• 2018. április 19., csütörtök
    Emma
  • 19°
    Kolozsvár
    • 16°
      Csíkszereda
    • 18°
      Székelyudvarhely
    • 15°
      Gyergyószentmiklós
    • 18°
      Székelykeresztúr
    • 17°
      Kovászna
    • 18°
      Kézdivásárhely
    • 16°
      Barót
    • 16°
      Sepsiszentgyörgy
    • 21°
      Arad
    • 19°
      Gyulafehérvár
    • 21°
      Nagyvárad
    • 15°
      Beszterce
    • 17°
      Déva
    • 21°
      Nagybánya
    • 19°
      Marosvásárhely
    • 20°
      Zilah
    • 21°
      Szatmár
    • 19°
      Nagyszeben
    • 21°
      Temesvár
    • 16°
      Brassó
    • 23°
      Bukarest
  • 1 EUR = 4.6530 LEI
    • 1 USD = 3.7620 LEI
    • 1 GBP = 5.3397 LEI
    • 100 HUF = 1.4997 LEI

Egy hét magyarságpolitikai írásaiból (december 6-12.)


-A A+

Tompos Ádám a Magyar Nemzetben: „Semmi szükség nincs arra, hogy bárki visszahozza közéletünkbe a 2004-es kettős állampolgárságos népszavazás kádárista-bendősoviniszta érveit. Van elég bajunk így is.”

Megszólalt a héten a Magyar Nemzetben Tompos Ádám és a Kijev nem Brüsszel címet viselő cikkében egy, hatalmas visszhangot kiváltó északkelet-magyarországi riportjának fogadtatása után arra a jelenségre hívja fel a figyelmet, hogy miközben  „Szabolcs-Szatmár-Bereg megye legkeletibb csücskének zsákfalvaiban gyanúsan megsokszorozódott a választásra jogosultak száma” a furcsa  „demográfiai boom” azzal is járt: a fiktív magyarországi lakcímkártya birtokában, jóformán senki által sem ismert vagy éppen soha nem látott ukránok is tömegesen kapnak magyar nyugdíjat, melyek összege jóval meghaladja az itt élő őshonos lakosokét.

Az ukrán oktatási törvénnyel kapcsolatosan Kijevnek teljes mértékben eleget kell tennie az Európai Unió és a Velencei Bizottság elvárásainak, amennyiben "komolyan gondolja" az euroatlanti integrációs törekvéseit”fogalmazott Szijjártó Péter magyar külgazdasági és külügyi tárcavezető az uniós külügyminiszterek hétfői brüsszeli tanácskozásának szünetében tartott sajtóértekezletén. Itt Szijjártó kiemelte: a Velencei Bizottság aznap közzétett állásfoglalása az új ukrán oktatási törvényről, melynek 25 oldalas angol szövege ide kattintva olvasható, „teljesen egyértelmű", az abban megfogalmazott mondatokat nem lehet kétféleképpen értelmezni.

A magyar diplomácia vezetője arra is rámutatott, az Európa Tanács (ET) független alkotmányjogászokból álló tanácsadó szervének most nyilvánosságra hozott jelentése, melynek részletei már előző pénteken kiszivárogtak, amikor  kétnapos plenáris ülését követően, ahol véglegesítették a bizottság belga, olasz és máltai tagjai továbbá egy  brit illetve egy német tekintélyes kisebbségi szakértő által készített jelentés-tervezetet, – a testület   egyértelműen megerősítette: megalapozottak voltak az Ukrajnával szemben megfogalmazott kritikák, továbbá azt is világossá tette, hogy a vitatott jogszabályban Ukrajna saját alkotmányával és nemzetközi kötelezettségvállalásaival is szembe megy. Sőt, a Velencei Bizottság azt is kimondta: az ukrán nyelvtörvény kifogásolt részét, a kisebbségek oktatási lehetőségeit szűkítő hetedik cikkelyt módosítani kell.

Szijjártó Péter a sajtó munkatársai előtt megismételte, hogy „a magyar a kormánynak ebben az ügyben három elvárása van az ukrán hatóságokkal szemben: hogy ne korlátozzák a már megszerzett jogokat, egyeztessenek az ukrajnai nemzeti kisebbségekkel, és hajtsák végre teljes egészében a Velencei Bizottság ajánlásait.” Végül megjegyezve, hogy Magyarország továbbra sem tudja támogatni az ukrán törekvéseket a nemzetközi politikában, amíg nincs változás – a magyar miniszter hozzátette: őszintén reméli, az oktatási törvény kifogásolt részeinek korrekciójára mielőbb sor kerül.

Ezt megelőzően, még a pénteken, a kiszivárgott információk birtokában, Kijev számára nagyszerű eredménynek nevezte a Velencei Bizottságnak állásfoglalását az ukrán oktatási törvényről Pavlo Klimkin ukrán külügyminiszter. Az MTI-nek adott nyilatkozatában Klimkin kijelentette: örömmel nyugtázza, hogy „a testület elismerte annak jogosságát, hogy az ukránoknak identitásuk erősítése érdekében fontos az államnyelv védelme és az, hogy az ország állampolgárai jól beszéljenek ukránul.” Nem volt rest azt sem hozzátenni, hogy „az ukrán kormányzat kész együttműködni az országban élő magyar nemzetiségű közösséggel annak megvalósításában, hogy minden gyermek az óvodától kezdve lehetőséget kapjon az ukrán nyelv elsajátítására az anyanyelvük megőrzése mellett.” Végül kifejtette a távirati iroda kijevi tudósítójának: már csak azért is fogadta megelégedéssel az ET illetékes grémiumának az ukrán oktatási törvény melletti kiállását, mert ezzel is bebizonyosodott: a jogszabály előremutató, a haladást és az esélyegyenlőség megteremtését szolgálja. Így – mint mondta –, a kárpátaljai magyar közösség felnövekvő korosztályainak a törvény által a jövőben „jobb lehetőségei lesznek az érvényesülésre az életben, valamint ez szolgálja megmaradásukat szülőföldjükön, ahol már ezer éve élnek”.   

A két homlok egyenesen eltérő értelmezéssel szembesülve arról, hogy vajon kinek is lehet igaza az ügyben, arról már beszédesen szólt lapunkban két nappal ezelőtt Bíró Béla, aki frappáns hasonlatával a részegség édestestvérének nevezte a nacionalizmust. Aligha lehetne megkérdőjelezni az ő precíz diagnózisát: ahogyan a mai ukrán hatalom viszonyul az országban élő nemzeti kisebbségi közösségek jogaihoz szokványos megnyilvánulása ennek a többségi mámoros állapotnak, „az önnön nagyszerűségétől megrészegült nacionalista is csak azt hallja meg, azt látja, azt érzékeli, ami az ő belső világával összhangban áll.”

Mindezt most annak kapcsán hoztuk szóba, hogy a szeptember 5 óta az amúgy is mélypontra jutott magyar-ukrán viszonyban, a most bekövetkezett értelmezési különbségek minden bizonnyal tovább fogják mélyíteni a két ország kormányai közötti feszültségeket. Ebben a kvázi „hidegháborús” hangulatban, melynek bekövetkeztéért csak és kizárólag Kijev a felelős, aligha lesz lehetőség a kétoldali tárgyalásokra egyéb fontos ügyekben is, melyek szintén sürgetőek lennének. Köztük pedig ott van az is, amiben már sok esztendeje dűlőre kellett volna jutni, de az egyezségre jutás reménye, főleg a friss fejlemények ismeretében egyre csak távolodik. Azzal pedig, hogy Magyarország most blokkolta Ukrajna közeledését az EU-hoz, a megnyugtató megoldás esélye egyenlő gyakorlatilag egyenlő lett a nullával. Márpedig, ha ezen a téren nem születik meg a mihamarabbi eredmény, ami csak ukrán-magyar kormányközi megegyezéssel érhető el, a létező baj, egyfajta „alvó bombaként” bármikor robbanhat Magyarországon.

De miről is van szó valójában?

Egy 1962 decemberében szignózott, majd 1963 júliusában hatályba lépett magyar-szovjet egyezmény a mai napig érvényes, habár a Szovjetunió 1991-ben megszűnt. Az 55 évvel ezelőtt megkötött államközi megállapodás értelmében Oroszország és Ukrajna állampolgárai (amennyiben hazájukban lemondanak nyugdíjukról, s egy lakcímkártya kiváltása után Magyarországon telepednek le) jogot formálhatnak a magyar nyugellátásra. Mivel a Szovjetunió szétesett, hivatalos jogutódja pedig Oroszország, ami Ukrajnára nem jelent kötelezettséget, így Kijev jóindulatán múlik az ellentmondásos helyzet feloldása. Arról, hogy ez mennyire nem fontos kérdés az ukrán kormányzatok számára, jól bizonyította a budapesti Országos Nyugdíjbiztosítási Főigazgatóság (ONYT) sajtósának egy tavalyi nyilatkozata: „a kétoldalú tárgyalások érdemi folytatását ellehetetleníti a folyamatosan változó és bizonytalan ukrán belpolitikai helyzet, amelynek következtében az ukrán fél az egyeztetéseket rendre lemondja, elnapolja.”

A tárgyalások sikeres folytatására csak akkor lenne nagyobb esély, ha Ukrajna uniós törekvéseit siker koronázná; talán ez lehetne az a kényszer, amivel a tárgyalási asztalhoz lehetne ültetni az egyeztetéseket mindig elszabotáló partnert. Kijev eddig már csak azért se mutatott hajlandóságot a megegyezésre, mert számára nem jelentenek gondot a Magyarországról Ukrajnába áttelepülők, viszont fordítva ez „üzemszerűen” történik, ami évről évre egyre nagyobb megterhelést jelent a magyar költségvetésnek. Az ONYT adatai szerint 2010-ben még csak évi 981 fő jelentkezett be a magyar nyugdíjra, 2014-ben 1579-en, 2015-ben 2283-an, tavaly pedig már 9288-an részesültek magyarországi nyugellátásban, közülük 7873 fő nyugdíja volt öregségi.

Míg az egyhavi, így kifizetett időskori juttatás az Ukrajnából átköltözött nyugdíjasoknak 2006-ban 441 millió forintba került, azaz éves szinten 5,292 milliárdba, ez tavaly decemberben már 1 milliárd 117 milliót igényelt. Ez pedig egész évre nézve már 13,4 milliárd forint kiadást jelentett a magyar költségvetésnek.

Persze a nemzeti szolidaritás jegyében akár rendjén is lehetne így, ha a kinyújtott segítő kéz kedvezményezettjei csak a Kárpát-medence magyarok közül a legáldatlanabb életkörülmények között élő nemzettársaink közül kerülnének ki. Viszont egyre több furcsaságról szólnak s ráadásul növekvő gyakorisággal a témát illetően az újsághírek, immár harmadik esztendeje. Ami ezekből kiderül, joggal mételyezi a közhangulatot. Ha pedig újabban ezekből a híradásokból feketén-fehéren még az is kitetszik, hogy a kárpátaljai magyarok mellett, ukránok is tömegesen kapnak magyar nyugdíjat, mert ehhez elég egy Magyarországon bejelentett fiktív állandó lakcím, utána pedig egy Kisvárdán vagy Nyíregyházán megnyitott bankszámla (az érintettek 99 százaléka így jut magyar nyugdíjhoz), s netán még arról is tudomást szerezhet a közvélemény, hogy bevett gyakorlattá vált Pannonföldön „a keleti járadékturizmus”, ennek jegyében pedig már a piros-fehér-zöld zászlót égetni akaró ukrán nácik szülei is magyar nyugdíjat kapnak – már rögvest érthetővé is válik, miért is szóltunk korábban „alvó bombáról”, s miért lenne szükséges annak mihamarabbi hatástalanítása.

Talán nem kellett volna szemet hunyni az illetékeseknek, hogy az ukrán határhoz közeli, amúgy napi létgondokkal küzdő, Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei falvak lélekszáma hogyan növekedett meg az elmúlt hét évben több ezer fővel. Annak okán is lett volna tennivalójuk, hogy észrevegyék, vajon mi lehet az oka a „kispaládi csodának”. Mert ebben a zsákfaluban, melynek betelepedési dömpingje okozta furcsaságairól már régóta cikkeznek különféle lapok, melyeket a jelek szerint nem olvasnak a magyar hatóságok (e rovatban erről magunk is írtunk több mint két esztendővel ezelőtt), 2010-ben még csak 536-on éltek ma pedig már 1437-en. Leginkább papíron, hiszen nemrég a kispaládi Sankó József szívesen elmesélte a Magyar Nemzet újságíróinak: „miként lett 100 négyzetméteres háza 97 ember lakhelye. Be van jelentve hozzá – mondta el – 93 ukrán, akiket az életünkben nem láttunk. Csak a vastag kötegnyi, bontatlan nemzeti konzultációs ív maradt utánuk.”

Tompos Ádám, akinek a Magyar Nemzet pénteki számában megjelent Kijev nem Brüsszel címmel közölt cikkével szeretnénk ezúttal az olvasóinkat megismertetni korábban kollégájával, Schuszter Csabával felkereste Magyarország legimponálóbb demográfiai mutatóival rendelkező Kispaládot. Az ottani nem mindennapos tapasztalataikról nemrég Keleti járadékturizmus: hogyan kapnak ukrán nácik szülei magyar nyugdíjat? címmel közölt megdöbbentő tényeket feltáró helyszíni riportot lapjában. Ebben nemcsak a fotónkon látható „nagyvonalú”, 93 általa még soha sem látott új honfoglalót befogadó Sankó Józseffel beszélgetve fejtette meg a kispaládi magyar csoda titkát, hanem más helyieket is meginterjúvolva mutatta be: arrafelé a könnyített honosítás és a magyar nyugdíj megszerzése párban jár, s bár mindenki tudott és tud a visszás jelenségekről, a hatóságoknak mindeddig még „véletlenül” sem tűnt fel ez.

Sankó nem titkolta, hogy a helyi polgármester asszony biztatására meg egy önkormányzati képviselői tisztségre tett ígéret reményében jelentette be házába a mondvacsinált „lakótársait”. Aztán jött a kijózanító rögvalóság: az elöljáró asszony – így a nyilatkozó – becsapta, odalett a beígért elöljárói megbízás, pénzt se kapott a fiktív befogadásokért, csak némi csokoládét, s mióta tapasztalatait megosztotta a Hír Tv-vel „közmunkára sem hívják sem őt, sem senkit a családjából. Sőt aznap, amikor a Célpont stábjának nyilatkozott, a rendőrség is megjelent nála, többek között a bejelentett ukránok és az értük kapott juttatás után érdeklődve.”

A kispaládi „demográfiai boom” a 2014-es önkormányzati választásokon nagymértékben serkentette a helybéli voksolási hajlandóságot, aminek legfőbb nyertese a térség országgyűlési képviselőjével kitűnő viszonyt ápoló polgármesterasszony volt. Ezt az „úri huncutságot” még egykedvűen tudomásul vették az őshonos kispaládiak, de ami már egyre jobban feltüzelte őket az a számukra ismeretlen „falustársaik” nyugdíjának a kérdése volt. Nem utolsósorban azért is, mert azzal szembesülnek: míg számukra egy ledolgozott élet után „50-60 ezer forint visz házhoz a postás” addig az ál-kispaládiak bankszámláira jóval 100 ezer fölötti juttatások érkeznek minden hónapban. Ez valószínűleg annak köszönhető, hogy sokan valótlan adatokat adtak meg egykori ukrajnai munkaviszonyukról. Ha pedig tucatszámra hozzák az igénylők a pecsétes ukrán papírokat arról, hogy egykor magas fizetésekkel honorált vezető beosztásokban dolgoztak, a magyar nyugdíjhivatal ezeket nem ellenőrzi, mert ukrán partnerek nélkül nincs hogyan, hanem kénytelen elfogadni, s máris jöhet a kiemelt összegű nyugdíj. Ezért is fakadt ki keserűen egy másik őshonos kispaládi nyilatkozó a riporternek: „Most mondja meg: ledolgozik valaki egy életet, kap 50 ezret, aztán megjelenik itt valaki havonta, és hazavisz 140 ezret, úgy, hogy egy kapavágást nem csinált a téeszben.”

Természetesen joggal számított arra Tompos Ádám, hogy a helyszíni bejárást követő riportban feltártak után nemcsak az illetékes hatóságok kerülnek lépéskényszerbe, hanem a politikusoknak is lesz mondanivalója az ügyben. Lett is, ám de nem úgy, ahogyan ő gondolta. Mostani megszólalásában ekképp foglalja össze az „élménybeszámolójának” sajátos visszhangját:

„Sejteni lehetett előre, hogy Hidvéghi Balázs, a Fidesz kommunikációs igazgatója „politikai hangulatkeltésről” fog beszélni annak kapcsán, hogy Szabolcs-Szatmár-Bereg megye legkeletibb csücskének zsákfalvaiban gyanúsan megsokszorozódott a választásra jogosultak száma. Miközben van egy másik ösztönző tényező is a virtuális költözésre. Hatályos ugyanis az 1963-as megállapodás, amit még a testvéri Szovjetunióval kötött Magyarország. Ez a szociálpolitikai egyezmény lehetővé teszi, hogy azok, akik lemondanak otthoni nyugdíjukról, majd bejelentkeznek egy hazánkban található lakcímre, és életvitelszerűen ott is maradnak, járulékfizetés nélkül is magyar nyugdíjat kapjanak – ami jóval magasabb, mint az ukrán.   

Maradjunk egyelőre a szavazóknál. Azért is, mert sejteni lehetett, hogy Hidvéghi első körben gyurcsányozni fog a lapunk és a Hír TV Célpont című műsora által bemutatott anomália okán, hiszen a Demokratikus Koalíció önmagát nem meghazudtolva – úgynevezett elveinek megfelelően – épp aláírást gyűjt, hogy elvegye a határon túliak szavazati jogát. Ami részükről természetesen mind morálisan, mind politikailag nonszensz. Semmi sem akadályozná meg a DK-sokat abban, hogy románozó-ukránozó-satöbbiző lelki munkásőrködés helyett a határon túli magyarok kegyeit (is) keressék. De nem. A kormánypárt és a Demokratikus Koalíció között süketek párbeszéde zajlik. A balliberálisok még nem jöttek rá: nem az a baj, hogy az anyaországon kívüli magyarság leadja voksát, döntve ezzel egy-két listás hely sorsáról az országgyűlési választáson. A probléma a fantomáttelepülőkkel van, akik – jó eséllyel nem ingyen, a törvény adta lehetőségeken túl – leszavaznak egy-egy határ menti választókerület képviselőjére. Is. A csiki-csuki annyiban mindkét oldalnak jó, hogy baloldalon a határon túli magyarok lesznek a bűnbakok, a Fidesz és holdudvara meg szokás szerint teli szájjal hazaárulózhat, úgy, hogy a valós problémákról szót sem ejt.

Hasonlóra számíthatunk az ukrán állampolgároknak kiutalt nyugdíj kapcsán is. Azt se az ukránozó DK-soktól, se a nemzettestet szemforgatva óvó fideszesektől ne várjuk, hogy konstruktív megoldásban gondolkodjanak. A gond nem az, hogy érvényben van az a bizonyos szociálpolitikai megállapodás, amelynek köszönhetően a Kárpátaljáról időskorukban áttelepülő magyarok ledolgozott éveiknek megfelelő anyaországi nyugdíjban és egészségügyi szolgáltatásban részesülhetnek ukrán fillérek helyett. Semmi szükség nincs arra, hogy bárki visszahozza közéletünkbe a 2004-es kettős állampolgárságos népszavazás kádárista-bendősoviniszta érveit. Van elég bajunk így is.”

Hogy mennyire megalapozottak cikkírónk érvei annak bizonyságául érdemes egy kitérőt tennünk, aminek indokoltságát aligha kellene bővebben magyarázni.

A kelet-magyarországi nyugdíjbiznisz nyomán a magyarhoni közvéleményben egyre több az ingerült hang. Határon inneni és túli magyar szembefordítható így lehet bármikor, s erre minap egy amúgy hiteltelen, de országa népének hangulatát jól ismerő politikus „kitűnően” ráérzett. 2017 decemberének elején egy friss közvéleménykutatás kimutatta: ha most népszavazást tartanának arról, hogy az állampolgársághoz szavazati jogot is kapjanak-e a határon túli magyarok Magyarországon, a választópolgárok 53 százaléka nem adná meg ezt a jogot, csupán 30 százalékuk ért vele egyet, 11 százalékuk el se menne egy ilyen népszavazásra, a fennmaradó 6 százalék pedig nem tudja, mit tenne vagy nem nyilatkozott. A felmérés egy másik kérdésében ott volt az is, hogy az indok leginkább az, hogy a szavazati jog megadása igazságtalanság lenne, mert a határon túli magyarok nem vesznek részt a magyarországi dolgok rendezésében, alakításában.

Visszatérve Tompos Ádám friss jegyzetéhez lássuk a további érveket, melyek nemcsak arról győzheti meg az olvasót, hogy miért jogos a kispaládiak és más környékbeli falvak lakóinak a felháborodása a járadékturizmus okán, hanem az is: szerzőnknek nem a határon túli magyar honfitársainak a szavazati jogával, nem is a kárpátaljai magyarok számára biztosított szociális juttatásaival van gondja.

Amiért háborog, és ezt joggal teszi, az a visszás jelenségek elharapózása, a közhivatalokban dolgozók korrumpálhatósága, melynek bizonyítéka számos. Például az, hogy épp aznap, amikor Tompos jegyzete megjelent, a Nyíregyházi Törvényszék négy év börtönbüntetésre ítélhette azt a kormányhivatali tisztviselőt, aki pénzért cserébe hamis honosítási kérelmeket állított ki magyarul nem beszélő ukrán állampolgároknak s a büntetőügy további 194 vádlottja felfüggesztett börtönbüntetést, illetve megrovást kapott. De akár említhetnénk a volt monoki polgármester, Szepessy Zsolt esetét, akit az Összefogás Párt vezetőjeként agyonsztároltak a tévék 2014 tavaszán, és akit nemrég a Nyíregyházi Járásbíróság befolyással üzérkedés bűntette miatt négy év börtönbüntetéssel sújtott, mert a település első embereként csaknem hatszáz ukrán állampolgárnak fejenként ezer euróért ígért segítséget a magyar állampolgárság megszerzésében.

Íme, hogyan szól mindezekről, arról, hogy a „van elég bajunk így is”-nek mi áll a hátterében:

„Például hogy ezen a szabályon időközben megtalálták a kiskaput a korrupt ukrán és a korrupt magyar hivatalnokok, és meg is nyitották serényen. Keleti szomszédunkból könnyen hozhat bárki igazolást arról, hogy ő bizony gyárigazgató volt évtizedekig. Keleti országrészünkben pedig ezekről a „gyárigazgatókról” simán el is hiszik, hogy ők „derék magyarok”, és megadják nekik az állampolgárságot. Később nyilván nem járnak utána, hogy miként is tud életvitelszerűen élni többtucatnyi nyugalmazott gyárigazgató egy zsákfalu düledező vályogtorzójában.

Még egyszer: nem a határon túli magyarok szavazati jogával és szociális juttatásaival van a baj, hanem a mindkét országban előforduló, tömegesen elkövetett közokirat-hamisítással s az ezekből következő választási csalással és költségvetési lyukakkal.

Ne várjuk azonban, hogy a kormány nekilát valamilyen korrekciónak. Akkor fel kellene számolnia a kizárólag lojalitáson alapuló politikai és ügyintézői láncolatát. És akkor nem jönnének olyan könnyen a kétes hírű polgármesterek és a dróton rángatható jegyzők falvaiból a szavazatok.”

Végül megtudjuk, mi késztette szerzőnket, hogy cikkének a Kijev nem Brüsszel talányos címet adja. Amit, és ahogyan megfogalmaz, bizonyára sokak véleményével egybecseng. Mert talán ideje lenne, még akkor is a nem kívánt helyzetre egy olyan megoldást találni, amikor nem kell attól tartani, hogy azok a fiatalok, akik nemrég a beregszászi városházáról letépték a magyar nemzeti színű zászlót, és csak kevésen múlott, hogy nem égették el, immár megőszült állítólagos gyárigazgatókként és fiktív kispaládiakként, a Szovjetunió megszűnése után 50-60 évvel is majd magyar nyugdíjat kaphassanak.

„De van itt még valami. Alig egy mondat – de abban benne van minden. Rétvári Bencétől, az emberminisztérium parlamenti államtitkárától származik. Ezzel magyarázta egy DK-s képviselőnek adott válaszában, miért van még érvényben a minket a jelenlegi alkalmazási gyakorlat mellett hátrányosan érintő paktum. „A magyar fél külkapcsolataiban minden esetben arra törekszik, hogy a kétoldalú kapcsolatok felülvizsgálata tárgyalásos úton valósuljon meg, ez ugyanis a másik állammal fennálló jó viszony ápolása szempontjából meghatározó jelentőségű.” Nyoma sincs a kurucosságnak, amit éppenséggel az EU-val (fideszül: Brüsszellel) szemben tanúsít a kabinet. Hiába: Kijev nem Brüsszel. A kommunikációs tűzokádás elmaradt valamiért. Jó lenne tudni, miért. Ahogy azt is, hogy amikor Ukrajna a magyaroknak keresztbe tevő nyelvtörvényt léptet életbe, akkor Magyarország miért fizet ki egy rakás pénzt Ukrajna trükkösen hozzánk átslisszanó állampolgárainak.”

HIRDETÉS







EZT OLVASTA MÁR?

X