• 2018. június 18., hétfő
    Arnold, Levente
  • 23°
    Kolozsvár
    • 21°
      Csíkszereda
    • 25°
      Székelyudvarhely
    • 19°
      Gyergyószentmiklós
    • 25°
      Székelykeresztúr
    • 21°
      Kovászna
    • 22°
      Kézdivásárhely
    • 21°
      Barót
    • 20°
      Sepsiszentgyörgy
    • 25°
      Arad
    • 23°
      Gyulafehérvár
    • 23°
      Nagyvárad
    • 21°
      Beszterce
    • 19°
      Déva
    • 22°
      Nagybánya
    • 24°
      Marosvásárhely
    • 23°
      Zilah
    • 22°
      Szatmár
    • 22°
      Nagyszeben
    • 25°
      Temesvár
    • 20°
      Brassó
    • 26°
      Bukarest
  • 1 EUR = 4.6662 LEI
    • 1 USD = 4.0240 LEI
    • 1 GBP = 5.3310 LEI
    • 100 HUF = 1.4454 LEI

Hit és harc a Csíki Játékszín „élet-laboratóriumában” - beszélgetés Parászka Miklós leköszönt igazgatóval


-A A+

Az erdélyi színházi élet markáns egyénisége vonult nyugdíjba a Csíki Játékszín éléről január végén. Parászka Miklóssal társulatvezetésről, a kisvárosi kultúra szerepéről, az autonómia, a globalizáció és a demokrácia színházi vonatkozásairól beszélgettünk, egy kisvideóban pedig elhoztuk közel húszévi igazgatósága legkedvesebb „relikviáit”.

Csomagol az irodából, a csíkszeredai lakásból. Eközben miken gondolkodik?

Az imént voltam a kollégáimmal az utolsó, rövid eszmecserén, és az ötlött fel bennem, hogy egy ilyen folyamat is, mint a korszakváltás olyan, mint egy színpadi munka: van egy „nyersanyag”, egy előzetes állapot, amiből létre kell hozni egy új állapotot. Ennek is megvannak az etapjai, ami éppen úgy bonyolítható le: előbb létrejön egy kaotikus állapot, utána kezdenek megformálódni az új helyzetnek a csomópontjai, motívumai, artikulálódik az anyag, és a végén létrejön egy új konstrukció. Ez az analógia a takarításról is eszembe jutott, amit a Csíkszeredában levő dolgaim között végzek. Kiszelektálom, ami a múlté, összepontosítom, amit hátra akarok hagyni, hogy világos támpontok maradjanak. Azért, hogy a munka folytatható legyen, és tiszta helyzet teremtődjön a folytatáshoz.Melyek a fő támpontok?

Mindig megtalálni a dolgok lényegét – ez a fontos. A pályám körülbelül felénél tartva ez a kérdés úgy vetődött fel számomra: mi az a munka, amit hitelesnek érzek? Akkoriban a szatmári színház magyar társulatánál voltam művészeti vezető, ezen felül különböző színházaknál rendezőként voltam jelen. Addig az volt a cél, hogy munkánkat elhelyezzük a színházi világban: milyen értéket képviselnek, milyen figyelmet vonzanak. Ez változott meg akkor, amikor a csíkszeredai felkérés utolért engem, 1998-ban. Egy másik hangsúly teremtődött meg: a megfelelés vált hangsúlyossá, hogy miként lehet egy intézményt létrehozni úgy, hogy az szervesen illeszkedjék a környezetébe? Nem egy meglévő struktúrán belüli helykeresésről szólt többé. Én akkor úgy gondoltam, hogy itt egy nagyon hiteles, fontos feladat talált meg, ami elől nem térhetek ki. Az életemben ez vette át a fő irányt. Immár idestova két évtizede. A Molnár Ferenc: Doktor úr volt az első nagyszínpadi előadás, Czintos Józseffel, Fülöp Zoltán is már játszott benne – nagy csapat volt, nagy felütéssel kezdtünk.

Mit jelentett ez a feladat?

Azt gondolom, igenis van feladata a színháznak és a művészeteknek, tételesen az, hogy az emberi életet gazdagabbá és jobbá tegye. És ebben a csíkszeredai lehetőségben benne volt ez a kihívás. Lényege volt az, hogy megteremthető-e egy új intézmény úgy, hogy az ne idegen testként, szatellitként beernyőzött művészi műhely legyen, hanem valóban mozdítsa meg ezt a társadalmi közeget. Az, hogy tömegesen ébressze fel a társadalomban a színház iránti érdeklődést, alakítsa a színházba járási szokásokat, szólítson meg generációkat. Az, hogy minél szélesebb körben legyen a városé és a régióé ez a színház – úgy, hogy közben színházi értékek termelődjenek.

„A fenntartói támogatás a társadalomnak szól”

„Nemzeti jelentőségű intézmény” – szerepel magyarul a színház bejáratánál levő arany táblán. Mit jelent ez most a staféta-átadásnál? Időközben, nyilvánvaló, a színművészeket tömörítő Kortina Egyesület számára jóváhagyott 130 millió forintos (körülbelül 2 millió lej) magyarországi kormánytámogatás is oldott a csíkszeredai költségvetési krízisen...

2007-ben kaptuk ezt a minősítést, ez a magyar kormány részéről egyfajta elismerése az intézmény kulturális fontosságának és egy vállalás megfogalmazása, hogy ezt az értéket a maga eszközeivel védi és támogatja. Ami 2007-ben is fontos volt, most pedig különösen fontos, mert éppen egy ilyen vívódásnak a korszaka zárult le, többek között azért, mert a magyar kormány érvényesítette ezt a vállalását.Hogyan értelmezi ezt a vívódás-időszakot?

Egy olyan fenntartói kezdeményezés vagy törekvés teremtett új helyzetet a színházunk életében, amely révén egyszerre próbáltak meg pénzeszközöket karcsúsítani és deklarált minőségi szempontok szerint intézményt reformálni és átalakítani, egy újabb korszakot meghirdetni. Itt feszült az a kérdés, amiről az előbb beszéltem: a praktikus és értékelvű szempontok sorrendje nem mindegy! Hiszen ha egy önkormányzati színház alapvető értékének tekinti, hogy a lehető legalacsonyabban tartja a jegyárakat és bérletárakat, akkor ez nem pazarló nagylelkűség eredménye, hanem a tömeges kultúrafogyasztás lehetővé tétele, a közösség gazdasági és szociális körülményeinek figyelembe vételével. Ehhez kell a támogatás. A fenntartói támogatás nem az intézménynek szól – habár az intézmény működésére használja fel –, hanem az a társadalomnak szól! Ezt nem lehet laza csúsztatással átvinni kereskedelmi szempontok felé, ahol megnöveljük a jegyárakat, mert akkor a nézői réteg érdeklődésének a széles nyitása kezd lassan zárulni, és az a demokratikus szemlélet, amely ennek az önkormányzati intézménynek a lényegét jelenti, lassan kezd kereskedelmi alapú elitista irányba beszűkülni.

Miben látja a megoldás kulcsát?

Az értékeket újra és újra megfogalmazva, ezek alapján kell a praktikus eszközöket megkeresni, és nem a praktikus eszközök kizárólagossága alakítja a maga képére az értékeket! Én ebben látom a jó helyzetmegítélés kulcsát. Nagyon szeretném, hogy a keresések, vívódások és különféle érzelmeket felkavaró megnyilvánulások után itt a letisztulás korszaka jelentkezne. Letisztulás és egy hosszabb távú tervezés pedig csakis egy ilyen megfontolás alapján valósulhat meg.

Parászka Miklós Fogarason született 1953-ban. A marosvásárhelyi Szentgyörgyi István Színművészeti Intézet színész szakán tanult 1974–1978 között. Ezután színésznek szerződött a Szatmárnémeti Északi Színház magyar tagozatához, a későbbi Harag György Társulathoz, amely 1993-ban az ő igazgatása alatt vette fel alapító vezetője nevét. A nyolcvanas évek második felétől kezdett rendezni. 1987-től a társulat művészeti vezetője, majd művészeti igazgatója, 2000-ig. 1990–1996 között a Marosvásárhelyi Színművészeti Egyetem tanára. 1998-ban néhány szatmári, vásárhelyi színésszel és frissen végzett, lelkes fiatallal megalapította a Csíki Játékszínt. 2000-ig párhuzamosan igazgatta a csíkszeredai és szatmárnémeti társulatot, miközben a Nagyváradi Állami Színház Szigligeti Társulatának alkalmazott rendezője is volt. A Csíki Játékszín igazgatója és egyben művészeti vezetője volt nyugdíjba vonulásáig, 2018. január 26-ig.

A három színház rendkívüli kulturális nyereség Hargita megyének

A Csíki Játékszín megalakulásakor már létezett színház Gyergyószentmiklóson, a kísérletezőként ismert műhely, a Figura intézményesülésével. Majd a csíki után a székelyudvarhelyi intézményt is megalapították. A csíkszeredai kulturális intézmények átalakítása során a fenntartó fölvetette az egyesítésüket is...

Az „egy megyében három színház” képlet mellett nem lehet elmenni: mindenki vagy így, vagy úgy hozzászól ehhez a kérdéshez. Vagy furcsállólag, vagy kétkedőleg, vagy lelkesen és fölfedezőleg, hogy valami olyasmi van itt, ami máshol nincsen. Én az utóbbiakhoz tartozom.

Adott 50 éve ez a megye, emlékszünk, hogy milyen viharos módon alakult ki a körvonala, tulajdonképpen egymástól nagyon jól elkülöníthető és elkülönülő régiók összekapcsolásából. A látens folyamatok révén visszavezethető a székely székek világáig ez az artikuláltság. Ez is benne van abban, hogy ezek a régiók önálló színházi intézményekben kezdtek el gondolkodni. Gyergyónak kéznél volt a Figura, ami a ’80-as évek ambícióiból született meg a maga avantgárd törekvéseivel, a ’90-es években, akkor mint szatmári igazgató, én konkrétan támogattam annak az intézményesülésnek a folyamatát.

De ahhoz a felismeréshez is el kellett jutni, hogy az a művészi program, amit a Figura jelentett, nem volt alkalmas arra, hogy nagy repertoárral foglalkozó megyei központi színházzá váljon, mint a Játékszín, vagy pedig, ha azzá kellett volna válnia, akkor önmaga lényegét kellett volna feladnia. És nagyon helyesen, arra a történelmi háttérre alapozva, amiről az elején beszéltem, Gyergyó visszakérte és megtartotta a színházát. Annak a helyzetnek is megvannak a maga ellentmondásosságai. De mai napig úgy tűnik, hogy az a kisrégió és a város ragaszkodik a színházához, az intézmény pedig eredeti ambícióit és arculatát nem veszítette el – és ez hallatlanul fontos. Azért hangsúlyozom ennyire, mert az, hogy ebben a zónában ilyen sajátos módon kialakult három intézmény, az a folyamat minden ellentmondásosságát leszámítva egy olyan kulturális nyereség, amit kötelező megismerni.Hogyan értsük a „kulturális nyereség” megfogalmazást?

A három intézmény, jól meghatározott arculattal a három város kulturális folyamatait katalizálja a maga helyén, mint gyökeret eresztett intézmények. Tehát nem egy nagy, ortopéd színházi kombinát jött létre, amely exportálja és sorozatban gyártja az előadásait, mert az nem lenne szervesen a régióé, a vidéké. A Csíki Játékszín létrejötte Csíkszeredában, majd a Tomcsa Sándor Színház megszületése Udvarhelyen, és az udvarhelyi övezetben hallatlan nagy véletlenek, történelmi előzmények és egyebek hatására született, de összességében szerves folyamatok eredményeképpen megszületett realitás. A három színház különböző karaktere egy régión belül kulturális nyereség, nem túlzás, nem pazarlás.

Ez bizonyítható a nem járatosok számára is?

Ezt bizonyítja racionális érv is: ennek a három színháznak a fenntartása nem éri el egyetlen romániai vidéki színháznak a költségeit és személyzeti létszámát. Ezek kis műhelyek, itt új színházi modellek születtek. Ugyanakkor a három színház kulturális termékben többet állít elő, mint ha csak egy lenne a megyének. Persze, mind a három helyszínen megvannak a problémák, és meg kell vívni a harcot, hogy ezek az intézmények produktívan és a maguk lényegét adva jól tudjanak fejlődni, és tudják szolgálni azt a hivatást, amit megtaláltak az évadok során.

Én nagyon bízom benne, hogy sikerül Csíkszeredában megőrizni az intézmény autonómiáját. Ez is egy alapköve annak a kulturális helyzetnek, ami itt kialakult. Ezen a vidéken, ahol minden fontos és kevésbé fontos politikai beszédben szerepel az autonómia fogalma, a színház apparátusa kiváló lehetőség arra, hogy megtapasztaljuk: egy intézmény autonómiájának a megteremtése értékteremtő erő. Fontos, hogy a demokrácia ne paraván legyen, ne felszínes dolog, ami mögött sarjad a diktatúra! Ezt kell a mai világunk megtanulja. Demokratikus műsorpolitika, autonóm intézmény – olyan szavakat szövök a mondataimba, amelyeket unos-untalan használunk, de nem figyelünk a tartalmukra. Az autonóm intézményt nem lehet struktúrájában megbontani, kimunkált szerkezetét avatatlanul átalakítani, mert az így produktív, autonóm minőségében! Ezek számomra nagyon fontos mondatok. A demokrácia szó Kelet-Európában hajlamos gyorsan kiürülni – és ez azt jelenti, hogy éretlen a világunk.

„A színház közösségi műfaj”

Mi az, amit a harcok kapcsán leszűrt tanulságként a közel húsz évben? Mi az az elv, amitől korrekt tud maradni a színházi vezető, amivel a belső kríziseket vagy kifelé a harcot egyformán jól tudja kezelni?

Mindig figyeltem elődeimnek és pályatársaimnak azokra a mondataira, amiből táplálkozni lehet. Amit én képviseltem, az nem előzmény nélküli. Például annak a felismerése, hogy a társulat belső viszonyainak a rendezettsége, emberi nyitottsága, ahol, kockáztassuk meg, még a szeretetnek is van szerepe, az Harag György koncepciójára vezethető vissza. Erről én legendákat hallottam, és ezt a szellemiséget fedeztem fel Szatmáron, és nagyon tudtam ezzel azonosulni, és elhoztam magammal. Ács Alajos, aki már több éve nincs az élők sorában, Szatmáron igazgatóm volt, majd én lettem igazgatója, és közel kerültünk egymáshoz, mindig azt hirdette, ha előkerült a kérdés, hogy hogyan lehet bizonyos helyzetekből előre jutni, hogy ennek egyetlen módja van: a munka.

Ehhez én csak annyit teszek hozzá, hogy a színház közösségi műfaj. Egyedül nem lehet dolgozni, és dolgozni is csak akkor lehet, ha rendezettek a viszonyok, ha termékenyek a viszonyok a munkatársakkal, ha van bizalom és hit egymásban, ha van szolidaritás, ha van türelem. Hangsúlyozom, hogy az egyes társulati tagok személyes csatlakozása ehhez a szellemiséghez meghatározó volt. A magyar „társulat” szó is nagyon szépen fejezi ki ennek a lényegét: ha a célt mindig vonzó módon meg tudjuk fogalmazni, akkor az érdekében egymáshoz szegődött emberek, a társulás igénye és akarása erősödik. Egymás társául szegődnek.Azt beszélik, hogy úgy is próbált darabokat választani, hogy a társulatban jelen levő személyes, magánjellegű változásokat ki tudják játszani a művészek, az egyéni kríziseiket ki tudják dolgozni magukból.

A színházigazgatónak mindenképp annak a rendkívüli felelősségnek a jegyében kell a döntéseket meghoznia, hogy élő, eleven anyaggal gazdálkodik. Az ember beleborzong, amikor belegondol, hogy ez mekkora felelősség! Nekem ebben rengeteg tépelődésem, energiám, reményem, örömöm, olykor önkritikám, vagy éppenséggel kudarcélményem van az évek során. Amikor szereposztások készülnek, a lehető legmaximálisabb emberismerettel arra kell figyelni, hogy ki hol tart? Mi foglalkoztatja? Milyen állapotban van? Mit képvisel? Milyen tartalékai vannak? Milyen élethelyzetben van? Ezt mind figyelembe kell vennie ahhoz, hogy a feladatot rábízva maximális eredmény szülessen, a feladat testhezálló kihívás legyen a számára.

Elhangzott a kudarc szó. A kudarc esztétikáját hogyan látja az ön által vezetett időszakban?

Hogy hányszor buktunk meg? (Nevet.)

A tanulságokat.

Ez is egy közhely, hogy kudarc vagy bukás nélkül nincs színház. Ha a kudarc sorozatos és meghatározó, akkor egy színháznak a helyzete bukásra áll. Mi nem itt tartunk. De ha bizonyos vállalkozásunkra vagy előadásunkra úgy emlékszem vissza, hogy valamilyen szemszögből vagy elváráshoz mérten nem hozta azt az eredményt, amit szerettünk volna, akkor ilyenre tudok emlékezni az elmúlt több tucat bemutatóra visszatekintve. Ezek között van olyan is, amit ma is vállalnék, azért, mert egy vendégművész bevonzását a társulathoz, egy különleges darab fontosságát visszamenőleg se kérdőjelezem meg. Próbáltam frissiben elemezni, hogy miért nem tudtunk olyan szintre vinni egy előadást, ami egyértelmű elismerést és fontos színházi élményt jelenthetett volna a közönségünk számára. Ez a kulcs: az élmény. A kudarc esztétikája is egy fontos téma, abból is lehetne doktorálni.

A demokrácia a szerepkörök pontos megszabását és együttműködését jelenti

Mi látjuk a nézői oldalról, hogy mit vesznek le műsorról, mit nem játszanak már az új évadban, illetve mit újítanak fel. Ugyanakkor más társulatoknál jobbára külön van művészeti igazgató is, akkor ketten vitatják meg a repertoárt. Önnél viszont koncentrálódtak a feladatok.

Ez felelősség-koncentrálódást is jelentett. Nem az én tisztem eldönteni, hogy mennyire működött. Ezeket a színházi döntéseket nem lehet adminisztratív eszközökkel csupaszítani. Én láttam káoszt abból is, hogy egy társulat úgy próbált műsort tervezni, hogy „üljünk össze, és mondjunk ötleteket, hogy mit játsszunk!” Látszólag széleskörű nyitásnak tűnik, de nem vezetett jóra. Egy színésznek nem ez a dolga. A színésznek nem nagyon van ideje, hogy vaktában olvasson, de van joga megfogalmazni elvárásokat, kérdéseket fölvetni. Mondok egy konkrét példát: nekem Fülöp Zoltán hónapokig járt a nyakamra, hogy játsszuk el a Hegedűs a háztetőnt. Kereken 10 éve volt.

Ha jól emlékszem, be is adta a derekát...

Sokáig ellenálltam, mert úgy gondoltam, hogy ez egy nagy musical, annyira igényes formailag, zeneileg, hogy mi ezt még nem tudjuk teljesíteni. De ő lángolt attól, hogy Tevjét eljátszaná, és azt gondoltam, hogy ami mögött ekkora ambíció van, meg kell nézni, hátha testünkre tudjuk szabni. Így született meg az előadás, ebből a kezdeményezésből, és széleskörű szakmai- és közönségsikere volt, Fülöp Zoltánnak pedig meghozta a Jászai-díjat. Ez sikerre exponálta őt, és szép történet volt.

Akkor ez csak kivétel volt, amely erősíti a szabályt?

Igen. Az a jó, ha a feladatok elkülönülnek egy társulaton belül: a dramaturg olvasson, és jelezzen kínálatot a művészeti vezető felé, de az utóbbi felelőssége az, hogy milyen kulturális koncepció jegyében épít repertoárt, hogy miképpen használja a társulat energiáit, és ezek elől a felelősségek elől nem lehet elbújni! Nem lehet paraván-demokráciát játszani! Én a demokráciának megszállott híve vagyok. A mi műsorpolitikánk egy demokratikus műsorpolitika. A mi színházunk pragmatikus esztétikája, amit képviselünk, egy demokratikus esztétika. De a demokrácia a szerepkörök pontos definiáltságát és kooperációját jelenti. Ezt a színházon belül is meg kell tartani és őrizni. Egy színházigazgató nem uralkodik a társulaton: szolgálja a társulat céljait és szolgálja azokat a kulturális törekvéseket, amit a színház vállal a fenntartóval kötött szerződés jegyében. És ezen belül ezeket a szerepköröket vállalni kell.Irodájában vagyunk, szelektál, csomagol éppen, rengeteg diplomát látok a falakon. Mesélje el, kérem, hogy milyen tárgyakat, emlékeket láthatunk.

Nemrég megvolt az ön által rendezett Csalóka szivárvány Tamási-darab utolsó előadása, és utána a társulat meglepetéspartija. Milyen élmény volt?

Felkavaró. Nehezen tudok erről beszélni, annyira közeli az élmény. A Csalóka szivárványt bérletszünetben játszottuk és teltház volt – ez is egy szép ajándék volt. Tudatosan választottam ezt a darabot erre az alkalomra: egyfajta hagyaték. Stilárisan is, tartalmilag is, a szerző okán is. Foglalkoztam a darabbal még a debreceni korszakomban, és Szatmáron is született 25 évvel ezelőtt egy verzió. Utána a társulat ünnepelt... Én egy szerény ember vagyok, ez igyekszem lenni, és valósággal rám zuhant a társulat szeretete és az az érzelmileg spontán rendezvényük, ami, persze, nekem volt spontán. Ők még az ajándékot is megtervezték nagyon kedvesen és bátor gesztussal: egy felnőtt rollert kaptam ajándékba. Nem tudom elmondani, hogy mekkora örömet szerzett nekem! Most ennek a társulatnak kell egy év arra, hogy új dolgokra találjon, olyanokra, amik már nem kötődnek hozzám. És ha ez szerencsésen kibontakozik, és még nekem is lesz hozzá egészségem és energiám, akkor szívesen visszajövök még a társulathoz dolgozni.Mit kíván a társulatnak, a színészeinek?

A társulatnak mindig ezt a fogódzót szoktam kihangsúlyozni: ha közhelyek alapján ítélünk, és a hagyományos ítélkezési formák szerint, akkor Csíkszereda egy kulturális periféria. De a kisvárosi, lokális értékeknek a megtalálása és karakteres megteremtése olyan kihívás, hogy a termékeny, gazdag globalizációnak – ami megint egy kiüresedett szó: a globalizáció bedarálhatja, de föl is virágoztathatja az emberi társadalmat, ha a lokális értékek hitelesek, nyitottak és kapcsolódásra képesek – egy építő köve. Hihetetlenül fontos most, a 21. században, hogy milyen lokális értékek születnek. Mert az, hogy a nagyszínházakban mi történik, az is fontos, de egy Budapest és New York áll. De az, hogy Csíkszeredában, a Csíki Játékszínben mi történik, az a város barométere: merre tart? A bezárkózás, beroskadás – vagy pedig az értékteremtés, nyitás, életképesség irányába. A színészeknek ezt úgy szoktam mondani: tartson ki bennetek a meggyőződés, hogy ez egy kiváló színházi helyzet. Tehát azt kívánom nekik, bármilyen nehezebb pillanatot kell is olykor átélniük, tartson ki bennük annak a hite: jó helyen vagyunk, és fontos színházi munkát csinálunk. Ez adja meg a munkánk rangját és méltóságát. És felelősséggel kell ehhez viszonyulni. És ezt ők tudják, sokat beszéltem a kooperációról, ezt a társulat képviseli, csak ne törjön meg a hitük, és tudjanak olyan előadásokat létrehozni, ami valóban élmény a nézőink számára, szívből kívánom, illetve azt, hogy sikerüljön ez a generációváltás – mely minden társulat életében megtörténik, és félelmekkel, reményekkel teli feladat.

Mit kíván a közönségnek?

Egyik évadzáró gálaműsoron már elsütöttem ezt a poénomat: a Csíki Játékszín elé az Ismeretlen Néző szobrát kellene felállítani! Ez hallatlanul nagy dolog a mai világban, hogy valaki elmenjen, csak úgy, önszántából valahová, ahol nem ő keres pénzt, hanem ő fizet... Elképesztő nagy gesztus és nagy felelősség minden előadóművész és színház számára. Én a közönségnek csak a köszönet hangján tudok üzenni. Mert azt az embert, aki fáradságos munkája után hazamegy, és ott alkalomhoz illően felöltözve, zsebébe pénzt téve eljön a színházba és jegyet vásárol, az messzemenő tiszteletet érdemel – és ez a színházak számára a legnagyobb felelősség: hogy érdemessé tegyék azt, hogy az emberek vállalkozzanak erre az esti kalandra.



HIRDETÉS
loading...







EZT OLVASTA MÁR?

X