• 2017. október 19., csütörtök
    Nándor
  • Kolozsvár
    • Csíkszereda
    • Székelyudvarhely
    • Gyergyószentmiklós
    • Székelykeresztúr
    • Kovászna
    • Kézdivásárhely
    • Barót
    • Sepsiszentgyörgy
    • 10°
      Arad
    • Gyulafehérvár
    • 10°
      Nagyvárad
    • Beszterce
    • 12°
      Déva
    • Nagybánya
    • Marosvásárhely
    • Zilah
    • Szatmár
    • Nagyszeben
    • 11°
      Temesvár
    • Brassó
    • 10°
      Bukarest
  • 1 EUR = 4.5841 LEI
    • 1 USD = 3.9032 LEI
    • 1 GBP = 5.1388 LEI
    • 100 HUF = 1.4872 LEI

Egy hét magyarságpolitikai írásaiból (március 23-29.)


-A A+



„A pénz legjobban a gyerekbőrben kamatozik” – Böjte Csaba húsvéti interjúja a Heti Válaszban

Megszólalt a héten a Heti Válaszban Böjte Csaba ferences szerzetes és a „Csak Jézust próbálom koppintani" címmel közölt húsvéti nagyinterjújában elmondta a lap munkatársának, Bódis Andrásnak, hogy a Kovács Ákostól kapott 50 millió forint a gyermekotthonaik félévnyi költségvetésének felel meg. Megtudtuk az atyától, hogy amennyiben megkapná a világ összes pénzét, azt mind a gyermekekre költené és az őt faggatónak „elhencegett” a legnagyobb büszkeségével is: „egyelőre egyetlen hajdani gyermekünk kislányát vagy –fiát sem kell nekünk nevelni.” Megfogalmazta az őt kérdezőnek, hogy miért gondolja úgy: „attól vagyunk keresztények, hogy nem legyőzni, hanem, meggyőzni akarunk” és ünnepi vallomásában kitért az újhullámos romániai magyarellenességre is, melyről nagyon határozott véleménye van: „olajat nem lehet olajjal oltani.”

Ma egy hete a Magyar Nemzetben Mohi Csaba az előző Orbán-kabinet nagykövete Magyarságpolitikánk csődje címmel elemzést tett közzé a jelenlegi kormányzat szerinte manapság kudarcot kudarcra halmozó nemzetpolitikájáról. Az ex-misszióvezető, aki ezidőtájt a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Jog- és Államtudományi Karának tanára, cikkében alaposan elmarasztalta a Szijjártó Péter nevével fémjelzett, a sikertörténetekre fókuszáló mai magyar diplomáciát és kemény ítéletet mondott nemcsak a Medgyessy Péter volt miniszterelnököt nemrég kitüntető mostani fő külügyérről, hanem a Tőkés Lászlót ért méltánytalan érdemrend-megvonás apropóján, éles kritikával illette az elmúlt bő negyedszázad magyar külpolitikai „bénázásait”. Értékelésében az Orbán-kormány mellett bőven kijutott a bírálataiból az előző magyar kabineteknek is, köztük hangsúlyosan a Medgyessy-kormánynak, viszont egy „ősbűn” elkövetőjeként a rendszerváltoztató kabinetet nevezte meg a szerző.

Mohi szerint azzal a Tőkés Lászlóval szemben, aki – mint írja – „annak idején Orbán Viktornak köszönhetően szerzett európai parlamenti képviselői mandátumot”(?!) az eredendő és jóvátehetetlen mulasztást Antall József követte el. Véleménye szerint az első szabadon választott kormányfő nem volt képes felnőni a feladatához – szólt a kérlelhetetlen ítész verdiktje –, mert kormánya nem szorgalmazta Tőkés Nobel-díjjal való kitüntetését: „Az Antall-kormány a Ceaușescu utáni Románia megteremtését követően kezdeményezhette volna Tőkés László Nobel-békedíjra való előterjesztését, s jó okunk van azt gondolni, hogy ehhez a nemzetközi közvélemény támogatását is megkapta volna. A történelem által felkínált pillanatnyi lehetőséget csakis a legnagyobb politikusok veszik észre. Ezt a kegyelmi pillanatot – mint annyi mást a magyar rendszerváltás során – elmulasztotta a hazai vezetés, és az évek alatt sikerült következetes sárdobálással befeketíteni ezt a szentéletű embert.”

A húsvétot megelőző hét nemzetpolitikai tárgyú írásai között tallózva bukkantunk erre a múlt szerdai publicisztikára. Nem tagadjuk, a több, valóban figyelmet érdemlő szempontot, de nemkevés vitatható, sőt olykor meg-meghökkentő megközelítéseket is tartalmazó Mohi-elemzés ismertetésén egy pillanat erejéig elgondolkoztunk. Viszont ez a pillanat hamar elillant, mert rádöbbentünk: az Antall Józsefet és kormányát lejárató, gombamód szaporodó újsütetű propagátorokról nem is oly rég már cikkeztünk e rovatban és ne népszerűsítsünk egy újabb, ebben a szánalmas rágalomkampányban tüsténkedőt. Arról már nem is szólva, hogy miközben percig sem vitatjuk a „szentéletű ember” egykori érdemeit és az azokat megkérdőjelező felháborító Iohannis-döntés igazságtalanságát, de a Pázmány Péter Katolikus Egyetem oktatójának ez a minősítése olyan kérdéseket is óhatatlanul felvet, melyeknek bulvárízű disszonáns részletei túlságosan is jól ismertek olvasóink előtt. Ezeket most újólag felidézni éppoly kínos lenne, mint az, amikor valakik napjainkban, immár hat év kormányzás után is szánalmasan „elmúltnyolcéveznek”.  

Engedtessék meg itt csupán egy megjegyzés. Nem ártott volna ennek az Európa jogot, közös kül- és biztonságpolitikát, regionalizmust és vidékfejlesztést oktató nemzetközi jogásznak, az M1-en, a Hír és Echo tévében gyakran foglalkoztatott szakértőnek, ha már arról értekezik, hogy a magyar külügyminiszter és számos magas rangú kormányzati vezető megnyilvánulásai azt mutatják, hogy nevezettek hadilábon állnak a históriai ismeretekkel, nem bele esni a maga által ásott verembe és némi előstúdiumokat folytatni. Például, ha az erkölcsi mércét sugallni kívánó hozsannázás előtt némiképp studírozza a felmagasztalt nem mindennapi fordulatokban gazdag élettörténetét. Ha erre is szán némi időt nemcsak a vagdalkozásokra, talán nem merészkedik olyan valóságtól elrugaszkodott túlzásra, mely mosolyra fakasztja az olvasóit a Királyhágon innen és túl.  Tetszik-e vagy sem, de a tények makacs dolgok és Mohi Csabának illene tudni, ha már ilyen ingoványos talajra tévedt: a „szentéletű embereket” nem szokta saját egyházának fegyelmi testülete elmarasztalni  a magánéleti botrányai miatt és azzal megindokolni a feddést illetve a pénzbüntetés kiszabását, hogy egy volt püspök „vétett a kánon, az emberi normák és a lelkészekre vonatkozó etikai szabályok ellen.”

A Heti Válasz húsvéti számában megszólaló Böjte Csaba minden bizonnyal kézzel-lábbal tiltakozott volna, ha az őt kérdező Bódis András szentéletű emberként próbálta volna prezentálni őt a hetilap olvasói számára. A szerzetes atyáról közismert szerénysége és az is, hogy mindig derűs mosollyal elhárítja a megérdemelt dicsérő szavakat. Holott az ő esetében a definíció, „az erkölcsi tökéletesség, feddhetetlenség a gondolkodásmódban és a cselekvésben” valóban megállná a helyét. Viszont annak, ki világi ambícióktól mentesesen, őszinte hittel és alázattal „csak” a dolgát teszi és krédója mindössze annyiban is összegezhető, hogy Nekiálltam, hogy a világot egy kicsit jobbá tegyem, néhány gyerek szeméről letöröljem a könnyet” – aligha van igénye efféle mameluki tömjénezésre.

Pedig a nagyon keveseknek kijáró említett jelzős szerkezetben senki sem találna kivetnivalót, aki valamennyire ismeri a Dévai Szent Ferenc Alapítványt létrehozó és működtető ferencesrendi szerzetes életpályáját, illetve mindazt, ami nevéhez fűződik – és szerencsére sokan vagyunk ilyenek szerte a világon. Amit az atya elkezdett 1992-ben, az elhagyott és évtizedek óta üresen álló dévai ferences kolostor lakatjának a leverésével, majd akkor és ott, néhány, az oltalmába fogadott utcagyerek beköltöztetésével beindította a nemzetmentés és nemzetépítés szempontjából oly fontos gyermekgondozási programot – olyan tett, amire csak a csodatevők képesek.

Ennek a 23 esztendős csodatevésnek sommázatát ekképp adja meg az atya most, az idei húsvéti ünnepvárás napjaiban: „Kétezernél is több gyermeket gondozunk 83 erdélyi helységben, és háromszáz kolléga segít így vagy úgy.” Ha ehhez hozzávesszük azt is, hogy „háromezernél is többen vannak, akiktől elbúcsúztunk”, amit a meginterjúvolt szintén elmondott a „Csak Jézust próbálom koppintani” címmel a hetilap legfrissebb számában közölt nagyinterjújában, képet alkothatunk arról, hogy számszerűsíthető, méghozzá tiszteletre méltó impozáns adatokkal ez a mirákulum.

Van ennek a páratlan missziónak egy olyan ismérve is, amely talán Csaba testvér legnagyobb büszkesége és elégtétele. A derűs habitusát ismerői – s e sorok írója örül, hogy 23 éve közéjük tartozik – szinte látni vélik a rá jellemző csibészes mosolyt, amikor jóleső hencegéssel kimondja a Bódis Andrással folytatott dialógusa üzenetértéket hordozó egyik kulcsmondatát: „arra azért nagyon büszke vagyok, hogy egyelőre egyetlen hajdani gyermekünk kislányát vagy -fiát sem kell nekünk nevelni.”

A Heti Válaszban megjelentetett húsvéti beszélgetés apropóját az a hatalmas sajtóvisszhangot kiváltó, a lapunk által már korábban ismertetett fejlemény adta, hogy megegyezéssel zárult a Magyar Telekom és a népszerű énekes, Ákos közötti háborúskodás, aminek hátterében a zenész egy botrányos kijelentése, majd azt követően egy kormányzati irgum-burgum és ennek nyomán egy sokmilliós felbontott szponzori szerződés állt. Hírek szerint a kiegyezés 50 millió forintnyi sérelmi pénz kifizetésébe került a multinak. Ezt az összeget pedig a zenész, a Canossa járás sajátos, fricskának is beillő formáját választva a nőket méltóságukban sértő Echo tévés nyilatkozata miatt, a nehéz sorsú gyermekeknek és anyáknak szánva, azonnal továbbított a Dévai Szent Ferenc Alapítványnak. Némi PR-fogást is bevetve az adomány átadására Ákos törzshelyén, a Lánchíd budai lábánál levő Andante Borpatikában március elején sor is került.

Az ügy részleteiről is értesülhettek már a maszol olvasói, de bizonyára nem érdektelen, hogy ezt miként látja utólag a kedvezményezett: „Az biztos, hogy az alapítvány ekkora támogatást egy embertől még nem kapott. Gyakran imádkozom azért, hogy minden vita valahogy így érjen véget: az élet szolgálatával, a gyermekek arcának mosolyra igazodásával.” Az interjú egy másik helyén, a beszélgetés fináléjában a gyerekderű, a kicsinyek kacagása, mint legtöbbet jelentő hiteles visszajelzése az áldozatos munkának újólag szóba kerül. Ennek hangsúlyozását követően hangzik el a megindító és nem felejthető Böjte Csaba-i hitvallás: „ha a világ összes pénzét nekem adnák, én mind a gyermekekre költeném. A pénz a legjobban gyerekbőrben kamatozik.”

A jelek szerint Csaba testvér diplomatikus válasza nem bizonyult kielégítőnek Bódis számára, hiszen tovább sorjáznak a kérdései arról, mennyiben volt fricska a bőkezű adomány, miért kerekedett ideológiai háború az Ákos-féle kijelentésekből, illetve mire is elegendő a kormánykedvenc dalnok 50 milliója?

Utóbbiról már részben szóltunk korábban a 83 helyszínen otthonra talált kétezer gyermeket említve, meg a már az élet iskoláját járó több mint háromezerre tehető „abszolvensekről” is szólva, amit itt azzal toldanánk meg, hogy idézünk még egy mondatot a vonatkozó Böjte-passzusból: „Ez az 50 millió félévi költségvetésünknek felel meg. Nagy-nagy levegőt tudunk tehát venni, végre újabb álmokat, terveket szőhetünk.”

Előbbiről, fricska volt-e vagy sem a váratlan ajándék, egy hosszabb citátum kívánkozik ide, melyet mi a nagyinterjú leginkább el- és továbbgondolkoztató fejezetének vélünk:

 „A miértekről nem kell tudnom. Ha pedig ez fricska volna, én 23 éve szórom a fricskát a világra. Magyarországon 1979-1980-ban 160 ezren születtek, az utóbbi években meg 80-90 ezren. Európában naponta hat-hétezer abortusz van – körülbelül annyi, amennyi menekült jött az elmúlt hónapokban 24 óra alatt. Ezekre a problémákra egyetlen megoldás van: a gyermekkacagás. A személyesebb bajokra is ugyanez az orvosság.

Valamelyik karácsonykor odajött hozzám az egyik gyerek nálunk, mondván: pap bácsi, miért van az, hogy anyukám ilyenkor sem hív fel, nem jön utánam soha, pedig volna pénze, már Nyugaton él? Erre mit tudok válaszolni? Pont semmit. Ha meg kibökök valamit, azzal csak elmaszatolom a dolgokat. Mondtam hát neki: ej, de borzos vagy ma. Erre ő: nem is vagyok az! Dehogynem, és azzal jól összetúrtam a haját, elkezdett kacagni, majd csavartam egyet az orrán, megragadtam a derekát, feldobtam jó magasra, kifogtam háromszor-négyszer, ő meg elkapta a nyakamat, megölelt.

A gyerek tényleg olyan, mint az orvosság: használat előtt fel kell rázni. És ezzel a módszerrel én is biztosan tovább élek legalább öt évvel. Kétezer éve talán nem volt sok probléma a világon, amelyre megoldást kért az emberiség? És mi volt a Jóisten orvossága? Hát nem egy betlehemi kisded, nem a kacagó gyermek Jézus? Nem az történt, hogy az Istenfiú, mielőtt egyetlen csodát tett volna, mielőtt egyet is prédikált volna, elkezdett kergetőzni, bújócskázni Názáret utcáin? Ipiapacs egy, kettő, három, Jézus a bokorban! Szóval, ha orvos lennék, a csomó nyugtató meg diazepám helyett én bizony gyereket írnék fel.”

Arra a kérdésre pedig. hogy miért kerekedett ideológiai háborúskodás a magyarországi közvéleményben a védhetetlen Ákos-féle kijelentésekből (a nagy vihart kavart tévés beszélgetésben a zenész elmondta, hogy „a nőknek nem az a dolguk, hogy ugyanannyi pénzt keressenek, mint a férfiak”, majd arra a kérdésre, hogy mi a dolguk, kifejtette: „a női princípiumot beteljesíteni (...) valakihez tartozni, valakinek gyereket szülni”) Böjte Csaba a képes beszéd segítségével kísérli meg a magyarázatadást. Hogy mennyiben sikerült ez neki, döntse el az olvasó: „Amikor a felhőket sodorja a szél, feltöltődnek feszültséggel: ilyenkor elég egy facsúcs, egy templomtorony vagy egy kerékpározó ember és beléjük csap a villám. Pedig a felhőnek aligha lehetett komolyabb problémája azzal a biciklistával. A társadalomban is óriási elégedetlenségek, bizonytalanságok, feszültségek vannak – aztán belecsap a villám például Ákosba.”

Hagyományosan népszerű az az állítás, hogy a legrosszabb család is jobb egy gyereknek, mint a legjobb nevelőotthon. Erről a közkeletű, de megkérdőjelezhető hitelességű mondásról is van Böjte Csabának véleménye, s azt nem is rejti véka alá. Az általa elmondottakból kiderül, a kép sokkal összetettebb a hittnél, de az is, az atya nem akar a kelleténél rózsaszínűbb képet festeni 23 év munkájáról. Ha pedig nem mindenben igazolja az élet a táplált reményeket, azt egy két lábon járó embernek be kell ismernie:

„Mi csak akkor lépünk színre, ha egy gyermek testi, lelki, szellemi, anyagi, fizikai léte veszélyben van, és a szülő vagy a legközelebbi rokon írásban, nyomatékosan kéri a segítségünket. Ha a Nagyfőnök nevében egy szülő hozzám fordul – mert például le van betegedve vagy börtönbe van zárva – igent mondok a kérésére. Eddig több mint ötezer gyerekünk volt; nincs két egyforma eset, ötezer különféle regény íródott, de egyikükről sem gondolom, hogy ne lett volna ajándék, ne kellett volna befogadnunk.

A gyermekvédelemben persze nincs százszázalékos eredmény, nem fog mindenki példás családi életet élni. Bár Jézus nagyszerű tanító volt, azért egy Júdás nála is összejött. Annyi lehet a törekvésünk, hogy svédasztalt terítsünk a gyermekeknek, amelyről lehet csemegézni, de nincs olyan pedagógiai eszköz, amely a szabad akaratot felül tudná írni.”

A divatos nevelési felfogások és pedagógiai módszerek tobzódásának ellentmondásos világában az atya kivácsian figyeli az aktuális trendeket. Némi szarkazmussal, rá jellemzően, „böjtésen” mondja ki sommás értékítéletét: „amíg a „modern” nevelési irányzatokat nem teszik kötelezővé, azokat is el lehet viselni.” Viszont komolyra fordítva a szót, tud megkérdőjelezhetetlenül is érvelni krédója mellett: „Részei vagyunk a román állami struktúrának, a kollégáimnak diplomákat kell szerezni, továbbképzésekre járnak. Én meg, bár kíváncsi típus vagyok, úgy látom: a világtörténelem legjobb pedagógusa mégiscsak Jézus Krisztus volt nagyon komoly iskolát hozott létre, amelybe jelenleg is közel kétmilliárd hallgató jár. Mivel a megoldásai nincsenek levédve, őt próbálom koppintani.”

A „koppintásban” a másoló tanítvány nem vallott szégyent, a tiszteletet parancsoló eredményei közismertek. Egy életre szóló, meghatározó élményét meg is osztja velünk az atya, azt, annak tanulságos volta miatt feltétlenül ismertetnünk kell:

„Az egyik évben több olyan gyermekünk volt, aki minden ellen lázadt, örökké komiszkodott a tanárokkal. Ejnye-bejnyéztem, próbáltam keménykedni, büntetni a magam módján, de hiába. Nagycsütörtökön aztán bevetettem a jézusi módszert: fejmosás helyett lábmosást! A szertartáson kiültettük ezt a zsivány társaságot a legelső sorba. Azt hitték szegények, azért kerültek oda, hogy szem előtt legyenek. A prédikáció végén az iskolaigazgató behozott egy tálat, egy kancsó vizet és kendőket. Letérdeltem a gyerekek elé, úgy papi ornátusban, és az utolsó vacsorára emlékezve, megmostam és megcsókoltam a lábukat. A mise végén bejöttek a fiúk a sekrestyébe, hozzám bújtak és szabadkoztak, hogy azért ők nagyon szeretnek engem. Abból a 12 gyerekből most öt a munkatársam, akikben megbízom. Jézus nem a harc parancsát adta nekünk, hanem egyedül a szeretetét. Attól vagyunk keresztények, hogy nem legyőzni, hanem meggyőzni akarunk.”

Sokat idézhetnénk még a nagylélegzetű Böjte Csaba interjúból, melyben többek közt a szerzetes atya elmondja véleményét a bevándorláskérdésről, Ferenc pápa menekültpártságáról és a vele szemben markáns ellenvéleményt megfogalmazó papok, köztük a rendtársak kijelentéseiről, de szándékainknak határt szab a terjedelem. Ezért csupán megemlítjük két jelzésértékű kijelentését: „a menekültek nem a probléma okozói, hanem elszenvedői” illetve „az sem megoldás, ha áthatolhatatlan vasfüggönnyel zárjuk el Európát a problémásabb országoktól”-t.

Szintén terjedelmi gátjai vannak annak is, hogy részletezzük az interjúnak azt a fejezetét, melyben Böjte Csaba kifejti Bódis Andrásnak, hogy miért vette fel „portfóliójába” a Bihar megyei Székelyhídon, ahol szintén van az alapítványnak gyermekotthona a sokak számára meghökkentően hangzó strandüzemeltetést.

Viszont ki nem hagyhatónak tartjuk közreadni a ferences szerzetes olvasatát a Romániában tapasztalható „újhullámos magyarellenességről”, melynek egy- egy figyelmezető állomása volt Tőkés László állami kitüntetésének visszavétele, illetve az, hogy büntetőeljárások alá vonták/vonják a székelyföldi polgármestereket:

„Nyilván nem normális, hogy Romániában ma kockázatos politikusnak lenni, közösségi képviseletet vállalni. Ám, mivel a cirkusz román minisztereket, államtitkárokat, polgármestereket is érint, mindezt aligha lehet a nacionalizmus számlájára írni. Úgyhogy nem is érdemes nemzetiségi alapon fokoznunk a feszültséget; olajat nem lehet olajjal oltani. Két ember közt a legrövidebb út az egyenes beszéd – én mindent, amit elértem, ennek a ténynek köszönhetek. Akármilyen román hatósággal kerülök szembe, ha kicsit megkacagtatom, emberszámba veszem őket, biztosan előbbre jutok, mintha erőből próbálkoznék. Ott van Saul és a feltámadt Krisztus esete. Saul igazán rossz fiú volt, terrorista, aki elindult Damaszkuszba, hogy gyilkosságokat szervezzen, ideológiai, politikai alapon. És Jézus átdöfött szívvel és lábbal, párbeszédet kezdett vele: miért üldözöl engem? Aztán mi a történet vége? Saulból Szent Pál lesz, a népek apostola, aki élete végén megírja A szeretet himnuszát.” 

HIRDETÉS







Kapcsolódó anyagok

EZT OLVASTA MÁR?

X


popup