• 2017. december 15., péntek
    Valér
  • Kolozsvár
    • Csíkszereda
    • Székelyudvarhely
    • Gyergyószentmiklós
    • Székelykeresztúr
    • -3°
      Kovászna
    • -1°
      Kézdivásárhely
    • Barót
    • -3°
      Sepsiszentgyörgy
    • Arad
    • Gyulafehérvár
    • Nagyvárad
    • Beszterce
    • Déva
    • Nagybánya
    • Marosvásárhely
    • Zilah
    • Szatmár
    • Nagyszeben
    • Temesvár
    • -3°
      Brassó
    • Bukarest
  • 1 EUR = 4.6332 LEI
    • 1 USD = 3.9185 LEI
    • 1 GBP = 5.2671 LEI
    • 100 HUF = 1.4746 LEI

„Én az életet szerettem – szeretem rettenetesen” – beszélgetés Nádasdy Ádámmal


-A A+



Az angol volt az a nyelv, amit senki nem beszélt a családban. Mindenki tudott németül, franciául és olaszul, hiszen színházi emberek, zenészek voltak. De az angolt ő választotta magának, és életre szóló szerelem lett belőle. A kapcsolatból számtalan remek Shakespeare fordítás született eddig is, és újabbakat is remélhetünk Nádasdy Ádámtól, aki annak ellenére, hogy polgári konzervatívnak vallja magát, és ragaszkodik a hagyományos értékrendhez, nyíltan beszél melegségéről is. A költővel, műfordítóval kolozsvári fellépése alkalmával beszélgettünk életútjáról, költészetéről, műfordításairól, és természetesen melegségéről is. Az interjú a MÁS KÉP sorozatunk része.

Sok helyütt olvastam már, hogy polgári családként jellemezte a családját, szüleinek, nagyszüleinek életvitele pedig a hamisítatlan polgári gondolkodásmód gyakorlatba ültetése volt ön szerint. Pedig, ha az életrajzokat nézem, akkor meg kell állapítanom, hogy egy operarendező édesapával és egy énekesnő édesanyával inkább a művész, a bohém jelző jutna eszébe bárkinek…

Mondhatnám azt, hogy a szolid jómód jellemezte a családomat, és egy olyan mentalitás, amelyet még a korszakváltás előtti időkből hoztak magukkal. És ez tény az ötvenes, hatvanas években egyértelműen a polgári családok közé való besorolást jelentette. Francia órára jártam, vívni tanultam és zongorázni, egyszóval csupa olyan úri huncutságokat tartottak fontosnak a szüleim a neveltetésem szempontjából, amely nem volt jellemző az akkori magyar társadalom zömére. Mindehhez hozzájárult az, hogy otthon németül beszéltünk, mert német nyelvű család voltunk, édesanyám félig német, félig olasz származású volt, és így, nekem is az anyanyelvem német lett.

Meséljen egy kicsit a szüleiről... Édesapja, Nádasdy Kálmán legendás hírű opera- és filmrendező, színházigazgató, és műfordító volt. Ha jól tudom, akkor Kodály Zoltánnak volt a tanítványa.

Apámról nehéz két mondatban beszélni. Élete  során sokat tett Bartók és Kodály művészetének, a magyar zenének a megismertetéséért. Számtalan opera librettóját lefordította magyarra, most már ugye ezeket nem használják, mert mindenhol az eredeti librettót éneklik. Puccininak a legkitűnőbb ismerője volt, de rendezett  színházi előadásokat, sőt,  filmeket is. Az ő kezei közül került ki az első teljes egészében színes magyar film is, a Lúdas Matyi, valamint a Föltámadott a tenger. Rengeteget dolgozott. Én gyerekként keveset láttam, mert mindig az Operaházban volt.

És édesanyja?

Anyám, Birkás Lilian német apa és félig olasz anya gyermekeként Prágában született, ahol négyéves koráig nevelkedett. Az első világháború után a család Pécelre költözött, anyám ott végezte az elemi iskolát, miközben nyarait olasz nagymamájánál töltötte Velencében. Énekelni Pesten, az angol kisasszonyok intézetében kezdett, s az éneklés oly nagy örömet okozott neki, hogy úgy döntött, énekesnő lesz. Érettségi után beiratkozott a Nemzeti Zenedébe, de hamarosan férjhez ment, két fia született, így az énektanulást egy időre fel kellett függesztenie. A háború alatt végezte el az ének tanszakot. Budapest ostromát  – immár elvált asszonyként – gyermekeivel az Operaház pincéjében élte át, ahol összebarátkozott Nádasdy Kálmánnal, s a barátságból hamarosan szerelem lett, majd a háború után összeházasodtak. Én lettem a közös gyermekük. Rendkívül szép kapcsolat volt az övéké, emberileg és művészileg kölcsönösen hatottak egymásra.

Hogy lesz a XX. században egy német anyanyelvű fiúból magyar író? Mert, hogy 3-400 évvel ezelőtt volt példa erre, azt tudjuk az irodalomtörténetből. De ennyire friss, kortárs „szemléltető anyaggal” még nem találkoztam…

Hát úgy, hogy a német megmaradt egy „otthoni” nyelvnek, egy erős érzelmi töltéssel rendelkező kommunikációs eszköznek, viszont „gondolkodni”, vitatkozni, érvelni, elemezni és szintézist létrehozni magyarul tudok, mert  végig magyar iskolába jártam, és emiatt a teljes gondolkodásomat a magyar nyelv határozza meg. Élő példája vagyok annak, hogy mennyire nagy hatással van az iskola a további életutunkra.

Térjünk vissza a szülőkhöz. Hogyhogy nem érzett kedvet, vonzódást a színház világa vagy a zene iránt? Hiszen egy polgári családban az is szokás volt, hogy a gyermek folytatja szülei, nagyszülei karrierjét.

Persze, ez valóban így van. Talán így történt volna az én esetemben is, ha nem egy olyan hivatásról volna szó, ami tehetséget igényel. Zenésznek, rendezőnek lenni nem ugyanolyan, mint orvosi, ügyvédi hagyományokat vinni tovább. Ezeket a hivatásokat, bár nagyfokú hozzáértést igényelnek, meg lehet tanulni. A zenéhez,rendezéshez valamivel több kell. Hiába a tanulás, ha hiányzik a... szikra. Annak ellenére, hogy eljártam lelkiismeretesen a zongoraórákra, nagyon korán ráébredtem arra, hogy nekem nincs igazán tehetségem ehhez. Épp elég tehetséges zenész vett körül ahhoz, hogy különbséget tudjak tenni a szorgalmon alapuló zenei tudás, és az igazi, ihletett művészet között.

Önben is ott volt a tehetség és az ihlet, csak éppen nem zenei vonalon. Volt-e az életében egy bizonyos pont, amikor ráébredt arra, hogy mit szeretne csinálni? Vagy ez fokozatosan alakult ki?

Érdekes módon legelőször a nyelvek iránti tehetségemet és tanári hajlamaimat ismertem föl. Ezért is választottam aztán a bölcsészszakot. A vers jóval később követelt helyet magának az életemben. Most, visszapillantva, azt kell mondanom, hogy azt hiszem, én az életet szerettem – szeretem rettenetesen. Mint a rágcsáló, mindenbe belerágtam, mindent kiszimatoltam, és mindig valami újat próbáltam ki. Ezért van az, hogy olyan sok mindent csinálok. Tanítok, verset írok, fordítok, nyelvészeti szakcikkeket írok.

Miért az angol szakot választotta? Említette, hogy otthon németül beszéltek, utána meg francia órákra járt…

Angolt is tanultam, nemcsak franciát. Vonzott ez a nyelv, mert senki nem beszélte a családban. Amikor elkezdtem tanulni, fivéreim egy ideig csúfondárosan dabljú-nak szólítottak. Azért is esett az angolra a választásom, mert abban az időben kezdte igazi világnyelvvé kinőni magát. Addig, ugye, a német, a francia volt divatos. A németet nem akartam választani, túl személyesnek, túl nagymamásnak éreztem, és mivel anyanyelvi szinten beszéltem, nem éreztem a kihívást. Maradtam tehát az angolnál.

Egyetemi oktató lett önből, több mint 40 éven keresztül naponta ki kellett állnia a diákjai elé, meg kellett nyernie őket a tárgynak, az angol nyelvészetnek. Azt mondják, olyan személyes vonzereje van a katedrán, hogy ritka az a diák, aki nem rajongana az előadásaiért. 

Hát azért ne essünk túlzásba. Én sokszor azt gondolom magamról, hogy nagyon tartózkodó vagyok, sőt távolságtartó a diákjaimmal. Meg minden generáció, amely átment a kezem között, másképp viszonyult hozzám, másképp a nyelvészethez. Vannak olyan diákjaim, akiket sikerült meghódítanom a tudományágam számára, és vannak, akik csak azért jártak el óráimra, mert úgy érezték, hogy jót tesz a szellemi erőnlétüknek, ha nyelvészettel tartják edzésben magukat. Visszatérve a sikerességre, ez úgy van, gondolom, mint a színésznél, aki a színpadról hódítgatja a közönséget: én is nagyon szeretek kijönni az asztal mögül, besétálni a diákok közé, ott forgolódni, kapcsolatba kerülni velük. És nagyon szeretem megmutatni azt is, ha valami probléma, tárgy, kérdés nekem tetszik. Hál’ istennek olyan tárgyakat tanítok, amelyek érdekelnek, még ha első látásra szárazak is: angol fonetikát, nyelvtörténetet. Aprólékos, pedáns tárgyak, szemben az irodalommal, történelemmel, kultúrtörténettel, ahol rögtön nyilvánvaló, hogy mi mitől érdekes, miért ragadja magával rögtön az egész énünket. Itt meg, hogy zöngésedik-e egy hang adott helyzetben vagy nem, hát istenem - gondolja a diák. De igyekszem megmutatni, hogy ez miért élvezetes probléma mégis. A nyelvészetben van egy nagy adag logikai fegyelem is: szeretem érzékeltetni, hogy ez szép. Persze, ma már a diákok rácsodálkoznak ezekre a tárgyakra időnként, hogy vajon mi célt szolgálnak: hiszen a nyelv arra való, hogy használjuk, nem arra, hogy vizsgáljuk. Kicsit olyan, mint amikor a sebesség megszállottjai előtt szétszednek egy motorbiciklit, és elkezdenek mesélni nekik a dugattyúk szerepéről. Azok meg halálosan unják, és csak egyetlen kérdés forog a fejükben: mikor lesz vége már, és mikor nyomhatják padlóig a gázt.

Mikor kezdett el verset írni? Azt olvastam valahol, hogy harmincévesen.  Akkor már egyetemi oktató lehetett. Miért annyira későn? Hogyan ébred valaki rá harminc évesen, hogy ő költő is szeretne lenni?

Akkor kezdtem el a meleg életemet. De voltak korábbi próbálkozásaim is, 18-19 éves koromban, és azt hiszem, ígéretesek is voltak, de senkinek sem mertem megmutatni őket. Aztán félretettem az egészet, azzal, hogy itt most nagyon sokat kell várni, nagyon nagy dolgoknak kell megoldódni és megtörténni ahhoz, hogy én majd egyszer megint írjak. Nem mintha én csakis konkrétan a szerelmi gondjaimról akartam volna írni, de akkor is. Egy rózsáról se lehet írni, ha hazudik az ember. Ami a versírás beindulását illeti, az '76-ban, huszonkilenc éves koromban volt.

Hogyan? Elmesélné?

Nagyon egyszerű. Szerelmes lettem egy férfiba.

Addig nem volt teljesen tisztában azzal, hogy ön meleg?

Messzibből kezdem erre a kérdésre a választ: mindig mély vonzódás élt bennem a vallás iránt, a nagymama annak idején megtartotta az ünnepeket,  én gyermekként rendszeresen jártam templomba, ministráltam, és szerettem a külsőségeit is a vallásnak. Engem nem érdekelt, hogy a pap mit prédikált, nekem a Jóisten közelsége, a tömjénfüst és az orgonaszó  elég volt. De 15 és 28 éves korom közt nem mentem többé templomba: nem akartam addig templomba lépni, amíg nem tisztáztam magamban igazán, hogy mi vagyok, mit vállalok. Úgy éreztem, hogy az Úr egy hangszert adott nekem, ami én vagyok, de hiába forgatom ide-oda, próbálok belefújni, próbálom megszólaltatni, nem működik. Illetve sejtettem én, mi az a dallam, amit ebből ki lehet csalni, de azt meg nem mertem, talán mert szirénhangnak éreztem, attól féltem, hogy akkor többé nem is hallok meg mást, mint azt. Hiszen volt egy-két élményem, amikor megszólalt a dallam, és az nagyon félelmetes és felkavaró volt. Aztán mindenféle véletlenek sorozata folytán szembesültem azzal, hogy meleg vagyok, és elfogadtam magamat ekként. Tudni tudtam én ezt nagyon régen, már kamaszkoromtól, de megpróbáltam kibújni előle. Szerettem volna én is rendes, hús-vér kisfiú lenni, mint Pinokkió, aki hiába látja, hogy mindene fából van, a vágy, hogy beilleszkedjék az igazi gyerekek társadalmába, olthatatlanul él benne.

Tehát ekkortól kezdődően kezdte el ebben az értelemben felvállalni magát a verseiben?

A versben mindig igyekeztem rejtőzködni, de ez nem csak a melegség miatt volt. Azt gondoltam, érdekesebb: a versben az a jó, hogy nem kell tudnunk, kivel és hol vagyunk, milyen háttér előtt történik a dolog. Amikor összegyűlt tehát egy kötetre való ezekből a versekből be is adtam a Szépirodalmi Kiadóhoz, de csak hosszas huzavona után jelent meg, mert a lektorok rájöttek arra, hogy szerelmes verseim férfihoz íródtak.

Hogyan? A magyar nyelvben a személyes névmásból nem derül ki, hogy férfi vagy nő a „te” vagy „ő”.

Ez így van, viszont ha azt írom, hogy „ó, a te széles vállaid...” – akkor elég világos, magyar nyelv ide vagy oda, hogy miről van szó.

Azon kevesek közé tartozik, akik beszélnek melegségükről, versben és esszében egyaránt. Sőt néhány évvel ezelőtt ön nyitotta meg a Budapest Pride-ot. Vállalta-vállalja a nyilvánosságot, és hihetetlenül természetesen beszél a melegségéről. Miért teszi? Valamiféle küldetéstudat ez?

Úgy érzem, hogy nekem kell elmondani azt, amit mások nem mondhatnak el. Mert félnek, mert nem tudják úgy megfogalmazni, mert sok más okuk lehet a hallgatásra. Persze, én csak arról beszélek, ami velem történt. Ami személyes tapasztalat. Ráadásul szerencsém is volt, hiszen soha semmi bántás nem ért amiatt, hogy meleg vagyok. Sem a Kádár korszakban, sem utána. Sem a munkahelyemen, sem máshol. Persze teljesen nyíltan beszélni róla csak 1990 után lehetett.

Nemrég jelent meg A vastagbőrű mimóza című esszékötete, amelyben a melegséggel kapcsolatos írásait gyűjtötte össze. Ennek mottójában írja, hogy „titok az, amiről mindenki tud, és mindenki tudja, hogy titok.” Miért van az, hogy nagyon sokan ma is úgy érzik, hogy titkolniuk kell szexuális orientáltságukat?

Csak egy metaforával tudok erre válaszolni, remélem, megérti, mit szeretnék kifejezni vele. A hó, amely télen mindent elfed, egyfajta biztos védelmet nyújt. Persze, szép a tavasz, amikor minden rügy előbújik, és elolvad a hó, de akkor nemcsak az illatos virágok szagát érezzük meg, hanem a szart is, vagy az oszló aljnövényzetet, ami egész télen ott volt megfagyva. Vagyis az emberek gyűlöleteit, előítéleteit. Van, aki ezzel meg tud küzdeni, van, aki nem.

Mit gondol, ma mennyire jelent problémát nyíltan beszélni erről?

Én szerintem nagyon sokat javult a helyzet. Nem az a fontos, hogy az emberek szeressék a melegeket, hanem, hogy erről lehessen beszélni, s bizony ma már nagyon belekerült a közbeszédbe. Arról, hogy valaki meleg vagy nem meleg, sok helyen úgy lehet beszélni, mint arról, hogy valaki evangélikus-e vagy katolikus. Melegnek lenni ma már nem elsősorban titok. Természetesen még nagyon sok embernek nem olyan az élete, hogy nyíltan vállalhassa ezt, de különbséget kell tenni aközött, hogy valaki el meri-e mondani magáról, hogy meleg, illetve hogy magát a melegséget és a melegek helyzetét lehet-e nyilvánosan taglalni. A múltkor például a Magyar Rádióban hallgattam egy műsort Glenn Gouldról, a híres zongoristáról, aki furcsa, egészen elszállt figura volt, és a műsorvezető elmondta róla, hogy egész életében nem volt kapcsolata nővel, de férfival sem. Nagyon fontos, hogy ma ezt már teljesen természetesen el lehet mondani a Bartók Rádióban, nyíltan fel lehet tenni a kérdést, hogy valaki meleg volt-e, vagy sem. Húsz évvel ezelőtt még azt se lehetett volna megemlíteni, hogy nem volt meleg, egyáltalán ezt a kérdést szóba hozni is elképzelhetetlen volt.

A nyilvánosság előtti beismerés pillanata, az úgynevezett coming out vagy előbújás, mikor történt?

Fotókiállítást tartott egy Göbölyös Luca nevű fotóművésznő, csupa melegekről szóló portrékat készített, és ezeket kiállította Francia Intézetben, engem kért föl, hogy nyissam meg a tárlatot. Tulajdonképpen ott kezdtem el azon gondolkodni, hogy hogyan fogalmazzam meg a mondanivalómat: most mondjam-e azt, hogy a  melegek, vagy mondjam azt, hogy mi, melegek. Egyrészt azért, mert a művésznő csupa nagyon furcsa és elszállt figurát fotózott le - vagy nagyon szépet, vagy nagyon csúnyát, vagy nagyon feminint - , és azért én bele akartam fűzni, hogy persze, a művésznek joga van bármihez, de hát azért, mi, melegek nemcsak ilyenek vagyunk, hanem teljesen unalmas külsejű alakok is vannak, például én.  Másrészt azért, mert úgy ítéltem, hogy megérett az idő erre. Végül vettem a bátorságot, és kimondtam: mi, melegek nem ilyenek vagyunk, vagy hát, csak kis részben. És hát, ez volt az a pillanat, mikor ez így elhangzott.

Az egyik kedvenc szerzője, akinek számtalan színművét lefordította magyarra, Shakespeare, ő is meleg volt. Vagy nem?

Látja, az ő esetében nem olyan egyértelmű, hogy mi is volt. Shakespeare, mint minden drámaíró, „hazudós”. Szerepjátékot játszik folyamatosan. És nemcsak a drámáiban, hanem a szonettek esetében is. Néhány évvel ezelőtt a WH együttes fölkért arra, hogy segítsek nekik az általuk dzsesszesített, és angolul előadott szonettek magyar nyelvre fordításával. Nyers fordításokat kértek tőlem, konkrét magyarázatokat egy-egy archaikus kifejezésre. Márkos Albert, a W.H. zeneszerzője és csellistája éppen azért fordult hozzám értelmezési kérdésekben segítségért, mert a magyar fordítások nem mindig pontosan azt mondják, mint az eredeti szöveg. Ilyenkor, amikor a műfordító elkezdi ízeire szétszedve vizsgálni a szöveget sok minden kiderül. Példának okáért az is, hogy amit eddig egyértelműen szerelmi vallomásként volt lefordítva, nem az. Ezért nem is lehet pontosan tudni, hogy valóban szerelmes volt-e Shakespeare a titokzatos WH úrba, akinek ajánlotta a szonetteket, vagy csak egy bőkezű mecénásnak hízelgett. Nem is az én tisztem megfejteni ezt a titkot, amúgy is könyvtárnyi irodalma van.

Sok vita övezi a klasszikus műveknek az újrafordítását. Talán azért, mert már maguk a fordítások is „kanonizálódtak”. Miért gondolja, hogy fontos ma például Shakespeare-t újra tolmácsolni, Arany János, Babits vagy Kosztolányi után? A régi szövegek már nem elég jók?

Én a Shakespeare fordításokat mindig rendelésre készítettem. Színházi barátok felkérésére. Akik úgy ítélték meg, hogy a klasszikus fordításokat nagyon nehezen érti meg a közönség. Szerintem bármely színész, ha tisztességesen végzi a mesterségét, el tudja mondani ezeket a mondatokat a színpadon, de az úgy fog hatni, mint egy operaária. Persze, el lehet énekelni, és a színészek még élvezik is, hiszen nekik az egy kihívás, de a cselekmény megszenvedi. Lelassítja a felfogást, és mire a néző megérti, mit is mondott az egyik szereplő, már régen másutt vagyunk, a darabok pedig annál sokkal jobbak és elevenebbek, hogy ezzel ne veszne kárba sok minden. Egyszerűen gyorsabban kell mennie egy színdarabnak annál, mint ahogyan egy mai néző ezeket a régies szöveget követni tudja.

Pedig egy mai magyar olvasónak talán könnyebben érthetők ezek a régi fordítások, mint egy mai angolnak az eredeti Shakespeare-szövegek.

Bizony, de gondolja el, hogy Arany János és Shakespeare között már amúgy is van két évszázadnyi időintervallum. Olvasva valóban semmi baj nincs ezekkel a szövegekkel, ha valami nem világos, meg is lehet állni kis időre. Színházban ez azonban nem működik. Shakespeare szövegei pedig nem arra születtek, hogy a néző a szavak jelentésén töprengjen, hanem hogy azt szemlélje, most melyiknek van igaza, miért olyan gúnyos ez, miért alázkodik meg az, miért nem vágja inkább pofon? Mindig azt mondtam, hogy Shakespeare-ből nagyszerű filmrendező vált volna, ha a mi korunkban születik. Ahogy fonja a cselekményszálat, ahogy be-behoz egy új elemet, szereplőt, félmondatnyi utalásai, a hirtelen váltások... megannyi filmes effektus. Én azt nagyon szeretem benne, hogy a jeleneteket milyen ügyesen sorakoztatja, tehát nagyon jó dramaturg. Egyrészt tudja, hogy milyen hosszú legyen egy jelenet, mikor beszéltek eleget, mikor van nekünk elegünk abból a két vagy három emberből, hiszen a figyelem egy idő múlva lankad, és akkor azokat kiküldi – ez az egyik. A másik, hogy milyen ügyesen oldja meg, hogy kik jönnek be azután. Hányszor van olyan érzésem, pedig sokszor láttam sok darabot, hogy jé, tényleg, ezekkel közben mi történt, hova tűntek el eddig? Na, jöjjenek csak, és mondják el... Ehhez alkalmazkodni kell: gyorsabban kell a szöveget feldolgozni. Ugyanez a helyzet a régi Biblia-fordítással. Nézze meg, az egyházak mind lecserélték az utóbbi évtizedekben a klasszikus Bibliákat, menjen csak be egy templomba vagy egy hittanórára, nem használják sehol. Hiába gyönyörű a szöveg, azt mondják, hogy az pusztán irodalmi élvezetet nyújt, miközben nehezíti a megértést. Márpedig e tekintetben nagyon egybeesik az egyházi gyakorlat színházival: fontos, hogy mai nyelven tudja megszólítani a hallgatóságot.

Azt mondja, megrendelésre készült az első fordítás.

Egy napon Gothár Péter fölkért, hogy a Szentivánéji álmot fordítsam le a Katona József Színház számára. Ezt az ötletet ő onnan kaphatta, egyfelől, hogy egyszer gyorsan meg kellett csinálni egy Goldoni-vígjátéknak a fordítását Kaposvárra Ascher Tamásnak, akit ismertem a baráti társaságomból. Gothár ezt tudta, látta egyfelől; másfelől akkor már verseket publikáltam, és vannak verseim, amik a Szentivánéji álomra és Oberon figurájára, a tündérkirályra utalnak. Egy napon tehát fölhívott, hogy fordítsam le a Szentivánéjit, és akkor ő ezt a Katona József Színházban Pesten meg is rendezte. Ez volt az első Shakespeare-fordításom.

Ez a legkedvesebb Shakespeare-fordítása mindmáig.

Nagyon szeretem a darabot magát, egy remekmű. Annyi minden van benne: igazán emelkedett, nagy drámai monológ: mikor Titánia arról beszél, hogy ő és Oberon össze vannak veszve, és emiatt a világ rendje felborult, az évszakok már nem a szokásosak, árvizek vannak stb., és azt mondja, hogy „a nyavalyáknak ezt a seregét a mi vitánk, a mi harcunk okozza”. Aztán van benne nagyon sok rímes rész, ami nehéz, de egy boldogság: „az Acheronnál is feketébb köddel a csillagos eget sietve född el”, meg ilyenek. De hát ez egyfajta szerelem, amit én a Szentiváni éj iránt érzek, azt meg nem lehet igaziból megmagyarázni.Milyen a mai viszonya Shakespeare-hez, hogyan tudná az ő mai jelentőségét megfogalmazni?

Én Shakespeare-ben a szótagokat, a sorokat látom, az igéket, a főneveket... Olyan, mintha egy építészt arról kérdezne, hogy mi a véleménye a katedrálisokról, és akkor ő azt mondaná, hogy nagyon érdekes, mert csúcsíves, meg hány oszlop van és milyen vastag a fal, és kívülről mivel van megtámasztva... Ő is tudja, hogy ott lakik a Jóisten, de mint építész, erről nem szokás beszélni. És talán nem is baj, mert ez a pap, illetve Shakespeare esetében az irodalomtörténész dolga. Mert ha nagyon beleengedném ezt az elmélkedést a munkámba, akkor belerendeznék a fordításokba. Akkor elébe vágnék sokszor annak, ami a rendező dolga, vagy a színészé. Be kell vallanom, ez néha megtörténik, óhatatlanul... Például Polonius figuráját, én úgy vettem észre, és mondták mások is, sokkal normálisabbra fordítottam; nem olyan vén hülye, mint más fordításokban... Mert úgy gondoltam, hogy igaza van, hát ha nekem lányom lenne, abban a helyzetben én is azt mondanám: „Kislányom, vigyázz, ne legyél a trónörökös kurvája, az nem egy jó szerep, nem fog feleségül venni, te csak bárónő vagy, ő pedig a herceg... ”

Miért játsszák olyan sokat ma a színházak Shakespeare-t Magyarországon is és világszerte, miért kérik fel önt újabb és újabb darabok lefordítására? Miért van a világon annyi Shakespeare-fesztivál, mitől halhatatlan ez a szerző?

Látja, ez ismét olyan kérdés, amit nem a műfordítónak kell megválaszolnia. Viszont erre szívesen válaszol mindenki, mert mindenkinek megvan a maga elmélete. A dolognak, szerintem, van egy öngerjesztő folyamata is: márkanév lett Shakespeare. Szeretjük azt mondani, hogy megyünk Shakespeare-re, ezt lehet sznobizmusnak nevezni – nehéz elválasztani a sznobizmust az őszinte kultúra-tisztelettől vagy hagyomány-továbbadástól. A szülő azt mondja a gyereknek: „Fiacskám, most már elég nagy vagy, viszlek Shakespeare-re.” Ez olyan természetes. Sokfélét írt, azért ez is számít: harmincvalahány darabot írt, abból nem mindegyik népszerű, nem mindegyik igazán jó, de akkor is... Londonban elég gyakran megfordulok, és hát ott a West End-től kezdve a Nemzetiig, tehát a kommerciálistól az államilag támogatottig estéről estére mennek a darabok, és az emberek lélegzetvisszafojtva figyelik...

Dantét miért tartotta fontosnak újrafordítani? Ő nem színpadi szerző.

Becsvágyból, kérem, mesterségbeli kihívás volt. Meg akartam mutatni, hogy képes vagyok rá. Úgy éreztem magam, mint az építész, aki azt mondja, van már a városban egy gyönyörű székesegyház, de miért ne építenék én egy másikat? Erre nem lehet azt felelni, hogy legyen jó magának a régi. Én így dicsőítem az istent, megépítem a magamét betonból és műanyagból, aztán vagy tetszik az úristennek, vagy nem. De valójában még egy célom volt, ugyanis Dante ezt a művet egyfajta tankönyvnek is szánta. Tele van a könyv kis rejtvényekkel, amelyeken a korabeli olvasó állandóan pallérozhatta az elméjét. Gyakran beszél például Aeneasról, akit olykor úgy emleget, mint Anchises fiát vagy Silviusnak apját, és az olvasónak tudnia kellett, hogy kiről van szó. Ezt akarom most valamelyest visszahozni a mai műveltségbe, sőt, a Dante számára még teljesen nyilvánvaló keresztény műveltséget is, hiszen ma már nem biztos, hogy egy gimnazista tisztában van a bibliai szereplőkkel, ezért aztán rengeteg lábjegyzetet adtam a szöveghez. És rengeteg megszívlelendő tanítás van benne a mindennapi életvitelünkhöz.

Éspedig?

Tudja, mit tart Dante a legnagyobb ember által elkövetett bűnnek? Az árulást. Nem a gyilkosságot, nem. Gyilkolni az állatok is gyilkolnak. Ösztönös cselekedet, túlélés, düh, végletes érzelmek, sok minden magyarázhatja. Elárulni egy embert, egy ügyet – nos, ez már teljesen más kategória. Ilyet az állatvilágban nem látunk, nem láthatunk, mert ez tudatosságot, megfontolást feltételez. Erre csak mi, emberek vagyunk képesek. Dante szerint ez a legnagyobb bűn. Nézze meg, mit csinálnak ma Magyarországon Soros Györggyel. Maga ezt minek nevezné?

Politikának, amely ma már bizonyos értelemben egyenértékű azzal, hogy nap, mint nap saját magunkat is eláruljuk, feladjuk meggyőződéseinket… Említettem az imént, hogy ezeknek  shakespeare-i remekműveknek már a fordításai is kanonizálódtak. De, most hirtelen Babits Dante fordításából is eszembe jut az első sor: „Az emberélet útjának felén egy nagy, sötétlő erdőbe jutottam”. Aztán ott vannak Arany Shakespeare fordításai, amelyekből bizonyos sorok szállóigévé váltak. Hogy fordította például ön a „lenni vagy nem lenni”-t? Szentségtörésnek számít ezen változtatni? Simán elfogadta a közönség, a színészek, a kortárs Hamletek?

Két klasszikus példát hozott föl, de érdekes módon, mindkettőnek nem az a fordítója, akire a nagyközönség tippel. Amit maga Babits soraiként említett, azt eredetileg nem Babits, hanem Arany János írta, aki elkezdte fordítani a művet. Elkészült sorait a későbbi fordítók is átvették, és mivel addigra az a verzió nagyon beleivódott az emberekbe, Babits is megőrizte. Töprengett, hogy írjon-e mást – végül megtartotta az Arany változatát. Én is töprengtem, de én azért is mást írtam. A „lenni, vagy lenni” sem Aranytól származik. A Hamletet először Kazinczy Ferenc fordította; aztán Vajda Péter, a kiváló színházi szakember 1840-ben ismét nekirugaszkodott. Hallatlanul népszerű lett fordítása, őtőle van, hogy „lenni vagy nem lenni, ez itt a kérdés” vagy „valami bűzlik Dániában”, minden színházban megvolt, tudták a színészek. Jött Arany János, csinált egy egészen másikat, berzenkedtek is az előadók, hogy nehezebb, meg túl igényes, meg már a Vajda-féle megvan, miért kell más, és többek között nem tetszett nekik az Arany által javasolt „lét vagy nemlét” változat, ezért beleírták az Arany fordításába is a „lenni vagy nem lenni”-t. És aztán Arany után jött Telekes, Czigány Árpád, Eörsi, Mészöly, Jánosházy György, meg most jómagam... De hát ez nemcsak Magyarországon van így: Franciaországban, Németországban is, stb. Somlyó György, a híres költő és műfordító írt egy érdekes tanulmányt, melyben azt mondja, hogy a műfordítás valahogy romlékonyabb anyagból van, mint az eredeti mű. Ritka az a fordító, aki megmarad a köztudatban is, nemcsak a filológusok elemzik munkáját. „Lenni vagy nem lenni”, valóban ez itt a kérdés a fordítók számára is… és ez a mindenki által ismert sor  egy mára már elfelejtett fordítóé, a Vajda Péteré, akinek a nevét csak a filógia és a színháztörténet tartja számon. A Hamletnél maradva még egy érdekes dologra kitérek: fordítás közben sokszor gondolkodtam azon, hogy vajon Hamlet meleg-e? Ha figyelmesen elolvassa a drámát, rájön arra, hogy sokkal forróbban viszonyul jó barátjához, Horatióhoz, mint Opheliához, akihez gyakorlatilag egy kedves szava sincsen. Rejtély a javából.

Van-e olyan dráma, amelynek a fordítására nem kérték eddig fel, és szívesen megcsinálná?

Persze, hogy van. Kedves megrendelők, ez itt a reklám helye: nagyon szívesen venném, ha fölkérnétek az Antonius és Kleopátra újrafordítására.

Nádasdy Ádám, költő, nyelvész, műfordító, Budapesten született 1947-ben. 1970-ben szerzett diplomát az ELTE angol-olasz szakán, 1972 óta tanít az ELTE Bölcsészettudományi Karának angol tanszékén. Több kötetben jelentek meg versei. 1990-ben Déry Tibor-jutalommal, 2000-ben Füst Milán díjjal, 2005-ben pedig a Magyar Köztársaság Babérkoszorú díjával jutalmazták. Több Shakespeare-drámát újrafordított, közöttük a legismertebbeket: a Hamletet, Romeó és Júliát, A vihart, a Szentivánéji álmot, a Lear királyt, stb. 2016-ban jelent meg Dante Isteni színjátékáról készített fordítása.
HIRDETÉS







EZT OLVASTA MÁR?

X


popup