• 2017. december 18., hétfő
    Auguszta
  • Kolozsvár
    • -6°
      Csíkszereda
    • Székelyudvarhely
    • -6°
      Gyergyószentmiklós
    • Székelykeresztúr
    • -2°
      Kovászna
    • -4°
      Kézdivásárhely
    • -6°
      Barót
    • -5°
      Sepsiszentgyörgy
    • Arad
    • Gyulafehérvár
    • Nagyvárad
    • -7°
      Beszterce
    • -1°
      Déva
    • Nagybánya
    • Marosvásárhely
    • Zilah
    • Szatmár
    • Nagyszeben
    • Temesvár
    • -5°
      Brassó
    • Bukarest
  • 1 EUR = 4.6260 LEI
    • 1 USD = 3.9243 LEI
    • 1 GBP = 5.2342 LEI
    • 100 HUF = 1.4739 LEI

Egy hét magyarságpolitikai írásaiból (december 7-13.)


-A A+



Markó Béla: „Kimondottan örülök, hogy a Fidesz felismerte, nem érdemes energiát és pénzt fektetni RMDSZ-en kívüli formációkba.”

Megszólalt a héten a Heti Válaszban Markó Béla és a Miért nem jó a nemzetállam címmel megjelentetett nagyinterjújában elmondta véleményét arról, hogy „az egészséges nacionalizmusnak, egy nemzethez való tartozásnak nem kellene feltétlen bajforrásnak lennie, sokkal inkább felhajtó erőnek.” A Csinta Samuval folytatott beszélgetésben szó esett Markó székely identitásáról, arról, hogy az írás miként segítette őt a politikától való békés visszavonulásban. A választások előestéjén készült dialógusból kiderült: a volt RMDSZ elnök számára pillanatnyilag se volt kétséges a szövetség parlamentbe történő bejutása. Hangsúlyosan kitért ebben egy négyoldalas kérdezz-felelekben Markó, hogy „miért káros, ha Magyarország nemzetállamként tekint magára”, de előtte saját portán is söpört, rámutatva napjaink legégetőbb gondjára, nevezetesen arra, hogy miként próbálja a mai román politika azt is visszavenni, amit az RMDSZ kormányzati részvételével korábban sikerült kiharcolni és ebben sajnos eszköz lett az igazságszolgáltatás. Természetesen értékelte azt a fejleményt, hogy immár budapesti kormánypolitikusok is segítették az összefogást zászlóra tűző érdekvédelmi szövetség választási mozgósítását.

„Ki tudja igazán, aki nem erdélyi magyar politikus, hogy milyen az, amikor összekeveredik két állapot: ami megaláz, és ami felemel. Megalázó részenként, foszlányonként, forgácsonként - néha szálkánként! - visszakapni anyagi és szellemi javainkat. De felemelő mégis ugyanaz a pillanat, mert tudod, hogy ez most csak a kezdet, és egyáltalán nem a vég. Alázat és büszkeség. Szégyen és gőg. Kevés és sok. Semmi és minden. Pokol és menny.

Aki költő, vagy a poklot látja, vagy a mennyet. Nem fogja a kettőt összekeverni. De aki politikus? Az mit válasszon? A poklot vagy a mennyet? És ha a kettőt csak együtt lehetséges? Akkor mit tegyen?”

Több mint tizenhárom esztendeje, 2003 nyarán írta a fenti sorokat a Heti Válaszban Markó Béla Csoóri Sándornak egy hozzá intézett nyílt levelére válaszolva. Akkor, az a Csoóri Sándor, akit sajnos már közvetlenül a magyarországi rendszerváltás után alaposan cserbenhagyott a politikai érzéke és ezért – mint megjegyezte róla szeptemberi nekrológjában az egykori ellenzéki harcostársa – „napok, hetek alatt, egy egyszer s mindenkorra, jóvátehetetlenül szörnyű eséssel zuhan ki a magyar közélet árbóckosarából, és soha többé nem jut olyan helyzetbe, hogy a szava iránymutató lehessen a nemzet közös haladásához”, Ady és Goga kapcsán elmélkedve, az erdélyi politikust és a költőt is egyaránt számonkérő episztolájában ismételten bebizonyította, hogy nem feltétlenül a politikai éleslátása miatt tisztelheti őt majd az utókor. Csoóri ugyanis a Csucsa hanyatlása címmel közölt eszmefuttatásában a következő kérdést intézte Markó Bélához: Mondd, a Romániai Magyarok Demokratikus Szövetsége mikor lép ki a szűkösnek bizonyult parlamenti politizálás keretei közül, és mikor szánja el magát olyan, vagy csak valamennyire is hasonló ellenállásra, életrevalóbb kulturális és gazdasági szerveződésre, mint amilyenre az erdélyi románok a tizenkilencedik század harmadik negyedétől kezdve elszánták magukat?”

A megszólított Markó Béla akkortájt nem könnyen szánta el magát a válaszadásra. Sokáig vívódott a kesztyűfelvétellel, hisz számára is, mint a legtöbbünknek, Csoóri Sándor 1990 előtti egész élete és életműve fogódzó és zsinórmérce volt. Kellő tisztelettel a nagyformátumú költőtárs iránt, de nem elfogadva az elfogadhatatlan ajánlást, határozott hangon visszautasította az elképesztően felelőtlen tanácsot. Akkori érveléséből, hogy miért is nem ért egyet a meggondolatlan budapesti kinyilatkoztatóval talán nem fölösleges hosszabban idézni:

„Nem tehetek róla, a gyermekeimre is gondolok ilyenkor, Petőfi-korú nagyfiamra is, én éltetni akarom őket, nem belehajszolni valami szörnyűségbe. Ne küldjetek ide nekünk baszkokkal és írekkel példálózó bayerzsoltokat, kedves Sándor, inkább ti gyertek minél gyakrabban! Nem hihetem ugyanis, hogy bármiféle ideológiai meggyőződés téged vagy engem egy táborba sodorhatna az ilyen emberekkel. Számomra még mindig nincsen itt Erdélyben baloldal vagy jobboldal, számomra ma is, politikusként is fontosabb egy másfajta tábor: az értelmes, tehetséges emberek tábora, akik talán képesek lesznek végre jó irányba fordítani a magyar nemzet sorsát most, a huszonegyedik század elején. Ehhez viszont fel kell ismerni valamit: a huszadik század magyar politikája nem tudott megbirkózni a feladatával. Nagy volt a feladat is, ez igaz, és nagy ma is, de talán mégsem emberfeletti. Még akkor sem, ha nem csupán rajtunk múlik, hogy milyen lesz a jövő. A kérdés ugyanis az, hogy mi vajon mindig úgy cselekedtünk-e, úgy cselekszünk-e, ahogy az a leghasznosabb.

Te is ezt kérded tőlem, kedves Sándor, és sejteni engeded, hogy nem jó úton járunk, bár a XIX. századi erdélyi román példánál többet te sem tudsz felhozni.

Érdekes az a példa!

Lépésről lépésre, szívósan, hektárról hektárra, iskoláról iskolára, bankról bankra, mindig ugyanabba az irányba, ma egy métert, holnap egy centimétert, holnapután egy kilométert, amennyit lehet!”

Az egykori, a Heti Válasz hasábjain napvilágot látott emlékezetes és Magyarországon nagy visszhangot kiváltó Csoóri-Markó levélváltás óhatatlanul idéződött fel bennünk, most, amikor e hetilap legfrissebb, december 8.-i számában felfedeztük a Miért nem jó a nemzetállam? címet viselő nagyinterjút, Csinta Samu beszélgetését Markó Bélával. Jól tudjuk, a terjedelmi korlátok nem teszik lehetővé, hogy a dialógus mind a tizenhárom kérdését és azokra adott válaszokat maradéktalanul ismertethessük, de az elkövetkezendőkben kísérletet teszünk arra, hogy e párbeszéd legfontosabbnak ítélt részletét megismerhesse a maszol olvasótábora. S ha a nagyérdemű ide majd ide kattintva el- vagy újraolvassa az egykori két nyílt levelet, maga is rádöbbenhet: bár a Csoóri által egykor indítványozottaknak voltak és még ma is vannak hívei, mi több, megbizonyosodhattunk épp négy nappal ezelőtt, a vasárnapi parlamenti megmérettetés idején arról, hogy nem szűkölködünk a „szívósan lépésről lépésre” felfogás megátalkodott tagadóiban se, egyértelmű, hogy a „jó úton járás” csak egyféleképpen képzelhető el: az pedig a parlamenti politizálás útja volt, mely mellett Markó mindig hitet tett és csak ez lehet az egyetlen követhető a jövőben is.

A december 11-i választások előestéjén készült interjú elején az egyre több verset és publicisztikát közlő Markó Béla, akinek „az írás abban is segített, hogy kisebb zökkenőkkel, de békésen sikerüljön visszavonulni a politikától”, arra a kérdésre, hogy vajon az egyre bölcsebb ember fokozódó szókimondásának tudható be az, hogy lírájában egyre inkább megjelenik egyfajta egészséges  nacionalizmus, a fiatalkori szocializálódás és Háromszék, a szűkebb pátria közbeszédének eddig talán benne elfojtott hatása, így felel:

„Több felismerés is munkálkodik ezekben a versekben. Például az, hogy nem érdemes különbséget tenni irodalom és közélet között. Annak a felszabadultságát jelentik, hogy el kell mondanom a családom történetét, a helyet ahol születtem és felnőttem. Politikusként retorikánkban is együtt kellett tartanunk az erdélyi magyarságot. Székelyföld mindig is sajátos identitású, radikálisabb gondolkodásmódú régió volt, az ottaniakat együtt kellett tartani és kezelni a szórványban élőkkel. Ennek érdekében a székelységre jellemző radikalizmust bizonyos mértékig vissza kellett szorítani, miközben a szórványt igyekeztünk magunk után húzni. Én csak akkor nem vagyok nagyon székely, ha látom, hogy mások tartalom nélkül nagyon székelyek, illetve amikor a székely identitás szembekerül az erdélyi magyar identitással.”

Az interjúkészítő által felvetett egészséges nacionalizmus kérdése a beszélgetés során később hangsúlyosabban is felmerül. Nem véletlenül került a négyoldalas interjú élére a Miért nem jó a nemzetállam? cím. Hogy Markó Béla számára éppúgy nem elfogadhatóak a régiónkban megtapasztalható nemzetállami tendenciák, mint volt egykor a Csoóri által javasolt botor indítvány, az kiderül a következő érvéléséből:

„Régen volt ennyi válaszra váró kérdés Európában, mert miközben Kelet-Közép-Európában egyre többen kívánkoznak nemzetállamot építeni, a nemzetek, etnikai közösségek határai ma sem különíthetők el. A megoldás továbbra is olyan közös Európa megteremtése lehet, amelyben eltűnnek a határok és akadályok a nemzetek, közösségek, régiók közötti kommunikációban. Az unió ugyanakkor nagyot hibázott abban, hogy általános sémákat hozott létre, melyek konkrét helyzetekben csődöt mondanak. Az egészséges nacionalizmusnak, egy nemzethez való tartozásnak nem kellene feltétlen bajforrásnak lennie, sokkal inkább felhajtó erőnek. Mi negyedszázada kinyilvánítottan küzdünk a nemzeti érzés megvallásáért, identitásunk felmutatásáért, ami alapján mások akár nacionalistáknak is mondhatnának. Ám amíg nemzeti identitásunkban sértenek bennünket, azzal foglalkozunk, ami fáj nekünk.”

Maholnap nyolc évtizede annak, hogy az Erdélyi Szépmíves Céh kiadásában megjelent, 1937-es Erdélyi Művészek című remekművében a Pásztortűz hajdanvolt és mára elfeledett főszerkesztője, Vásárhelyi Z. Emil arról értekezett, hogy a Trianon utáni Transzilvániában konjunkturális okok miatt „a vérbeli művészek és a silány kontárok egy szintre kerültek.” Ma, amikor a politika világában is egyre inkább érvényesekké lesznek az akkori erdélyi magyar képzőművészet világát ostorozó váteszi szavak, a kontár politikus pedig térségünkben nemegyszer már-már elfogadottabbá, sőt rokonszenvesebbé lesz egyesek számára az értékelvűeknél, érdemes eltűnődni azon, hogy mit is mond Markó Béla Csinta Samunak arra a kérdésére, miszerint „a nemzetállam fogalmának a kezelése mást jelent Magyarországon és mást jelent Romániában, a kettő között pedig hogyan lehet egyensúlyozni?”

Íme, a meg nem kerülhető reflexiókat kikövetelő markói válasz: „Az alapvető gond az, hogy míg a magyarországi retorikában pozitív felhangokkal beszélnek a nemzetállamról, az RMDSZ erről más előjellel beszél, éppen azért nem szavazta meg a román alkotmányt, mert nem került ki a szövegből, hogy Románia nemzetállam. Hiszen ez sohasem volt igaz, itt voltunk mi a magunk nyelvével, kultúrájával, jogaival, melyeket egy bizonyos idő után bizonyos mértékig használhattunk is. arra sincs szükség, hogy Magyarország nemzetállamként fogalmazza meg magát, még ha ott a kisebbségek jóval kisebb arányban vannak is jelen. Az anyaország (ez a terminus tehnicus eleddig nem volt jellemzője a Markó szövegeknek! – n. n.) számára ennek egyszerűen nincs gyakorlati tétje, a környező, nemzetállami húrokat pengető országokban élő magyarságnak viszont egyenesen rossz, ha országukban a nemzetállamiságot propagálják. Az unió egységesítő, szabványosító szándékaival szemben kifogásainkat, a nemzeti sajátosságok kiemelését, a felszívódás elleni tiltakozásunkat másképp kellene elmondani és érvényesíteni. Mert, ha mindenki nemzetállam, akkor velünk, romániai magyarokkal mi van? Illetve, mi lesz? A mi érdekünk olyan sokszínű mozaik-Európa léte, amelyben az államok ereje csökken, a tényleges, közvetlenül ható erő pedig az önkormányzatokban, a régiókban tetten érhető.”

Azon a december 8.-i csütörtökön, amikor a Heti Válaszban napvilágot látott az RMDSZ volt elnökének a nagyinterjúja, Markó Béla a Hvg.hu felületén A vesztes-vesztes játszma címmel publicisztikát közölt, melyben a december elsejei román nemzeti ünnep körüli friss magyar-román diplomáciai adok-kapokja apropóján 26 esztendő hideget-meleget egyaránt hozó, ehhez a vitatott emléknaphoz kötődő erdélyi magyar tapasztalatokat sommázta. Ebben az írásában arról is szólt egyebek mellett, hogy „amikor 1990-ben a román parlament eldöntötte, hogy a Ceaușescu utáni Románia nemzeti ünnepe december elseje lesz, az utolsó pillanatig próbáltuk meggyőzni a román politikusokat, hogy válasszanak egy másik napot. Leginkább 1989. december 21. mellett kardoskodtunk, hiszen azon a napon bukott meg a diktatúra, és a népfelkelés egy elsöprő többség akaratát fejezte ki, beleértve az erdélyi magyarokat is. Ma is meg vagyok győződve, hogy egy ilyen nemzeti ünnep alkalmas lett volna a társadalmi szolidaritás megerősítésére.” Az ide kattintva olvasható politikai esszéjében annak is hangot adott, hogy a köldöknézés helyett nem lenne fölösleges másokra is figyelni és értékelni azt a gesztuspolitikát, amit egy mostani Bem-rakparti, tetszetősnek tűnő, de következményeit illetően végig nem gondolt külügyminiszteri utasítás lenullázhat.

Hadd idézzünk ebből a szövegéből egy terjedelmesebb részletet, mely szerintünk idekívánkozik:

„1996-tól kezdett érvényesülni egy olyan új társadalmi-politikai konszenzus, amelybe az is beletartozott, hogy a román államfők és miniszterelnökök minden évben üzenetet intéztek a március 15-én ünneplő magyarokhoz, a különböző megyékben egyes román politikusok részt vettek az ünnepségeken, beszédet mondtak, koszorúztak a piros-fehér-zöld zászlóerdőben. Felemlegettem már néhányszor: magam is meghökkentem, amikor 1997-ben Victor Ciorbea miniszterelnök azzal fejezte be üzenetét, hogy „boldog ünnepet” kívánt magyar honfitársainak. Holott egyáltalán nem biztos, hogy a Mócvidékről származó politikus nem ugyanazt gondolta Kossuth Lajosról, mint egykor Avram Iancu.

Mi pedig? Nekünk ott volt év végi feladványként december elseje. Magyar polgármesterek, helyi intézményvezetők, RMDSZ-politikusok, érzelmeiket félretéve, részt vettek december elsején egyik-másik hivatalos rendezvényen, beszédet nem nagyon mondtak, de néha letettek ők is egy koszorút. Román részről is, magyar részről is kompromisszum. Szinte hallom: nem ugyanaz! Így van, és még sincs így. Évről évre be kellett mérnie mindenkinek, mit mondunk, hova megyünk el, hova nem. Árgus szemekkel figyelte mindkét fél a másikat, árgus szemekkel figyelt saját közösségünk is, és ha valaki túlünnepelte magát, jött is rögtön a kritika. Így teltek az évek, felszólaltam én is többször a román parlamentben december elseje alkalmából, elmondtam, hogy tiszteletben tartjuk az ünnepet, de számunkra mást jelent ez az évforduló, ne várja tőlünk senki, hogy elfelejtsük a soha be nem tartott gyulafehérvári ígéreteket. Volt ezért morgás, hisztériás közbekiabálás is, de évről évre csökkent az ünnepek miatti feszültség, így lehetett eljutni oda, hogy 2004-ben nagy nehezen visszaállíthattuk az aradi Szabadság-szobrot is, mintegy elismeréseként annak, hogy Erdély nyilvános terein a magyar történelmi múltnak - a magyar nemzeti érzésnek! – helye van, akkor is, ha ez sok románnak nem tetszik.”

Nem tudjuk elhallgatni egy minapi félelmünket, melyre december 11.-e, a legnagyobb örömünkre rácáfolt. Az ominózus, a választási kampány véghajrájában bekövetkezett meghökkentő pannóniai lépésnek szerencsére nem volt olyan hatása, mint Für Lajos egykori honvédelmi miniszter félreérthető és szándékosan félre is értelmezett beszédének, amit 1992. február 14-én, egy MDF pártrendezvényen, Miskolcon, közvetlenül öt nappal a romániai helyhatósági választások első fordulója után mondott a „körkörös védelemről”, és amelyik megágyazott Gheorghe Funar 12 éves kolozsvári uralmának. Viszont a „mérkőzés” most és itt nem biztos, hogy véget is ért. Ne legyen igazunk, de van bennünk némi aggodalom: tartunk tőle, hogy ilyen előzmények után 2017. március 15-e megünneplése már esetleg másképpen zajlana Erdély-szerte, mint történt ez az elmúlt két évtizedben és elmaradhat a magyar honfitársaknak küldött román kormányfői „boldog ünnepet”-kívánság, ami immár hagyománnyá nemesedett.

Számunkra azért is nehezen értelmezhetőnek tűnik, hogy miért jelenthetett gondot épp 2016-ban az, ami se 2015-ben, se 2014-ben, se a megelőző huszonnégy esztendőben nem volt az. Már csak azért is tűnik kontraproduktívnak ez a kellően végig nem gondolt kezdeményezés, mert épp a jelenlegi, immár hatodik esztendeje kormányzó Fidesz-KDNP kabinet bizonyította a mostani választási kampányban, de már előtte is, hogy képes pragmatikusan politizálni, s ha a nemzetpolitika érdeke úgy kívánja, kész korábbi álláspontját felülbírálni. Ennek meggyőző friss bizonyítékát is megtapasztalhattuk minap. Konkrétan – és erre Markót faggatva Csinta Samu egyik kérdésében ki is tért–, hogy az a Kövér László, aki korábban nem éppen az RMDSZ jó választási szereplése érdekében munkálkodott, a 2016-os erdélyi magyar választási kampányban személyes szerepvállalásával tett meg mindent az RMDSZ-MPP összefogás listájának a sikeréért.

Minderről Markó Béla interjújában így vélekedik:

„E tekintetben is válaszút előtt állunk. Magyarországnak fel kellene ismernie, hogy a szomszédságpolitikára sokkal nagyobb súlyt kell fektetnie. Ebben kivételnek látszik a visegrádi együttműködés, de az többnyire konkrét témákra, elsősorban gazdasági szempontokra szorítkozik. Ebbe kellene pluszokat bevinni, kétoldali tárgyalásokat szorgalmazni, benne kiemelt hangsúllyal tárgyalni a magyar kérdést. Mert ez a vonulat szinte teljes mértékben eltűnt ezekből a tárgyalásokból, de közben gazdaságpolitikára sem konvertálódott a szomszédságpolitika. Elakadt a közös kormányülések gyakorlata, melyek nemcsak protokolláris alkalmak voltak, hanem fontos energiákat is mozgósítottak. A magyarországi politikusok kampányjelenléte pedig egészen más, ha az RMDSZ vezetése hívja őket, úgy ítélve, hogy mozgósító hatással lehetnek bizonyos rétegekre. Az nem volt rendben, amikor ellenünk jöttek kampányolni. Az RMDSZ-nek minél rendszeresebb és közvetlenebb kapcsolatok megteremtésére és ápolására kell törekednie a magyar kormánnyal, de az ellenzékkel is kapcsolatban kell maradnia. Mindig is erre törekedtem, nem is voltam népszerű ezzel a nézetemmel. Annak azonban kimondottan örülök, hogy a Fidesz mostanára felismerte: nem érdemes energiát és pénzt fektetni RMDSZ-en kívüli formációkba.”

Az interjúkészítő számára óhatatlanul adódott a kérdés: vajon ez a váltás, magyarságpolitikai jellegű megvilágosodásnak tudható be, vagy pusztán pragmatikus szempontok állhatnak a megváltozott viszonyulás hátterében? Markó Bélánk erről a Fidesz GPS átállításról szintén határozott véleménye van:

„Nevezzük egyszerűen felismerésnek – a falról való két-három lepattanás után. Semmilyen kapcsolatnak nem szabad azonban csonkítania az önállóságunkat, minden eddigi konfliktusunk ebből fakadt. Mi ismerjük az itteni helyzetet, a döntéseket nekünk kell meghoznunk – miközben szükségünk van minden támogatásra, tanácsra. Nekünk is van véleményünk, s ezt nem is akarjuk elhallgatni.”

A kabátot nemcsak Budapesten gombolták újra 2016-ban. Az ottani 180 °-os fordulatnál is nagyobb jelentősége volt annak a honi felismerésnek, hogy ezúttal – Csinta fogalmazása szerint – az RMDSZ „a Magyar Polgári Párt képviselőit is “felengedte“ a parlamenti jelöltlistára.”

Most, amikor már immár ismerjük a 6,2 százalékos eredményt, Markó Bélának a választások előtti helyzetértékelése arról tanúskodik, hogy ezúttal sem tévedett, hisz jól ismeri az erdélyi magyar társadalmat. Az interjú egy másik helyén már hangot adott annak a véleményének, hogy nem osztja azoknak a károgóknak a véleményét, akik szerint az RMDSZ nem kerül majd be a bukaresti parlamentbe. Mint elmondja: „szerintem nem lesznek bejutási problémáink, még ha a bejutási arányunk nem is lesz kiemelkedően magas. Számomra az volna az igazi siker, ha az RMDSZ visszakerülne a hat százalék közelébe.”

A rá mindig jellemző óvatos optimizmust visszaigazolta december 11. Lássuk ezután, hogyan is értékelte az RMDSZ-MPP kiegyezés jelentőségét Csinta említett rákérdezésére:

„Mi néhányszor felismertük már az összefogás szükségességét, legutóbb például a 2009-es európai parlamenti választások alkalmával. Őszintén szólva nem övezte nagy lelkesedés az RMDSZ-en belül, de a választások eredménye a döntés helyességét igazolta: nyolc százalék fölé kúszott a támogatásunk. Az összefogás azonban a továbbiakban nem működött, Tőkés László azonnal szabadulni kívánt az összefogás minden nyűgétől, ott ütött-vágott bennünket, ahol ért. Hogy a jelenlegi döntésnek milyen mértékű szavazatnövelő hatása lesz, nem tudom, és nincsenek különösebb illúzióim sem. Megtörténhet azonban, hogy veszítettünk volna, ha nem visszük végig a megállapodást.”

A friss Heti Válasz nagyinterjújában még szó esik arról, hogy miként próbálja a mai román politika azt is visszavenni, amit az RMDSZ kormányzati részvétele révén korábban sikerült kiharcolni, meg arról, hogy az erdélyi magyar közösség számára mit jelent, ha a politika eszközévé válik az igazságszolgáltatás. Persze terítékre került az interjúban az is, ma milyenek a potenciális román politikai partnerek az RMDSZ számára központi meg helyi szinten és hangsúlyosan még az is: mit jelent a mostani nemzedékváltás a szövetségen belül, amit a képviselői és szenátori listák tükröztek.

Mint már jeleztük, a teljes beszélgetés részletes ismertetését terjedelmi okokból nem tudjuk megtenni. Viszont zárásképpen még egyet el nem mulaszthatunk: bemutatni, hogy miként éli meg Markó Béla új státusát, azt, hogy bő negyedszázad után immár december 11-én nem közvetlenül érintettje egy országos megmérettetésnek és ebben az előzménytelen helyzetben, – ahogyan Csinta Samu fogalmazott – vajon „észlel magán elvonási tüneteket?”

Íme, Markó Béla válasza:

„Az RMDSZ elnökeként eltöltött 18 évben sem a saját mandátumom volt a tét, hanem a szövetség szereplése. Nagy elégtételem, hogy az 1996-os választások óta – akkortól voltam elnökként a kampány felelőse – mindig 6-7 százalék közötti volt a támogatottságunk. Ehhez képest most valóban nincs személyes tét, ettől függetlenül nem tudok kívülállóként viselkedni. Továbbra is magyar létkérdésnek tekintem a parlamenti jelenlétet, illetve annak arányait. Ahhoz sem könnyű hozzászokni, hogy kívül maradok a bukaresti parlamenti életen, a politikusi létformán, amely az évek során számos elégtételt hozott. nem csodálkozom azokon, akik foggal-körömmel ragaszkodnak mindehhez, kell azonban annyi bölcsességnek lennie az emberben, hogy érezze, mikor kell abbahagyni.”

HIRDETÉS







EZT OLVASTA MÁR?

X


popup