• 2017. október 19., csütörtök
    Nándor
  • 22°
    Kolozsvár
    • 19°
      Csíkszereda
    • 24°
      Székelyudvarhely
    • 18°
      Gyergyószentmiklós
    • 24°
      Székelykeresztúr
    • 20°
      Kovászna
    • 20°
      Kézdivásárhely
    • 19°
      Barót
    • 19°
      Sepsiszentgyörgy
    • 26°
      Arad
    • 24°
      Gyulafehérvár
    • 24°
      Nagyvárad
    • 16°
      Beszterce
    • 18°
      Déva
    • 25°
      Nagybánya
    • 23°
      Marosvásárhely
    • 23°
      Zilah
    • 25°
      Szatmár
    • 26°
      Nagyszeben
    • 26°
      Temesvár
    • 19°
      Brassó
    • 25°
      Bukarest
  • 1 EUR = 4.5921 LEI
    • 1 USD = 3.8901 LEI
    • 1 GBP = 5.1168 LEI
    • 100 HUF = 1.4895 LEI

Egy hét magyarságpolitikai írásaiból (április 19-25.)


-A A+



Történelmi pillanat vagy dupla nullás hírértékű, megtévesztő propaganda-esemény? – kétnyelvű névtáblák kerültek ki Felvidéken Dunaszerdahely és Komárom vasútállomásaira.

Megszólalt a héten a komáromi Bumm portálon Borka Roland Gútán élő újságíró és a Kitáblázva–megvalósult kétnyelvűség című publicisztikájában annak kapcsán, hogy a szlovák kormány végre intézkedik a vasúti kétnyelvűség ügyében és ennek nyomán 54 vonatállomáson magyar nyelven is olvasható az állomás neve, arról elmélkedik: „Semmi sem elég jó vagy elég szörnyű, hogy ne lehessen kritizálni vagy elborzadni. nem számít, mennyit kellett érte izzadni, a lényeg hogy megvan. Vagy mégsem?” 

„Történelmi pillanat: Bugár Béla, a parlament alelnöke és Érsek Árpád, közlekedésügyi miniszter ma délután leleplezte az első magyar vasúti táblát a dunaszerdahelyi vonatállomáson. Hamarosan a komáromi állomáson is leleplezik a magyar táblát. Szeptemberig további több mint ötven vasútállomásra helyezik ki a magyar táblát, egy helyen pedig a ruszin megnevezést.” 

„Ritka látványban volt része annak, akit a végzet ma reggel a komáromi vasútállomás felé vitt. Fű lenyírva, szétdobált csikkek és szemetek összeszedve, üvegajtók fényesre sikálva. Ez a legkevesebb, ha olyan rendkívüli eseményre kerül sor, hogy Szlovákia eleget tesz a bennszülöttjeivel szemben fennálló egyik kötelezettségének. És erről nem más, mint a kis ország bűbájos bennszülött minisztere számol be ünnepélyes keretek között a helyszínen.

Nagy hát az öröm, hiszen végre az itt élő magyarok – Szlovákia polgáraiként – nem csak adnak (ad-ót), hanem kapnak is. Most épp magyar nyelvű vasúti táblákat azokon a településeken, ahol eddig még nem sikerült őket eléggé visszaszorítani és még jár arrafelé vonat. Lehetne emlegetni, hogy bizonyos boldogabb részein a kontinensnek mindez mennyire természetes. Azaz jó esetben dupla nulla annak a hírértéke, hogy egy európai uniós tagország vegyesen lakott területén a kisebbség nyelvén is kitesznek pár nyomorult helységnévtáblát (és nem hónapokig tartó gerillaakciók nyomására!). Itt azonban mindenképpen címlapot ér. Meg köszönetet, bokáig hajolva.”

A két idézetünk forrása a pozsonyi Új Szó és szintén pozsonyi székhelyű Felvidék.ma internetes újság. Közös bennük csupán annyi, hogy mindkét cikkszerző, a szlovákiai magyarság egyetlen napilapjának munkatársa, Bartalos Éva és a magát „az első szlovákiai magyar hírportálként” reklámozó Felvidék.ma vezető szerkesztője, Szűcs Dániel a múlt péntek egy-egy olyan eseményéről tudósítottak, melynek megkésett valósággá válásáért több mint másfél évtizeden keresztül küzdött a szlovákiai magyarság. Ugyanis néhány nappal ezelőtt, pontosabban április 21-én, péntek délután fél háromkor Dunaszerdahelyen, majd másfél órával később, négy órakor Komáromban, ünnepélyes külsőségek közepette végre hivatalosan is felkerülhettek e települések vasútállomásaira a kétnyelvű, szlovák és magyar helységnévtáblák. Amiről írtak tehát az ugyanaz a történés volt, de ahogyan írtak róla az olyan messze volt egymástól, mint II. András királyunk Makó nevű keresztes vitéze leledzett egykor Szentföld fővárosától, Jeruzsálemtől.

Miért is ez a gyökeresen eltérő megközelítés? Miért is lehetett egyik beszámolóban színvonaltalan gúnyolódás tárgya a zsurnaliszta számára az, ami egy egész nemzeti közösség életében végre felemelő pillanat lehet? Honnan ez az elvakult gyűlölködése, ami csak egyetlen célt követ: mindent megtenni azért, hogy el lehessen rontani nagyon sokak, egy alaposan meg- próbált kisebbségi helyzetbe kényszerült nemzeti közösség elsöprő többségének mostani örömét?

A választ ezekre a bennünk és a felvidéki honfitársaink majd’ mindegyikében most megfogalmazódó kérdésekre az adja meg, hogy Szűcs Dániel és a vele egy gyékényen árulók most mélységesen csalódottak. Szerintük a múlt péntek délutáni két ünnepélyes aktus olyan résztvevőkkel történt és főleg olyanoknak köszönhető, akik… elárulták szlovákia magyarságot. Árulásuk listája hosszú és égbekiáltó tényeket tartalmaz.

Így a csak megvetést érdemlők előbb kormánykoalícióra léptek Robert Ficoval, aki nem mellesleg Orbán Viktor magyar miniszterelnök "elválaszthatatlan barátja" és olyan vérlázító szerződést kötöttek vele meg a többi partnerrel, melyben konkrét vállalások történtek a magyar közösség régóta húzódó sérelmeinek megoldására. Ezt követően aljas módon elárulták a bezárásra ítélt magyar kisiskolák ügyét, azzal, hogy törvényben rögzítették azok megmentését. A hitszegésük folytatódott a kulturális autonómia ügyének elárulásával, azzal, hogy törvényben sikerül szabályozni a kulturális önkormányzatiság törvényes garanciáit, mi több, még azzal is kiírták magukat a tisztességes politikusok közül, hogy elérték:  a jogszabályhoz a Kisebbségi Kulturális Alappal komoly anyagi forrásokat is rendel a pozsonyi törvényhozás. Pfuj…

Most pedig megtörtént az újabb szánalmas nemzetárulás: egy hosszú múltra visszatekintő kétnyelvűség iránti dicső küzdelmet nulláztak le a júdások egy csapásra azzal, hogy előbb Dunaszerdahelyen és Komáromban, majd az elkövetkezendő négy hónapban pedig további, több mint ötven magyaroklakta településen helyezi ki nekik köszönhetően magyar táblát a szlovák állami vasúttársaság. Ami pedig ennél is szégyenteljesebb: az árulók itt nem állnak le, hanem tovább akcióznak, hisz Érsek Árpád Szlovákia közlekedési minisztere pénteken a pénteki dunaszerdahelyi sajtótájékoztatóján megelőlegezte, hogy a kétnyelvűsítés folyamata folytatódni fog.

A zsigeri gyűlölködök, a partvonalról kívülről mindig csak bekiabálni képesek számára mindezeknek az égvilágon semmi jelentősége sincs, mert amit Bugár Béláék a "vegyesfelvágottjukkal" érnek el, az „ebül szerzett jószág”, örvendezésre tehát semmi ok sincsen. A Híd elnöke pedig csak megvetést érdemel, mivel, amint a most ironizáló Szűcs Dániel nemrég kifejtette: „a Felvidék történetének legkártékonyabb figurája, pedig a mezőnyben olyan nagyágyúk játszanak, mint Edvard Beneš, vagy épp a nem olyan távoli múltból Vladimír Mečiar

Tény és való: a dunaszerdahelyi és komáromi kétnyelvű vasúti névtábla minapi felavatása nagyon nincs ínyére azoknak az örök elégedetlenkedőknek, akiknek nem az eredmény fontos a kisebbségi jogérvényesítésben. Nekik lételemük az örökös viszálykeltés, a polgárháborús állapotok fenntartása, a politikai ellenfelek földbe döngölése. A 2017-es áprilisvégi látleletünk már csak azért is lehangoló, hisz, ami megtörtént Dunaszerdahelyen és Komáromban jogos elégtétellel tölthetné el mindazokat, akik közösségükért elkötelezett nagypolitikusként vagy ugyanazon indíttatásból civil vagy önkormányzati hétköznapi kisemberként, nem is oly rég még egymással vállvetve küzdöttek azért, hogy a kétnyelvűség a vonatállomásokon is olyan elfogadottá váljon a Dunától északra, mint amilyen természetes az Élesden vagy Bánffyhunyadon és megannyi helyen minálunk, immár sok esztendeje.

Ennek a sajátos optikának tudható be, hogy míg egyik cikkben „történelmi pillanatként” került rögzítésre a kétnyelvű tábla átadásának a ceremóniája, a másikban csak a lesajnálás, az öncélú irónia eszközével volt képes élni az a vezető szerkesztő, aki számára az állami finanszírozású szlovákiai magyar egyetem létrehozásának kulcsszereplője, a teljes szlovákiai társadalom által legmegbízhatóbbnak tekintett országos, nem mellesleg néppárti (igen, nem tévedés, 2013 november óta EPP-tag!) felvidéki magyar politikus, Bugár Béla, nem más, mint Robert Fico egyik „legbevállalósabb szajhája. (A triviális szóhasználatért részünkről elnézéskérés dukálna, de az olvasó megkövetése nem a mi dolgunk. Az alpári minősítés elkövetője Szűcs Dániel volt, mi csak szöveghűen idéztük őt.)

Ilyen előzmények után lássuk Borka Roland hétvégi publicisztikáját, mely Kitáblázva–Megvalósult kétnyelvűség címmel látott napvilágot a komáromi Bumm portál felületén.

Semmi sem elég jó vagy elég szörnyű, hogy ne lehessen kritizálni vagy elborzadni. Nem számít, mennyit kellett érte izzadni, a lényeg, hogy megvan. Vagy mégsem?  Így indítja az akár vitaindító cikknek is beillő eszmefuttatását a gútai újságíró, majd így folytatja: Az ember azt gondolná, hogy amikor valami elkészül és az egyrészt senkit nem bánt, mi több, egy jelképes gesztus valakik felé, akkor annak, ha nem is tapsolnak, de legalább egykedvűen tudomásul veszik. Mert követeljük és igényeljük, ám amikor megvalósul, akkor arra jövünk rá, mégsem arra és úgy gondoltunk, amit és ahogyan kaptunk.”

Nem véletlenül jutott eszünkbe a „vitaindító cikk” fogalma a Borka által megfogalmazottak okán, hisz amit felvet írásában, az feltétlenül megérne egy nyilvános disputát. A különböző reflexiók, a reménybeli nézetütköztetés és ezzel egyútt az eltérő megközelítések megismerése minden bizonnyal javára szolgálna annak a felvidéki magyar közbeszédnek, ahol – mint láttuk fentebb – a szekértáborosdi nyomasztó és lélekromboló világa érvényesül, s ennek nyomán az észérvek helyett nemegyszer inkább az indulatok kerülnek előtérbe.

Amit a nemzettársai elé tükröt tartó újságíró a továbbiakban mond, csak erősíti a meggyőződésünket: jó lenne, ha a kolléga zsörtölődése nem maradna pusztába kiáltott szó, ha minél több szlovákiai magyar közvéleményformálót véleményük kifejtésére ösztökélne.

„Jutott mindez eszembe azok után, hogy a szlovák kormány végre rábólintott arra, hogy mintegy ötvennégy vasútállomáson, magyar nyelven és egy esetben ruszin nyelven lesz olvasható az állomás neve, de nem kell sokat várni és az egyes megállókon is magyar szöveg fogadja majd az utasokat. Nemcsak hogy szándék volt rá, de még anyagi fedezetet talált rá, több mint negyed millió eurót. A terveket mérsékelt lelkesedéssel fogadták az emberek, mert hát láttak ők már karón varjút és éjjeliőrt nappal meghalni.

És szinte menetrendszerűen megjelentek a károgók és az elégedetlenkedők, sőt a kárörvendők is, holott… Amikor olyan szövegekkel jönnek, hogy ettől nem lesz olcsóbb a kenyér, vagy több a munkahely, esetleg milyen vicces lett Komáromban, hogy „Komárno Komárom” (Komárom a szúnyogoknak) vagy éppen a magyar oldalon miért is nem tüntetik fel hasonlóan. Bár, igazuk van, mert nem két nyelven, hanem egyenesen három nyelven üdvözlik a kedves utasokat. Mert valamiért úgy szokták meg, az a természetes. Mivel itt mifelénk, ez lényegében új dolognak számít. Legalábbis 15 éve van a próbálkozás, bár igazán a második világháború óta nem volt ilyen, a szem nehezen szokja meg az újat. De adjunk időt, megszokják, és hónapok múlva már senkit nem fog érdekelni, hogy milyen felirat díszeleg a vasútállomáson. Illetve, valakiknek mégis: az itt élő magyarok számára érzelmi kérdés, hogy az anyanyelvük nemcsak konyhanyelvnek számít, hanem lényegében „hivatalos” lett. Még ha az „csak” egy vasútállomáson látható.”

Amikor 2003. szeptember 17-én a Román Állami Vasutak (CFR) vezérigazgatója, az RMDSZ és az akkori szállítási miniszter kérésének eleget téve bejelentette, kétnyelvű feliratokat helyez el azon települések vasútállomásain, ahol a nemzeti kisebbségekhez tartozó lakosok számaránya meghaladta a 20 százalékot, jól emlékszünk arra, az érintett több mint 250 településen és másutt sem, távolról sem fogadta osztatlan egyetértés a lépést, mi több bőven akadtak ellenzők is. Az azóta eltelt közel másfél évtized aztán megadta a megnyugtató választ, mi örültünk, mások pedig megszokták.  Nincs kétségünk, vélhetően hasonló lesz a szlovákiai tapasztalat is.

Persze a károgóknak, az elégedetlenkedőknek, az örök viszálykeltőknek, hisz ők létüket másképpen elképzelni nem tudják, bizonyára Felvidéken sem számít majd az 54 kétnyelvű vasútállomási névtábla, amit majd várhatóan továbbiak követnek. Nekik nem a végeredmény fog számítani, hanem az, hogy mivel megméretettek és könnyűnek találtattak, az érdem nem lehet az övék. S ha már így alakult, részükről csak az otromba élcelődéssel fűszerezett a lekicsinylésre futotta.

Lehet, hogy túlzottan jóhiszeműek vagyunk, de vállaljuk ezt és ezért ismételten nyomatékosítani szeretnénk: kérjük, tekintsék Csallóközben, Mátyusföldön, Tömörben és Zoboralján és másfele is Felvidéken Borka Roland mostani megszólalását egy nyílt levélnek a szűkebb pátriája írástudóihoz. Hogy miért gondoljuk így, és miért reméljük, hogy a megszólalásra és állásfoglalásra talán késztetést is fognak érezni sokan honfitársai közül, az kiderül a cikk folytatásából:

„Kezdetnek, első vagy többedik lépésnek nem is rossz dolog. Amikor megnézünk valamit, és véleményezünk, akkor talán nem ártana azon elmerengeni, hogy az adott dolog mennyiben befolyásolja a saját életemet, hogy időmet nem sajnálva azon rágódjak, hogy éppen kinek milyen felirat hol lesz olvasható. Ha ugyanis ez az én életemre semmilyen ráhatással nincs, ugyanakkor apró gesztus, a kedvesség egy formája egy polgártársamnak kedvező, akkor előzékenységből és szociális érzületből megadom neki. Hogy eddig miért nem? Az valójában lényegtelen. Hiszen a jelenben élünk. Itt és most kell megragadnunk minden alkalmat arra, hogy egymásért tegyünk.

Hogy ki fogja mindezt kisajátítani? Szintén nem lényeges. Ha a Kétnyelvű Dél-Szlovákia teszi, akkor nekik köszönet, ha a Híd, akkor meg nekik, illetve, ha az MKP vagy MKDSZ, egyre megy. Mert erről szól a közösségért való szolgálat. Hogy nem az számít, ki viszi véghez, hanem, hogy az egyáltalán megoldódott. És mifelénk vannak, amit jó lenne elfogadni, akiknek igenis fontos, látható magyar feliratok is azt éreztessék vele, egyenrangú és egyúttal tisztelt állampolgára ennek az országnak.

Ugyanez lehet azon szlovákoknak, akik útjaik során, mondjuk, ellátogatnak Magyarországra Békés megyébe, ahol kétnyelvű feliratok tömkelege várja őket. És ott még akkor is kihelyezésre kerültek, ha alig van mérhető százaléknyi szlovák lakos a településen. Ottani vezetőkkel beszélve, hozzájuk tartozik, az adott mikrorégió kultúrájának a része a szlovák kisebbség. Az ott élőknek ugyanis többnek szlovák felmenői vannak, előttük úgy tisztelegnek.

Mi lenne, ha ezt itt, mi is megtennénk? Hogy nem egymás ellen, hanem egymásnak kedveskedve, kölcsönösen egymást segítve, és egy irányba tekintve (lehetőleg előre) vinnénk tovább ezt a történelmi viharokkal is megtépázott, több nemzetiségű közösséget? Összedőlne a világ? Nem hinném. Csupán egy kis elfogadás és tisztelet kellene. Ehhez azonban fel kellene oldani minden vélt vagy valós sérelmet, amit az idők során az egyik és a másik oldal is magára vett. Csak ezek után leszünk képesek közösségként létezni. A Dunán innen és túl. Isten minket úgy segéljen!”

HIRDETÉS







EZT OLVASTA MÁR?

X


popup