• 2017. december 13., szerda
    Luca, Otília
  • Kolozsvár
    • -5°
      Csíkszereda
    • Székelyudvarhely
    • Gyergyószentmiklós
    • Székelykeresztúr
    • -3°
      Kovászna
    • -2°
      Kézdivásárhely
    • -5°
      Barót
    • -6°
      Sepsiszentgyörgy
    • Arad
    • Gyulafehérvár
    • 10°
      Nagyvárad
    • Beszterce
    • Déva
    • Nagybánya
    • Marosvásárhely
    • Zilah
    • Szatmár
    • Nagyszeben
    • Temesvár
    • -6°
      Brassó
    • Bukarest
  • 1 EUR = 4.6362 LEI
    • 1 USD = 3.9368 LEI
    • 1 GBP = 5.2449 LEI
    • 100 HUF = 1.4750 LEI

Egy hét magyarságpolitikai írásaiból (október 3-10.)


-A A+



„Lesz még? – Milyen székely lobbi az, amelynek nincs washingtoni irodája? – Stefano Bottoni történész a székely autonómiatörekvésekről.

Megszólalt a héten a Hetek legutóbbi számában Stefano Bottoni és a Sebestyén Istvánnak adott interjújában elmondja: miért nem reális még középtávon se a székely autonómiáról beszélni. Véleménye szerint a kedvezőtlen külső körülmények mellett a belső akadályok is gátolják az óhajtott autonómia megvalósulását.  A katalán példára hivatkozva hiányolja a nemzeti alapú civil szervezettséget Székelyföldön és úgy látja: „a székely belső társadalmi fejlődés igénye helyett van egyfajta csodavárás, mindenki Magyarországtól várja a megoldást.” Teljesen legitimnek tekinti a kettős állampolgárság alternatíváját, de azt is rögtön és nyomatékosan hozzáteszi: ez „kizárja az etnikai alapú, területi autonómia lehetőségét.”

„Négy évtized eredményeit tette tönkre a katalán nacionalisták felelőtlensége: Európa egyik legsikeresebb, követendő mintaként emlegetett kisebbségi autonómiája sodródott káoszba. Magyar szemmel ebben a konfliktusban nincs minek drukkolni… Az elmúlt kétszáz évben Katalóniának egyetlen rendszer sem biztosított olyan lendületes gazdasági fejlődést és olyan széles lehetőségeket saját nyelve és kultúrája kibontakoztatására, mint az autonómia elfogadása óta eltelt majdnem négy évtized. Az 1990-es években, amikor magyar politikusok pozitív nyugat-európai példákat kerestek a nemzeti kisebbségek területi autonómiájára, amelyek a Székelyföld esetében hivatkozási alapként szolgálhatnak, elsőként mindig Katalóniára mutattak rá.”

A Heti Válasz legfrissebb számában megjelent Hódolat Katalóniának? című publicisztikából idéztünk fentebb. Zsuppán Andrásnak a mostani spanyolországi krízis hátterét feltáró cikkének címében a kérdőjel indokoltságához nem fér kétség. Magunk is úgy gondoljuk, a szerzővel együtt, hogy respektusnak helye itt nincs. Mindenekelőtt azért nincs, mert a kialakult konfliktusos helyzetben már-már felrémlik a polgárháború veszélye is. Az esetleges elszakadással – mint írta minap egy kitűnő elemzés szerzője – politikai, gazdasági és jogi értelemben is zsákutcába kerülhet az „egyedül a világ ellen”-felfogású katalán kormány, hiszen a Spanyolországból való kiválást „a helyi ellenzék, a spanyol kormány és az EU vezetése mellett a katalánok jelentős része sem támogatja”.

Nyílván ezt a róka fogta csuka állapotot ismerte fel a 24. órában a művelődési házi igazgatóból katalán kormányfővé lett Carles Puigdemont, akit nem politikai nézeteiért, hanem román felesége miatt  sztárol újabban a honi sajtó (Puigdemont még gironai népművelőként  talált élete párjára 1998-ban, a Vaslui-ban születetett Marcela Topor személyében, akivel Iaşi-ban ortodox templomban esküdött, két lányát pedig szintén ortodox pap keresztelte), – amikor kedd este, egy sorsdöntőnek hitt beszédben a mesebeli okos leány módjára viselkedett: úgy kiáltotta ki a tartomány függetlenségét, hogy azt valójában mégse tette meg.

Ezen túlmenően magunk is úgy gondoljuk a szerzővel együtt: valóban érthetetlen az a rövidlátó romantikus rajongás, amit egyes nemzetközi baloldali sajtóorgánumok mutatnak a katalán szeparatisták iránt. Számunkra nemkülönben érthetetlen más is, ami további kérdőjeleket vet fel bennünk. Például az se fér a fejünkbe – és itt már hazai vizekre evezünk –, hogy a magyarországi sajtóban, ráadásul a kormányhoz közel álló lapokban és portálokon, melyek a baloldal iránti különösebb rokonszenvvel nem vádolhatók, miként történhetett meg egy felelőtlen csúsztatás, néhány napja miért „hozták hírbe” a múlt vasárnapi katalán népszavazás kapcsán az erdélyi magyarságot?

Ha rajongást éppen nem is tulajdonítottak Erdélyhon magyarjainak a múlt heti függetlenségi népszavazás kapcsán, de lelkesedést feltétlenül. Mindezt példákkal is illusztrálhatjuk.

Az magyarországi átlagolvasó, aki egy olyan cikkcímre figyelt fel, mint volt az Origóban október 3-án Az erdélyi magyarság támogatja a katalán függetlenséget címet viselő, vagy netán rápillantott a szintén e napon a Magyar Hírlapban közölt Erdélyi pártok látnak párhuzamot Erdély és Katalónia helyzete között publikációnak a sokat sejtető nagybetűs címére, teljes joggal könyvelhette el magában: szűkebb pátriánk magyar lakóinak a politikai szervezetei nem haboztak egyértelműen kiállni a független Katalónia ügye mellett. Másra nem, csak arra gondolhatott az illető: valamennyi erdélyi magyar párt egyetért azzal, hogy az a spanyol tartomány, melynek polgárai maximális autonómiát élvezhetnek, mert korábban felesküdtek az ország alkotmányára (önálló törvényhozás és kormány, saját rendőrség meg iskolarendszer stb., stb.), most már nem elégszik meg ennyivel és tovább akar lépni, önálló államot szeretne.

Egy-egy ilyen beszédes üzenethordozó cím elég is lehetett a felületes tájékozottsághoz, akár fölösleges ezután elolvasni a cikket, mely amúgy egész másról szólt, de ami abban állt, csak növelte volna a zavart a fejekben. Tény és való, hogy a cikkcím bőven elég volt arra, hogy rögtön kialakuljon a téves olvasói benyomás: az erdélyi magyar pártok most valamennyien a sarkukra álltak és felsorakoztak a katalán ügy mellett, mely ezek szerint az övék is, s melyet követni akarnak.

Ha ezek után ugyanez az olvasó ugyanaznap, október 3-án belelapozott a Magyar Időkbe, akkor már némiképp elbizonytalanodott. Mert ott viszont a következő öles cím fogadta, igaz már egy kérdőjellel a cím végén: Nincs párhuzam a székelyekkel?

Aztán két nap elteltével, ha a magyarhoni újságböngésző kézbe vette az aznapi Magyar Hírlapot már egészen más megfogalmazást fedezhetett fel egy erdélyi tudósítás élén. Ezúttal nem párhuzamokról szólt a cím, sőt… Idézőjelek között, egy határozott kijelentéssel szembesült, melynek végén akár felkiáltójel is állhatott volna: „Nincs párhuzam Katalónia és a Székelyföld között.”

Másnap, pedig ha kinyitotta a Magyar Időket, ott már a következő cím fogadta: Hamis párhuzam Katalónia és a Székelyföld között. Kérdőjel sehol, hiszen itt egy határozott állításról volt szó. Ha pedig ez a kijelentés nem lett volna elég egyértelmű, ott volt a hírmagyarázat sokatmondó alcíme: Az autonómiatörekvések ellen érvelőknek adnak muníciót az Ibériai-félszigeten felerősödő harcok.

Mindezek előrebocsátásával lássuk a hét cikkét, a Hetekben közreadott interjút olvasónk régi jó ismerősével, a politikai elemzőként is ismert Stefano Bottoni történésszel, akivel Sebestyén István készített interjút. Mint látható, a Lesz még? – Milyen székely lobbi az, amelynek nincs washingtoni irodája? – Stefano Bottoni történész a székely autonómiatörekvésekről-beszélgetés címében is felbukkannak a már többször szóba hozott kérdőjelek. Ezeknek viszont itt, a címben nincs végük, sőt szaporodnak. Nem az interjúszövegben, hanem bennünk, az olvasóban, a beszélgetés során elhangzottakat megismerve, a historikus okfejtését nyomon követve, az állításait át- és továbbgondolva.

„Nemzetiségi alapú, területi autonómia saját intézményrendszerrel, részben állami forrásokból finanszírozva, hivatalos magyar nyelvvel – nagy vonalakban így foglalható össze a Székelyföldi Autonómia nagy álma – sommázott a felvezetőjében a hetilap rovatvezetője, majd a dolgok közepébe vágva az erdélyi álom megvalósulásának esélyeit firtató kérdéssel kezd:

„Végignézve az erdélyi autonómiatörekvések kronológiáját, leginkább akkor nyílt esély ennek megvalósulására, amikor valami külső körülmény a román felet arra késztette, hogy enyhüljön az ezzel kapcsolatos álláspontja. Annak idején szovjet nyomásra jött létre a Magyar Autonóm Tartomány, aztán a kilencvenes évek végén a Nyugat felé kellett bizonyítani, hogy a román kisebbségpolitika megfelel az elvárásoknak. Most viszont nem érzékelhető külső nyomás. Reális egyáltalán középtávon székely autonómiáról beszélni?

Bottoni, aki számos alkalommal, legutóbb épp egy félévvel ezelőtt, a márciusi marosvásárhelyi székely felvonulás idején fejtette ki, hogy nem túl optimista a székelyföldi autonómia lehetőségeit illetően, mert ahhoz felkészültség és kecsegtető jövőkép kellene”, ezúttal is markánsan fogalmazta meg véleményét. Szerinte az akadályok között nyilván ott sorakoznak a külső tényezők is, ezek súlyát kár is lenne lebecsülni, de csak ebben látni a gondokat kifejezetten téves megközelítés lenne. Meggyőződése, hogy a saját háztájon, Székelyföldön és Erdély-szerte is bőven lenne tennivaló.

A katalán példával hozakodik elő és ennek kapcsán világítja meg tömören, hogy miért is nem vethető össze a két régió helyzete. Szavaiból egyértelműen kitűnik: a hangzatos retorikánál, alkalmi székelyzászlós meneteléseknél és szívet-lelket melengető őrtüzek gyújtásánál sokkal többre s főleg másra lenne szükség Székelyhonban. A mindennapok szintjén és főleg a fejekben kellene mindent újragondolni, s azt követően haszonelvű érdemi lépéseket tenni, végre valóban felkötni a felkötnivalót.

Néha karcosan megfogalmazott, kendőzetlenül őszinte és kritikus kijelentéseit megismerve bizonyára sokan vitába kívánnak majd szállni vele. Őt ismerve tudjuk, ezt aligha fogja bánni. A jobbító szándékú bírálat, a sommás ítélkezései mögött olyan cáfolhatatlan, tényekre alapozó érvek sorakoznak, melyekkel a szakértő Bottoni eddig is bármikor szívesen előállt.

Mostani megszólalásában pedig, amikor historikus-politikai elemzőnk az érdemi lobbi tevékenységet hiányolja Washingtonban és Brüsszelben, nekünk óhajtalanul eszünkbe jut: van ugyan Amerikában, Texas állam Carrolton városában, az ottani Tarpley Road 412-ben székelő Székelyek Világszövetsége fantázianevű operett-szervezet, mely most keményen lobbizik az úgymond székelyek érdekeiért. Hitvallása szerint a Székelyek Világszövetsége „Székelyföld önrendelkezéséért jött létre”, feladatának pedig azt tekinti „hogy közös erővel tudjunk egy erős és erkölcsileg tiszta képviseletet nyújtani a székelységnek!”

Tényleg valódi vérprofi csapatról van szó, amiért csak hálásak lehetnek a székelyek Nyárádszeredától Kökösig és Oklándtól Bereckig, kétség ehhez nem fér. Nézzük csak honlapjuk nyitó oldalát és ámuljunk: most például azért küzdenek, hogy Magyarországon elismert kisebbségé válhassanak az ott élő székelyek Emellett még arról is megismerszik ez a kitűnő társaság, hogy pénzadományokat gyűjt (40$ befizetés fejében nagy, 20$  befizetés fejében közepes, 10$  fejében pedig kisméretű  székelyzászlóval hálálkodik a potenciális jótevőknek), és olykor, mint fentebbi képünkön látható volt nagyszabású „tömegdemonstrációt" is szervez. Ahogy illik a texasi meg Pest-budai székelyekhez, rabonbáni gúnyában meg bakancsos-terepruhás harci öltözékben és persze mindezt „székely furfanggal” kiötölve: nem Amerikában… hanem Budapesten.

De hagyjuk ezt a színes társulatot, mely, mint weblapjukon hírdetiSZÉKELY HÍMNUSZUNK REFRÉNJÉBEN, FEL EMELT FŐVEL, BIZAKODVA, CSILLOGÓ SZEMEKKEL ÉNEKELYÜK:.... Maroknyi székely ÁLL MINT EGY KŐ SZIKLA ...” és térjünk vissza a Stefano Bottoni-Sebestyén István dialógushoz és lássuk, miként vélekedik arról, hogy van-e esély középtávon Székelyföld autonóm státusát elérni.

„Szerintem egyáltalán nem, de ennek több oka van. Van egy külső ok, amit ön említett. A harmincas évek végén a magyar kormány és a revíziók nyomása kényszerített ki apró engedményeket a román nemzetiségi politikában. Az ötvenes évektől a nyolcvanas évekig Moszkva temperálni tudta Ceauşescuék magyar kisebbséghez való viszonyát. A kilencvenes évek közepén-végén, a NATO-csatlakozás előtt pedig amerikai ösztönzésre történt enyhülés.  Ez az engedménypolitika azonban soha nem veszélyezteteti a román állam fő vonásait, például a területi egységet – vagyis a románok soha nem gondolkodnak föderális szövetségi államban, illetve etnikai alapú autonómiában. Az adminisztratív regionalizmust ugyan nem utasítják el, de nyilvánvaló, hogy Székelyföld alapvetően magyar jellegű régió lenne.

Az autonómiának azonban van egy belső akadálya is. Nézzük meg a katalán példát: az elszántságuk mellett a nemzeti társadalom elképesztően magas fejlettségi szintje is figyelemre méltó. Szervezetten és többnyire békésen tudtak fellépni a maguk védelmében, miközben sikeresen tudták kezelni a legmodernebb médiumokat is, és egyértelműen megnyerték a médiacsatát: bemutatták a szabadságért küzdő katalánokkal szemben fellépő „elnyomó, fasiszta” Madridot.

Ez a nemzeti alapú, de civil szervezettség Székelyföldön szinte teljesen hiányzik.  Ez az egyik legszegényebb régió Romániában, ahol a mindennapi kompromisszum kultúrája dominál, az elit kontraszelektált, és nagyon erős a közösségi beletörődés.   Milyen székely lobbi az, amely nem képes irodát működtetni Washingtonban vagy Brüsszelben? Ebbe a helyzetben jött a kettős állampolgárság lehetősége, ami egy teljesen legitim történet, viszont kizárja az etnikai alapú, területi autonómia lehetőségét.”

Ha elsőként a nemzeti kisebbségek jól működő területi autonómiájára – mint olvashattuk a bevezetőben is – mindig a katalán példa volt a hivatkozási alap a magyar politikusok számára, utána mindig következett a másik pozitív megvalósulás, a dél-tiroli. Példának ugyan mindkettő megtette, csakhogy valamiről nem szívesen esett szó soha, csak szakmai berkekben. Ezt pedig nem tudomásul venni maga az önbecsapás. Fentebb Bottoni már megfogalmazta, hogy a kettős állampolgárság kizárja az etnikai alapú területi autonómiát, az interjú folyatásában ezt bővebben épp a dél-tiroli helyzetet bemutatva részletezi:

„Mert vagy az egyik működik vagy a másik, Például a dél-tiroli németek az autonómia keretében mindent megkapnak Olaszországtól, amit csak lehet, ezért fel sem merül az elszakadás. Viszont ahhoz, hogy az olaszok ebbe belemenjenek, Ausztriának gyakorlatilag le kellett mondania róluk. A magyar-román viszonylatban minden megtörténne, csak ez nem.”

A folytatásban a kérdezőpartner előbb a magyar miniszterelnök egy autonómia melletti párti felhívását felidézve, kíváncsi arra, Bottoni miként kommentálja ezt, majd arról faggatja őt, vajon elképzelhető olyan autonómia teória, melyre érdemben reagálhat Bukarest.

Íme, a kérdések, illetve az arra adott válaszok:

„– Orbán Viktor egy ízben úgy fogalmazott, hogy mindennap harcolni kell az autonómiáért…

 – Sajnos a székely belső társadalmi fejlődés igénye helyett van egyfajta csodavárás, mindenki Magyarországtól várja a megoldást. A helyi elit lényegében a Fidesz, illetve Orbán Viktor irányítása alatt működik, mindenki Budapesthez igazodik, mert onnan jön a pénz – csak sajnos ugyanolyan irányított módon, mint Magyarországon, a mi csökkenti a hatékonyságot.

– Létezhet olyan autonómiakoncepció, ami román részről tárgyalási alap lehet?

– Ennek nem sok realitását látom. Amikor viszont a huszonhatodik székelyföldi autonómiatervvel áll elő valaki, akkor már a magyarok többsége is legyint. Az autonómiaharc egy nagyon invenciózus dolog, kell hozzá szervezettség, érvek, elszántság. Elszántságot nem látok, csak egy klasszikus kelet-európai beletörődést és a túlélőösztön működését. Jelentős az értelmiségi elvándorlás is – de akkor ki fogja artikulálni a magyar autonómiaigényt politikailag, társadalmilag, gazdaságilag? Azok, akik ma ilyen álmokat szőnek, újra és újra becsapják magukat és saját társadalmukat is.”

Katalónia, az autonómia vagy függetlenedés dichotómiája az interjú végéhez közeledve újra előkerül. Vele együtt mindannak kapcsán, amit szóba hoz Bottoni a kisebbségi érdekérvényesítés békés vagy erőszakos megoldásairól, a sajátos nemzetállami gondolkodásokról és azok hátteréről, újra főszerep jut a kérdőjeleknek. Azok nem az interjúszövegben fellehetők, az olvasottak nyomán bennünk sokasodnak, s ezzel bizonyára nem csak mi vagyunk így.

A dialógus utolsó kérdéseire adott válaszokból elénk táruló látlelet cseppet sem megnyugtató. Abban a kortárs világban, mely a nemzetállamok reneszánszáról szól, az erdélyi magyarság pedig két eltérő felfogású nemzetállami logika közé kényszerült, Bottoni úgy látja: ebben az évtizedben a romániai magyarság „semmilyen gesztusra nem számíthat.”

Lássuk mindezt bővebben kifejtve:

„– A globalizációval szembeni nemzetállami reakciók elvileg nem kedveznek az államokon belüli autonómia- vagy függetlenségi törekvéseknek. Viszont a katalán példa ezt mintha cáfolná, nem?

– Igen, ugyanakkor azt a magyar érvet is relativizálja, miszerint a nyugat-európai autonómiák mindkét fél megelégedésére működnek. A nyugati példák – a baszk mozgalomtól az írekig – azt is mutatják, hogy az érdekérvényesítés nem nélkülözte az erőszakos megoldásokat. Szerencsére Erdélyben nincs hagyománya a fegyveres, gerilla típusú civil ellenállásnak – de ezt nehéz megmagyarázni a románoknak.

Az erdélyi magyarok ráadásul két nemzetállami logika közé szorultak. Orbán trianoni Magyarországban, de virtuális nemzetegyesítésben gondolkozik, a románok pedig igyekeznek kizárni a nemzeti kisebbségeket a nemzetépítési folyamatból, sőt, azt egyenesen velük szemben határozzák meg. Ebben a szituációban a magyar autonómiatörekvések román részről nemzetbiztonsági kérdésként merülnek fel, és paranoiás félelmeket váltanak ki. Ehhez adódik a közelgő nagyromán centenárium, amit a többségi társadalomnak úgy kell ünnepelnie, hogy közben borzasztó a közhangulat, utálják a politikusaikat, nem érzik a gazdasági növekedést – kifelé mégis boldog, dicsőséges és harcias ország képét kell mutatniuk. Attól tartok, hogy a következő két-három évben semmilyen gesztusra nem számíthat a romániai magyar közösség.

–  A belső megerősödés lehetséges autonómia nélkül vagy ez egy „róka fogta csuka” helyzet lesz?

– Az autonómia nem eszköz, hanem cél. A belső társadalmat kellene megerősíteni az iskolarendszertől kezdve az egészségügyig, a helyi gazdaságig – fejleszteni mindazt, a mitől az emberek jobban élnek helyben. És persze őrizni, erősíteni a magyar identitást is. Szükséges az anyaország támogatása, de ha belül nem mozdul meg valami, akkor kívülről nagyon nehéz ezt előidézni, és nem is biztos, hogy célszerű.”

HIRDETÉS







EZT OLVASTA MÁR?

X


popup