• 2017. december 14., csütörtök
    Szilárda
  • Kolozsvár
    • Csíkszereda
    • Székelyudvarhely
    • Gyergyószentmiklós
    • Székelykeresztúr
    • Kovászna
    • Kézdivásárhely
    • Barót
    • Sepsiszentgyörgy
    • Arad
    • Gyulafehérvár
    • Nagyvárad
    • Beszterce
    • Déva
    • Nagybánya
    • Marosvásárhely
    • Zilah
    • Szatmár
    • Nagyszeben
    • Temesvár
    • Brassó
    • 10°
      Bukarest
  • 1 EUR = 4.6332 LEI
    • 1 USD = 3.9185 LEI
    • 1 GBP = 5.2671 LEI
    • 100 HUF = 1.4746 LEI

Egy hét magyarságpolitikai írásaiból (október 5-11.)


-A A+



Miért fókuszál a magyar történelemfelfogás a nemzeti tragédiákra és miért kezeli mostohán a sikeres talpraállásokat?

Megszólalt a héten a pozsonyi Új Szóban Czajlik Katalin és a Nemzeti tragédiák – miért szeretjük őket címmel közreadott cikkében két történész és egy pszichiáter segítségével megpróbálta megfejteni: mi lehet a magyarázata annak, hogy mi, magyarok „valamilyen oknál fogva szeretjük a nagy nemzeti tragédiáinkat, s ragaszkodunk hozzájuk.” Történik ez annak ellenére – állapítja meg a napilap főszerkesztő-helyettese –, hogy „az elmúlt bő évezred történetében akadna nem egy „sikersztori” is, ám ezek távolról sem annyira ismertek, mint a nagy nemzeti kataklizmák.” A Stefano Bottonival, Hahner Péterrel és Hunčik Péterrel folytatott beszélgetés során nemcsak azt próbálja kideríteni, hogy miért van ez így, hanem azt is: ez a hozzáállás „mit tesz a nemzet lelkével?”

„Pár évvel ezelőtt egy magyar turista meglát egy kalapot a londoni Oxford street egyik kirakatában. Mindig ilyen kalapra vágyott, bemegy az üzletbe megkérdezni az árát. Kiderül, annyi pénz nincs nála. Milyen pénze van, érdeklődik az eladó. Elfogadunk bármilyen külföldi fizetőeszközt. Forint. Holland forint? Kitűnő pénzeszköz. Nem probléma, itt a sarkon egy bank, beválthatja. Nem holland, magyar forint. Olyat még nem láttam, megmutatná? A magyar ember előveszi a tárcáját. Szép pénz. Ki ez az úr itt ezen a pénzen? Petőfi Sándor költő. Az 1848-1849-es nemzeti forradalom hőse. Ez győztes forradalom, ugye? Nem. A forradalmat leverték. És mi lett a költővel? Lelőtték egy csatában. Ismeretlen helyen van eltemetve. Ó, sajnálom. És ki ez a másik úr ezen a barna pénzen? Dózsa György, a legnagyobb parasztforradalmár. Ez ugyanaz a forradalom? Nem, egy másik, több száz évvel előtte. És vele mi történt? Elfogták. Tüzes vastrónon elevenen megsütötték, az alvezéreinek kellett enniük a húsából. És a forradalom? Leverték. Szörnyű. És ez a harmadik úr itt ezen a kék pénzen? Ady Endre, a forradalom költője. Ez melyik forradalom? Az első vagy a második? Nem, ez egy harmadik, az őszirózsás forradalom, már ebben a században. És ezzel a forradalommal mi lett? Elbukott. Értem. Ez a szakállas úr a piros pénzen? Kossuth Lajos, az 1848-as forradalom vezére. Ez most melyik forradalom? Amelyiket először említettem. Ja, igen, az is elbukott. És mi lett a szakállas úrral? Elmenekült az országból, emigrációban halt meg. És ez az úr itt? Rákóczi Ferenc fejedelem. Na, végre, egy fejedelem. Vele mi történt?  Egy forradalmat vezetett, amelyik elbukott. Melyiket a három közül? Ez a negyedik. És a fejedelemmel mi történt?  Ő is elmenekült. Emigrációban halt meg. Az eladó kiveszi a kirakatból a kalapot és nyújtja a magyar embernek: Uram vigye a kalapot.”

Majdnem két évtizede, 1997. május 30-án Szabó István Oscar-díjas filmrendezőnk ezzel az anekdotával kezdte az Ország Házában a Sajátosságaink becsülete címmel megtartott előadását a Magyarország képe a nagyvilágban tartott konferencián. Itt Tabajdi Csaba kezdeményezésére és az akkori kormány meghívására immár másodszorra ültek össze külföldön élő jeles magyarok a magyarországi társadalmat képviselő mindenoldali politikusokkal és szakemberekkel, hogy megvitassák az ezredfordulót követő évek új kihívásait és a jövő feladatait. Szabó István egyike volt az akkori közel másfélszáz felszólalónak, akik két napon keresztül igazolni kívánták és tudták is, hogy köztiszteletnek örvendő bel- és külhoni magyar tudósok, művészek, valamint politikusok és szakemberek gondolataikkal és tetteikkel tevőlegesen akarnak hozzájárulni az ország és a nemzet anyagi és szellemi gyarapodásához.

Nem feledve, hogy ezt a tanácskozást és a rákövetkező évben megtartott harmadik magyar világfórumot sajnos már nem követte több, mert a ’98-ban megváltozott hatalom nem kívánta hagyománnyá nemesíteni ezt az össznemzeti együttgondolkodást, és rögtön azt is hozzátéve, hogy e fórumok arra is szolgáltak bizonyságul, hogy voltak, nem is oly régen még,  „boldog békeidők” a magyar nemzetpolitikában, amikor kül- és belhoni baloldaliak és jobboldaliak, konzervatívok és  szocialisták, liberálisok és keresztény-demokraták szót akartak és tudtak is érteni a közös gondok és tennivalók mentén – térjünk vissza az egykori Szabó István-i példabeszédhez, ami nem véletlenül idéződött fel bennünk, az Új Szóban minap megjelent Nemzeti tragédiák – miért szeretjük őket? címet viselő cikk megismerését követően.

A tekintélyes rendező akkor, a nemzeti sajátosságaink becsületéről értekezve az üzenethordozó tanmeséjéhez rögtön hozzátette: „ez az anekdota jó pár esztendős. Ma már nem kap egyetlen magyar egyetlen kalapot sem ajándékba, akármilyen múltra is hivatkozik. A múlt szép és tiszteletreméltó, de az, aki azt hiszi, jár érte valami, csalódni kénytelen.”

Közülünk pedig sokan, talán megkockáztathatjuk, hogy a többség, most is úgy gondolja, hogy az elbukott szabadságharcokban bővelkedő tiszteletreméltó múltunk miatt valóban „járna valami” nekünk. Márpedig ha mindig erre hivatkozunk, folyamatosan csalódni fogunk. Ezt a tévképzetet csak erősíti, hogy az áldozati szerepkör tűnt korábban és ma is a számunkra inkább vonzóbbnak. Hogy miért alakult így generációk óta, és miét van ma is így, azért botorság lenne kárhoztatni az ilyetén gondolkozókat. Mert a fejekben csak az lehetett és az van ma is, amire a nemzeti tragédia-központú históriánk tanított és tanít.

Mindez Czajlik Katalin olvasatában, amit cikkének felvezetője tartalmaz, ekképp jelenik meg:

A magyar történelem, pontosabban a magyar történetírás tele van nagy nemzeti tragédiákkal. A fontos történelmi dátumok többsége katasztrófákhoz kötődik, s a közfelfogásban is ezek alkotják történelmünk sarokköveit.

Pedig az elmúlt bő évezred történetében akadna nem egy „sikersztori” is, ám ezek távolról sem annyira ismertek, mint a nagy nemzeti kataklizmák. Ezért felmerül a gon­dolat: valamilyen oknál fogva szeretjük a nagy nemzeti tragédiáinkat, s ragaszkodunk hozzájuk. Miért van ez, s mit tesz a nemzet lelkével? Két történész és egy pszichiáter válaszol.

Október 6., az aradi vértanúk napja, minden magyar számára ismert dátum. Már az alapiskolában megtanulják a gyerekek, ahogyan azt is, hogy valami nagyon szörnyűséges esemény fűződik hozzá. Azt már ritkábban magyarázza el a történelemtanár, hogy mi vezetett el odáig, s mi következett a levert szabadságharc után. De messze nem ez az egyetlen nagy sorscsapás történelmünkben. Itt van még a muhi csata, a mohácsi vész, a világosi fegyverletétel, na és persze Trianon, hogy csak a legismertebbeket említsük. Nemzeti himnuszunk is ezt a sztereotípiát erősíti, amikor arról énekel, hogy megbűnhődtük már a múltat s jövendőt. Mintha történelemfelfogásunkban az egyik katasztrófától a másikig terjednének az események, s az esetlegesen közbeeső prosperáló időszakok csak kivételt képeznének a szabály alól.”

Az elsőként megszólaltatott historikus, Stefano Bottoni, az MTA Történettudományi Intézetének főmunkatársa, olvasóink régi jó ismerőse, hiszen e rovatban korábban már ismertettük azt a nagyinterjúját, amelyben Tompa Andreának számolt be Románia és a romániai magyarság közelmúltjával foglalkozó kutatásairól és azok eredményeiről, köztük az állambiztonsági levéltári források feltárásáról, a megfigyeltekről és megfigyelőkről, meg arról, hogy miért tart előrébb Románia a közelmúlt feldolgozásában, mint Magyarország.

Bottoni szerint az, hogy mi magyarok a nagy nemzeti tragédiáinkat tekintjük történelmünk sarokköveinek és jobban ragaszkodunk ezekhez a baljós mozzanatokhoz, mint a „sikersztorikhoz” egy olyan „húsbavágó felvetés”, ami távolról sem hungarikum. Másutt is találkozni vele, az angolszász világban a szakirodalom közhelyszintű igazságnak (anectotal evidence) nevezi, ami egy olyan nézetet, meggyőződést jelent, amit bár tudományosan nem lehet bizonyítani, mégis tömegek osztanak:

„Nagyon csábító egy 100-150 éves történelemívet úgy magyarázni, mint tragédiák sorozatát, mely létrehoz egy traumatizált identitást, ami reprodukálódik, s ennek következtében csak várjuk és várjuk az újabb csapást. Nem zárható ki, hogy ebben vannak bizonyos igazságelemek. Itt azonban utalnék kiváló eszmetörténészünk, Trencsényi Balázs gondolatára, mely szerint ez az esszencializáció, amikor elképzelünk egy homogén csoportot, amely egy adott módon viselkedik, veszélyes lehet, ugyanis kevesebb kérdést magyarázunk meg vele, mint amennyit felvetünk.”

A nemzeti tragédiák esszenciája, hogy velük szemben azok elszenvedői tehetetlenek, s azért, ami elkerülhetetlen, az emberek nem tehetők felelőssé, sőt még okulniuk sem kell a történtekből, hiszen a sorscsapás tőlük függetlenül következett be. Bottoni szembeszáll ezzel a közkeletű vélekedéssel és így érvel: „A nagy történelmi katasztrófák többségénél azt látjuk, hogy nem voltak elkerülhetetlenek. Az, hogy Magyarországon bekövetkezik az I. világháború végén egy katonai-politikai összeomlás, ami Trianonhoz vezet, nem volt elkerülhetetlen. Ez ugyancsak érvényes Csehszlovákia mindkét felbomlására, vagy a Szovjetunió szétesésére. Mindegyik esetben azt látjuk, hogy elindul egy elsősorban belső ellentmondásokkal, megoldatlan problémákkal terhelt válságfolyamat, s az erre adott válaszok döntik el, egy államalakulat képes-e a krízisnek ellenállni vagy nem.”

Vitathatatlan viszont, hogy a mi históriánk bővelkedett kedvezőtlen fordulatokban, sőt – amint ezt külön is hangsúlyozza a cikkszerző –: „a magyar történelem, legalábbis az elmúlt száz évben, tele volt megrázkódtatásokkal. Igaz, ez a legtöbb európai népről elmondható, hiszen a 20. század a diktatúrák és világégések kora.”

Míg másoknak megadatott nemegyszer a jóvátétel sikerélménye is, Bottoni rámutat arra, hogy ennek a lehetősége Magyarország számára nagyon ritkán adatott meg: „Míg mondjuk a lengyelek II. világháborús vesztesége hatalmas volt – 6 millió halott, romba döntött ország –, de ezért 1945 után kompenzálták az országot olyan területekkel, amelyek korábban Németországhoz tartoztak. Magyarország folyamatosan kiesett ezekből a kárpótlásokból. A történész szerint kijelenthető, hogy az I. világháború után súlyához képest nem Németország, Ausztria vagy Bulgária kapja a legkeményebb csapást, hanem éppen Magyarország. Ugyancsak hiányzik a kárpótlás 1945 után.” 

Persze erre van magyarázat és ez közismert is: miközben Románia vagy Olaszország mindkét világégés során nem azon az oldalon fejezte be a háborút, ahol elkezdte, mert a 24. órában a politikai elitek váltani tudtak, hogy elkerüljék a nemzeti tragédiát, Magyarország mindkét világháborúban végsőkig kitartott a vesztes oldalon, váltani impotens volt. A „miért történt így”-re, íme Bottoni válasza:

„Érdekes kérdés, vajon Magyarország esetében miért hiányoztak azok az önvédekezési mechanizmusok, amelyek arra késztették volna az eliteket, hogy menet közben fordítsák meg a hajót. Mindkét világháború esetében ugyanis már előre lehetett tudni, mi lesz a végkimenetele. 1942-től Kállay Miklós miniszterelnök előtt világossá vált, hogy ez a háború elment, mert a németeknek már nincs esélyük megnyerni. Ennek ellenére valamiféle bénultság, vagy a katonai s politikai elit egy részében meglévő ragaszkodás az adott szóhoz felülírta a pragmatikus szempontokat.”

A folytatásban a történész ítélete lesújtó: Kevés olyan ország van, ahol sorozatba tudnánk állítani 6-7 kulcsmomentumot, amikor különböző időszakokban az éppen aktuális politikai elit képes volt meghozni a legrosszabb döntést. Magyarország ilyen.”

„Függetlenül tehát attól, hogy mi, magyarok mennyire szeretünk vájkálni a múltbeli sérelmeinkben, tény, hogy van miben vájkálni” – kommentál a cikk szerzője és ezzel a kijelentésével magas labdát ad fel Bottoninak. A riposzt könyörtelen: „Aki üldözési mániában szenved, azt néha üldözik is” – szól a reakciója és hozzáteszi, ez a hozzáállás egy közösség számára csak negatív következményekkel járhat: 

„Ha folyamatosan azt látja egy társadalom, hogy 30-40 évente elvész az előző nemzedék által elvégzett munka, kialakul a közösségben valamilyen önvédekezési mechanizmus, ami nemcsak túlélési ösztönöket tartalmaz, hanem cinizmusba csap át. Ez azzal jár együtt, hogy az egyének sem mernek tervezni, új vállalkozásokba kezdeni, optimistán tekinteni a jövőbe. Nem tudom, pontosan mikor kezdődött ez a folyamat, de az biztos, hogy a történelem az utóbbi 100 vagy 110 évben – Hajdu Tibor a magyarok politikai hiszterizáltságát, a szellemi frontok megmerevedését már az 1905–1906-os válsághoz köti – erre tanította a társadalmat.”

A magyarokat jellemző hiányzó önvédekezési mechanizmusokhoz való ragaszkodás nem fátum. Vajon egy nemzet mentalitása akár megváltoztatható is oly módon, hogy berögzött gondolkodási mintákat egészen újak váltsanak? – veti fel a dialógusban a kérdező. A historikus példával illusztrálja, ez lehetséges. Mi több azzal hökkenti meg partnerét és bennünket az olvasót is, „hogy paradox módon néha a hazugságnak vagy a hallgatásnak is lehet pozitívnak mondható társadalomformáló szerepe. Ausztria is elveszít két világháborút, sőt, Ausztria mint állami s nemzeti entitás teljesen újszerű képződmény. Ennek ellenére képes volt arra, hogy feldolgozza a vereségeket, s kiépítsen egy pozitív nemzetképet. Igaz, ehhez kellett rengeteg pénz, a semlegesség által megteremtett geopolitikai környezet, és egy tudatos állami identitás- s emlékezéspolitika, amelynek része volt az, hogy egészen a 80-as évekig nem beszéltek az 1938–1945 közötti időszakról, vagy úgy állították be Ausztriát, mint a nácizmus első áldozatát.”

Bottonihoz hasonlóan Hahner Péter történész, a Pécsi Tudományegyetem tanszékvezetője, aki korábban egy interjújában elmondta, hogy szerinte a trianoni tragédiához közvetve a török kori pusztítás is hozzájárult” és azt tanácsolta honfitársainak, hogy ha elmerülnek az önsajnálatban, közben buzgón tanulmányozzák a lengyelek históriáját is, – úgy látja a nemzeti tragédiákra történő hivatkozás jellemző ránk, magyarokra is:

„Valóban van a köztudatban egy ilyen meggyőződés, hogy a magyarok mindig széthúztak, s nálunk rengeteg volt a tragédia. Én azonban úgy látom, ez egy kicsit a világtörténelem hiányos ismeretére vall. Ha például megismerkednénk Mexikó történetével, melynek a felét elcsatolták az Egyesült Államok, vagy Lengyelország rettenetes történeteivel, amely területét négyszer osztották fel, ez a kép alighanem módosulna. És akkor még nem beszéltünk a spanyol, az amerikai vagy a kínai polgárháborúkról, vagy Vietnamról.”

Egyfajta magyar sajátosság az is, hogy gyakori önsajnálatunkban aránytévesztőkké is sikerül válnunk: „A kérdés nem úgy merül fel, hogy a lengyeleknek volt-e annyi nemzeti tragédiájuk, mint nekünk, mert szerintem volt. Hajlamosak vagyunk magunkat a nagyhatalmakhoz vagy Nyugat-Európa nagy államaihoz hasonlítani, ami nem helyénvaló.”

A nemzeti tragédiáinkhoz való ragaszkodás oka Hahner szerint egyértelműen Trianonhoz köthető:

 „A trianoni szerződés nagyon fájó emlék egy egész nemzedék számára, hiszen nagyon sokaknak fűződnek családi emlékeik az elcsatolt területekhez. Ráadásul, ez 1989-ig tabutéma volt Magyarországon. A Rákosi- és Kádár-korszak a szocialista internacionalizmus nevében nem akarta ezzel megsérteni a» testvérnépek «nemzeti érzelmeit, azzal viszont nem törődtek, hogy a saját honfitársaik érzéseit sértik meg.”

Történésztársához hasonlóan ő is úgy véli, ez a hozzáállás nem eleve elrendeltetett, lehetséges lenne a negatívból pozitívvá formálni a nemzet gondolkozásán, sőt erre példák is vannak. Csakhogy a fejekben a GPS-ek újratervezéshez feltételek is kellenek: „Ehhez azonban nyugalom, a külső beavatkozás távoltartása és egy viszonylag hosszabb, békés és gyarapodó időszak kell. Ha ez megváltozik, bizonyára módosul a magyarok mentalitása is pesszimistából kissé optimistábbá.”

A nemzeti tragédiák helyett a sikeres talpraállásokra kellene a történelemoktatásnak fókuszálni Hahner szerint erre históriánk számos mozzanata alkalmas lehet. Okfejtése önmagáért beszél:

„Lehet a magyar történelmet tragédiák sorozataként, de sikeres talpraállások sorozataként is bemutatni. A tatárjárás után néhány évtizeddel az ország újra nagyhatalom volt, az oszmán megszállás után egy több mint százéves béke és gyarapodás időszaka következett. De sikerként könyvelhető el az is, hogy a Rákóczi-szabadságharc bukása után sikerült egy nagyon észszerű kompromisszumot kötni a Habsburgokkal, amely megvédte az országot a külső konfliktusoktól, de viszonylag szabadon hagyta belügyekben. Az 1848-49-es események után pedig olyan kiegyezés következett, amellyel sikerült elérni az 1848-ban kitűzött célok többségét. Az ország Trianon után is talpra tudott állni. A szovjet elnyomás az egyik legszebb és legtisztább szabadságharcot keltette életre az országban, ami óriási nemzetközi presztízst adott neki. Ugyancsak pozitívum, hogy a szovjet blokkon belül a legvidámabb barakk voltunk, s folytathatnánk a sort.”

A pécsi történésszel folytatott dialógus zárásaképpen óhatatlanul felmerül a kérdés: miért dominál a sérelmeken alapuló értelmezés a históriánkban, ha az egészséges nemzettudatot a sikerekre alapozó történelemfelfogás formálhatja. Ahogyan Bottoni sem bizonyult könyörületesnek korábban, Hahner sem köntörfalaz:

Ennek oka az lehet, hogy aki pesszimista szerepbe állítja magát, az fölényben érezheti magát másokkal szemben, mert ő az a bölcs, aki mindent tud. Ez a hozzáállás egyben feleslegessé teszi az akciót, és álmegoldásokra csábít, mint amilyen a passzivitás vagy az alkoholizmus. Talán könnyebb pesszimistának lenni, mint optimistának és tevékenynek.”

A pszichiáter megközelítésében a legnagyobb gondot az jelenti, hogy hiányzik a reális önkép. A dunaszerdahelyi Hunčík Péter, akit számos országban ismernek etnikai konfliktuskezelő tréningei révén, mifelénk pedig inkább közéleti íróként és publicistaként, szakmájából eredően nem akar nemzetkarakterológiai elmélkedésekbe bocsátkozni. Ezért nem is kíván véleményt mondani arról, hogy egy közösséget milyen személyiségjegyek jellemeznek.  Ő az egyén oldaláról közelíti meg a kérdést s mivel a közösségek egyénekből tevődnek össze, ahogyan a döntések meghozói is mind-mind egyének, úgy véli: a történelem szempontjából az egyéni judícium meghatározó lehet.

Zárásképpen következzen a Hunčík Péterrel folytatott beszélgetés ismertetése, ahogyan az a Nemzeti tragédiák – miért szeretjük őket-ben megjelent:

„A pszichológia is ismeri a tragédiákhoz kötődő személyiségtípust, aki csak a komoly dolgoknak tulajdonít jelentőséget, az élet könnyedebb, mindennapi eseményei nem tudják megszólítani” – mondja Hunčík, aki szerint jellemző, hogy az ilyen beállítottságú egyénnek önmagával vannak problémái. Gyakori, hogy az ilyen személyiségnek nincs reális önképe. „Vagy kórosan alábecsüli, vagy túlbecsüli saját képességeit, miközben a két állapot váltakozik, csak a reális önbecsülés marad el.” A tragédiák hangsúlyozásával az egyén szeretetet, megértést akar kiváltani, ezt azonban összekeveri a szánalommal. Ezért gyakran tapasztaljuk, hogy az ilyen típusú embernek gondja van a partnerkapcsolatokkal, s a más emberekkel való kapcsolataival is. „Az érett, kiforrott egyéniség képes humorral tekinteni az életre, s fogékony a könnyedebb dolgok iránt is. Ellenben az, aki csak a tragédiákat látja hajlamos a pesszimizmusra s a depresszióra is.”

A kérdés kapcsán Hunčík a médiák által közvetített üzenetek jelentőségére figyelmeztet. „A modern társadalom egyik jellemzője, hogy a tömegkommunikációs eszközök segítségével a véleményformáló elit nagyon könnyen tudja befolyásolni a közgondolkodást.” Ez ugyanakkor korrekciós lehetőséget is kínál. „Ha a véleményformálók átállnak a negatívról a pozitív üzenetekre, az nagy hatással lehet a közvéleményre” – véli Hunčík Péter. Ebből az is következik, hogy a döntéshozók egyéni profilja, személyes beállítottsága is meghatározhatja csoportok, közösségek mentalitását.”

HIRDETÉS







EZT OLVASTA MÁR?

X


popup