• 2017. december 16., szombat
    Etelka, Aletta
  • Kolozsvár
    • Csíkszereda
    • 12°
      Székelyudvarhely
    • Gyergyószentmiklós
    • 12°
      Székelykeresztúr
    • Kovászna
    • Kézdivásárhely
    • Barót
    • Sepsiszentgyörgy
    • Arad
    • Gyulafehérvár
    • Nagyvárad
    • Beszterce
    • Déva
    • 10°
      Nagybánya
    • Marosvásárhely
    • 10°
      Zilah
    • 10°
      Szatmár
    • 11°
      Nagyszeben
    • Temesvár
    • Brassó
    • Bukarest
  • 1 EUR = 4.6346 LEI
    • 1 USD = 3.9285 LEI
    • 1 GBP = 5.2711 LEI
    • 100 HUF = 1.4767 LEI

Egy hét magyarságpolitikai írásaiból (április 2-9.)


-A A+



Kárpátalja: Amikor egy interjúalany önmagát cenzúrázza

Megszólalt a héten Kovács Miklós a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség (KMKSZ) elnöke és bevallotta a Kárpátalja online hetilap olvasóinak: nem akar Robin Hood szerepében tetszelegni, de rezervátumi idegenvezető se akar lenni. Amit viszont nem vallott be nekik azt elmondta őszintén az ukránoknak: a kárpátaljai magyarok ostobák és éretlenek, az itteni cigányok javarészt lumpenek és bűnözők, a ruszinok pedig szőröstül-bőröstül megvásárolhatók.

Igen terjedelmes interjú jelent meg nemrégiben Kovács Miklóssal a 2000 című országos ukrán hetilapban Nem egy néprajzi kiállítás tárgyai vagyunk (Роль гида в резервации меня не устраивает) Az interjú érdekessége az volt, hogyannak a KMKSZ szimpatizánsok számára „fogyasztható” változatát Kovács pártjának, a KMKSZ-nek a szócsöve, a Kárpátalja online is közzé tette az elmúlt napokban. Ugyanakkor, aki azokra az őszinte elnöki megnyilatkozásokra is kíváncsi volt, amelyeket a KMKSZ-orgánum tudatosan elhallgatott, hiszen azok Kárpátalján és máshol is, visszatetszést kelthettek volna a magyar olvasókban, annak más forrásból is tájékozódnia kellett. Vagy elolvasta a kijevi hetilapban még március 21-én megjelent eredeti, ukrán nyelvű cikket vagy megismerkedett az elmúl héten a Kárpáti Igaz Szóban megjelent, Példamutató és a megmentő című írásával. Az se ártott, ha felleli ugyanennek az újságnak az április 6-án megjelent vezércikkét és elolvasva Kőszeghy főszerkesztő eszmefuttatását, rekonstruálja: tulajdonképpen, hogy mit is mondott nemrég KovácsMiklós KMKSZ elnökSzemen Rezniknek, a 2000 munkatársának?

Lássuk előbb a kozmetikázott változatot, a pártszócsőben közreadott, cenzúrázott interjút. Ennek már a felvezető beköszöntő sorai is jelzik: nem akármilyen, holmi mindennapos esemény részesei lehetnek az online Kárpátalja olvasói, hiszen: „Nem tudhatjuk, hogy a véletlen, vagy a szerkesztőségi koncepció műve, hogy az írás éppen Mikola Azarov kormányfő budapesti látogatása előtt látott napvilágot. Annyi bizonyos, hogy az országos lapok ritkán szentelnek ennyi figyelmet nemzetiségi politikusnak.”

Ha már szóba hozta a Kárpátalja Azarov múltheti magyarországi látogatását, tegyük hozzá: az ukrán miniszterelnököt Budapestre Gajdos István, az ukrajnai magyarság egyetlen parlamenti képviselője, az Ukrajnai Magyar Demokrata Szövetség (UMDSZ) elnöke is elkísérte. A kijevi kormányfőt amúgy a magyar kollegájával folytatott tárgyalásai után fogadta, ahogy illik a protokoll szabályai szerint, Áder államfő és Kövér házelnök is. Utóbbi találkozón történtek már csak azért is említést érdemelnek éppen egy Kovács Miklós interjú ismertetése okán, hiszen az ott elhangzottak visszaköszöntek úgy akijevi 2000 hasábjain, mint a hétvégi, beregszászi KMKSZ közgyűlésen.

Arról, hogy mi is hangzott el az országházi tárgyalóban túl azon, hogy az Országgyűlés elnöke kijelentette: Magyarország stratégiai partnerként tekint Ukrajnára, majd szólt arról, hogy Magyarország felelősséget érez a határon túli magyarság iránt és arra kérte vendégét, hogy segítse biztosítani a kárpátaljai magyarság önazonosságának megőrzéséhez szükséges jogokat, arról hallgatott a találkozóról kiadott MTI-közlemény. De annál többet mondott el róla a jólértesült Kárpáti Igaz Szó főszerkesztő egy facebookos bejegyzése.  Ez később a HVG.hu szintén eheti remekbeszabott írásának is, a Találjunk ki Budapestről Székelyországot! című publicisztikának is egyik ihletforrása lett, melynek szerzője – többek közt – arról értekezett: „A magát “nemzetinek” hazudó kormány és politika deklarált befogadó mivolta ellenére valójában folyamatosan szűkíti a magyar nemzetfogalmat, amelybe immár nem férnek bele egyes határon túli magyarok sem.”

De mi is történt március 28-án a parlamenti Kövér-Azarov találkozón? Íme a kommentárt aligha igénylő Kőszeghy Elemér bejegyzés: „Egy kárpátaljai adalék. A napokban Budapesten járt Azarov ukrán miniszterelnök. Sokak mellett találkozott Kövér Lászlóval is. A végig fagyos légkörben zajló eszmecsere során a Ház ura felrótta Azarovnak, hogy miért nincs magyar képviselő az ukrán parlamentben. A vendég erre visszakérdezett: hogy-hogy nincs? Itt ül mellettem, s azzal rámutatott a jobbján ülő Gajdos Istvánra, az Ukrajnai Magyar Demokrata (mellesleg: nem "vegyes") Szövetség elnökére, Gajdos Istvánra, az ukrán küldöttség tagjára. Mire Kövér: ő csak magyarul beszél, de nem magyar.”

Visszatérve a KMKSZ szimpatizánsoknak készült Kovács interjú-változathoz, abból annak a határozott érdekképviselő politikusnak a profilja rajzolódik ki, aki a területi és perszonális autonómia élharcosa. Ő az, aki arra a kérdésre, hogy a politikus szerint milyen is a kárpátaljai magyarság ideális létformája, ki is fejti az ukrán olvasóknak is a kárpátaljai magyar identitás-megőrzés zálogának tekinthető két autonómiaforma lényegét:

„Identitásunk megőrzéséhez szükségünk van a területi autonómiára, amit az Alkotmány sajnos nem biztosít közvetlenül. Hát akkor nevezzük ezt valahogy másképpen. Hiszen az autonómia lényege az, hogy azokon a területeken, ahol a magyarok egy tömbben élnek, az ukrán államnak kettős természetűnek kell lennie – kötelessége figyelembe venni az általános államérdekeken kívül a helyi közösség érdekeit is. Nem gondolom, hogy ez meghaladná a helyi önrendelkezéssel kapcsolatos általános demokratikus elképzeléseket. Ezt a formát ki kell egészíteni a személyi autonómiával azok számára, akik a közösség által kompakt módon lakott terület határain kívül élnek. Ide tartozik például a nemzeti oktatási rendszer létrehozása, mely egységes vezetés alatt állna, s a magyar identitás megőrzésének érdekeiből indulna ki. Ideális esetben nem az etnosz, hanem a nemzet túléléséről kell beszélni!”

Eleddig rendben is lennének a dolgok. Csakhogy az a riporteri kérdés, amely azt tudakolja, hogy még a meglehetősen liberális ukrán politikusok is úgy tekintenek a KMKSZ elképzeléseire, mint „kísérletre egy feszültséggóc, a potenciális szeparatizmus fészkének létrehozására” és ilyen autonómiaprogrammal lehet-e szövetségeseket találni az ukrán establishment körében, az interjúalany némiképp indignált lesz és a válasza már indulatosabb és „fésületlenebb” lesz: „Kijevben természetesen mindenkor és mindenki ellene volt. Helyesen kell látni a mi hatalmunk természetét. A korábbi szovjet nomenklatúrát megrögzött banditák váltják fel. Az előbbiek a magyarokhoz való viszonyulásukat a régi időkből örökölték: „ez a mi pápua lakosságunk, amelyet nekünk kontrollálnunk kell”. A banditáknál még egyszerűbb a dolog: „Ez a mi területünk, és ha valami köcsögök megpróbálnak zavarni…”aprilis9kovacsmiklos

Nem meglepő, hogy ezek után a kérdező is mintha begorombulna és tónust vált. Arról érdeklődik: „Önnek tetszik, hogy Robin Hoodnak, az elnyomottak tántoríthatatlan védelmezőjének érezheti magát? Az ego-legyezgetésnek szánt „bókot” visszautasítva, Kovács elmondja, hogy nem fogékony a partizánakciókra és a nyugati politikai iskola képviselőjeként kifejti: „a problémáink éppen hogy a szabályok be nem tartásából fakadnak.”

Mondandóját a nyugati és keleti mentalitás közötti különbségek hangsúlyozására építi, meglehetősen sajátos érveléssel:

„A Nyugat a szabályokkal kezdődik. Ha teljesen spontán módon, véletlenszerűen összegyűjt néhány tucat vagy néhány száz európait, azok először is megpróbálják kideríteni, milyen szabályok szerint működhetnek együtt. A keleti ember viszont először is megkísérli bevezetni a maga despotikus hatalmát, azután mellékesen esetleg a helyzethez igazítja a számára kényelmes törvényeket.

Ezért ismétlem, nem látom magam a partizán szerepében. Ellenkezőleg, úgy tartom, hogy azokat, akik nem kívánnak a civilizált szabályok szerint játszani, Ukrajnának már rég oda kellene száműznie, ahová valók: a börtönbe, a perifériára, a hátsó udvarra.

Természetesen értem, hogy Ukrajna hivatalos törvényei nem azért íródtak, hogy betartsák azokat (sic!). De egyszerűen nem tudom elképzelni a munkát Kárpátalján a törvényi kereteken kívül. Különben nem vagyunk a magyar nemzet képviselői, hanem csupán a magyar népesség tagjai. Vagyis egy néprajzi kiállítás tárgyai vagyunk. Még néhány évig mutogatni fognak bennünket a fesztiválokon, azután beolvadunk, eltűnünk. Számomra nem érdekes ez a fajta játék. Nekem nem felel meg a rezervátumi idegenvezető szerepe.”

A legkeményebb minősítéseket a kárpátaljai magyar politikai riválisok kapják a Kárpátalja által közölt interjúrészletben. Kovács rámutat: az interjúkészítő téved akkor, amikor azt feltételezi, hogy csupán a vezetők egyéni ambíciói húzódnak meg a KMKSZ-UMDSZ vetélkedés hátterében. A két szervezet közötti különbséget illetően „pofonegyszerű” és tömör a magyarázat: „A demokratikus párt (azaz az UMDSZ – n.n.) lényegében a kormányzó establishment magyar ajkú része. Mi pedig az autentikus nemzeti elitet képviseljük.”

Ez a kinyilatkoztatás értelmezhetetlen a hetilap szerkesztője számára és azt abszurdnak tartva, további indoklást tart szükségesnek és csak kérdez, kérdez. Az indulatos Kovács-válaszok nem hagynak kétséget afelől, hogy e felfogás fényében bármely jövőben KMKSZ-UMDSZ közeledés vagy netán kiegyezés eleve reménytelen:

„Akkor lássuk a helyzetet történelmi perspektívában! Az 1944-es megszállás óta (Kovács úr arra gondol, amikor a szovjet hadsereg Kárpátalja területére lépett – jegyzi meg a 2000 szerkesztője – n.n) a magyarok itt másodosztályú, elnyomott, mindig államellenes hajlamokkal gyanúsított lakossági csoport. És ez a viszonyulás hozzánk az idő múlásával sem változott.

De hogy kormányozni lehessen a megtört népet, káderekre van szükség a gyarmati lakosság köréből. Amint a keresztény hittérítők is úgy tartották, hogy a pápuák megtérítésére az a legjobb módszer, ha más pápuákat a hit terjesztésére kényszerítenek, úgy némelyik magyart is arra használták, hogy terjesszék a marxizmus-leninizmust a bennszülöttek körében. Ma nincs marxizmus, de megmaradtak a régi káderek és készségesen teljesítik a központi hatalom bármilyen megrendelését.

Azt szeretném, ha a magyarok nemzetként léteznének. A kijevi hatalom rendelése viszont az, hogy ellenszegüljenek nekünk. A demokrata párt, mint hűséges szolga teljesíti ezt a megrendelést.”

A Kárpáti Igaz Szó Példamutató és a megmentő című írása viszont nemcsak arról számol be, hogy Kovács az ukrán hetilapban hosszasan értekezett a kétpólusú kárpátaljai magyarságról és provokátoroknak is nevezte az UMDSZ tagjait. Azt is elénk tárja a napilap interjú-ismertetője, hogy Kovács kifecsegte a saját szavazóbázisáról alkotott véleményét, ami, ahogyan az ungvári lap fogalmaz: „nem éppen kirakatba illő.” Íme a meghökkentő, a KMKSZ-re szavazó kárpátaljai magyarokat semmibe vevő és sértő, Kovács Miklós fogalmazta vélemény: „Az a helyzet, hogy nem tudok magasabbra ugrani a saját fejemnél. Mint politikust behatárol saját közösségem kulturális és politikai szintje.”

A Kárpátaljában közzétett rövidített változat nem kívánt kitérni arra sem, hogy az ukrán hetilapban megjelent interjúban, részletekre menően is, szó esik a parlamenti mandátum ügyéről is, amit Kovács Miklós 2002-ben veszített el, és azóta sem tudta azt visszaszerezni, noha előbb próbálkozott szövetséget kötni az ukrán narancsos táborral, legutóbb pedig, múltév őszén, egyéni körzetben vallott kudarcot. Pedig érdekes lett volna a KMKSZ híveinek, azaz a Kárpátalja olvasóinak arról a válaszról is tudomást szerezni: Kovács Miklós mindent és mindenkit hibáztatott a kudarcok miatt, kivéve önmagát.

A saját választóit lenéző szavaknál találunk viszont az ukrán nyelven megjelent teljes interjúban még döbbenetesebbeket. Mit is állított egy helyen saját magát jellemezve Kovács Miklós, a KMKSZ elnöke? Nem kevesebbet, mint azt, hogy magát a nyugati politikai iskola képviselőnek tartja.

Hogy ez valóba így lenne, azt döntse el az olvasó Szemen Rezniknek, a 2000 újságírójának arra a kérdésre adott válaszából, melyben a KMKSZ sorozatos választási kudarcainak okait boncolva a riporter arról érdeklődik: miért is nem próbálnak Kovács Miklósék nyitni a magyar ajkú cigányság felé, esetleg a szláv lakosság körében is kam­pányolni?

Maga viccel?” – feleli Kovács, majd így folytatja: „Ezek javarészt lumpenek és bűnözők”. Buta, megijesztett emberek. Velük még elméletileg sem szabad számolni”. Hozzátette azt is, hogy éppen a cigányságot szokta felhozni negatív példának a magyar szimpatizánsai körében: „Ne legyetek cigánytábor, ne adjátok el szavazataitokat”–idézi saját magát az ukrán hetilap számára. A ruszinok tekintetében pedig azért lát értelmetlennek bármilyen együttműködési kísérletet, „mert ott csak a pénz számít, az, hogy ki mennyit fizet a voksukért.”

Felvidék: valóban „jó irányba megy az MKP szekere?”

Megszólalt a héten Berényi József a felvidéki Magyar Közösség Pártjának az elnöke és a komáromiinternetes portálnak, a Bummnak adott terjedelmes interjújában értékelte az általa irányított párt helyzetét és esélyeit a közelgő megyei választásokon, szólt a Bugár Béla vezette Híddal való együttműködés esélyeiről, a szlovák-magyar kapcsolatok felemás voltáról, illetve legfőképpen a Jobbikkal való viszonyról.

A Berényivel készült nagyinterjú már címében – A Jobbik számunkra nem partner– is jelezni kívánta, a beszélgetés időszerűségére elsősorban az adott okot, hogy a felvidéki magyarság egyik érdekvédelmi szervezetét meglehetősen kínos helyzetbe hozta az a márciusban kiszivárgott jobbikos munkaanyag, melyről a Megszólalt a hétenben, március 12-én már beszámoltunk.aprilis9berenyijozsef

Akkor megírtuk, a Hetek című lap által megszerzett és Szávay István jobbikos országgyűlési képviselő jegyezte stratégiai koncepcióból kiderült: a szélsőjobboldal magyarországi pártja tudatosan, lépésről lépésre építkezik a Magyarországgal szomszédos országok magyar közösségeinek soraiban, átgondoltan keresi a támogatókat és szimpatizánsokat, több helyen pedig már meg is találta a szövetségeseit. A dokumentum nevesítette is a Jobbik határon túli sikerereit, bemutatva azt, hogy a partnerkeresés Felvidéken járt a legnagyobb eredménnyel, ahol Vona Gáborék pártja az MKP ifjúsági partnerszervezeteként is működő Via Nova Ifjúsági Csoporttal és a Selye János Egyetem Hallgatói Önkormányzatával alakított ki szoros együttműködést. Szóltunk arról is, hogy a belső használatra készült elemzés szerint a felvidéki magyarok identitástudata „gyenge”, de „szerencsére” itt szinte elhanyagolható a magyar állampolgárok, így a potenciális magyar szavazatok száma is, így erre a régióra kell a jövőben a legkevesebb hangsúlyt fektetni.”

Hogy a Szlovákiában élő nemzettársaink miért állnak hadilábon a magyarságtudattal és mi erre a megoldás, arra meg is volt Szávay meglehetősen provokatív válasza is: a felelős az MKP vezetők tutyimutyisága. Ezért a Via Nova Ifjúsági Csoportjának jobbikos segítséggel mihamarabb meg kell tisztítaniuk a pártvezetést az alkalmatlanoktól. Elzavarásuk után pedig radikális fordulatra is szükség van, azaz mint írták a budapesti árpádsávos mentorok: „hosszú távon azonban el kell szakadnia a kiöregedett, jórészt alkalmatlan MKP-s vezetőktől, és egy új, nemzeti radikális pártot kell alapítania. Ez jelenleg még kérdéses, magunk segítjük és siettetjük ezt a folyamatot”.

Most, csaknem egy hónapos késlekedéssel, a Bumm számára adott interjújában Berényi elhatárolódik a Jobbiktól és kimondja: az MKP számára nem lehet partner egy, a határon túli magyaroknaktetszetős kijelentésekkel imponálni tudó, de kirekesztő listázásokat szorgalmazó, népcsoportokat kollektíven elítélő és félkatonai szervezetekkel is együttműködő magyarországi szervezet. Bár az ominózus Szávay-féle belső pártanyagra nem kívánt reagálni (óvatossága nehezen érthető, hisz megnyugtató a határozottabb állásfoglalás lett volna), de szavaiból kitűnik: az a tény, hogy egy külhoni magyar pártvezető olykor egy asztalhoz kényszerül ülni a számára elfogadhatatlan értékrendet képviselőkkel, az már nem az ő felelőssége, arról csak a magyarországi választó és a budapesti törvényhozás tehet. Egyértelműen rögzíti is a hivatalos pártálláspontot: az MKP partnere a Fidesz-KDNP, de azt is hozzáteszi, hogy kapcsolatban állnak az LMP-vel és az MSZP-vel is. Viszont „a Jobbikkal csakis olyan kapcsolat van, ami elkerülhetetlen” ésez kizárólag annak a következménye, hogy a magyar parlament Nemzeti Összetartozás Bizottságával kitűnő az MKP viszonya (de hát miért is ne lenne az?) és ennek testületnek az egyik legaktívabb tagja a Felvidéken otthonosan mozgó Szávay István.

Berényi egyúttal kifejti: maximálisan elégedett „hírbe hozott” Via Novával, az MKP partnerszervezetével. (Ez az a tömörülés, melyet a Jobbik – legalábbis a felbukkant stratégiai anyag ezt egyértelműsítette – szövetségesének tart és fel kíván készíteni a jelenlegi MKP-vezetés eltávolítására.) Az MKP elnök úgy ítéli meg mostani nyilatkozatában: az a tény, hogy az MKP elnökségében helyet kapott a nemrégi tisztújítást követően Samu István is, aki a Via Nova vezetőségében is jelen van, nem jelenti a szélsőjobboldallal való együttműködést. Megfogalmazása szerint: az ifjúsági csoport tagjai, ha követtek is el hibákat („Csak az nem hibázik, aki nem dolgozik.”), mindig jó ügyeket és jól képviselnek, legyen szó akár arról, hogy nekik egyedüliként sikerült szóra bírni Robert Ficót Érsekújváron, vagy ők akartak és tudtak jeleskedni a székelyzászlók kitűzésében. Utóbbi esetben viszont maga a pártelnök sem cáfolja, hogy az ügyben, az általa dicsért ifjúsági szervezet „megégette magát”, hiszen egy másik, a Jobbikkal és a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalommal nyíltan közösséget vállaló, a Magyar Megmaradásért polgári társulat fantázianevet viselő radikális szervezethez csatlakozott. Ebben az esetben is megértőnek bizonyult Berényi, mert, mint vallja: „ha a kezdeményezés jó, és én azt felvállalom, akkor az már az enyém is.”

Az MKP elnökének óvatos, sokak által túl puhának, sőt lavírozónak is vélt elhatárolódása a Jobbiktól, azonnali reakcióra késztette a Berényi-interjúnak helyt adó portál egyik szerkesztőjét, Polák Gábort. Az egyik legolvasottabb felvidéki blogportál, a Közbeszédállandó szerzőjeként is ismert Polák az Egy elhatárolódás anatómiája című, utóbb a Mandineren is közzétett kommentárjábanrámutatott: „Szerencsére nem a felvidéki magyar közélet központi eleme, mégis érdekes dolgok láttak napvilágot a (magyar) politikai szélsőségekhez való viszonyulását tekintve, és már ott tartunk, hogy maga Berényi pártelnök volt kénytelen de facto elhatárolódni a Jobbiktól. Kár, hogy a fiatalok (HÖK, Via Nova) még nem tartanak itt, és egy dokumentumból (is) kiderült, erős a Jobbikhoz való kötődésük.”

A politikai elemző-szerkesztő a Berényi-féle elhatárolódás kapcsán arról cikkezik, hogy az MKP elnök megnyilatkozása mire lesz elegendő? Számára sem elégséges az óvatos, a „belső pártanyagra nem kívánok reagálni-jellegű magatartás” és konkrét példákon keresztül arról is szólt: a Jobbik-nyomulása nagyon is működik a gyakorlatban a „Jobbik-leaks” felvidéki érintettjei, mind a Via Nova, mind pedig a komáromi Selye János Egyetem Hallgatói Önkormányzatának esetében is.

Talán elegendő, ha ezügyben idézzük a Berényi „de facto” elhatároló-dásával elégedetlen, és érintett ifjúsági szervezetek álláspontját is közreadó Bumm szerkesztői vélemény sommás befejező gondolatait: „Ilyen szempontból a HÖK ezzel kapcsolatos nyilatkozata, miszerint “a politikai és társadalmi élet minden szereplőjével, aki felajánlja a segítséget, hajlandóak tárgyalni, amennyiben jó szándékkal közelít az egyetem és a diákság irányába, és ez igaz a Jobbikra is,” mondhatni óriási naivitásra, vagy pedig óriási cinizmusra vall. A Via Nova részéről úgyszintén, bár ott egyrészt inkább régi barátságok alapozzák meg a történetet, másrészt a lelkes úttörő-mentalitás, amely nem lát túl a parlagfűirtás porán, és tényleg elfogad minden segítő kezet, még a sportszeletes csávóét is. Mindenesetre egészen elképesztő, hogy a magukat a felvidéki fiatalság képviselőiként feltüntető emberek ennyire nem vágják, mi vállalható fel, és mi nem, még akkor is, ha vastag nemzeti máz leplezi a lényeget. Higgyék el, bár a Jobbik sok fontos problémát vet fel, és azokra pofonegyszerű válaszokat kínál, és az egyszeregy tényleg vonzóbb, mint a differenciálszámítás, a Nobel-díjat mégsem az előbbiért adják.”

Természetesen a komáromi portál nagyinterjúja Berényivel sokkal többet nyújt, mint egy megkésett elhatárolódást a Jobbiktól. A beszélgetés számos, a felvidéki magyar közösség aktuális gondjára, megvalósításokra, elvárásokra és kudarcokra is kitér, az MKP elnökkel folytatott dialógus egyszerre lesz mérlegmegvonás, meg kitekintés a jövőre. (Az interjú végén a lapszerkesztősége bejelenti, hogy a jövő héten hasonló mélyinterjút fog közölni Bugár Bélával, a Híd-Most elnökével – n.n.) Szól benne a pártelnök arról, hogy szerinte „jó irányba megy az MKP szekere” („Az MKP egyben maradt, és nem tagadom, ez nem egy egyszerű folyamat. Továbbra is reális alternatíva vagyunk a szlovákiai magyarok számára, hiszen ott táncolunk a bejutás határán.”) és arról is, jó esélyt lát arra, hogy pártja az ország lakosságának 8,6 százalékát kitevő magyarság számára vonzóbb alternatívát jelentsen a következő három év öt szlovákiai választása (megyei, EP, helyhatósági, köztársasági elnöki, illetve parlamenti választások) során, mint a konkurens Híd-Most.

Szerinte ennek úgy a személyi, mint a szervezeti feltételei is adottak: a mintegy 10 ezres tagságú, erősen decentralizált jellegű pártban egy átfogó megújulás ment végbe, a jelenlegi pártelnökség többsége már nem a korábbi, Bugár vezette MKP vezetőiből tevődik össze. (A mostani 18 elnökégi tagból 11 tag 2010 előtt nem vett részt az országos vezetésben és az 5 alelnökből 3 teljesen új)

A közelgő megyei választásokhoz kötődően, de nemcsak e vonatkozásban, az MKP elnök interjújában felmerül a riválissal, a Bugár-vezette Híd-Most vegyespárttal való lehetséges együttműködés kérdése. Mára eldőlni látszik a közeljövő legfontosabb kérdése: a két párt között koalíció nem, de együttműködés lesz. Ezt a magyar választók számára nehezen értelmezhető viszonyt Berényi ekképp magyarázza egy, Besztercebánya megyében az MKP és a Most-Híd képviselői által már aláírt egyezség tükrében: „A lehetséges számok alapján felmérik az arányokat és megegyeznek abban, hogy mennyi jelöltet indít az egyik párt, és mennyit a másik párt, azaz nem indulnak egymással szemben. Ezt ott négy járásban sikerült megvalósítani. Továbbra is azt vallom, hogy ahol a magyarság aránya nem éri el az 50 százalékot, ott meg kéne egyezni, ahol pedig meghaladja, ott nem tartom katasztrófának, ha versenyhelyzet alakul ki. Nem mi akartunk kétpártrendszert. Ezeken a helyeken az MKP be fog jutni, csak az a kérdés, hogy hány képviselővel. De ahol kisebb a magyarok aránya, például Léván, Galántán vagy Rozsnyón, ott meg kéne egyeznünk. Ha mi ütni fogjuk egymást, akkor egy harmadik nevető fél kerülhet be helyettünk. Ezért szorgalmazom azt, de tudom, hogy nem mindenkinek tetszik ez. Valójában ez egy megnemtámadási szerződés.”

Azt a vádat, mely szerint az MKP egyre inkább „nyilatkozatpárt” lenne, és inkább csak reagál eseményekre és sodródik a történésekkel, sőt legjobb esetben csupán csatlakozik mások kezdeményezéseihez (pl. a civilek vasúti kétnyelvűséget szorgalmazó kampányához) Berényi visszautasítja. Úgy véli, például az oktatás területén elindított petíciójával az MKP elsőként reagált arra, hogy a decentralizált oktatásügyet megőrizni lehessen és a nyilatkozó pártelnök sikerként éli meg, hogy a petíciós bizottságban a szlovák politikai élet szimbolikus szereplőiként számon tartott Ondrej Dostál és Peter Zajac is helyet kért és kapott.

A pártelnök optimizmusában sajnos a szemleíró nem tud osztozni. A siker az 100 ezer aláírás lenne, mert csak akkor foglalkozik vele a parlament. Az interjúban a pártelnök még becsült számot se tudott mondani arról, hogy hol is tart a február 18-án indított akció. Az sem túl bíztató előjel, hogy a korábbi felvidéki magyar aláírásgyűjtések, kivéve azt, amikor az anyakönyvi hivatalokat szerették volna megmenteni és ennek valóban tömegeket megmozgatni képes fellépésnek az a kitűnő szervező Simon Zsolt állt az élére, aki ma a Híd-Most alelnöke, mindegyik eddigi MKP kezdeményezés a szükségesnél jóval kevesebb aláírást tudott felmutatni, és egyik sem hozott átütő sikert.

Végül szólnunk kell arról is, hogy a Berényi interjú kitér a magyar-szlovák viszony ellentmondásos jellegére is. A Repedezik a szlovák ellenállás fala alcímmel ellátott interjúrészlet diplomatikus megfogalmazásai sem tudják elrejteni: a pártelnök csak Ficót bírálja, de a ki nem mondott szavai mögött (például azzal is, hogy még véletlenül se szól a kettős állampolgárság kérdéséről) kitűnik: MKP-Fidesz partnerség ide, MKP-Fidesz partnerség oda, érzékeli: az Orbán kormánytól se számíthat túl sok jóra a közeljövőben a felvidéki magyar közösség.

Úgy véljük, érdemes, ha az interjúnak ezt a rövid, túlságosan is rövid részletét szövegszerűen is megismertetjük az olvasóval: 

„– Mostanában a Fidesz-KDNP vezetésű magyar kormány nagyon jó viszonyt ápol a Fico-kabinettel. Martonyi János és Miroslav Lajčák részéről is bíztató kijelentések hangzanak el. Orbán Viktorról és Robert Ficóról jó hangulatú közös képek jelennek meg, ugyanakkor Robert Fico Turócszentmártonban egyáltalán nem volt visszafogott a kisebbségek kapcsán. Miként lehet ezt a kettősséget értékelni?

– Nem a konfliktus a cél, hanem az eredmények, mit tudnak elérni. A Magyarországról érkező politikusok a találkozók előtt rendre konzultálnak az MKP-val, ezért pontosan tudjuk, mi zajlik a háttér-diplomáciában. Lajčák kijelentése arra utal, hogy a háttér-diplomáciának van eredménye. Nem azt állítom, hogy gyors áttörés lesz, mert az sajnos nem várható, de a szlovák ellenállás fala itt-ott repedezik. A Selye János Egyetem leminősítésének ügye – ahol Magyarországnak is szerepe volt a halasztásban, - akár a Beneš-dekrétumok mostani előkerülése azt mutatja, hogy Magyarországnak fontos szerepe van az életünkben. Korábban azt állították páran, hogy túl sokat futkosunk Magyarországra, pedig a dolgok Pozsonyban dőlnek el. Ez igaz, Pozsonyban dőlnek el, majd a megyékben és a városokban. De amikor nincsenek magyarok a kormányban, akkor Magyarország segítsége megkerülhetetlen. Robert Fico most jelenleg nem szállt ringbe a magyar kormánnyal…
De miért?

Mert elindult egy párbeszéd – amit én még nem neveznék jó viszonynak – amit Robert Fico nem szándékozik egyoldalúan megszüntetni. A gazdasági nehézségek miatt fontosnak tartja, hogy a két ország együttműködjön. Emellé kell felsorakoztatni a nehéz kérdések kezelését.”

Mindehhez talán nem fölösleges hozzátenni, hogy amiről Berényi beszélt a komáromi online lapnak, arról szólt pozsonyi Új Szó eheti szerkesztőségi véleménye is. Maga cikk címe és annak fotóillusztrációja is önmagukért beszélnek. Íme Mózes Sándor Nyomasztó csend a kisebbségi témákban címmel írott látleletének indító sorai:

„Néhány dologban alapvetően különbözik az első és a második Fico-kormány, ezek egyike a kisebbségi kérdés, valamint a magyar–szlovák kapcsolatokban alkalmazott megközelítés.aprilis9orbanfico

Az elmúlt egy évben csend honolt a szlovák–magyar „fronton”. Míg 2006–10 között a kormánypolitika része volt a kisebbségellenes él, a feszült kétoldalú kapcsolatok, addig az elmúlt egy évben ezeket a témákat maximálisan hanyagolták. Sokan tartottak attól, hogy egyszerre lesz kormányon Orbán Viktor és Robert Fico, ám a két kormányfő kapcsolata eddig meglepően jó. Tavaly áprilisban a varsói V4-es csúcson találkoztak először, ahol mindkettejük bevallása szerint „tisztázták” a helyzetet, s kiegyeztek a modus vivendiben. Ennek lényege: nem foglalkoznak a két felet megosztó kérdésekkel (főként a kisebbségi ügyekkel) mindezek helyett pedig a két kormányzatot összekötő, nem konfrontatív jellegű – jellemzően gazdasági, infrastrukturális, uniós – kérdések kerülnek reflektorfénybe.

HIRDETÉS







Kapcsolódó anyagok

EZT OLVASTA MÁR?

X


popup