• 2017. december 17., vasárnap
    Lázár, Olimpia
  • Kolozsvár
    • -1°
      Csíkszereda
    • Székelyudvarhely
    • -2°
      Gyergyószentmiklós
    • Székelykeresztúr
    • -1°
      Kovászna
    • -1°
      Kézdivásárhely
    • -1°
      Barót
    • -1°
      Sepsiszentgyörgy
    • Arad
    • Gyulafehérvár
    • Nagyvárad
    • -2°
      Beszterce
    • -0°
      Déva
    • Nagybánya
    • Marosvásárhely
    • Zilah
    • Szatmár
    • Nagyszeben
    • Temesvár
    • -1°
      Brassó
    • Bukarest
  • 1 EUR = 4.6346 LEI
    • 1 USD = 3.9285 LEI
    • 1 GBP = 5.2711 LEI
    • 100 HUF = 1.4767 LEI

Egy hét magyarságpolitikai írásaiból (június 14-20.)


-A A+



„Piarista 300”A 168 órában egy alma materről, ahol 144 olyan diák tanult, akiről Budapesten utca van elnevezve

Megszólalt a héten a 168 órában Martin József és a hetilap Vélemény rovatában közreadott publicisztikájában beszámolt arról, hogy meghívást kapott, majd részt is vett egykori iskolája, a budapesti Piarista Gimnázium 300 éves jubileuma alkalmából megrendezett öregdiák-találkozón. A nagyszabású rendezvény különlegességét az adta, hogy a cikkíró több mint félezer egykori diáktársával együtt kivételes közösségi élmények részese lehetett. „Nevezetes, sőt világhírű diákok százai, ezrei ültek a piarista iskola padjaiban” – közülük a leghíresebb 88-nak neve felkerült egy most felavatott emléktáblára. A Duna-parti piarista kápolnában tartott szentmisén, a tanárlegenda Jelenits István pedig feledhetetlen élményt adó útravalóval látta el a jelenlévőket: „pompásan felépített szentbeszédében” egyaránt tudott szólni „az erős, sziklaszilárd hitűekhez és a meg-megbotló ingadozókhoz.”

Antall József, Bajza József, Batsányi János, Batthyány Ignác, Bónis György, Bujtor István, Eötvös Lóránd, Esterházy Péter, Finály Henrik, Gyurkovics Tibor, Haynald Lajos, Hevesy György, Hild József, Imrédy Béla, Károlyi Gyula, Károlyi István, Lakatos Géza, Lehár Ferenc, Lotz Károly, Malonyai Dezső, Martinovics Ignác, Mészáros Lázár, Navratil Ákos, Oláh György, Ottlik Géza, Örkény István, Petőfi Sándor, Pilinszky János, Rákosi Viktor,  Rottenbiller Lipót, Sík Sándor, Szabó Zoltán,  Szerb Antal, Szentkirályi Móric, Teleki Pál, Toldy Ferenc, Vajda János, Vámbéry Ármin, Vörösmarty Mihály, Zichy Mihály.

Negyven név, negyven kiválósága históriánknak. Ott van köztük jó néhány a magyar irodalom klasszikusai közül, a magyar tudomány megannyi ikonikus alakja, köztük két Nobel-díjasunk, festő- és építőművészetünk, művészettörténetünk több kiválósága. Ott van köztük az Európa-szerte talán legnépszerűbb magyar zeneszerző, öt magyar miniszterelnök, a ’48-49-es szabadságharc hadügyminisztere, Pest két elévülhetetlen érdemeket magáénak tudható egykori főpolgármestere, Újpest megalapítója, a Hangya szövetkezetek megálmodója és létrehozója, a „magyar Piedoneként” elhíresült legendás színész-óriás és az a teológiai doktor, aki jeles fizikus és kémikus is volt és nem mellesleg császári titkos ügynökből lett a magyar jakobinus mozgalom vezéralakja.

Szerepelnek továbbá ebben az általunk rögtönzött névsorban olyanok is, akik szűkebb pátriánkban tettek oly sokat azért, hogy Erdély a kiművelt emberfők földje legyen. Így felfedezhetjük ebben a névjegyzékben a gyulafehérvári könyvtáralapító és „Csillagda” létesítő, a heraldika tudományában is jeleskedő katolikus főpapot, egy későbbi püspöktársát, aki nemcsak a ’48-’49-es szabadságharc utáni erdélyi politika kulcsszereplője volt, hanem korának neves botanikusa és egyik legnagyobb közcélú adománytevője is. Tartalmazza listánk az egykori kolozsvári magyar egyetem második rektorát, akinek korábbi szervezőmunkája nélkül nem alakulhatott volna meg az Erdélyi Múzeum Egyesület, akárcsak ennek az universitasnak azt a két országos hírű jogtudósát is, akik megkerülhetetlenek a magyar jogtörténelem kutatói számára. Végül, de nem utolsósorban rálelhetünk itt a Ferencz József Tudományegyetemnek arra az iskolateremtő közgazdász professzorára, aki nélkül aligha beszélhetnénk modern magyar ökonómia-tudományról.

Hogy valamennyien ebbe az impozáns névsorba kerültek, annak jó oka van. Ők különböző korokban mindannyian ugyanannak az alma maternek a padjait koptatták. Ők mind-mind diákjai voltak annak a budapesti Piarista Gimnáziumnak, mely az idén ünnepli fennállásának 300. évfordulóját. Erről a tanodáról joggal mondhatta el minap a Duna-parti kegyesrendi kápolnában a Széchenyi-díjas piarista szerzetes, teológus, író, magyar irodalmat és hittant okító legendás paptanár, Jelenits István a jubileumi prédikációjában: „Pest első iskolája volt, és száz éven át az egyedüli maradt, egészen a kommunista hatalomátvételig pedig a legjobb.”

A többszáz jelenlévő, köztük a cikkírónk számára kivételes élményt adó öregdiák-találkozóról szóló beszámoló ismertetése előtt hadd mondjuk el, hogy Pest legrégebbi iskoláját a városi tanács kezdeményezésére hívták létre azok a piaristák, akiknek rendje az első olyan szerzetesközösség volt, amelyet kifejezetten az oktatás, nevelés céljából alapítottak.

Arról is érdemes szólnunk, hogy a magyar piaristák, akiknek ma Magyarországon az óvodáikban, általános és szakképző iskoláikban, a hat gimnáziumukban 440 pedagógus 4300 diákot oktat és nevel, az idén hármas jubileumot ünnepelnek: a pesti iskola alapításának 300. évfordulója mellett megemlékeznek a katolikus tanító szerzetesrend megalapításának 400. és a rendalapító Kalazanci Szent József szentté avatásának 250. évfordulójáról.

„A 400 évvel ezelőtt elvetett mag szárba szökkent és hajtásai, bontakozó ágai olyan terebélyesek lettek, hogy máig nagyon sokaknak adnak árnyat és életet”értékelte sommázva a jubileumi év indításakor a rend magyarországi tartományfőnöke mindazt, amit a kegyestanítórend a köz javára megtett és Labancz Zsoltnak ebben messzemenően igaza volt. Elég csak újraolvasni a névsorunkat. Azonnal okafogyottá válik bármely más érv: az a Duna-parti gimnázium, mely 1717. november 6-án nyitotta meg kapuit 155 diákkal egy szegényes, részben szláv és német kereskedőket befogadó, mindössze 380 házzal rendelkező településen az itt otthonra találó piaristáknak köszönhetően nagyon hamar nemzeti intézménnyé, a magyar szellemi élet egyik meghatározó centrumává tudott válni. A piaristák tanodája műveltséget tudott adni a városnak, tanárai és diákjai sokszínű kulturális élet alakítói lettek Pesten, éppúgy, ahogyan 1776 és 1948 közötti 172 esztendőben ugyanezt a küldetést teljesítették Kolozsváron az egykori, Báthory István által 1579-ben alapított jezsuita iskola utódában, a ma Báthory Líceumnak otthont adó, egykori Piarista Főgimnáziumban.

Ezek után lássuk az egykori budapesti piarista diák, a magyar sajtóban 1967 óta rendszeresen publikáló újságíró, lapszerkesztő és főiskolai tanár, Martin Józsefnek a 168 órában Piarista 300 címmel megjelentetett személyes hangú beszámolóját, melynek megismerése – reményeink szerint – nemcsak számunkra jelentett szellemi gazdagodást.

Már az indítás is ezt ígéri. Amit velünk megoszt, és ahogyan ezt megteszi a bevezető mondataiban, efelől nem lehet kétségünk:

„És milyen lesz a jövő? – tette föl a meglepetésszerű, de három évszázad áttekintése után teljesen logikus kérdést Jelenits István piarista paptanár a különleges, jubileumi misén a régi-új kápolnában, amely a szocializmus évtizedei alatt olykor merész előadások, neves fellépések színhelyéül szolgált – vagyis az egykori Egyetemi Színpadon. Az államosításnak nevezett állami elrablás előtt persze ez a terem és az egész hatalmas épülettömb a piarista rend tulajdona volt, hogy aztán a birtokbavétel után a párt meg a kormány ideköltöztesse az ELTE Bölcsészettudományi Karát, a „bölcskart”. Emlékekkel telizsúfoltan, meghatottan ültünk és álltunk azon az évfordulós ünnepségsorozaton, amelyet a pesti piarista iskola fennállásának 300 éves jubileumán két helyszínen rendeztek: a Mikszáth Kálmán téren, ahova a rend és az iskola kényszerűen költözött és 1953-tól 2011-ig működött, valamint a piaristák látványosan újjáépített, régi-új otthonában, a pompás Duna-parti palotában.”

Egy másik beszámolóból tudjuk, hogy ötszáznál is több volt diák fogadta el egykori gimnáziuma meghívását a jubileumi együttlétre. 108 osztályból jelentkeztek a résztvevők, a legidősebb öregdiák pedig az 1943-ban érettségizettek közül került ki. Több apa fiával együtt jött el, hisz az a szülő, akit oly emblematikus pedagógusok oktattak, mint a természettudomány fogalommá vált országos népszerűsítője, Öveges József, a Kossuth-díj egyik első kitüntetettje, vagy a most is aktív Jelenits István, kötelességének érezte, hogy gyermekét is, akárcsak őt, a piaristák neveljék.

Mindez Martin József tolmácsolásában ekképp hangzik:

„Az 1950 óta végzett mintegy 140 osztály diákjai közül több százan gyűltünk össze, s valószínűleg mindannyian örömmel nyugtázhattuk, hogy Mikszáth téri alma materünk kicsit kopottas falán most már emléktábla örökíti meg azt a csaknem hatvan évtizedet, amelyet a szegény gyerekek ingyenes oktatását szorgalmazó, rendalapító Kalazanci Szent József (1557–1648) kései utódai és az oda járt nemzedékek e falak között eltöltöttek. Csak egyetértően idézhetem az emléktábla gondosan fogalmazott és a megpróbáltatásokra finom távolságtartással utaló mondatait: „Az itt élő tanárok a legnehezebb időkben is maradandó példát adtak becsületes kitartásukkal, szaktárgyaik magas szintű oktatásával, diákjaik emberebb emberré nevelésével és áldozatos munkájukkal.”

A „szaktárgyak magas szintű oktatásáról” máig legendák keringenek; olyan tanáregyéniségektől kaptuk az ismeretek csíráit, akiket még diákkorunkban – no, azért inkább csak a diákévek vége felé… – csodálni kezdtünk, s ahogy távolodtunk az érettségitől, az elsuhanó évtizedek vissza-visszatérő emlékezéseiben folyamatosan nőtt-növekedett az alakjuk. A jubileumi beszédekben és csevegéseinkben mind ott jártak közöttünk.”

A kezdetekre már utaltunk, az iskolaalapításról, annak körülményeiről természetesen Martin József sem mulasztott el szólni. Sommázta Jelenits atya nagyívű történelmi áttekintést magába foglaló ünnepi prédikációját, melynek vezérgondolata az volt, hogy „már az alapítás is a kor ismeretének és értésének, valamint a jövőbe látásnak a terméke.” Cikkszerzőnk külön is kitért arra, hogy a Pesten is ingyenes oktatást biztosító piaristák érdemeit nem lehet eléggé méltatni: ők időben felismerték „értelmiségi munkások” nélkül nincs társadalmi előrelépés.

„Amikor a mai iskola őse megkezdte működését, Pesten mindössze háromszáznyolcvan házat tartottak nyilván. Az akkori piarista vezetők jó érzékkel szemelték ki a poros, magyarul nemigen tudó kisvárost, iskolájuk sokáig az egyetlen maradt, de később is, amikor megérkeztek a jelentős egyházi és világi vetélytársak, mindig az elsők közé tartozott.”

A nem mindennapi öregdiák-találkozóra elkészült a gimnázium földszinti aulájában az az emlékhely is, amely a gimnázium elhunyt diákjaira emlékezik, és amelynek emléktábláján a legjelesebbek nevei olvashatók. A monumentális emléktáblát, nevezzük inkább emlékfalnak, a gimnázium igazgatója, Horváth Bálint avatta fel, aki beszédében egykor diákként és mai tanárként a 88 nevet megörökítő névsorra tekintve azt a kérdést tette fel: „mire visszük mi, hol tartunk mi, utódok... kerül-e fel név közülünk erre a táblára?”

Nem volt könnyű feladat az emléktáblán megörökítettek nevét lajtromba venni, hisz Rákosiék államosítását megelőzően másfél évszázadig az ország első iskolájaként a magyar tudáselit legtöbb tagját a piaristák adták. Ilyen hatalmas merítési lehetőség közepette, hiába is törekedtek arra az utódok, hogy az emlékfalon helyet kapott nevek mindenféle kort, tudomány- és művelődésterületet képviseljenek és feltüntessék az iskola „márkaneveit”, szerzőnknek, s bizonyára másoknak is, joggal támadhat hiányérzete.

Martin József, számára, aki az '56-os forradalom negyvenedik évfordulóján Szabó Zoltán naplója nyomán tárcasorozatot közölt akkori lapjában, a Magyar Hírlapban, és jól ismeri a nagy falukutatónak, a szociográfiai irodalom magyar klasszikusának életművét, azonnal feltűnt hiányzóként a náci- és nyilasellenes „szellemi honvédőnknek” a neve. Ezt szóvá is teszi, de megbocsátóan, hisz átlátta: ha a legjelesebb piarista diákok közül nem 88-at, hanem ennél sokkal többet tüntetnek fel az emlékállítók, vélhetően akkor is kimaradhatnak többen emlékezetre méltók közül.

„Nevezetes, sőt világhírű diákok százai, ezrei ültek a piarista iskola padjaiban, nem volt hát könnyű dolguk azoknak, akik a mai épületben most fölavatott új emléktáblára éppen 88 nevet választottak ki a leghíresebbek közül. Mert például csak olyan volt diákból is 144 akad, akiről fővárosunkban utca van elnevezve. Az emléktáblán olvasható névsor egészen fantasztikus: Petőfi, Vörösmarty, Vajda János, Szerb Antal, Sík Sándor, Pilinszky, Ottlik, Örkény, Esterházy, a Nobel-díjas Oláh György, Andorka Rudolf, Vaszy Viktor, Lehár Ferenc és még sokan mások.

De hadd hiányoljak valakit a nagyon reprezentatív listáról: egyik különlegesen jellemes, mondatait gyönyörű magyarsággal fogalmazó írónkat, sok más mellett A tardi helyzet és a Szerelmes földrajz szerzőjét, Szabó Zoltánt, aki 1922-től 1930-ig volt piarista diák. S amikor ezt szelíden szóvá teszem, tisztában vagyok vele, hogy az ilyen válogatás nem tudhat minden igényt kielégíteni.”

Írása végén szerzőnk visszatér a piaristák régi-új kápolnájában tartott jubileumi mise prédikációjához, melynek a végén a szónok „És milyen lesz a jövő?”-kérdésével szembesítette a hallgatóságát. Jelenits atya meg is adta a választ erre a nemcsak a jelenlévők számára üzenetértékkel bíró mondataiban. Olvassuk el a piarista paptanár által elmondottakat Martin József tolmácsolásában, feltétlenül megéri. Az elmondottak nemcsak a szentmisén jelenlévő többszáz öregdiáknak szólnak, hanem nekünk is, mindannyiunknak:

„A messzi múltba visszanyúló, az évszázadokon átívelő és rendszereket túlélő iskola, amely életre szóló tudással és erkölcsi tartással vértezte föl diákjait, most milyen jövő elé néz? – kérdezte pompásan felépített szentbeszéde végén az ugyancsak tanárlegenda Jelenits István. Bölcs válaszának lényege: a 300 évvel ezelőttiek sem tudták, mit hoz a jövő. Az összefoglalás épp oly körültekintő, mint a történeti áttekintés, és egyaránt szól az erős, sziklaszilárd hitűekhez és a meg-megbotló ingadozókhoz: „A múlt ad erőt, hogy az ismeretlenbe nézzünk, bízva a gondoskodó Istenben, aki olyan sok nehézségen átsegített minket.”

Triumfálás, hencegő magabiztosság és szólamokra épített, megszervezett ájtatoskodás helyett szerénység, az igazán nagyok alázata adja meg az alaphangot: hálával, aggodalommal, reménnyel és bizalommal állunk itt, mondta a Széchenyi-díjas teológus, irodalmár.”

HIRDETÉS







EZT OLVASTA MÁR?

X


popup