itt is a szélsőségek térnyerése és az ellenségkeresés, amit a szélsőjobboldali, soviniszta Szvoboda (Szabadság) párt országos és helyi szintű látványos megerősödése tanúsít. Az ő nacionalista képviselői igyekeznek a nyelvtörvény gyakorlati alkalmazását megtorpedózni. Ezen túlmenően is aggasztó a ténykedésük, mert mint mondja Gajdos: „Kárpátalján szerencsére még nem történtek olyan fizikai atrocitások, mint mondjuk a vajdasági magyarverések, azonban a helyi magyarság egységes fellépésére szükség lenne a vereckei honfoglalási emlékmű „hivatásos” rongálói és más ukrán nacionalisták további erősödésének megakadályozásához is.”

HIRDETÉS







Kapcsolódó anyagok

EZT OLVASTA MÁR?

X


popup