• 2017. december 14., csütörtök
    Szilárda
  • Kolozsvár
    • Csíkszereda
    • Székelyudvarhely
    • Gyergyószentmiklós
    • Székelykeresztúr
    • Kovászna
    • Kézdivásárhely
    • Barót
    • Sepsiszentgyörgy
    • Arad
    • Gyulafehérvár
    • Nagyvárad
    • Beszterce
    • Déva
    • Nagybánya
    • Marosvásárhely
    • Zilah
    • Szatmár
    • Nagyszeben
    • Temesvár
    • Brassó
    • Bukarest
  • 1 EUR = 4.6327 LEI
    • 1 USD = 3.9431 LEI
    • 1 GBP = 5.2626 LEI
    • 100 HUF = 1.4733 LEI

Egy hét magyarságpolitikai írásaiból (április 6-12.)


-A A+



Szőcs Géza: „ha én maradtam volna az államtitkár (ha nem ítéltem volna úgy, hogy teljesen fölösleges két tűz között vesződnöm), akkor nem jutottunk volna oda, hogy megfeleződik a folyóirat-támogatásra fordított összeg.”

Megszólalt a héten a Magyar Narancs legfrissebb számában Szőcs Géza és A folyóirat-kultúra az irodalom vízgyűjtő területe címmel közölt vallomásában „fájdalmasnak és hosszabb távon fenntarthatatlannak” nevezte azt, hogy a kormánykedvenc Magyar Művészeti Akadémia kezére adott Nemzeti Kulturális Alap a magyar folyóiratok támogatásának a megfelezésre készül.  A volt kulturális államtitkár a lap megkeresésére írt válaszlevelében „a konszenzus keresésének ösztönére, a szétszakadt szálak összekötésének és a lövészárkok betemetésének szándékára, az értelmes jövővel kapcsolatos illúziókra hallgatva”, persze a gondos csomagolásra is körültekintően ügyelve, félre nem érthetően állást foglalt a hatalom bizalmát élvezőknek a magyar kultúra területén teret nyert átgondolatlan és káros ötleteléseivel szemben.  

Hat esztendővel ezelőtt, 2010 tavaszán, a Fidesz földrengésszerű győzelmét követő napokban a leendő kormány egy „bizarr elképzelése” ellen aláírásokat gyűjtött a kulturális ügyekért felelős államtitkári poszt várományosa, Szőcs Géza. Szőcs több közéleti emberhez eljuttatott levelében az ellen tiltakozott, hogy a külföldi magyar kulturális intézeteket felügyelő Balassi Intézet elkerülne a kulturális tárcától, ahová addig tartozott, és átkerülne egy semmilyen józan érvvel nem indokolható ad-hoc döntéssel az akkori közigazgatási tárcához. A dezignált államtitkár a nyomásgyakorlásnak szánt levelet, amelyhez a támogatók aláírását kérte, Orbán Viktornak címezte. Ebben azt írta: „az új kormányzati modell tervezése és megvalósítása (párhuzamosan a régi lebontásával) mint roppant feladatrendszer olyan komplex folyamatnak tűnik, amelyben egyes részletek könnyen elveszhetnek. Talán ez magyarázza azt a bizarr elképzelést, mely szerint a külföldi magyar kulturális intézeteket felügyelő Balassi Intézet nem a kulturális tárcához kerülne. E képtelen megoldás ellen a históriai, szimbolikus és gyakorlati érvek sokasága szól, legfőképpen azonban az a politikai megfontolás, hogy ennek a döntésnek elkeserítő üzenete lenne a kultúra fontosságában bízó értelmiségi osztály, ezen belül elsősorban a művésztársadalom számára, amelynek nagy része e pillanatban még lelkesen bízik az új kormányzat kultúra melletti elkötelezettségében”.

Volt ebben a ma már kevesek emlékezetében élő memorandumban egy másik szorgalmazás is, mert Szőcs Géza nemcsak a Balassi Intézet, hanem egy másik terület, a magyar film jövője miatt is aggódott. Erről így írt: „Hasonlóképpen, azt a logikát is aggasztónak tartjuk, amely a magyar film kérdését pusztán gazdasági természetű feladatnak tekinti. Ebben a szemléletben másodlagossá értékelődik le a filmnek mint művészi alkotásnak a szerepe és viszonylagossá válik az a hozzájárulás, amellyel a filmművészet sikeresen szolgálhatná az egységes nemzeteszményt és az új magyar azonosság-élményt”.

Mint utóbb, immár a beiktatása után, Szőcs Géza egy interjújában bevallotta, ez a lobbizás természetes gondolat volt, de tény és való, hogy sokaknál kiverte a biztosítékot, mert egy közigazgatási szokás- és normarendszeren belülről ítélték meg, ahol ilyen még nem volt.” Azt is hozzátette: számára ez a balul elsült kezdeményezése „az első lecke volt, az első olyan tanulságokkal, hogy egy másik világban fogok a továbbiakban ténykedni, más törvények között, amelyek az autonómiát csak fegyelmezett formában engedik működni.”

A megleckéztető maga a tiltakozó levél címzettje, Orbán Viktor volt, aki túl azon, hogy ma sem ismerhető okok miatt görcsösen ragaszkodott a négy év után már általa is felejtésre ítélt, érthetetlen átszervezéshez, közben ki is oktatta a „fegyelmezetlen” okvetetlenkedőt. Szőcs nem is csinált titkot az államtitkári start előtti főnöki fejmosásból, mert akkori vallomásában elárulta: „Azt mondta, vigyázzak, mert kis mozdulatokkal is lehet nagy bajt csinálni.” Mindehhez azt is hozzátette: „Ami a levelet illeti: amennyi antipátiát kiváltott, sőt jogos haragot néhány kolléga részéről, annyi elismerő telefonhívást is kaptam művészektől.”

Hat év elteltével a kulturális államtitkári posztot rég elvesztő, de a miniszterelnöki kegyekből ki nem esett Szőcs, aki távozása után nem kis magabiztosságról tett tanúbizonyságot („Nem biztos, hogy nem lehetnék ma is államtitkár, ha annyira akartam volna. Sőt, ma talán nagyobb az informális puvoárom, mint akkor volt a valóságos.”) és sikeresen átvészelte kormánybiztosként az e rovatban részletekre kiterjedően bemutatott tavalyi milánói világkiállítás nem éppen ellentmondásoktól mentes levezénylését, ezidőtájt miniszteri biztosként, szembesülve azzal, hogy egy újabb érthetetlen és kártékony átszervezés nyomán tömegesen szűnhetnek meg a művészeti folyóiratok újólag „fegyelmezetlennek” bizonyult. Látva azt, hogy miként garázdálkodik nyakló nélkül a magyar kultúrában a kormánykedvenc, milliárdokkal és impozáns patinás épületetekkel kistafírozott Magyar Művészeti Akadémia és annak mindenható vezetője, a 84 évesen is mindig többet (lenyúlni)akaró belsőépítész, Fekete György, akinek keze lassan, de biztosan mindenhova elér a magyar kultúrafinanszírozásban, úgy érezte: nem hallgathat tovább.

Szőcs eheti megszólalása annak köszönhető, hogy a Nemzeti Kulturális Alap gyakorlatilag felére csökkenti a kulturális folyóiratok és portálok támogatását. A Magyar Narancs erről a drasztikus forrásmegvonásról a múlt héten közölt az online változatában egy cikket, melyben az érintettek elmondták, hogy a friss döntés számos folyóiratot, köztük a Színházat, a Filmvilágot, a Balkont, az Új Művészetet, az Artmagazint és a számos netes lapot sodor a megszűnés felé. Arról is beszámoltak, hogy esélyük sincs a megkegyelmezésre, mert a pénzosztó kuratóriumokban a Magyar Művészeti Akadémia és minisztériumi emberek ülnek, akik nem vállalnak konfliktust a döntéshozókkal, az újsütetű kultúrpápákkal. A Magyar Narancs friss lapszámában visszatért a témára és annak tudatában, hogy „a döntés komoly veszélyt jelenthet a minőségi magyar kultúra intézményeire, és olyan következményekkel járhat, amelyek senkinek nem állnak érdekében”, megkísérelte szólásra bírni a kormányzati kultúrpolitika alakítóit. Arra kérte őket, fejtsék ki álláspontjukat, annak reményében, hogy „hátha tudnak valami biztatót mondani, hátha történik valami.”

A kísérletük felemás eredménnyel járt. A Nemzeti Kulturális Alap támogatást osztó kollégiumaiban döntő befolyást szerzett Magyar Művészeti Akadémia valamint Hoppál Péter és L. Simon László államtitkárok egyaránt elhárították a válaszadást és a könnyű megoldást választva, továbbpasszolták a megkeresést Doncsev Andrásnak „az Orbán Viktor szövegírójából lett balatonfüredi alpolgármesterből lett emberierőforrás-államtitkárból lett nemzetikulutrálisalap-igazgatónak”. A pénzosztó hivatalnok a színvallást már nem háríthatta tovább, a cseppet sem meggyőző magyarázkodását közölte is a hetilap. A bürokrata által elmondottaknál viszont sokkal tartalmasabbnak ítélték a Magyar Narancsnál Szőcs Géza válaszát és ezért a miniszteri biztosként működő ex-államtitkártól kapott levelet, mely egyfajta kisesszének is joggal nevezhető, önálló írásként tette közzé a hetilap internetes változata A folyóirat-kultúra az irodalom vízgyűjtő területe címmel még a nyomtatott lapszám megjelenése előtt.

Szőcs messziről indít. Mielőtt érdemi választ adna a megkeresésre, hosszasan értekezik arról, jó oka lett volna elhárítani a Magyar Narancs által szorgalmazott véleményformálást. Ezzel a terjedelmes „magam mentsége” bevezetéssel megismerkedve óhatatlanul ötlött fel bennünk a hat évvel ezelőtti, már ismertetett történet az első leckéről és az akkori „fejmosó” bölcs tanácsáról. E preambulumból kiderül, a költő-politikus egy életre megjegyezte a sokat sejtető megintést arról, hogy egy bizonyos közegben „az autonómiát csak fegyelmezett formában engedik működni” és azt is, hogy az őt okító akkor félre nem érthetően fogalmazott: „Azt mondta, vigyázzak, mert kis mozdulatokkal is lehet nagy bajt csinálni.”

Nem tagadható, a bajkerülés szándéka átsejlik minden mondaton és Szőcs tudatában van annak, hogy a mai viszonyokhoz képest a hat évvel ezelőtti állapotok még „boldog békeidőknek” számítottak. Akkor még az volt a tét, hogy hova kerül a Balassi Intézet, mára már eldöntötték, nincs is rá szükség és fel is számolták. Akkor még fel lehetett vetni és érvelni amellett, hogy a magyar film kérdése nem pusztán gazdasági természetű feladat, ma az ilyen érveknek nincs helye és különben is egy a kaszinókirály Andy Vajna a filmügyi kormánybiztos…

„Mielőtt érdemben foglalkoznék a kérdésekkel, le kell szögeznem: legalább két jó okom volna a válaszokat megtagadni. Egyik ok: a kialakult szerencsétlen gyakorlat szerint minálunk egy ellenzéki politikus vagy újságíró – de mondhatnánk pártot vagy médiát is – minden egyes megszólalásával a kormányon akar ütni vagy fogást találni. Ez 26 éve így van. Nem tudom, mekkora az ebből származó taktikai haszon, de az biztos, hogy jóval hitelesebbnek hatnának azok a felvetések, amelyek nem minden egyes esetben prejudikálják előre a kormány alkalmatlanságát vagy gonoszságát, hanem konstruktív párbeszédek alapját is képezhetnék. Ma azért nem fogalmazza meg senki az eltérő véleményét a nagy nyilvánosság előtt, mert ezt azonnal kritikának állítanák be vagy értelmeznék – holott ő nem is bírálatot akart volna fogalmazni, hanem csak egy alternatív opciót felvetni. A lövészárkokba szoruló diskurzus lehet, hogy hatékony a megsemmisítő csapások szempontjából, de értelmes, hasznos véleménycsere tekintetében kontraproduktív.

Emiatt én sem szoktam eltérő nézeteimnek hangot adni. Nem akarom, hogy szavaimat egyébnek értelmezzék, mint amik, nem akarom, hogy öncélú, monomániásan kormánybuktató célú polémiákba ágyazódjanak.

A másik ok, amely az ellen szólna, hogy válaszoljak a Narancsnak: e szívemnek hajdan oly kedves lap az elmúlt években kizárólag a legbarátságtalanabb, legellenségesebb, legigazságtalanabb módon írt rólam. Lehetne ez is a válaszom. Hogy emiatt nem állok szóba a Magyar Naranccsal.

Ám a konszenzus keresésének ösztönére, a szétszakadt szálak összekötésének és a lövészárkok betemetésének szándékára, az értelmes jövővel kapcsolatos illúziókra hallgatva, mégis teszek egy kísérletet.”

Hat évvel ezelőtt, amikor az Orbánhoz intézett nyomásgyakorló folyamodvány kiváltotta egyes Fidesz politikusok haragját, Szőcs büszkén tett említést arról, hogy a szakma, a művészek viszont mellette álltak ki. A jelek szerint ezt az erkölcsi tőkét, melyet a kormányzati szerepvállalása alaposan megkoptatott, szeretné visszaszerezni a mesterségesen keltett konfliktusok világában, ami nem lesz számára könnyű feladat. Amikor nyíltan vállalja, hogy az értelmes jövő iránti felelősségérzet jegyében a szekértáborosdi felszámolásának elkötelezettje, mint láttuk, meglehetősen óvatosan egyensúlyoz, nem kíván egy újabb főnöki nyaklevest. Viszont, ha ügyeletes akarnokok a kultúrát a hatalom szolgálóleányává kívánják tenni, s a Fekete-féle műintézmény léte és működése e téren nem hagy kétséget, hogy mire megy ki itt a játék, döntenie kellett, hogy melyik énje szólal meg: a kormányhivatalnoké vagy azé, aki volt 2010 előtt. Megpróbálja összebékíteni a kettőt. És miért ne lennénk jóhiszeműek: egy főtanácsadó akkor is megszolgálhatja a kiemelt díjazást, ha történetesen valóban megfontolásra érdemes tanácsokat ad…

Abban a világban, ahol a kultúra sokszínűségének fennmaradása a hatalom számára egyre inkább csak nyűgöt jelent (legyünk ismét jóhiszeműek és ne feltételezzük azt, hogy nincs is ilyen szándék), ahol egyesek számára Pallasz Athéné neve elvesztve eredeti értelmét, mára inkább csak egy a közpénzek eltérítésre hivatott nemzeti banki alapítvány márkanevévé silányult, megszívlelendő olvasmány kellene, hogy legyen e megszólalás egésze, de különösképpen annak a Ha maradtam volna… fejezete. Mivel illúzióink nincsenek, csak az mondható el róla biztosan: ez a „magunk mentsége” 2.0 verzió egy majdani Szőcs Géza-monográfus számára vélhetően jól hasznosítható forrásanyagot fog jelenteni.

„Már régen nem vagyok döntéshelyzetben – értve ezen, hogy a magyar kultúra finanszírozása szempontjából meghatározó források kijelölésében vagy felhasználásában semmifajta illetékességgel vagy hatáskörrel nem rendelkezem.

Azért nem, mert pontosan két év elteltével, 2012 júniusában lemondtam államtitkári megbízatásomról. Ebben az a felismerés is motivált, hogy a nemzet kulturális érdekeit csak egy önálló tárca tudná hatékonyan szolgálni – egy államtitkárság, ebben a struktúrában, nem. (Az önálló tárca mellett pedig szükségesnek láttam egy erős kulturális televíziózás és rádiózás felépítését is, odavonni a filmkészítéssel kapcsolatos feladatokat és kompetenciákat, valamint a külföldi kulturális intézetek működtetését is. Meg persze az NKA forrásait. Ezeket tartottam és tartom egy erős kulturális érdekképviselet és közszolgálat feltételeinek.)

De motivált lemondásomban az a felismerés is, hogy a kultúrharc következetes ellenzőjeként, a politikától független értékszemlélet szolgájaként sikertelennek láttam a működésemet. Ellenzéki oldalról a legkisebb elismerésben sem volt részem, csak gáncsoskodásban, amit nem privát lelkivilágom miatt említek meg, hanem amiatt, mert látványos kudarccal ért fel: a kormányzat azon törekvése kudarcának, hogy a kétharmad birtokában is fontosnak tartja a dialógust és a konszenzuskeresést. Az irányomban kifejezett gyűlölködés a „virágozzon száz virág” meggyőződés egyik utolsó mohikánjának politikai krédóját kérdőjelezte meg. Nem akarok cinikus lenni, de le merem írni: ha én maradtam volna az államtitkár (ha nem ítéltem volna úgy, hogy teljesen fölösleges két tűz között vesződnöm), akkor nem jutottunk volna oda, hogy megfeleződik a folyóirat-támogatásra fordított összeg.

Amennyire én ismerem a viszonyokat, az NKA-torta újraosztása eredményezte ezt a helyzetet. Az elosztott pénz ugyanannyi, de megjelentek új célok és szempontok is a döntéshozatalban.

Miután jómagam személyesen elfogult vagyok folyóirat-kultúránkkal szemben, melyet az irodalom vízgyűjtő területének tekintek, nemzeti sajátosságunknak és büszkeségünknek, ugyanúgy, mint a sokak szemében már elavultnak számító kőszínházainkat, ellenálltam volna a források megcsapolásának. Ez persze azt jelentette volna, hogy egyéb célokra kevesebbet szántam volna, ami ezeken az egyéb területeken okozott volna turbulenciát és zúgolódást. De vállaltam volna ezeket, pontosan a be is vallott személyes elfogultságom miatt.

Véleményem az, hogy a jelenleg rendelkezésre álló összeget a nyomtatott folyóiratok pályázataira célszerű fordítani, és az internetes felületekre külön pályázatot volna helyes kiírni. Az ehhez szükséges forrást azonban nem látom, és csak a felosztási elvek újrafogalmazásával gondolom lehetségesnek biztosítani.”

Tavaly novemberben, amikor  Balog Zoltán, az emberi erőforrások minisztere, a kormány nevében benyújtotta az Országgyűlésnek a „lex Fekete” néven elhíresedett törvényjavaslatot, mely  szerint a Magyar Művészeti Akadémia akkora súlyhoz jutna a Nemzeti Kulturális Alap támogatásainak odaítélésében, mint az összes többi szakmai szervezet együttvéve, a professzionális testületek, így a Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülése, a Magyar Zenei Tanács, a Magyar Színházi Társaság, a Fiatal Írók szövetsége, a József Attila Kör, a Magyar Írószövetség, a Szépírók Társasága, a Magyar Szimfonikus Zenekarok Szövetsége, sérelmezve, hogy szakmai egyeztetés nélkül készült a törvényjavaslat tiltakoztak és kérték a jobb belátást.

Levelükben rámutattak, hogy „a Nemzeti Kulturális Alapnak rendkívül fontos értékteremtő szerepe van mind hazánkban, mind a határainkon kívül élő magyar közösségek életében. Meggyőződésünk, hogy az NKA működésének, a szakmai alapokon nyugvó döntéshozatalnak mindenkor nemzeti kultúránk egészét kell kiegyensúlyozottan megjelenítenie. Úgy látjuk, a Nemzeti Kulturális Alapot, különösen a kuratóriumi delegálási rendszert érintő változások éppen az intézmény eddigi függetlenségét veszélyeztethetik, miközben az nem szorul ilyen jellegű reformokra.”

Szőcs Géza eheti megszólalását akár csatlakozásnak is tekinthetjük e mindeddig válasz nélkül hagyott folyamodvány aláíróihoz. Lélekben mindenképpen. Mi több az általa megfogalmazottakban konkrét elképzeléseit is vázolja. Nem lenne ő, ha nem árnyalná a képet, s mert ő óvatos duhaj, nem megy nyíltan szembe a „reformok működnek”-trenddel, de végső soron a Lehet, hogy luxus esszé-fejezetben kimondja: a szakmát az őt érintő döntésekből kihagyni nem lehet.

„Minden megszűnő lapért, folyóiratért kár. Vannak természetes elenyészések is, szellemi műhelyek szétesnek, vezető szerkesztők elfáradnak. Helyettük új szereplők, új divatok, önkifejezési formák, irodalmi technikák követelnek maguknak megmutatkozási lehetőséget. Ezek természetes folyamatok. Azt gondolom, körülbelül 50-60 irodalmi folyóiratra volna szükség: ebből néhány országos érdekűre, mintegy öt-hat regionális érdekűre és mintegy negyven-ötven lokális fontosságú – egyetemi, városi stb. – lapra. Függően a minőségtől, a megjelenés gyakoriságától és a példányszámtól, más-más összegű támogatást kellene biztosítani nekik, és akkor még mindig nyitva hagytuk a lehetséges online mutációkat, rákeresés-gyakoriság és egyéb mutatókkal – ez egy komplex halmaz.

Ez a kérdés összevonja az irodalmi és az egyéb (például színházi, film, képzőművészeti, zenei stb.) kulturális lapokat az ismeretterjesztőkkel. Külön-külön véve nem tűnik luxusnak egyiknek a fenntartása sem, de együtt lehet, hogy sok. A 150-es megrendelt vagy eladott példányszám tűnik ésszerű fenntarthatósági limitnek, feltéve, hogy nem a szerkesztők és rokonságuk vásárolják fel a példányokat.

Mint a legtöbb területen (pl. a zenekarok vagy független színtársulatok esetében), itt is pontozásos értékelési rendszert látok helyesnek bevezetni. Ha a szakmát is bevonjuk – megkerülni nyilván nem lehet –, akkor persze fenyeget az a veszély, hogy könnyen lejuthatunk a valóságshow-kból ismerős kiszavazásos mutatványok szintjére.”

A Magyar Narancs online felületén napvilágot látott Szőcs Géza beszédes címet viselő konfesszió zárófejezete, a Gépen száll, egy példázat segítségével ismét megpróbálja összebékíteni a nehezen összeegyeztethetőt, a szellem emberének a véleményét a miniszteri biztoséval. Az erkölcsi tőkét vissza lehetne szerezni már az alábbi szöveg első mondatával. Ha itt pont kerülne a vallomás végére, a történet kerek is lehetne. Akkor egyértelmű és határozott lenne az állásfoglalás.

Csakhogy tőkéből is több van, nemcsak annak a morális válfaja s ennek okán a csomagolás legalább olyan fontos, mint a termék. Tehát életbevágóan szükség van a „magam mentsége” 3.0 verziójára is, az éjt nappallá téve töprengő, folyton-folyvást konzultáló és tárgyaló, mindig az ideális megoldást kereső államtitkárral, az emberfölötti terheket magára vállaló miniszterrel, aki mindent feláldoz a közjó érdekében. Azoknak az olvasóinknak, kiket a ’89 előtti lét kényszerűségből megismertetett a dolgozói nagygyűlések üdvözlő távirataival, a születésnap-köszöntő és hódolatkifejező díszes kötetekkel, azt javasoljuk, ha alább elérnek a második bekezdéshez, tegyenek úgy, ahogyan Pósalaky úr gyakran kérte Nyilas Misitől a Légy jó mindhalálig-ban: „Ugorgyunk!

„Mint a fentiekből kiderül, fájdalmasnak és hosszabb távon fenntarthatatlannak tartom a támogatás csökkentését.

Azért nem szívesen írom ezt le, mert nem szeretném, ha olyan látszat keletkezne, mintha mások fele mutogatnék a felelősséget illetően. Ráadásul tudom, hogy a kulturális államtitkár is éjt nappallá téve töpreng, konzultál, tárgyal, dolgozik a jó megoldás megtalálásán, a miniszter pedig emberfölötti terhelést vállalt egy olyan bonyolult és gyötrelmes problémákkal teli összetett valóságban, amely példátlan fizikai, szellemi és idegi igénybevételt jelent.

Szavaimat tehát kérném nem bírálatnak értelmezni, hanem egyenes kérdésekre adott egyenes válaszokként.

Végezetül – miután a Narancsban egy repülőgépes parabolát már megfogalmaztam egyszer – engedtessék meg nekem egy másik repülőgépes példázat.

Tegyük föl, hogy egy – mondjuk – Pakisztánból Brüsszelbe tartó menetrendszerű gépen vagyunk. Végső célunk a kolozsvári repülőtér, de ehhez előbb meg kell érkeznünk Brüsszelbe, a rossz hírű Zaventem repülőtérre, ahonnan majd egyéb járatokkal, átszállásokkal fogunk tudni eljutni Kolozsvárra. Repülőnk éppen Kolozsvárhoz közeledik, Karacsitól Brüsszel felé.

Egy gyors fedélzeti közvélemény-kutatásból kiderül, hogy mindenkinek érdeke volna, ha Kolozsvárott szállna le a gép. A pilótától kezdve, akit kolozsvári barátnője vár, a rabbiig és a turistának álcázott igazhitű harcosig mindenki, de legalábbis a nagy többség azt szeretné, ha nem Brüsszelen keresztül átszállva, hanem most rögtön landolva megérkezhetne Kolozsvárra. Erről még szavazást is rögtönözve, megfogalmazódna a népakarat: szálljunk le. Most. Gyorsabb, biztonságosabb, olcsóbb, humánusabb.

És mégis, a közérdek legdemokratikusabb leképeződése sem volna érvényes, nem volna elegendő ahhoz, hogy a gép a szamosfalvi kifutópályán landolhasson. Mert ezeket a döntéseket nem a gép fedélzetén, nem ott és nem ebben a körben hozzák meg.

Azt hiszem, így van a kormányzással is. Rengeteg személyes és partikuláris érdek szólhat egy döntés mellett, sőt közösségi érdek is. De ezek a – nagyon is komoly és fontos – érdekek csak egy roppant bonyolult viszonyrendszer kontextusában értelmeződnek, olyan feltételek és körülmények együttesében, amelyek ott és akkor, magán a repülőn nem ragadhatóak meg.

A folyóirat-támogatások ügyében is a döntés a kormány felelőssége. Mint ahogyan az is: honnan hova jutunk el az irányítása alatt, négy, hat, nyolc vagy tizenkét év alatt.”

HIRDETÉS







Kapcsolódó anyagok

EZT OLVASTA MÁR?

X


popup