• 2017. június 26., hétfő
    János, Pál
  • 25°
    Kolozsvár
    • 28°
      Csíkszereda
    • 28°
      Székelyudvarhely
    • 27°
      Gyergyószentmiklós
    • 28°
      Székelykeresztúr
    • 27°
      Kovászna
    • 30°
      Kézdivásárhely
    • 28°
      Barót
    • 28°
      Sepsiszentgyörgy
    • 27°
      Arad
    • 23°
      Gyulafehérvár
    • 27°
      Nagyvárad
    • 26°
      Beszterce
    • 27°
      Déva
    • 26°
      Nagybánya
    • 28°
      Marosvásárhely
    • 25°
      Zilah
    • 26°
      Szatmár
    • 20°
      Nagyszeben
    • 27°
      Temesvár
    • 28°
      Brassó
    • 34°
      Bukarest
  • 1 EUR = 4.5733 LEI
    • 1 USD = 4.0906 LEI
    • 1 GBP = 5.1987 LEI
    • 100 HUF = 1.4785 LEI

Egy hét magyarságpolitikai írásaiból (április 12-18.)


-A A+



Egyházaskérnek én voltam az első és utolsó helyben lakó papja. Úgy érzem, Fehértemplomnak is utolsó papja lehetek

Megszólalt a héten a vajdasági Magyar Szóban Bogdán József a „végek végén” található Fehértemplom költő-plébánosa és Mindig vándornak éreztem magam címmel közreadott interjújában vall „Istenről, magányról, szolgálatról és szépről, nem mindig ebben a sorrendben.” A régi jó barátnak, a grafikus-újságírónak, Léphaft Pálnak elmondja, mit jelentett számára az idei március 15-én megkapott magas magyar állami kitüntetés és hogyan éli meg azt, hogy abban a városban, ahol 1946-ig még virágzó katolikus élet volt, ma hétköznapokon gyakran üres templomban misézik. Szól arról is, miért gondolja, hogy ott, ahol egykor Herczeg Ferenc járt gimnáziumban és Gozsdu Elek volt a törvényszéki jegyző, három évvel ezelőtti idejövetele óta nem keresztelt, csak temetett, neki „az írás is segít abban, hogy megmaradjak.” Bevallja: egy képzeletbeli világot kellett teremtenie „mert itt a kövek is beszélnek és a templom is beszél, meséket mond a régmúlt időkről.” Ehhez hozzáteszi: „legújabb kötetem verseit, írásait a város falai, templomai, könyökablakai diktálták.” 

Több mint egy évtizeddel ezelőtt Szabadkán járva egy ottani jó baráttól tetszetős külsejű album alakú könyvet kaptam ajándékba, melynek sokat sejtető címe, A Kosztolányi család közelében természetesen azonnal felkeltette érdeklődésemet, de szerzőjéről, Bogdán József vajdasági, apai és anyai ágon is cigány származású papköltőről addig vajmi keveset tudtam. Aztán beleolvasva a kötetbe hamar kiderült: vajdasági barátom valóságos kinccsel örvendeztettt meg, számomra az eddig ismeretlen Bogdán Józsefet pedig rögvest hozzám nagyon közel állónak érezhettem és érzem ma is. Mert például, amit és ahogyan ő tett le az asztalra, amikor egy véletlennek köszönhetően, hallatlanul izgalmas, a Kosztolányi-családtól származó eredeti dokumentumok és tárgyak birtokába jutott, és azokat oly gondoskodó szeretettel, értően, saját lírai vallomásai kíséretében mutatta be, – egy csapásra személyes ismerősömmé vált. Gondolom így volt vele más is, aki abban a szerencsében részesülhetett, hogy ennek a 2004-ben megjelent, pazar kivitelezésű kötetnek bárhol a világon az olvasójává válhatott.  

Az alig 132 oldalas könyv szerzője nem irodalomtörténész, az emlékkönyvre emlékeztető kiadványban Bogdán József csupán arra vállalkozott, hogy sorba rakjon a Kosztolányi hagyatékból véletlenül megörökölt dokumentumokat és tárgyakat, melyek évtizedeken át egy nagyméretű kartondobozban rejtőztek Budán. Hogy miként jutott ezeknek a fényképeknek, leveleknek, jegyzeteknek és egyéb iratoknak, illetve olyan relikviák birtokába, mint Kosztolányi Dezső rózsafa pipája, fiának, Kosztolányi Ádámnak rubinköves gyűrűje, maga mondja el a kötet bevezetőjében. A történet nem mindennapi, érdemes ezt megismerni, ezért hadd foglaljuk alább össze röviden:

Bogdán József törökkanizsai plébánosként éveken át nyaranta Budapesten töltött egy-egy hónapot a budai Szent Gellért plébánián. Mialatt itt dolgozott, 2002 augusztusában a Szent László Kórházból gyóntató papot kértek egy súlyosan beteg idős hölgyhöz. A néni Mostbacher Ödönné Szalai Rózsa festőművész volt, a Kosztolányi család jogutódja. Halálával a betegek kenete felvételénél jelen levő Nagy Borbála Ildikó, Szalai Rózsa unokahúga lett a hagyaték gondozója. Ő látta vendégül 2002 szeptemberében a véletlenül megismert vajdasági tisztelendőt, megmutatta neki a Ménesi úti házban a Kosztolányi hagyatékot, majd úgy döntött, neki ajándékozza az örökség egyik részét.

Az életre szóló élményről így vallott a megajándékozott: „Egy csodálatos napot és éjszakát tölthettem ebben a házban, ahol szinte minden sistergett Kosztolányi Dezső és családja emlékétől Mondhatom, hogy éjszaka le sem hunytam a szemem, és úgy éreztem egy-egy pillanatban, hogy maga a költő is ott van, az íróasztala fölött görnyedve épp új regényén dolgozik. Egy nagy poros, málladozó kartondobozban nagyon sok dokumentumot, jegyzetet, levelet és képet találtam. Az anyag nagy része Kosztolányi Ádámmal és édesanyjával kapcsolatos. Könyvemben a hagyaték kis részét dolgoztam fel, nem az irodalomtörténész, inkább az olvasó szemével.”

Bogdán Józsefnek, a ma Vajdaság délkeleti csücskében fekvő Fehértemplomon szolgáló római katolikus papnak és költőnek eddig tizenkét verseskötete és két szociográfiai munkája jelent meg, s ezek mellett adta közre az immár két kiadást is megért a Kosztolányi hagyaték egyik, eddig feldolgozatlan "morzsáját", az említett verses irodalmi-dokumentum kötetét. Számos díjjal elismert irodalmi munkássága mellett egyháza is nagyra értékelte sokévtízedes pasztorációs munkáját, így 2006-ban XVI. Benedek pápa a pápai kápolna lelkészeinek sorába iktatta, Gyulai Endre püspök pedig a Szeged-Csanádi Székeskáptalan tiszteletbeli kanonoki címét adományozta neki. Számára a legkedvesebb elismerést nem az irodalmi babérok, nem is az egyházi címek és rangok jelentették, hanem az, hogy az idei március 15-i nemzeti ünnep alkalmával Magyarország az egyik tekintélyes kitüntetésében részesítette, átvehette kiemelkedő színvonalú munkájáért Magyar Érdemrend Lovagkeresztjét.

Ennek a magas magyar állami kitüntetésnek az elnyerése szolgált apropóként Léphaft Pál számára, hogy minap felkeresse a „végek végén” azt a régi barátot, akinek neve mifelénk is ismerősen csenghet, hisz a csíkszeredai Sárány István a Vajdasági Magyar Újságírók Egyesületének 2015-ös verseci újságírótáborában Bogdán atya optimizmusa címmel oly találó portrét rajzolt meg róla és tett közkinccsé a Hargita Népében, melyet joggal megőrizhet az emlékezet. Sáránynak akkori cikkéből feltétlenül idekívánkozik egy rövid részlet, hisz ez a néhány sor majd’ mindent elmond egy sajátos élethelyzetről és remekül összegez egy csak megsüvegelhető és meg is süvegelendő szemléletet: „Magyar anyanyelvűként, római katolikus papként, sőt cseh közösségben ünnepnapokon csehül miséző papként többszörösen, vagy ha úgy tetszik: halmozottan – kissebségi. E helyzetet viszont nem tragédiaként, hanem tényként, megoldandó feladatként, alázattal végzett szolgálatként éli meg. A Bánát nyelvi Bábelében pedig nem a nehézséget látja, hanem igyekszik felfedezni a szépséget.”

A „magát mindig vándornak érző” katolikus papköltővel Léphaft beszélgetése már csak a régi ismeretség okán is elkerülhetetlenül személyesre sikeredett. Az „Istenről, magányról, szolgálatról és szépről, nem mindig ebben a sorrendben” alcím tökéletes, maradéktalanul tükrözi a fehértemplomi sokórás látogatásnak, annak az „egy napnak, amely kedvünk szerint volt”, hogy az Léphaft szavaival éljünk, a hangulatát, a baráti dialógus során elhangzottakat.

Az atya a vendégköszöntés után rágyújt, és úgy mesél, Léphalt úgy érzi olykor a lassan beszélő beszélgetőpartnere a nemrég kapott magyar állami elismerésről szólva, mintha csak verssorokat rakna össze:

„Amikor az ember reflektorfénybe kerül, vagy kitüntetést kap, egy pillanat alatt lejátszódik az élete a fejében. Nekem azok az állomások jutottak eszembe, ahol szolgáltam. Nagybecskerek, Ópáva vagy Észak-Bánát, ahol legtovább voltam lelkész. Mint a körhinta ülései, úgy lengenek be ezek az állomások az emlékeimbe. Eszembe jutottak a nagybecskereki évek, amikor a püspöki palota egyik szobájában lakhattam. Mindenekelőtt Jung Tamás címzetes püspököt és Alix nővért idézték emlékeim. Tizennégy éves voltam. A nővér egyszer odajött hozzám, amíg a templompadban ültem és megkérdezte: – Hogy vagy? – közben megsimogatta a fejemet. Csak ennyiből állt ez a fontos pillanat és ez indított el, nem is a papi pályán, hanem a szeretet felé. Ekkor derült ki számomra, hogy létezik szeretet. Jung Tamás püspököt szentéletűnek tartom. Léteznek emberek körülöttünk, akik életszentségük által ragyognak és vonzóvá válnak. Általuk megbizonyosodunk arról, hogy létezik szeretet, vagyis létezik Isten. Amikor gondolatban megformálom, hogy milyen is egy jó apa vagy egy jó püspök, akkor mindig Jung Tamás jut eszembe. Azt az anyai, apai, szeretetet, amit gyermekként nem élhettem át, azt Alix nővér és Jung Tamás által megtapasztalhattam. Ilyenkor eszembe jut, hogy az Isten már itt a földön is túlcsorduló mértékkel mér. Azt, amit nem kaptam meg gyermekként – édesanyám meghalt 27 éves korában –, azt egy hasonló korú apácától kaptam meg. Isten sokkal többet ad, mint amennyire számíthatunk. Mi az emberekben látjuk meg Isten arcát és szeretetét. Amikor azt mondom, hogy szeretem Istent, tulajdonképpen azokat szeretem, akikben meglátom. Én a nagybecskereki plébániát, mint családot éltem meg, amely engem megtartott. Sokat gondolkoztam, kételkedtem, sok kihívás ért, de a hivatásban az ő segítségükkel maradtam meg. Kitartottam. Befejeztem a teológiát. Jung Tamás szentelt pappá 1983-ban. Amikor fölszentelt, megcsókolta a kezemet. Csodálkoztam, de megértettem, a papját indította útjára. Költői túlzásnak tűnhet, de én akkor gyógyultam ki minden sérelmemből, minden traumámból.

Budapesten a Vigadóban rendezett díjátadón háromszázan voltunk. A felejthetetlen hangulat azt juttatta eszembe, hogy, amíg sok évvel korábban, a Szent Gellért plébánia vendégpapjaként a belvárost járva nagy senki voltam, és csak a hajléktalanok köszöntek vissza, most mindenki rám figyel. Felemelő érzés volt, amikor a nevem után felolvasták, hogy 500 kilométerről érkeztem. Úgy éreztem, hogy ott, az anyaország szívében felmutattam plébániámat, felmutattam Fehértemplomot. Lelkesedés töltött el. Büszke vagyok irodalmi elismeréseimre is, de ez más volt. Ott, az egész Kárpát-medence területének jeles személyiségei között egyedül képviseltem Délvidéket. Erről az ember csak dadogva tud beszélni.”

A fehértemplomi plébánost, akinek életéről dokumentumfilm is készült az idén, a múlthavi állami kitüntetéssel, melyre oly büszke, egyaránt jutalmazták az irodalmi munkásságát és a bánáti magyar szórványközösségért végzett lelki munkáját is, a Magyar Szó munkatársa a friss elismerés utóbbi indoklása kapcsán fogja vallatóra. Az iránt érdeklődik: vajon gyengíti vagy erősíti őt mindannyiunk állandó útitársa, az örök kételkedés? Hogyan lehet egy magyar katolikus papnak a kétféle küldetést, a lelkipásztori és a poétai hivatást megélni, ott, ahol ma már alig vannak katolikusok és magyarok, és többségében elszerbesedett csehek és horvátok élnek?

„Nem a hitbeli kételyek kísérnek, hanem a mindennapi élet gyötrődései. Mint az árnyék, amely mindig követ bennünket a napos úton, úgy jön velem a kétely. Ebben a városban a pap nem azt jelenti, mint jelentené másutt, Törökkanizsán vagy Rábén. Itt egy képzeletbeli világot kell teremteni, mert itt a kövek is beszélnek és a templom is beszél, meséket mond a régmúlt időkről. Itt 1946-ig még virágzó katolikus élet volt, míg én hétköznapokon gyakran misézek üres templomban. Ilyenkor elképzelem, hogy zsúfolásig teli van. Arra is gondolok, hogy milyen lehetett a vasárnapi mise 1946 előtt. Itt egykor három nyelven miséztek, németül, magyarul és csehül. Ma Fehértemplomon a katolikusok java része cseh származású. Két és fél éve vagyok itt. Az írás is segít abban, hogy megmaradjak. Legújabb kötetem verseit, írásait a város falai, templomai, könyökablakai diktálták. Korábbi állomáshelyeim is ilyen hatással voltak rám. A pusztulásban észreveszem a többi plébániával való hasonlóságot és a festői szépséget is. Idekéklenek a Déli-Kárpátok és a Zsigmond-torony a verseci szőlőhegyről. Idelátszanak a Krassó–Szörényi-érchegyek, a Néra folyó kanyarulata, és Udvarszállás alatt a Krassó lusta folyása.”

Fehértemplom, melynek a kora középkorban Fehéregyház néven említett elődjét a török elpusztította és német lakosságát a XVIII. században telepítették ide, akikhez idővel magyar, horvát, szerb és román telepesek is csatlakoztak, mára teljesen megváltozott. „A németek elmentek vagy elvitték őket. Aki maradt, az kiköltözött a temetőbe” – olvassuk a vajdasági napilap Kilátó rovatában megjelent Léphaft-helyszíni tudósításban, s „kikopott a magyar szó is innen, ahol egykor Herczeg Ferenc járt gimnáziumba és Gozsdu Elek volt törvényszéki jegyző.” Itt már semmi sem a régi, a hétablakos parókiából ma kitekintő plébánosnak már nem adatik meg, mint egykor volt elődeink, hogy innen köszönthesse a híveket.

„Lenne mit mondania, de nincs kinek” – rögzíti a 2017-es helyzetet a Magyar Szó riportere, majd ismét átadja a szót Bogdán atyának:

„Itt nyolc-kilencezer német eltűnt. Az utcanevek megváltoztak, de a házak és a könyökablakok maradtak. Érdekes, hogy az 1946-ban beköltözött új lakosokon még ma is észrevenni az idegességet és idegenséget. A helyi pravoszláv (ortodox) pap – aki szlovák nemzetiségű – nyugtatott meg, hogy ne reméljek semmilyen megkülönböztető elbánást, ő huszonöt éve van itt, de státusa nem több mint egy egyszerű munkásé. Egy család sem karolt fel. Aki mellém állt, az egy más vallású néni a szomszédságból. Itt az ember örül annak, amit kap. Idegenségében is meg lehet szeretni a várost. Ennek tükre az új verseskötetem is. Egyházaskérnek én voltam az első és utolsó helyben lakó papja. Úgy érzem, Fehértemplomnak is utolsó papja lehetek.

Keresztelő nem volt, amióta itt vagyok. Csak temetésekről beszélhetek. Húsz-harminc templomba járó család van. Kettőt-hármat kivéve, mind vegyes összetételű. Egy néni volt, a Bikádi Ilona, akit teljes egészében magyarul temettem. Más magyar vagy cseh nevű hívő temetésénél tiszteletből egy kis részt mondok el csupán a megboldogult anyanyelvén, a többi, ahogy itt mondani szokták, a közös nyelvünkön, szerbül hangzik el. Fábiánon és Körtéden cseh a liturgikus nyelv, de a prédikációt szerb nyelven mondom, akárcsak Fehértemplomon, mert a csehek is elhagyták anyanyelvüket. A bábeli hangzavarhoz hasonlatos itt a helyzet.”

Hatalmasat téved, ki azt hiszi a reménytelennek tűnő világban Bogdán atya elbizonytalanodik, száműzöttnek érzi magát, netán megkeseredetté, kedveszegetté vált volna. Újólag hivatkoznunk kell a Sárány István-portréban teljes joggal cikkcímmé előléptetett megingathatatlan derűlátásra, mint legfőbb jellemzőre. Hogy miért? Olvassuk a fehértemplomi plébános által elmondottakat rögzítő dialógus utolsó kérdéseit és az azokra adott válaszokat. Ezeket megismerve azonnal érthetővé válik, miért is töretlen Bogdán József optimizmusa:

„A magányt, a száműzöttséget nehezen viseli az ember, de a költészetnek még kedvezhet is.

Itt egy egészen új világra leltem. Fehértemplom adott mondanivalót. Olyan ez, mint amikor felmegyünk a kálváriára és onnan visszatekintünk az életünkre, amely egyben keresztút is. Nekem megadatott ez a kegyelmi állapot. Szeretem megérlelni magamban a mondandót. Sorozatban írni nem tudok. Megpróbálom a saját utamat járni, ami nem más, mint a papságom. Leghitelesebben a saját életemről tudok írni, a papi hivatás árnyairól, fényeiről. Azt például csak egy pap tudja megírni, hogy milyen misézni egy üres templomban, vagy azt, hogy hiába van kinn 25 fokos meleg, ha a templom a telet őrzi. Egy másik történet: amely részben választ ad arra, hogy mi végből vagyok én itt Fehértemplomon. Néhány nyugalmazott, pályája végéhez közeledő jugoszláv katonatiszt is jár egy ideje templomba. Nem tudom, milyen vallásúak, de lehet, hogy ez jelenti az én pasztorális munkám lényegét, ez a pár katonatiszt, meg az udvarszállási gyerekek, akik rám mosolyognak, amikor ott misézek. Ezek az újdonságok adhatnak ingert az íráshoz.

Hitelesnek érzed-e magad?

Ez jut eszembe valahányszor a szószékhez lépek. Felmerül bennem a kérdés, hogy van-e jogom a prédikáláshoz. Úgy gondolom, hogy a bölcs öregek hitelesebben tudnának beszélni. Közben arra is gondolok, hogy a szegénységről, magányról, társtalanságról bátran beszélhetek. Ezt nem önsajnálatként mondom. Ha az ember megszenvedi az életét, akkor hitelesebb lesz. Én még sokat tanulhatok a híveimtől és a hittanosaimtól. Ez a gyermeki lelkület megmarad bennem.

Ki vagy te?

Én mindig vándornak éreztem magamat, akinek a batyujában van még valami. Az otthontalanság szó is tetszik. Amikor elindulok Nagybecskerekre az unokatestvéreimhez, az ángyikáimhoz, akkor rájövök, hogy az úton érzem jól magam. Ezt a parókiát sem érzem otthonosnak, csupán varázslatosnak. A vastag falak csak a hideget őrzik. Most már tudom, mit jelent fehértemplomi plébánosnak lenni.”








EZT OLVASTA MÁR?

X