Bocsárdi László: ez a fesztivál nem a kikapcsolódásról, hanem a bekapcsolódásról szól

A színház a tolerancia próbája – véli a sepsiszentgyörgyi Reflex nemzetközi színházi fesztivál igazgatója, Bocsárdi László, aki a Tamási Áron Színház igazgatója is. Arra kértük, foglalja össze tapasztalatait, és rákérdeztünk két izgalmas előadásra is az idei felhozatalból.

Nemrég csendültek fel a Reflex4 fesztivál zárókoncertjének akkordjai. Éppen csak kifújta magát fesztiváligazgatóként a hajrá után. Milyenek a visszajelzések, hogyan ítéli meg a közönség részvételét az idei kiadáson? Bejöttek-e a számításai?

Én csak arról tudok beszélni, hogyan érzékeltem a közönséget a fesztivál ideje alatt, és nagy megelégedésemre szolgál, hogy boldog arcokat láttam kijönni az előadásokról, kíváncsian jöttek a nézők a következőre is. Volt olyan is, aki azt mondta: még két hétig jönne, ha folytatódna a fesztivál. Ezek olyan nézők, akik nem a szakmához tartoznak. Ezáltal is úgy éreztem, elérte célját a fesztivál. Nekem ezzel a fesztivállal első pillanattól az volt a célom, hogy segítsem a sepsiszentgyörgyi közönséget abban, hogy lássa, értesüljön a színház sokféle lehetőségéről. Mi, akik színházat csinálunk, utazunk, időnként fesztiválokra járunk, látunk ilyen-olyan előadásokat, megadatik nekünk, hogy összehasonlítsuk a munkánkat a másokéval. Miközben ugyanez a közönségnek nem adatik meg. Ez a fesztivál tulajdonképpen lehetővé teszi, hogy a közönségünk nyitottabbá és befogadóbbá váljon.  Mindennek a következménye az lenne, és az lehet, úgy érzem, hogy sokkal befogadóbb lett a sepsiszentgyörgyi közönség, mint a fesztivál nélkül. A mi próbálkozásainkat, kísérletinket, szélsőségesebb előadásainkat is inkább partnerként kezeli már, mint elutasítóan.

A tizenhárom napos fesztivál ideje alatt a zene és színház összefonódásáé volt a főszerep. Ez egyfajta szűkítése volt a műhelyszínházi műfajnak, vagy európai színházi tendenciát kell ebben sejtenünk?

Nem erről van szó, ezt nem mondanám így. Egyszerűen az előadásokat nézve és közülük válogatva, azon vettem észre magam, hogy olyan típusú előadásokat szeretnék meghívni, amelyekben a zene szerepe kicsit másabb, mint amihez az átlagnéző hozzászokott. Igazából ez tükrözi a pillanatnyi állapotomat. A fesztiválválogatást én úgy élem meg, mint egyfajta szembesülést önmagammal, és azzal, ahol én magam tartok a kíváncsiságban, és amiről úgy érzem, hogy eseményszámba megy. Tehát nem egy előre eldöntött elv szerint történt a válogatás. Nem tudtam eleinte, hogy a zenének ilyen nagy szerepe lesz, hanem szép lassan kezdett kialakulni, és a vége felé már belegondoltam, hogy ez vagy az az előadás hogyan kapcsolódik a többihez.  Volt olyan produkció, amelyben a zene volt a fontos, de volt olyan is, amelyben éppen az ellenkezője – szokatlanabb módon használták benne a zenét. Nem hiszem, hogy nagyon pontosan meg kell határozni egy szigorú szűrőt ahhoz, hogy a Reflex színházfesztivál elérje a célját. Persze, vannak olyan fesztiválok, amelyeken csak Shakespeare-t lehet látni, egy másikon pedig csak Hamletet. Ennek is megvan az értelme. De ezek más szempont alapján alakulnak ki. Nálam az a cél, hogy a közönséget bevigyem egy tágabb színházi környezetbe.

A Reflexen immár hozzászoktunk az off-programokhoz, és szakmai műhely is működik a fesztivál idején. Az idén külön ínyencségnek számítottak a lengyel tévészínházi vetítések. Ezeknek milyen szerepük volt a felhozatalban?

Ez is adta magát. Nagyon szeretném elkerülni azt, hogy egyfajta prekoncepcióval hozzak létre egy fesztivált, miszerint minden áron legyen benne off-program és meghatározó legyen az, hogy az milyen. Azt merem mondani: fontos az, hogy abban az időszakban, amikor a fesztivál műsora kialakulóban van, milyen impulzusok érnek engem személyesen.  Ennyire egyszerű a dolog. Semmiképp sem gondolom azt, hogy a fesztiválon látható színház egyfajta abszolút, mindent átfogó képet nyújtson az európai színházról. Rendkívül bonyolult és rendkívül gazdag az európai színház, amennyire gazdag és összetett a különböző emberek ízlése és befogadóképessége a színházat illetően. Gyakorlatilag ennek mindig csak egy szeletét lehet ide elhozni.  Az én esetemben nagyon fontos, hogy nyitott akarok lenni a különböző impulzusokra, és hagyom, hogy az ösztöneim megmondják: ezt az előadást beemeljem vagy sem a programba.

Megjelent egy új lengyel drámakötet magyar fordítása, ráadásul a fordító, Pászt Patrícia régi ismerősöm, aki elmondta, hogy éppen most készíti ezt a harmadik lengyel drámaantológiát magyar fordításban, amelyről úgy éreztem, hogy fontos lehet. Azt mondtam: lássuk, hogy nézi ki ma a lengyel dráma, ő pedig javasolta ezt a filmszínházi projektet, amelyet ráadásul a lengyel színházszerető közönség nagyon jól ismer. Tudja, például, hogy hetente egyszer kortárs színházi szöveg filmes változatát láthatja. Ez nálunk nem ismeretes, úgyhogy adta magát a lehetőség, és beemeltem a fesztiválba. De ugyanígy kapott szerepet az előző kiadásokban Tadeusz Kantor, illetve Pina Bausch művészete. Mindkettő szívem csücske, és mindkettőt az európai színház fontos alkotójának tartom.

Egy vetítést és három előadást sikerült megnéznem a fesztivál felhozatalából, és a produkciókról megállapíthattam, hogy három különböző műfajú és hangulatú előadáshoz volt szerencsém. Ezek közül is kiemelkedőnek tartom a lengyelországi Songs of Lear címűt, amely éppen egyszerűégénél fogva hatott rám..

Igen, ez egy rendkívüli fontos és izgalmas előadás. De egyikre sem mondanám azt, hogy „na, ez volt a kedvenc előadásom”. De tény az, hogy nagyon erős volt. Nagyon sok ember mondta azt, hogy számára ez az előadás jelentette a legnagyobb élményt a fesztiválon. De volt ilyen a korábbi kiadásokban is: például a Reflex 2 programjában szereplő lengyel Persona. Marilyn, illetve az egyiptomi-német Radio Muezin között oszlott meg a nézők preferenciája.

De mindenkinek, aki színházzal foglalkozik, meg kell értenie: nagyon sokféle az emberek ízlése, és ez azzal függ össze, hogy ki-ki hol tart a maga személyes útján.  Mert az, ahol tart, egyfajta érzékenységet is jelent egyben, és azt, hogy bizonyos típusú előadásokra sokkal érzékenyebben tud reagálni, mint másokra.  De egy másvalaki egészen máshol tarthat ezen az úton, teljesen más előadást érez magáénak. Például a magyarországi Hodworks társulat Grace című produkcióját. És volt, aki éppen ezt  utasította el…

Nálam annak az előadásnak a megtekintésekor nem az elutasítás, inkább az ellentmondásos érzések voltak az uralkodók. Persze, értettem, hogy a produkció a világ szétesettségéről szól, de az az igazság, hogy én most még a szétesettséget is feszesen szerkesztett formában szeretem jobban…

A maga nemében nagyon fontos előadás volt. És persze, van, aki elutasítja. Ezzel nincs is baj. A színház a tolerancia próbája, ha a közönség szempontjából nézem. Vannak valakik, akiket színházművészettel foglalkozó alkotóknak nevezünk, és ezek valami kapcsán létrehoznak egy produktumot. A közönség szempontjából azonban az az érdekes, hogy vajon tolerálja-e a számára idegennek tűnő szemléletmódot vagy sem. Na most, az ideális közönség toleráns és kíváncsi, akár az ideális ember. Arra pedig, aki kíváncsi másokra, azt mondhatom, hogy egy nyitott és szabad ember. Aki viszont görcsösen ragaszkodik ahhoz, amit tud, az bezárult és a fejlődését is elég nehezen lehet elképzelni.

Egy ilyen fesztiválon viszont szembesülhetünk azzal, hogy mennyire vagyunk toleránsak, hogy olyat is meg tudunk-e nézni, ami idegesít. És akkor belegondolunk: vajon felesleges volt-e, kár volt-e megnéznünk, vagy azt mondjuk, hogy nagyon nem tetszett, azonban érdekes volt, és milyen furcsa, hogy ennyire felidegesített. Mert ez éppen azt jelenti, hogy valamit kezdünk azzal, ami kikezdte a világról alkotott képünket, megrepesztette a saját börtönünket. Na most,  itt van az a lehetőség, hogy még vastagabb falat húzunk, vagy kidugjuk a fejünk és azt gondoljuk: "hoppá, ebbe az irányba elmozdulva másképp néznek ki a dolgok!" Tulajdonképpen a művészet mindig is a nyitásról szólt, a tabuk kikezdéséről és arról, hogy hozzásegítsen az abszolút szabadság megközelítéséhez, ami által nyitottabbak, elfogadóbbak, toleránsabbak tudunk lenni.

Mi együtt dolgoztunk a második Reflex fesztiválon, és kisebb vitába bonyolódtunk arról, hogy mekkora nyitása kellene lennie ennek a fesztiválnak, mennyire kell azt széles körben népszerűvé tenni. Én kommunikációsként a minél szélesebb népszerűsítés híve voltam, ön pedig ragaszkodott a műhelyjellegnek ehhez a bensőségességéhez. Hogy érzi, megtalálta a hangját a fesztivál?

A Reflex olyan emberekhez szól, akik a színházat a színházért szeretik. Nagyon sokan járnak színházba és más művészeti rendezvényekre sznobizmusból, vagy azért, mert úgy adódik, netán azért, mert másra várnak, szórakozni akarnak. Én ezt úgy fogalmaztam meg magamnak ezt, ahogy a színházat is: azoknak szeretnék színházat csinálni, akiknek maga a színház fontos, akik általa szeretnék tágítani a látószögüket, nem elsősorban szórakoztatási lehetőségnek tekintik. Persze, aki érti és nyitott, akinek szükséglet a színház, az szórakozik egy jó színházi előadáson. Aki nem érti, az nem is hajlandó elmélyülni benne.

Ez a fesztivál nem a kikapcsolódásra vágyóknak, hanem a bekapcsolódni képes embereknek szól. Nyilván, a lakosságnak csak egy kis szeletét tudom megszólítani. De ez az a nézői réteg, amely számára létfontosságú, hogy jó színházat lásson. Akik most a Reflexre jönnek, körülbelül sejtik, hogy mire számíthatnak, milyen élményben lesz részük. Hogy pontosan milyen előadást láthatnak, azt nem tudhatják, de ez azért jó, mert meg kell lepnie őket.

Kapcsolódók

banner_bcxvIA0Y_2.jpg

Kimaradt?