• 2017. december 15., péntek
    Valér
  • Kolozsvár
    • Csíkszereda
    • Székelyudvarhely
    • Gyergyószentmiklós
    • Székelykeresztúr
    • -3°
      Kovászna
    • -2°
      Kézdivásárhely
    • Barót
    • -5°
      Sepsiszentgyörgy
    • Arad
    • Gyulafehérvár
    • Nagyvárad
    • Beszterce
    • Déva
    • Nagybánya
    • Marosvásárhely
    • Zilah
    • Szatmár
    • Nagyszeben
    • Temesvár
    • -5°
      Brassó
    • Bukarest
  • 1 EUR = 4.6332 LEI
    • 1 USD = 3.9185 LEI
    • 1 GBP = 5.2671 LEI
    • 100 HUF = 1.4746 LEI

Egy hét magyarságpolitikai írásaiból (február 1-7.)


-A A+



HVG: „A folyóirat-kultúra itthoni leépülése azzal járhat, hogy hamarosan már Erdélyben jelennek meg a legnagyobb példányszámú magyar irodalmi-tudományos kiadványok”

Megszólalt a héten a HVG-ben Juhász Gábor, a hetilap Pulitzer-díjas vezető szerkesztője és a Sárguló lapok című tényfeltáró riportjában arról cikkezett, hogy „hamarosan elérkezhet az az idő, amikor a határon túli kiadványok kerülnek a magyar irodalmi, tudományos folyóiratok példányszámlistájának az élmezőnyébe.” Az alaposan dokumentált publikáció szerzője konkrét példákra támaszkodva mutatta be, hogy Magyarországon „története utolsó lapjainál jár az irodalmi-tudományos folyóiratok többsége”. Miután felvázolta a magyarhoni folyóiratvilág gyors zsugorodásának kiváltó okait, szólt a túlélésért küzdők megoldáskeresési kísérleteiről és a potenciális kitörési irányokról is. Azt is megtudtuk tőle, hogy a csíkszeredai Székelyföldnek és a kolozsvári Korunknak ma már sokkal több olvasója van, mint az egykor szebb napokat megélt debreceni Alföldnek, a szegedi Tiszatájnak vagy a kecskeméti Forrásnak.

„Hamarosan elérkezhet az az idő, amikor a határon túli kiadványok kerülnek a magyar irodalmi, tudományos folyóiratok példányszámlistájának az élmezőnyébe. Ennek részint a magyarországi leépülés az oka, másrészt az, hogy az Orbán-kormány velük némileg bőkezűbb, és más közpénzes támogatást is kapnak. A Romániai Írók Szövetsége például két magyar folyóiratot is fenntart: a kéthetente megjelenő kolozsvári Helikont és a marosvásárhelyi Látó című havilapot, de nemcsak a legnagyobb határon túli magyar közösség, a bő másfél milliós erdélyi mondhat magáénak több színvonalas kiadványt. A félmilliós felvidéki magyarságnak ott van a pozsonyi Irodalmi Szemle és a Kalligram, de még az alig 250 ezresre apadt vajdaságiaknak is megjelenik a havi Híd és a negyedéves Létünk Újvidéken. A 150 ezer kárpátaljai magyar se marad irodalmi folyóirat nélkül, ott van a beregszászi Együtt, amely kéthavonta kerül ki a nyomdából.”

A HVG legfrissebb számában napvilágot látott, a legrangosabb újságírói teljesítményt elismerő magyar Joseph Pulitzer-emlékdíjat a Tényfeltáró riportok, elemzések kategóriában már 1994-ben elnyert Juhász Gábor által készített gyorsleltárból idéztünk fentebb. Ezt a tömör összegzést jól kiegészíti a szerzőnek a magyar folyóiratok főbb adatait egy áttekintő táblázatba szerkesztő kimutatása, melyet keretes írásként közölt a hetilap, és amelynek tanulmányozása felettébb tanulságosnak bizonyul. Eszerint, csak a 4000-es példányszámú Filmvilág, a 3000 példányban megjelenő Mozgó Világ és a kéthavonta a nyomdából 1800 példányban kikerülő Kommentár előzi meg az erdélyi folyóirat éllovasokat, az 1800 példányban kinyomtatott csíkszeredai Székelyföldet illetve a havonta 1200 példányban napvilágot látó Korunkat. A „pontverseny” következő helyezettjei – derül ki Juhász összesítéséből – az 1000 példányos versengők. Itt hármas holtverseny alakult ki a pozsonyi Kalligram, a debreceni Alföld és a kecskeméti Forrás között. Tőlük alig lemaradva következik a 930 példányban megjelenő szegedi Tiszatáj. Maradva a határon túli magyar folyóiratoknál, a többieknek sincs szégyenkezni valója: abban a folyóiratok számára sanyarú mai világban, ahol a negyedévente megjelenő budapesti Szociológiai Szemléből mindössze 100-120 példány kerül kiadásra és a szintén budapesti Politikatudományi Szemléből is évente négyszer csak 320 példány jelenik meg, a pozsonyi Irodalmi Szemle és az újvidéki Híd havi, illetve a kolozsvári Magyar Kisebbség negyedévenkénti 400-as példányszáma nem lebecsülendő teljesítmény.

Természetesen jóleső örömmel tölthet el bennünket, hogy abban a részletes HVG-s statisztikai kimutatásban, mely a példányszámok mellett megnevezi a magyar folyóiratok kiadóit, illetve tulajdonosait, éves költségvetésüket és a periodikák főbb támogatóit is, ennyire kiugróan jól teljesít Székelyföld és a Korunk. Csakhogy ez a jóleső érzés nem lehet felhőtlen, az örömbe némi üröm is vegyül. Mert ugyan vitathatatlanul megsüvegelendő és valódi sikerként lehet elkönyvelni a két, Magyarországon is egyre népszerűbbé váló erdélyi havi szemle térnyerését, (erről meg a Székelyföld és a Korunk helyzetéről még lesz szó Juhász cikkében és ezt ismertetni is fogjuk a későbbiekben), de ehhez az is kellett, hogy soha nem látott mértékben visszaessen Pannóniában mára az irodalmi és tudományos folyóiratok példányszáma. Van viszont egy jelenség, ami ennél is riasztóbb és lehangolóbb: egymás után kerül lakat olyan redakciók ajtajára, melyek korábban népszerűek és sokak által keresettek voltak a Duna-Tisza közében. Elkeserítő ez a bezárási hullám, mert a közelmúltban vagy újabban megszűntetett folyóiratok mindegyike hosszú évek során mindig és következetesen fórumot biztosított a magyar irodalom, a művészet és a tudomány jeles alkotóinak. A Magyarországon élőknek, de nemcsak nekik…

Juhász Gábor megkeresve több érintettet, ennek az elszomorító jelenségnek a hátterét igyekezett megvilágítani a HVG legfrissebb számában közölt tényfeltáró írásában. Azt, hogy mi most ennek a vészharangkongatásnak bemutatására vállalkoztunk, aligha kell különösebben indokolni. A magyarországi kulturális-tudományos folyóiratvilágban bekövetkezett, több okra is visszavezethető zsugorodásnak, az értelmiségi megszólalási lehetőség drámai beszűkülésének, a rangos folyóiratok egymás utáni megszűnésének olyan hatása lehet a mai és jövőbeni felelős magyarságpolitikai gondolkodás alakulására, melynek káros következményei borítékolhatóak. Egy szellemi műhelyt jelentő magyarországi lap és redakció eltűnésének kárvallottja lett és lesz már ma is, de holnap, holnapután még inkább, minden magyar, bárhol is él. Ezt a véleményünket meggyőződéssel valljuk s úgy hisszük, ezzel nem vagyunk egyedül. Ebbéli meglátásunkat azzal is szemléltetni kívánjuk, hogy cikkünket az elkövetkezendőkben, a „fejfákkal”, a közelmúltban felszámolt néhány rangos magyar folyóiratnak a címlapjaival illusztráljuk.

„Története utolsó lapjainál jár az irodalmi-tudományos folyóiratok többsége. – indítja a Sárguló lapok című látleletét Juhász, majd így folytatja: „Az év elején bezárt a Médiakutató és az Új Egyenlítő, de pénzhiány miatt több más kiadvány is a múlté lehet. Már az utolsó évek is gyászosak voltak: 2013-ban leállt a História, 2014-ben Réz Pál betegsége miatt a Holmi, 2015-ben megszűnt a Liget, Fázsy Anikó elhunyta a Nagyvilág végét is jelentette 2016 elején. Az állami pályázati támogatás lefaragását a 2000 se élte túl.”

A lapbezárások oka általában a nyomasztó pénzhiány, ami elsősorban annak tudható be, hogy tavalyi év elején a Fekete György vezette Magyar Művészeti Akadémia (MMA) befolyása alá került az új Nemzeti Kulturális Alap (NKA), és az nemcsak megszüntette a korábbi, minden szerkesztőség által üdvözölt hároméves folyóirat-támogatási szerződéseket, hanem az immár MMA-kompatibilis kuratórium megalakulása után magát a Folyóirat-kiadási Kollégiumot is.  Így 2016-ban már mindössze 350 millió forint jutott a százas nagyságrendű print és online művészeti és ismeretterjesztő folyóiratok támogatására, a korábbi évek 700-800 milliós állami szubvenciója helyett.

Amit ezután közöl velünk Juhász, azzzal több mint döbbenetes volt szembesülni: az állami mecenatúra 50 százalékos csökkentése láttán a vállalkozói támogatási kedv is megcsappant. Úgy tűnik, hogy az üzleti világ jó néhány módos szereplője tanácsosnak érezte: jobb, ha folyóirat-finanszírozás helyett másfele jótékonykodik és adományoz. Ennek okait most hadd be firtassuk, bár elképzelésünk van arról, hogy miért történt így… Viszont bármennyire is hihetetlennek tűnik – és erről olvashatunk is a HVG cikkében – volt olyan bajbajutott lap, akin egy tehetős vállalkozó szívesen segítene, de erre csak egy feltétellel hajlandó. Csak akkor meri ezt megtenni, ha neve titokban marad: „Megkeresett minket egy támogató, és felajánlotta, hogy fedezi a következő évi költségeinket. A dolog persze akkor lesz biztos, ha aláírtuk a szerződést. Azt kérte, ne verjük nagydobra a kilétét” – jelezte a Médiakutatót vezető Bajomi-Lázár Péter, hogy van némi esély a negyedéves lap feltámasztására.”

Egy másik most megszűnő folyóiratnak, a Párbeszéd lapjaként ismert Új Egyenlítőnek viszont arra még sincs esélye, hogy bár online változatban folytassa. Amint azt a redakcióvezető elmondta a HVG újságírójának, a folyóirat felélte az utolsó tartalékait, már a tavalyi működését sem az NKA, hanem a Miniszterelnökség biztosította, de idén már onnan sem remélhettek mentőövet: „A honlap is megszűnik a printtel együtt” – válaszolta kérdésünkre Galló Béla főszerkesztő. Az ok pénzhiány, a lap a Miniszterelnökségtől tavaly kapott 10 millió forintból élt.”

Számos pénzzavarba került folyóirat számára megoldást jelenthet az online verzióra való áttérés, éltek és élnek, nem is kevesen ezzel a lehetőséggel. Csakhogy az első látásra tetszetősnek tűnő vészforgatókönyv tartósan nem jelent megnyugtató megoldást. Ezekről a „muszájherkulesi” kezdeményezésekről, valamint az egyéb felszínen maradási kísérletekről így számol be publikációjában Juhász Gábor:

„A közhiedelemmel ellentétben a netes változatra áttérés sem biztos kiút. Bajomi-Lázár szerint nekik például azért nem, mert kiadásaiknak csupán a töredéke a nyomtatás és a terjesztés költsége, viszont bevételeik jó része az eladott lappéldányokból származik, ezekre ugyanis az intézmények – egyetemek, könyvtárak – jóval drágábban fizethetnek csak elő, mint a magánszemélyek. „Fontos szempont az is, hogy a szerzők egy része nem hajlandó csak online felületre írni” jegyezte meg.  Boda Zsoltnak, a Politikatudományi Szemle főszerkesztőjének is vannak hasonló tapasztalatai. „A papíralapú megjelenés plusz értéket ad, s talán növeli a reputációt is. Amíg lehet, fenn kívánjuk tartani a Szemle nyomtatott verzióját” – szögezte le.

A 2000 hibrid megoldással próbálkozik: ott azt tervezik, hogy az e-2000-ből annyit azért mégis nyomtatnak, hogy a könyvtárakhoz – esetleg a nagyobb könyvesboltokhoz – eljuthassanak a lapszámok.

A másik iránynak az látszik, hogy a szövegközpontú folyóiratok magazinosodnak. Ez azonban csak bizonyos témaköröknél vélik be: a szociológiai vagy szépirodalmi lapoknál aligha, de például a történelmi ismeretterjesztő kiadványoknál igen. Ott van az újságosoknál a BBC History (16 ezer példány), a Múlt-Kor (10-15 ezer) vagy a Rubicon (amely nem adta meg az adatait). A képek vonzerejét jelzi az is, hogy a Filmvilág is 4 ezer példányban jelenik meg havonta, és egyre több irodalmi lap is próbálkozik legalább a borító színesítésével.”

Hogy milyen káros következményekkel jár a folyóiratok példányszámának a drasztikus csökkenése, illetve egyes periodikák megszűnése, arról Juhász cikkének folytatásában számos szempontra kiterjedő elemzést készít. Látlelete precíz, az érvei cáfolhatatlanok, de az is kiderül az értékeléséből, hogy a „tűz közelében” okos helyezkedésnek mindenkor meghatározó szerepe volt és van ma is egy folyóirat sorsának alakulását illetően.

A magyar folyóiratvilág gyors zsugorodása nemcsak azzal jár, hogy csökken a publikációs helyek száma, szűkül a nyilvános viták tere, hanem megroppantja az értelmiség egy részének anyagi hátterét is. Az íróknak, költőknek, társadalomtudósoknak korábban jövedelem-kiegészítésként szolgáltak a szerkesztői fizetések vagy a szerzői honoráriumok, mostanra azonban a folyóiratok egy részének nem futja erre. A kivételek közé tartozik például a Filmvilág, amelynek főszerkesztője, Schubert Gusztáv szerint „a piacgazdaságban az elvégzett munkáért fizetni kell. Tudom, hogy sok író, kritikus ingyen is hajlandó dolgozni, értem ezt a gáláns gesztust, de önveszélyesnek tartom, mert a magyar értelmiség pusztulásához fog vezetni.” Még a nagy múltú, a jegybank és az akadémia által támogatott Közgazdasági Szemle sem fizet, ahogy a politikatudományi vagy szociológiai társa se. A sanyarú helyzetet nemcsak az okozza, hogy csökken a közkasszákból, elsősorban állami és önkormányzati forrásból a folyóiratok kiadására juttatott összeg, hanem a vásárlók száma is egyre kisebb.

Főleg a rendszerváltáskori nagy olvasásboomhoz képest, de a korábbi évtizedekhez viszonyítva is, ráadásul nem pusztán a magánvásárlók tűnnek el. A rangosabb irodalmi folyóiratokból közkönyvtárakban, gimnáziumi, egyetemi olvasótermekben elérhető volt összesen 15-20 példány egy Miskolc méretű nagyvárosban. Mostanra viszont vadászni kell ilyen ingyenesen olvasható lapokra, fellelésükre kisvárosokban alig van remény, falvakban meg semennyi sincs.

Egy-egy havi folyóirat kihozható évi 1530 millió forintból, a szerényebb kivitelű negyedévesek pedig néhány millióból. A nagy múltú, szinte nemzeti intézménynek számító folyóiratok, mint a Kortárs, a Tiszatáj vagy az Alföld mellett mégis csak azoknak van jó túlélési esélyei, melyek szellemileg közelebb állnak a mindenkori kormányhoz. Most aligha van a veszélylista élén mondjuk Tőkéczki László Valósága, Kodolányi Gyula Magyar Szemléje, Lentner Csaba Polgári Szemléje vagy G. Fodor Gábor Nemzeti Érdek című lapja. ugyanez mondható el a Hitelről, amely még a rendszerváltás előtt, 1988-ban ellenzéki nyomásra kapott lapengedélyt. Ezek sincsenek azonban jól eleresztve pénzzel, de mondjuk a jegybank milliárdos alapítványaitól nagyobb eséllyel remélhetnek segítséget, és céges támogatásokat is könnyebben tudnak szerezni. Ha azonban fordul a politika széljárás, akkor változik a helyzet Most az olyan baloldali folyóiratok sorsa nehezült meg, mint a példányszámában még mindig vezető pozíciójú Mozgó Világ, vagy az utóbbi időben már csak kéthavonta megjelenő kritika, mely szinte testvérlapja volt a bezárt Népszabadságnak.”

A Sárguló lapok utolsó részében helyet kapó felvetését Juhász Gábornak, mely annak a lehetséges folyóiratvilág-átrendeződésnek a forgatókönyvét villantja fel, ami elhozhatja nemsokára azt, hogy Magyarország határain kívül megjelenő kiadványok vezetik majd a magyar irodalmi, tudományos folyóiratok példányszámlistáját, az olvasó már ismeri, hisz azt bevezetőnkben közreadtuk. Hogy mennyire nem fikció ez a megközelítés azt szerzőnk a továbbiakban két erdélyi havi szemle, a Székelyföld és a Korunk imponáló példányszámaival érzékelteti továbbá azzal is, hogy mit jelent egy havi szemle számára, ha van megbízható előfizetői tábora. Végül pedig arra is talál módot, hogy olvasóját reflexiókra késztesse nemcsak laptúlélési gyakorlatokról és lapmegszűnésekről, folyóiratok közpénzes vagy magánforrásból történő támogatásának sok vitát kiváltó kérdéseiről, csökkenő példányszámokról, azaz a radikálisan megfogyatkozó magyar folyóiratvilágról, hanem valami egészen másról, ami messze túlmutat az eddig elmondottakon:

„A csíkszeredai Székelyföld 1600 példányos, és azzal büszkélkedhet, hogy 1100 előfizetője van, ráadásul honoráriumot is fizet. A lapból több mint 200 Magyarországon fogy el.

A kolozsvári Korunk, amelyet 1926-ban alapítottak, túlélte a történelmi viharokat, és bár 1200 példányos, már csak rendkívüli esetekben, kiemelten fontos tanulmányok közlésekor tud fizetni. Mindez részint a Nemzeti Kulturális Alap, a Bethlen Gábor Alap és az RMDSZ Communitas alapítványa támogatásából tudják e lapok megtenni.

Az Orbán-kormány éppen ezért a civil szerveződések elleni itthoni hadjárata kapcsán elgondolkodhatna arról, milyen hatással járna, ha mondjuk a Korunk Baráti Társaságot a bukaresti kormány idegen állam ügynökének titulálná. Már csak azért is, mert Kovács Kiss Gyöngy főszerkesztőtől, aki a negyedéves Erdélyi Múzeum vezetője is, megtudtuk – körülbelül 750 példány Magyarországon fogy el, ami még egy itthoni folyóiratnak is dicsőségére válna.”

Cikkünk zárásaképpen tartozunk egy magyarázattal. Juhász Gábor cikkében a megszűnt lapok között nem szerepelt a Tekintet, viszont mi cikkünk illusztrációjaként közreadtuk a 2007-ben elhunyt Ördögh Szilveszter által alapított folyóirat egyik címlapját. Nincs szó itt tévedésről, s tegyük hozzá rögtön, hogy Juhász Gábor se mulasztott. Csupán annyi történt, hogy a cikk megjelenését követően derült ki az újabb vérveszteség: a Tekintetnél is le kell húzni a rolót, a jövő héten megjelenő szám lesz az utolsó az 1988-ban indított és eddig kéthavonta megjelenő folyóiratból.

Vajon melyik lesz a következő áldozat? Mert, hogy lesz, az több mint bizonyos… 

HIRDETÉS







EZT OLVASTA MÁR?

X


popup