• 2017. szeptember 26., kedd
    Jusztina
  • 22°
    Kolozsvár
    • 17°
      Csíkszereda
    • 23°
      Székelyudvarhely
    • 15°
      Gyergyószentmiklós
    • 23°
      Székelykeresztúr
    • 16°
      Kovászna
    • 16°
      Kézdivásárhely
    • 17°
      Barót
    • 17°
      Sepsiszentgyörgy
    • 24°
      Arad
    • 20°
      Gyulafehérvár
    • 22°
      Nagyvárad
    • 18°
      Beszterce
    • 17°
      Déva
    • 24°
      Nagybánya
    • 23°
      Marosvásárhely
    • 23°
      Zilah
    • 25°
      Szatmár
    • 20°
      Nagyszeben
    • 24°
      Temesvár
    • 17°
      Brassó
    • 22°
      Bukarest
  • 1 EUR = 4.5990 LEI
    • 1 USD = 3.8912 LEI
    • 1 GBP = 5.2434 LEI
    • 100 HUF = 1.4778 LEI

Egy hét magyarságpolitikai írásaiból (június 28.-július 4.)


-A A+



Magyar Szó: Ami az Újvidék melletti Kabolban megtörtént a hétvégén szimbólumává vált a szerb–magyar megbékélésnek.

Megszólalt a héten a vajdasági Magyar Szóban Matuska Márton és a Bozsoki Valériának adott interjújában, annak apropóján, hogy az Újvidék közeli Kabolban, a település szerb lakóinak a kezdeményezésére megemlékeztek a falu lakóit 1942-ben megmentő, majd ártatlanul, bestiális módon meggyilkolt magyar elöljáróiról, megvilágítja a példátlan eset előzményeit és hátterét. Egyúttal beszámol a sokáig elhallgatott „bácskai vérbosszú” tragikus részleteit feltáró kutatómunkájáról és kimondja: „Bármennyire rejtegették is a tényeket, a titói rezsim fennállás alatt és még később is, előkerültek olyan dokumentumok, amelyekből kiderül, hogy nem helybéli kisistenkedők magánakciója folyt.”

E rovatban bő három esztendővel ezelőtt, 2014 júniusának elején szóltunk arról, hogy Matuska Márton, aki a vajdasági Magyar Szó újságírójaként több mint két évtizede az elsők között kezdett el foglalkozni a titói népirtás tragikus eseményeivel és azóta is kitartóan, töretlen lendülettel végzi a feltáró munkát, lapjában Halasztás halogatás címmel gondolatébresztő „magánvéleményt” közölt arról, hogy egy héttel a tervezett történelmi magyar–szerb megbékélési ünnepség előtt azzal kellett szembesülnie: a magyar és a szerb államfők részvételével tervezett csúrogi emlékpark avatását ismételten elodázták.

Megírtuk akkor, hogy a kíváncsiság kivitte az 1944-45-ös délvidéki atrocitások ismert kutatóját Csúrogra, ahol a ’942-es „hideg napoknak” a magyar csendőrök által elkövetett véres atrocitását (1043 szerb nemzetiségű csúrogi lakos esett áldozatul a magyar csendőrterrornak) megbosszulandó, Tito partizánjai mintegy 2000 helyi magyar lakost vadállati kegyetlenséggel kivégeztek és a helyi sintértelepen elföldeltek. A helyszínen arról győződött meg, hogy miközben a szerb áldozatoknak szentelt múzeum, aminek költségeit a magyar állam vállalta magára, gyakorlatilag már elkészült, a szerb fél nem teljesítettre vállalását, hiszen a magyar áldozatoknak szentelt emlékhely előkészítése alig kezdődött meg.

Az eredetileg 2013 májusának utolsó hetére tervezett csúrogi emlékpark avatása akkor úgymond „technikai okokból” el is maradt. Utóbb a szerb illetékesek megemberelték magukat és végül – talán köszönhetően Matuska Márton keserű, akkori határozott bírálatának is – az emlékpark kialakítása gőzerővel megtörtént. Azt, egy hónappal később fel is avathatta Áder János magyar és Tomislav Nikolič szerb államfő.

Annak szellemében, amit a két elnök már régebbről és közösen szorgalmazott, nevezetesen, hogy a népeiknek szembe kell nézni a múlt bűneivel és mindent meg kell tenni a szerb-magyar megbékélés érdekében, ha nem is a kívánt ütemben, de történtek más, további kölcsönös gesztusok is.

Előbb, még közvetlenül csúrogi közös államfői főhajtás előtt, Áder János a belgrádi parlamentben bocsánatot kért azokért a bűnökért, amelyeket a II. világháború során magyarok követtek el ártatlan szerbek ellen a Vajdaságban. Egy évvel később, bár megtörténhetett volna ez sokkal hamarabb is, 2014 őszén végre megszületett az a szerbiai rendelet, amely eltörölte Csúrog, Zsablya és Mozsor települések magyar lakosságának kollektív bűnösségét kimondó jogszabályt.

A szabadkai Zentai úti temetőben, ahol Tito partizánjainak vérengzése nyomán négy hatalmas tömegsírban, közel kétezer főleg magyar és rajtuk kívül számos horvát, baranyai német és kisebb számban bunyevác, illetve szerb ártatlan áldozat nyugszik, 2014. november 2-án Aleksandar Vučić akkori miniszterelnök, a mai szerb államfő rótta le a kegyeletét. Vučić itt hangsúlyosan kiállt a szerb-magyar megbékélés ügye mellett és nyíltszíni tapsot aratva kimondta: az elkövetkező generációk jövőjének együttes erővel történő építésének sine qua non-ja a kölcsönös szerb-magyar kiengesztelődés és megbocsátás.

Mindezt azért kívántuk előrebocsátani, mert az elmúlt hétvégén az Újvidék közeli Kabolban egy olyan szimbolikus eseményre került sor, amit korábban, az előítéltekkel terhelt Szerbiában elképzelni sem lehetett volna. Az elmúlt szombaton a helyi katolikus temetőben a település szerb lakóinak kezdeményezésre emlékeztek meg a korábban még két önálló faluból álló település egykori magyar vezetőiről, két falusi bíróról és mellettük egy magyar csendőrparancsnokról meg a Horthy-éra egyik ismeretlen magyar rendőréről, akik embereknek bizonyultak az embertelenségben. Őket még nem is oly rég háborús bűnösökként tartotta számon a szerb közvélemény, de mára hőseivé lehettek Vajdaságnak és az egész Szerbiának.

Ők az ismert hármak, az egykori Felső- és Alsó-Kabol vezetői, Horváth Mihály bíró, Molnár Andor, a másik falu elöljárója és Dunafalvy Lajos, két falu közös csendőrőrsének parancsnoka, és a talán majd egyszer azonosítható magyar rendőr, életüket kockáztatva, együttes fellépéssel megakadályozták, hogy a magyar fegyveresek kivégezzenek 200 helyi szerb lakost. Páratlan és a közelmúltig csak nagyon kevesek által ismert hőstettük ellenére a háború után druže Tito martalócai – bár ők tudtak a két falubíró embermentő tettéről – a helyi elöljárókat mégis kegyetlen módon meggyilkolták.

Molnár Andor holttestét 1944. októberi szadista kínzások közepette bekövetkezett kínhalála után (egy név szerint ismert partizán, a falubeli szerbek óhaja ellenére, szemtanúk előtt, az összekötözött kezű, addigra félholtra kínzott embert a saját késével mészárolta le) a Dunába dobták. Horváth Mihályt, akit a szerbek Miskelának neveztek pedig hálás szerb barátai rejtegették, és próbálták megmenteni. Annak ellenére, hogy jogerős, az új hatalom bírósága által kimondott ítélet felmentette a háborús bűnösség vádja alól, utóbb a titói titkosrendőrség, a hírhedt OZNA kezére került és őt titokban meggyilkolták. Teteme valószínűleg Begecs falu szélén egy tömegsírban porlad.

Hogy kik is voltak ők valójában, arról a szombati, a helyi közösség által szervezett sírkőavatási és koszorúzási ünnepség apropóján beszélt A megmentők áldozattá váltak – Várjuk a bocsánatkérést címmel közölt interjú elején Matuska Márton. A történész saját kutatásai alapján így rekonstruálta a II. világháború idején, Kabolban történteket:

„1942-ben és 1944–45-ben olyasmi történt a faluban, ami a II. világháborús kölcsönös emberirtásban példátlan volt. A kis helység néhány ezer lakójából talán 500 lehetett magyar. Az egyik falurésznek Molnár Andor asztalos, fakitermelő vállalkozó volt a bírója, a másik falurésznek Horváth Mihály, aki szintén faipari szakmával foglalkozott. 1942-ben zajlott le a Sajkás-vidéken a délvidéki hideg napok néven ismertté vált véres esemény. A szerb nép körében ez a kifejezés ismeretlen, helyette a razziát használja (…) 1941-ben ez a terület magyar közigazgatássá vált, visszakerült az anyaországhoz, ami a szerbségben nagy ellenállást váltott ki: fegyveres akciókba kezdtek, vasutakat robbantottak, telefonpóznákat vágtak el, felgyújtották a gabonaasztagokat, a kenderkazlakat...”

A folytatásból az is kiderül, hogy minderre hogyan reagáltak az akkori magyar hatóságok:

„Az említett partizánakciók megfékezésére 1942 elején a magyar közigazgatás fegyveres akcióval akart véget vetni. Szerbellenes akciónak indult, de mögötte volt egy zsidóellenes akció, és rengeteg ártatlan embert lemészároltak. Legtöbb ember a Sajkás-vidéken esett áldozatul. (Én 13 egykori községet sorolok ide, ma már sokkal kevesebb van: Zsablya, Titel és Újvidék, a többi helység ennek a 3 községnek a területéhez tartozik.) Kabolban azonban nem volt razzia. Bátran mondhatjuk, egyetlenegy szerbnek a haja szála sem görbült meg, elsősorban az említett két bírónak köszönhetően.

A magyar különítmény vezetője vitt magával egy jegyzéket, amelyen 200 szerb neve szerepelt, akiket ki akartak végezni, ez azonban nem történt meg, mert a két bíró és még két helybéli állami alkalmazott rendőr és csendőr aláírt egy okmányt, amelyet több helybéli szerb is megerősített a saját aláírásával, hogy Kabolban nincs magyarellenes hangulat, ott nincsenek diverzánsok, és a polgárság hű magyar állampolgár. A különítmény dolgavégezetlen jött vissza Újvidékre, a háború végén azonban ezt a két bírót példaként példásan likvidálták, valamint kivégeztek akkor, úgy tudom, 36 helybélit, köztük 4 szerbet, akik a magyar közigazgatás szolgálatába álltak vagy leventeoktatók voltak, a többi kivégzett magyar volt.”

Ha nincs az egyik áldozatnak egy fia, aki meg volt győződve édesapja ártatlanságáról és konok következetességgel nem járt volna utána hosszú éveken át az igazságnak, minden bizonnyal az egykori Felső- és Alsó-Kabol két bíróját ma is háborús bűnösnek tekintik Szerbiában. Az a Matuska Márton, akinek kutatásai döntően hozzájárultak ahhoz, hogy ma már tudhatjuk: az egykori jugoszláv állam területén mintegy százharminc helységben történtek felelőtlen kivégzések és ötven körüli azoknak a településeknek a száma, ahol magyar áldozatokat takaró tömegsírok vannak, az áldozatok száma pedig jócskán meghaladja a tízezret – maga is bevallja ebben az interjúban, számára is sokáig ismeretlen volt a kaboli elöljárók feledésbe merült hőstette.

„Tehát Kabolban ’42-ben nem történt razzia, erről én sokáig nem tudtam. Tíz évvel ezelőtt jelentkezett az egyik bíró, Horváth Mihálynak a fia, Horváth M. Orbán, és a részleteket ő kutatta fel. Kabol gyászos történetének az Eltévedt hősök téves csatatéren (Pogrešni heroji na pogrešnom bojištu. Délvidéki Mártírium 1944–45 Alapítvány, Szeged, 2011.) című könyvében állított emléket. Hősnek nevezi ezt a két bírót, akik megmentették a falu szerbségét, s utána áldozattá válták.

A könyv megjelenésekor mi már húsz éve foglalkoztunk a vajdasági magyarságot ért atrocitásokkal. Köztudott, hogy 1944-től egészen 1990-ig erről pisszenni sem lehetett. Azt hiszem, 1990. április 18-án jelent meg a kis hír a Magyar Szóban arról, hogy Ágoston András, a VMDK elnöke nyílt levélben fordult a Szerb és a Vajdasági Művészeti Tudományos Akadémia elnökéhez, kérte, vizsgálják ki, mi történt a háború végén a Délvidéken/a Jugoszlávia területén élő magyarokkal és németekkel. Ez bombaként robbant. A Magyar Szónak elég jelentős szerepe volt, hogy a kérdést megnyithattuk, azóta is jelennek meg erről a témáról az újságban ismertetők, történetek, a Hét Nap, Családi Kör, az Újvidéki Rádió és Televízió is foglalkozott vele. Egy Pásztor Antal nevezetű ember például olvasta a cikkeket a vérengzésekről, kibérelte azt a területet a határban, ahol a sajkáslaki kivégzetteket elásták a dögtemetőbe, s oda állított egy keresztet. Erről a témáról készített filmet Siflis Zoltán, azóta sokan mások is. Sajkás-vidéken több helyen dögtemetőbe ásták el az 1944–45-ben kivégzett áldozatokat.”

A történész, aki a hétvégi emlékezettevők közül maga is szólt az kaboli temetőben tisztelegni kívánó egybegyűltekhez, a továbbiakban megvonja mérlegét feltáró munkájának. Azt se titkolja el, remek társakra talált, s a közös munkának mát látszanak az eredményei. Elmondja, megkülönböztettem fontosnak tartja, hogy már nem csak a vajdasági magyarok igénylik a ’44-es és ’45-ös magyar kálvária részleteinek megismerését, 2017-ben végre már szerbek is tudni akarják, mi és hogyan is történt azokban a vészterhes időkben. Ezt korábban elképzelni se lehetett volna, holott a múlt őszinte feltárása és a történelmi sérelmek kibeszélése nélkül aligha elképzelhető a kölcsönös kiengesztelődés.

„A csaknem három évtized feltáró munkájával odáig jutottunk, hogy leszögezhetjük, 44–45-ben itt a felszabadulásnak mondott években szinte nincs magyarok által (is) lakott terület, ahol valami hasonló atrocitás ne történt volna. A csúrogi történésekről Teleki Júlia, a tiszakálmánfalviról/budiszavairól Galambos László, a kaboliról Horváth M. Orbán írt, a zsablyairól én írtam. Együttműködtünk, anyagokat cseréltünk, segítettünk egymásnak a könyvek összeállításában. Így eljutottunk odáig, hogy lényegében tudjuk, mi zajlott le 44–45-ben, és ezt nemcsak mi, a Délvidéken élő magyarok tudjuk, hanem az egész világban. Határozottan lehet mondani, hogy az alaptény ismerete nemcsak a magyarok között, hanem a szerbiai lakosok között is elterjedt, már intézmények is, a Szerb Tudományos és Művészeti Akadémia is foglalkoztak, foglalkoznak az üggyel, könyvek sokasága jelent meg.”

Mindez kétségtelenül óriási előrelépést jelent. Viszont tény és való: annak a nem kevesebb, mint a 130 dossziénak az összeállításával, amit eleddig magyarországi pályázatok és kutatói ösztöndíjaknak is köszönhetően Matuska Márton „letett az asztalra”, a feltáró munka korántsem fejeződött be. A helytörténész annak tudatában fogalmazza meg az elkövetkezendő hónapok, évek teendőit, hogy jól tudja, bár imponáló az eddig elvégzett kutatás, de bőven maradt még elvégzendő feladat:

„Még rengeteg munka vár ránk. Többek között még mindig csak találgatjuk, hányan estek áldozatul, mint a kaboli bírók, akikre ráfogták, hogy fasiszta gonosztevők, népellenségek, háborús bűnösök. Én határozottan azon a véleményen vagyok, hogy húszezer áldozatról be lehet bizonyítani, hogy akkor itt, a magyarok közül „elveszett”. Magyarországi történészek és tudósok meg amatőrök is foglalkoznak az üggyel, többek között a szegedi Tudományegyetem Történelmi Tanszékének a volt vezetője, Sajti A. Enikő. Ő kutatta ki azt, hogy nemcsak ilyen nagyszámú embert likvidáltak, hanem körülbelül 85.000 itteni magyart elüldöztek. Ha számba vesszük azt, hogy a II. világháború végén Jugoszlávia akkori területén  csaknem 500.000 magyar élt, ebből 20.000-et megöltek és 85.000-et elüldöztek, akkor jövünk rá, milyen döbbenetes magyarellenes akció folyt. Bármennyire rejtegették is a tényeket a titói rezsim fennállása alatt és még később is, előkerültek olyan dokumentumok, amelyekből kiderül, hogy nem helybéli kisistenkedők magánakciója folyt.

Alig néhány magyarok által is lakott helység van, ahol nem történt vérengzés. Zsáki József volt élvonalbeli tartományi kommunista politikus személyesen  elmondta, hogy Bácskossuthfalván nem bántották a magyarokat. Sajnos kevés Zsáki Jóska volt abban az időben.

Ránk vár az áldozatok számának összegezése. Én veszem számba a Sajkás-vidékre vonatkozó adatokat, a vérengzés azonban nemcsak a visszacsatolt területekre, a bácskai, baranyai és a muravidéki magyarokra terjedt ki, hanem Fehértemplomtól Lendváig vagy Mariborig, ahol csak magyarok éltek.

Az összegezés mellett feladatként ránk vár, hogy azokat a tömegsírokat, amelyekről tudunk, megjelöljük, és elvégezzünk legalább néhány exhumálást. Mert írjuk, mondjuk, hogy Szabadkán, a Zentai úti temetőben ott van három-négy tömegsír, ahol a megemlékezéseket szokták tartani, és hogy abban vannak a kivégzettek, senki azonban még egy ásónyomot nem ásott, hogy legalább egy koponyát kivegyünk onnan, és azt mondjuk: nem mese, hogy itt emberek vannak elásva, hanem valóság. Zsablyán tudjuk szintén, hol vannak a tömegsírok, Sajkáslakon, Temerinben is tudjuk, és hogy ne soroljam, hol még. Néhány helyen el kell végeznünk az exhumálást, mert amíg nem kerülnek elő a csontok, addig a történet csak egy rémtörténet, mese.

Nagyon nagy mulasztásunk, hogy nem akadt például, aki megírta volna, hogy mi történt Szabadkán, Zomborban, Verbászon, Nagybecskereken, Nagykikindán, Versecen... Azt is tudom, hogy Szlavónia több magyarlakta vidékén, sőt a bácskai részen olyan falvakban, ahol nem sok magyar élt, de 1941 és 1944 között a falunak magyar vezetősége volt, ezek mind eltűntek, egy részük helybéli volt, akiket nincs is ki keressen.”

A Matuska Mártonnal készült dialógus még a kaboli megemlékezés előtt készült. Ezért a Bozsoki Valériával folytatott dialógus végén a „Mi szükséges a megbékéléshez?”-kérdés kapcsán még csak a reményeiről beszélhetett, mindössze arról, hogy miben bizakodik és melyek az elvárásai:

„Remélem, az a körülmény, hogy a kaboli megemlékezés most történik, nem a megemlékezéseknek a sorozatában, hozzájárul ahhoz, hogy ne csak a magyar tömegtájékoztatási eszközök foglalkozzanak vele, hanem a szerbek is, hiszen a kaboli megemlékezést, síravatást a helyi szerbek kezdeményezték és szervezték. E történet szimbólumává válhat a szerb–magyar megbékélésnek.” Ehhez azt is hozzátette: a megbékélés ügyét „mint ahogy minden hasonlót, ha nem tisztázunk, akkor állandóan fertőzi az újabbnál újabb generációkat. Meg kell békülnünk. Jó lenne, ha mindenki bevallaná a bűnét. Ezt megtette Áder János, amikor itt járt Jugoszláviában (helyesen: Szerbiában – n.n.) és Magyarország és a magyar nemzet nevében bocsánatot kért, ami bűnt 1942-ben egyáltalán a magyarok nevében elkövettek a Délvidéken. Várjuk a bocsánatkérést a másik oldalról. Ahhoz, hogy ez megtörténjen, másoknak is szembe kell nézni azzal, amit ők követtek el.”

A Kobolban, múlt szombaton történtek és azok utóélete, úgy hisszük nemcsak bennünket, hanem Matuska Mártont is némi optimizmussal tölthetik el.

Ezelőtt négy nappal ugyanis a kaboli katolikus temetőben a helybéliek, a településvezetés minden egyes tagjának jelenlétében, ahol ott voltak az egykori mártír falubírók mai utódai, Mladen Vernački és Lazar Pašćan, a kaboli helyi közösség bizottságának elnöke és alelnöke is, továbbá Újvidék polgármestere, Miloš Vučević, valamint Rusz Radován, a Szabadkai Főkonzulátus konzulja, Galambos László, a VMSZ újvidéki városi szervezetének tanácstagja és természetesen Matuska Márton publicista és író is – közösen voltak részesei annak a történetnek, ami mára immár valóban szimbólummá nemesedhetett.  

Ők ott, mindannyian, a Sajkás-vidéki Kabol katolikus temetőjében, ahol a helybéli szerbek állítottak emlékoszlopot a falu egykori magyar elöljáróinak megrendülten hallgatták Szöllősi Tibor atya, temerini káplán üzenethordozó szavait: „Ami történt, azért fontos, mert elismeri mind a két nép azt, hogy ők nagy dolgot tettek. Az életük árán is igyekeztek segíteni azokon, akiken tudtak"

A köszönet parányi jeleként értékelte a Matuska-interjúnak helyet adó Magyar Szó utóbb a mártírok előtti kegyeletadást, amit viszont annak szimbolikus értéke okán nem lehet eléggé nagyra értékelni. Számunkra, és meggyőződésünk az, hogy ezzel nemcsak mi vagyunk így, ennek kétségbe nem vonható bizonyítékát láttuk abban, amit Vajdaság fővárosának első embere, Miloš Vučević az ide kattintva megkinthető, a kaboli temetőben tett televizós nyilatkozatában anyanyelvén elmondott, s ami a Magyar Szó helyszíni tudósítójának tolmácsolásában így hangzik magyarul:

 „A szerencsétlenség az, hogy mi, akik itt élünk, nem tudtunk a nagy emberekről, akik nagyon nehéz időkben saját életüket veszélyeztették, hogy ártatlan embereket megmentsenek. Molnár Andor és Horváth Mihály azonban megmutatta, hogy nem egymás mellett élünk, hanem együtt. Ez volt talán a fő oka annak, hogy Kabolban senki sem lett kivégezve. A mai esemény legszebb mozzanata és jelentősége, hogy a kegyeletadás megtartását maguk a falubeliek kezdeményezték. Ezt mondtam a Horváth családnak, továbbá Magyarország szabadkai konzuljának, akinek hálás vagyok, hogy eljött, és Kiss Gyula polgármester-tanácsosomnak. Ez a tény beszél az esemény jelentőségéről, illetve Kabol két bírájának emberi nagyságáról. A mai kegyeletadás nem politikailag diktált esemény, hanem a köszönetünk parányi jele azért, amit a nehéz időkben megtettek ezek az emberek, és emiatt áldozattá váltak. Számomra a mai esemény jelentős az össz szerb–magyar kapcsolatok szempontjából. Azt hiszem, megértek a körülmények arra, hogy ilyen témákról beszélni tudjunk, és ilyen emberekről, késve ugyan, de megemlékezzünk, és kijavítsuk a nyilvánvaló történelmi igazságtalanságot.”

Ezúton szeretnénk az általunk oly annyira nagyrabecsült Matuska Mártont arról is biztosítani, hisz utánanéztünk és megbizonyosodtunk: nemcsak a magyar média számára volt kiemelt hír, hogy végre megtörtént a megkésett igazságtétel a két kaboli egykori magyar falubírót illetően, hanem a többségi média is ezúttal megtette a dolgát. A szerb közszolgálati televízió szombati híradója beszámolt a kaboli emlékünnepségről, az országos hírügynökség, a Tanjug is hasonlóan járt el, a tekintélyes orgánum, a Dnevnik is nemkülönben fontosnak tartotta, hogy fotógalériát is tartalmazó helyszíni tudósítást közöljön a Kabolban történtekről .

HIRDETÉS







EZT OLVASTA MÁR?

X


popup