• 2017. augusztus 19., szombat
    Huba
  • 26°
    Kolozsvár
    • 20°
      Csíkszereda
    • 24°
      Székelyudvarhely
    • 19°
      Gyergyószentmiklós
    • 24°
      Székelykeresztúr
    • 21°
      Kovászna
    • 20°
      Kézdivásárhely
    • 20°
      Barót
    • 20°
      Sepsiszentgyörgy
    • 28°
      Arad
    • 26°
      Gyulafehérvár
    • 28°
      Nagyvárad
    • 20°
      Beszterce
    • 21°
      Déva
    • 27°
      Nagybánya
    • 25°
      Marosvásárhely
    • 26°
      Zilah
    • 26°
      Szatmár
    • 25°
      Nagyszeben
    • 28°
      Temesvár
    • 20°
      Brassó
    • 26°
      Bukarest
  • 1 EUR = 4.5883 LEI
    • 1 USD = 3.9066 LEI
    • 1 GBP = 5.0360 LEI
    • 100 HUF = 1.5110 LEI

Egy hét magyarságpolitikai írásaiból (július 26.-augusztus 2.)


-A A+



Vélemény Beregszászból: „Magyarország ad, Ukrajna pedig elvesz - Egyik szemünk sír, a másik nevet Kárpátalján”

Megszólalt a héten Lajos Mihály, a Kárpátalja hetilap újságírója és a Magyar Nemzetben közölt publicisztikájában számba vette azokat a riasztó ukrajnai törvénykezdeményezéseket, melyek minden eddiginél súlyosabban korlátoznák az ott élő magyarok és más kisebbségek jogait. Ennek konkrét lenyomatait lajtromba veszi, majd rámutat: ideje lenne, hogy Magyarország felülvizsgálja Kijevvel szembeni eddigi viszonyulását, mert a gesztuspolitikát Ukrajna nem honorálja, sőt fittyet hány rá. A beregszászi megszólaló ki is mondja: „a nacionalista, létünkre, identitásunkra nézve veszélyes, az alapvető szempontjainkat egyszerűen semmibe vevő politikát – bármennyire mutatja, álcázza európainak magát a nemzetközi szintéren – nem lehet megszelídíteni. Az ilyen politikával szemben a sarkunkra kell állni. Határon innen és határon túl egyaránt”.

Kárpátalján, e napokban nagyon sok honfitársunkban a mindenkori május elsejék közül a három évvel ezelőtti minden bizonnyal gyakrabban felidéződik, mint bármely korábbi vagy későbbi, a világ számos országában, így Ukrajnában is hivatalos állami ünnep- és szabadnap. 2014. május elsején az ottani magyarok, mint az mindig szokás volt nemcsak a munkát, a munkásokat, egyesek pedig XII. Pius pápának köszönhetően „Józsefet, a munkást” ünnepelhették akkor, hanem egy aznapi, számukra sorsdöntőnek ígérkező különleges „munkasikert” is: ekkor, Ungváron, a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség (KMKSZ) elnöke, Brenzovics László választási megállapodást írt alá Petro Porosenkoval, a közvéleménykutatások szerint legesélyesebb ukrán elnökjelölttel.

A megállapodás hatalmas sajtóérdeklődés mellett történő aláírására Porosenko kárpátaljai kampánykörútjának kezdetén, az ungvári Prága Hotelben, ünnepélyes keretek között került sor, ahol a KMKSZ vezérkara mellett a kárpátaljai magyar közösség számos jeles képviselője, köztük református, görögkatolikus és római katolikus főpapok is jelen voltak. A magyar világi és egyházi vezetők masszív jelenlétét az indokolta, hogy mindannyian ismerték az előzetes egyeztetési tárgyalások „kulisszatitkait” és tudták: az államfőjelölt, minden más versenytársától eltérően hajlandó kiállni a kárpátaljai magyarság érdekeiért is.

Részesei kívántak lenni annak a történelmi pillanatnak, amikor a dúsgazdag üzletember, a Vitalij Klicsko vezette Ütés (UDAR) párt elnökjelöltje ország-világ előtt bejelenti: ebben a választási egyezségben vállalja, hogy államfőként majd segíti a kárpátaljai magyarok nyelvhasználati jogainak biztosítását, a magyar nyelvű oktatási rendszer zavartalan fejlődését. Tanúi akartak lenni annak, hogy Porosenko hitet tesz amellett, hogy az általa szorgalmazott területi-közigazgatási reform megvalósítása során messzemenően vegyék figyelembe az egy tömbben élő magyarság érdekeit, megteremti magyar parlamenti képviselet lehetőségét, továbbá az ország elnökeként előmozdítja majd a kárpátaljai egyházaktól elkobzott vagyon visszaszolgáltatását és a sztálini lágerekbe elhurcolt férfiak hivatalos rehabilitációját. Jelenlétükkel nyomatékot kívántak adni annak is, hogy ezen ígéretek fejében a KMKSZ elkötelezte magát, hogy minden lehetséges törvényes eszközzel támogatja Porosenko Ukrajna elnökévé történő megválasztását.

Az ünnepélyes aláírást követően tartott sajtótájékoztatóján Porosenko nem is okozott csalódást a jelenlévőknek, azt mondta el, amit elvártak tőle. Nemcsak arról szólt, hogy megválasztása esetén Ukrajnát stabilizálni és egyben tartani szeretné, az ország decentralizációját, európai integrációját, valamint a mindent behálózó korrupció leküzdését pedig prioritásként kívánja kezelni. Határozottan kijelentette: ha megválasztják, végre beteljesülhetnek az itteni magyarok legfontosabb elvárásai, mert „biztosítani kívánja a nemzeti kisebbségek jogait, fejlődésük feltételeit, akik szabadon használhatják majd anyanyelvüket és joguk lesz emlékművek felállításához is.” Egy újságírói kérdésre válaszolva pedig azt is hozzátette: „szerinte Kárpátalja európai minta lehet egész Ukrajna számára, mert itt a népek, kultúrák és felekezetek együttélése nem okoz problémákat, hanem kölcsönösen erősítik egymást.”

Akkor és ott, annál az asztalfőnél, – mint fenti képünkön látható is – ahol a választási megállapodás aláírói kezet ráztak és bizakodóan mosolyogtak egymásra, mellettük pedig Zán Fábián Sándor, a Kárpátaljai Református Egyházkerület püspöke és Demkó Ferenc, a Beregszászi Görögkatolikus Esperesi Kerület esperese reményektől eltelve lelkesen tapsolt, aligha gondolta bárki a jelenlévők közül, hogy a „történelmi pillanat” nem lesz  több egy, csak az egyik fél által komolyan vett epizódnál, aminek megannyi változatával magunk is találkozhattunk 1918 december elseje óta számos alkalommal az elmúlt évszázadban. Alighanem a sokat megtapasztalt Brenzovics László KMKSZ elnök se hitte ott, hogy akkori nyilatkozata után három évvel már csalódottan fogja megélni, hogy az, amit akkor elmondott illúziónak bizonyult.

Hogyan is hangzottak Brenzovics szavai az aláírás után? Íme: „ismerjük ezt az embert, mint egy európai gondolkodású, magas műveltségű, nagy tapasztalatú államférfit, akiben meg lehet bízni. Egyben szerettük volna azt is, hogy elnökjelölt úr vállalja fel azokat a célokat, amelyekért magyar közösségünk küzd. Ezt ma, itt hivatalosan is megtette, és én őszintének látom a szándékát az iránt, hogy a szerződésben foglalt célok elérésében elnökké választása esetén segíteni szeretne nekünk.”

Mielőtt belefognánk a beregszászi kolléga, Lajos Mihály a Magyar Nemzetben közreadott, Magyarország ad, Ukrajna pedig elvesz - Egyik szemünk sír, a másik nevet Kárpátalján címet viselő írásának bemutatására, érdemes még az "ukrán csokikirály”-elnökjelölt ungvári sajtóértekezletének egy másik emlékezetes kijelentését is felidézni:  elmondta, a választást már az első fordulóban szeretné megnyerni, mert a tervei végrehajtásához ez adna megfelelő legitimitást, kellő politikai felhatalmazást számára.

Petro Porosenkonak, Ukrajna egyik leggazdagabb emberének (a vagyonát 1,6 milliárd dollárra becsüli az amerikai Forbes magazin) a reményei beváltak: a 2014. május 25-i elnökválasztáson megszerezte a voksok 54 százalékát és így nem is volt szükség második fordulóra.

Neki tehát „bejött”, a magyar szavatoknak is köszönhetően, az áhított legitimitás, de mi lett az ígéreteivel, a kárpátaljai magyarok reményeivel?

„Egy gyilkosságot nem akkor kell megakadályozni, amikor az áldozat testébe fúródik a kés, hanem akkor, amikor az ölni készülő fenyegetően előveszi fegyverét. Egy folyamatos és erőszakos asszimilációs nyomás alá került magyar nemzetrész megmentése érdekében sem akkor kell megmozgatni minden – ismétlem: minden – követ, sőt sziklát is, amikor már a jogrendbe betonozták az asszimilációról rendelkező törvényeket, hanem akkor, amikor még csak elkezdték keresztülverni a tervezeteket” – szögezi le cikkének felvezetőjében a Kárpátalja hetilap újságírója, majd a folytatásban így indokolja keserűen a jogos aggodalmát:

„A Trianon előtti utolsó objektív, 1910-es népszámlálás szerint 185 ezer fő volt a kárpátaljai magyarság lélekszáma. A Trianon utáni mérések eredményeit trükkökkel meghamisították. A 2001-es – már ismét tárgyilagos – népszámlálás szerint a XXI. század első évében 151 533-an voltunk. A kivándorlás és siralmas demográfiai helyzetünk miatt mára minden bizonnyal kevesebben vagyunk. A lehetetlen ukrajnai gazdasági helyzet mellett ráadásul az utóbbi időben felerősödött asszimilációs nyomásnak is ki vagyunk téve.

Igaz, hogy Ukrajna alkotmánya elismeri a területén élő nemzeti kisebbségek nyelvhasználati jogait, az anyanyelvi oktatáshoz való jogunkat is ideértve. Igaz, hogy 2012-ben az ukrán parlament (hivatalos megnevezése: legfelső tanács) elfogadta a törvényt, amely lehetővé tette, hogy minden közigazgatási egységben, ahol az adott nemzetiség részaránya eléri a 10 százalékot, regionális hivatalos nyelvi státust kapjon e nemzetiség nyelve. Ennek csupán annyi szépséghibája volt, hogy a jogszabály csak az adott közigazgatási egységek (települések, járások, megyék) önkormányzatainak erre vonatkozó határozatai után léphetett életbe. Tehát a kiskukutyini községi tanács abszurd módon felülbírálhatta a legfelső tanács által elfogadott törvényt. Ami persze így is kisebbségbarát volt, és ez kezdettől fogva csípte az ukrán nacionalisták szemét. Miután ezek a nacionalista erők 2014-ben megbuktatták Viktor Janukovicsot, az akkori oroszbarát elnököt, beindult a gőzhenger a törvény eltörléséért. Olyan új jogszabályokat kezdtek kidolgozni, amelyek nemcsak a 2012-es nyelvtörvény adta jogoktól fosztanák meg a kisebbségeket – így minket, kárpátaljai magyarokat is –, hanem az ukrán alkotmányra is teljes mértékben fittyet hánynak.”

Ahol a kiskukutyini községi tanács felülbírálhatott egy parlament által elfogadott törvényt és ezen az abszurd helyzeten úgy kíván változtatni az ukrán politikai elit élén a három évvel ezelőtti ungvári ígérgetővel, akinek felelőssége az alkotmányos rend betartása, hogy groteszk helyébe a jogtiprást lépteti – valóban riasztó és elfogadhatatlan. Ahol a törvényhozás, a Verhovna Rada kulturális bizottsága már áldását adta azokra a jogszabály-tervezetekre, melyek a kisebbségek, köztük a magyarok teljes asszimilálását akarják szolgálni – ideje van a határozott szólásnak, Kárpátalján és Budapesten is. Végveszély közelébe kerülhetnek nemzettársaink az Ung, a Felső-Tisza, a Latorca és Vérke mentén – ez Lajos Mihály véleménye, de kétségünk nem lehet, hogy nem csak ő látja így a helyzetet.

Nézzük az általa felsorolt tényeket, melyek aggasztó előzményeiről már számos alkalommal szóltunk e rovatban:

„Riasztó, hogy a legfelső tanács kulturális bizottságán már átmentek a tervezetek, amelyeket bátran nevezhetünk „az asszimilációról szólóknak”. Miért? Az 5670-d számú javaslat az óvodától az egyetemig csak az államnyelv – vagyis az ukrán – mellett engedélyezné az oktatást a kisebbségek nyelvén is. Magyarán: kétnyelvűvé tennék az oktatást a legkisebb, színmagyar falu óvodájában is. Eleve megszűnne az anyanyelvi felsőoktatáshoz és szakoktatáshoz való jog. Nem ukrán nyelvű színházi előadásra csak ukrán feliratozás mellett kerülhetne sor: teszem azt, a beregszászi Illyés Gyula Magyar Nemzeti Színház magyar színészeinek magyar nézők előtt bemutatott darabjai esetében is. Ez csak nüansz ahhoz képest, hogy a nemzetiségi kisebbségek számára sugárzó tévék, rádiók esetében sem haladhatná meg naponta a 20 százalékot a nemzetiségi nyelvű adások aránya. Vagyis a nemzetiségi elektronikus médiumoknak 80 százalékban ukrán nyelvű műsorokat kellene sugározniuk.

A nemzetiségi nyelvű írásos médiát nagyon súlyosan érintenék a változtatások. Nem ukrán nyelvű sajtókiadványokat előfizetni kizárólag abban az esetben lehetne, ha kiadóik vállalnák az ukrán nyelvű változat előfizetésének meghirdetését is. Tehát a Kárpáti Igaz Szó országos közéleti napilapnak, a Kárpátalja vagy a Kárpát Info megyei hetilapoknak is meg kellene jelentetniük ukrán nyelvű fordításukat. Minden cikket ukránítani kellene, a szedőknek, tördelőknek az ukrán változat oldalait is szedniük, tördelniük, a korrektoroknak az ukrán változat cikkeit korrektúrázniuk kellene. Több mint kétséges, hogy ezek után talpon tudnának-e maradni e lapok.

Ráadásul: mi értelme lenne ennek? Melyik magyar olvasó olvasná el ukránul is a magyarul elolvasott cikkeket? Mivel magyar olvasóknak írnak, írunk, ki az az ukrán, aki megrendelné vagy megvenné ezeket lapokat úgy, hogy rengeteg ukrán kiadvány között válogathat? Még egy sajtós finomság: az ukrán nyelvű kiadványokat és minden kiadvány ukrán változatát is kötelező lenne terjeszteni minden településen. Vagyis a legkisebb színmagyar falu magyar olvasóit is rákényszerítenék az ukrán sajtótermékek előfizetésére.

Az ukrán alkotmány 53. cikkelye 5. pontjának rendelkezését, amely a nemzeti kisebbségek számára garantálja az anyanyelvi oktatás vagy az anyanyelv tanulása jogát, az oktatási törvény módosított tervezete ekképp változtatná meg: „A nemzeti kisebbségekhez és őshonos népekhez tartozó személyeknek joguk van az anyanyelvi oktatáshoz az ukrán nyelv mellett az iskola-előkészítő, az általános és a középiskolai képzésben azokon a területeken, ahol a kisebbségek egységes tömbben élnek.” Nincs meghatározva, mi számít egységes tömbnek – azaz ez a kitétel rengeteg visszaélést tenne lehetővé.”

Antall József kormánya Magyarország szomszédjai közül elsőként az 1991 augusztusában függetlenné vált Ukrajnával igyekezett rendezni a kétoldalú kapcsolatokat és a kisebbségek jogállásának kérdését. Az egykori Határon Túli Magyarok Titkárságának, a Gyurcsány-kabinet által felszámolt Határon Túli Magyarok Hivatala (HTMH) jogelődje volt munkatársaként jól emlékszem a „hőskorra”, amikor még volt kisebbségdiplomácia, amikor aktív közreműködésünkkel akarta és tudta is, éppen Ukrajna jószándékú közreműködésével, demonstrálni az akkori kormány, hogy külpolitikájában a kisebbségi kérdést a nemzeti érdekek középpontjába helyezi, és aki ehhez partner az mindig számíthat a magyarokra. Ezt a viszonyulást az elmúlt negyedszázadban valamennyi magyar kormányzat töretlenül vallotta, ennek szellemében cselekedett is, nemegyszer gesztusokat gyakorolva a helyét kereső Ukrajna felé. Ezt teszi, talán elődeinél is hangsúlyosabban a mai Orbán-kabinet is.  Szembesülve az ukrán nacionalizmus legutóbbi időkben megtapasztalható térhódításával, vajon nem jött-el 2017-ben annak az ideje, hogy az ábrándkergető gesztuspolitikáját Budapest átértékelje – merül fel szerzőnkben a kérdés, sőt kérdések egész sora. A kételyeit ekképp osztja meg velünk: 

A kommunista diktatúrák összeomlása után hivatalba lépett első demokratikus magyar kormány a világon elsőként ismerte el a Szovjetunió 1991-es széthullását követően önállóvá vált Ukrajna függetlenségét. A jelenlegi magyar kormány támogatja Ukrajna eurointegrációs törekvéseit. Az elsők között lobbizott Ukrajna időközben életbe lépett európai uniós vízummentességéért. (Erre nekünk, kárpátaljai magyaroknak nem volt égető szükségünk, minthogy nem volt nehéz hozzájutnunk a schengeni vízumhoz.) Magyarországon is kezelnek embereket, akik a kelet-ukrajnai polgárháborúban sebesültek meg, illetve üdültetnek a konfliktus helyszínén élő ukrán gyerekeket.

Mindezt természetesen egyáltalán nem irigylem az érintettektől. Csak jelzem: ezek a magyar kormány gesztusai. Emellett – mint Szijjártó Péter külgazdasági és külügyminiszter még áprilisban emlékeztetett rá – Magyarország az elsők között kezdett földgázt szállítani Ukrajnának; 50 millió dolláros segélyhitelkeretet ajánlott fel kárpátaljai infrastrukturális fejlesztésekre; több mint ötmilliárd forintnyi humanitárius segélyt küldött Kárpátaljára; megnyitott egy hétmilliárd forintos pályázati keretet a kárpátaljai kis- és középvállalkozások beruházásainak támogatására. A külügyminiszter jelezte: a magyar kormány határozott elvárása, hogy az ukrán parlament ne szavazza meg az oktatási jogainkat csorbító oktatási törvénytervezetet. Elvárják, hogy semmilyen ukrán testület ne fogadja el a magyar nyelvhasználatot korlátozó nyelvtörvényt. Szijjártó arra is figyelmeztette Ukrajnát, hogy ha a kétoldalú konzultációk nem vezetnek eredményre, Budapest európai fórumok elé viszi a kérdést. Egyben reményét fejezte ki, hogy ez elkerülhető lesz.

Nos, a várakozásokkal ellentétben – mint fentebb már részleteztem – az ukrán parlament kulturális bizottsága támogatásáról biztosította az összes tervezetet, amelyek csorbítják jogainkat. Az elkerülhetőséggel kapcsolatban ezek után lehetnek kétségeink. Emlékezzünk csak. Az Európai Parlament január 25-én határozatot fogadott el az ukrajnai jelentésről rendezett vita nyomán. A határozatba – magyarországi, lengyelországi és romániai képviselők javaslatára – az a passzus is bekerült, amely szerint az Európai Unió felhívja Kijev figyelmét arra, hogy az ukrajnai törvénymódosítások eredményeként nem szűkülhetnek a kisebbségek meglévő jogai. A jelek szerint a nacionalista ukrán vezetést mindez nem érdekli. Ahogy a magyar kormány gesztusai sem hatják meg.

Felmerülnek kérdések. Nem kellett volna a kezdet kezdetén egyértelművé tenni az ukrán kormány számára – vagy nem kellene-e most egyértelművé tenni –, hogy Magyarország csak akkor fogja támogatni Ukrajna európai integrációs törekvéseit, ha előbb olyan nyelv- és oktatási törvényeket fogad el, amelyek nem csorbítják a kárpátaljai magyarság jogait? Nem kellene-e figyelmeztetni – akár újra és újra – a budapesti ukrán nagykövetet a kisebbségellenes tervezetek felmerülésekor? Nem kellett volna megszólalni az asszimilációt célzó törvénytervezetek kulturális bizottság általi támogatása után is? Nem lenne indokolt ismételten felhívni a figyelmet Ukrajna alkotmányának a nemzeti kisebbségek nyelvi és oktatási jogait garantáló cikkelyeire?”

Szerzőnk számára egyértelmű, hogy a csokorba szedett kérdéseire van lehetséges válasz és az nem halogatható. Üzenetértékű záró soraiból kiderül: mihamarabbi és előremutató feleletet éppúgy elvár Budapesttől, mint saját közösségétől:

„Úgy tűnik ugyanis, hogy a nacionalista, létünkre, identitásunkra nézve veszélyes, az alapvető szempontjainkat egyszerűen semmibe vevő politikát – bármennyire mutatja, álcázza európainak magát a nemzetközi színtéren – nem lehet megszelídíteni. Az ilyen politikával szemben a sarkunkra kell állni. Határon innen és túl egyaránt.”

HIRDETÉS







EZT OLVASTA MÁR?

X


popup