Transznisztria csíkszeredai szemmel: ahol másképp van kolbászból a kerítés (FOTÓK)

Négy Csíkszeredában élő fiatal látogatott el április elején a Moldovai Köztársasában található Transznisztriába. Dávid Endre, és felesége, a fehérorosz Mása, valamint Gráncsa Zsolt és barátnője Szabó-Varga Katalin érdekes élményekkel gazdagodtak a szinte semmilyen állam által el nem ismert országban. A fiúk mindketten fotósok és a Transznisztriában készült képekből kedden kiállításuk nyílik Csíkszeredában, az Ólommadár nevű kocsmakávézóban. Ők ketten meséltek a Maszolnak arról, hogy milyen érdekességeket láttak ebben a függetlenségre vágyó Dnyeszter menti kisállamban.  

„Az egyetemen, a politológia szakon hallottam először az úgy nevezett de facto államokról, vagyis azokról, amelyeket senki sem ismer el, mégis különálló országként működnek. A Dnyeszter Menti Köztársaság vagy, ahogy a többség ismeri, Transznisztria, elég közel van hozzánk, ezért adta magát az ötlet, hogy meglátogassuk. Sokáig gondolkodtunk, hogyan lehetne eljutni oda, hiszen a románnyelvtudás nem feltétlenül hasznos ott, mivel orosz nyelvű régióról van szó” – mesélt az ötlet kialakulásáról Dávid Endre.  

Végül egy pályázatot írtak, fotósokként hasznos anyagokkal térhettek volna haza onnan, de végül saját zsebükből és egy vállalkozás anyagi támogatásával jutottak ki. Dávid Endre felesége, Mása fehérorosz, ezért az ő jelenléte meghatározó volt abban, hogy kommunikálni tudjanak a régióban.

Hátrány a román útlevél

„A de facto államok azokkal a legellenségesebbek, akik miatt nem fogadják el őket hivatalosan. Az út előtt nem tudtam idejében elkészíteni a magyar állampolgársággal járó útlevelet, ezért román papírokkal keltem át a határon. Amikor Chişinăuba átértünk, nem akartunk román rendszámú autóval átkelni Tiraszpolba, ezért busszal mentünk. Amikor megtaláltuk a buszállomást, Mása, Endre felesége kérdezte a Tiraszpolba tartó busz vezetőjét, hogy tud-e oroszul, mire az kérdéssel válaszolt: „miért, van itt, aki nem tud?” Ez nekem elég volt, szorongattam a széktámlát, amíg átértünk. Nem volt gond az úton, de azért az átkelés ijesztő volt, hiszen nem láttunk még ennyire felfegyverzett határt” – részletezte az úton tapasztaltakat Gráncsa Zsolt.

A térségben gyakorlatilag az orosz hadsereg látja el a békefenntartó szerepét. A határon tankokat ástak be az út mellett a földbe, amelyeknek a csöveik az útra néznek. A védelmi zóna után következik az az iroda, ahol bejelentkeznek a beutazók, és ahol órára, percre pontosan meghatározzák, hogy meddig tartózkodhatnak az ország terültén.

„A regisztrációs időt is a szerint határozzák meg, hogy melyik országból érkezel. Nekünk egyértelműen kevesebbet adtak, mert uniós országból, ráadásul a nem túl szeretett Románából jöttünk. Regisztráció nélkül legfeljebb 24 órát lehet ott tartózkodni. A határon ellenőrzik a papírokat, akkor kell elmondani, hogy mennyi időt töltenél az országban. Ha egy napnál többet, akkor az idegenrendészeti hivatalnál kell jelentkezni annak a személynek a társaságában, akinek a meghívottjaként az országban vagy” – magyarázták a fiúk. – A fehéroroszoknak egyáltalán nem kell regisztrálni, a magyar papírjaimnak is nagyon örült a határőr. Kész volt a megengedettnél hosszabb regisztrációs időt ajánlani, mondván, biztos fáradt vagyok. Aztán Zsolték román papírjai is előkerültek, mondtuk, hogy együtt vagyunk, így végül visszakérte az én regisztrációs papírjaimat, és kevesebb időt hagyott jóvá.”

Svájci tisztaság és magyar település

Ami emberi erőből kitelik, azt mind megcsinálják: igazi brigádok vonulnak, és a köztereken takarítanak, festenek, virágot ültetnek – ez a kép fogadta a négy Székelyföldről érkező utazót a fővárosban, Tiraspolban.

A középületeket nagyon rendben tartják, mind a kórházak, mind a bankok modern épületek. Vannak nagyon szép éttermek, borászatok, és természetesen olyan utcák, ahol tilos fényképezni, mert KGB-épületek találhatóak ott. Itt van az a hely, ahol minden sarkon áll valaki és telefonál.

„Látszik, hogy nagy befektetésekre nem igazán van pénz az országban. De mindig dolgoznak valakik az utcákon, például este 10-kor még gyomlálták a virágágyakat. Ugyanakkor az alacsonyabb házak tetején, a könnyen elérhető cserepeket nedves rongyokkal törölgették. Nem tudjuk, hogy büntetés jár-e azért, ha szemét van” – tette fel viccesen a kérdést Zsolt.  

Endre hozzátette, egyértelműen látszik, hogy nincs sok pénz a térségben, hiszen abba például nem tudnak befektetni, hogy a villanyhálózatot a földbe süllyesszék. A hivatalos pénzük a rubel, és érdekesség, hogy először ők vezették be a műanyag pénzérméket.

„Sajnos, falura nem jutottunk el, de Tiraspolon kívül meglátogattuk Bender városát is. Szerettünk volna továbbá eljutni a legkeletebbi csángó faluba, Csöbörcsökre, amely a mai Transznisztria területén található és, ahol ma már csak néhány családnév őrzi annak az emlékét, hogy egykor itt magyarok éltek” – avatott be az érdekességekbe Endre.

Törvények és történelem saját szemüvegen át

„Ami nálunk valószínűleg nem létezhetne: más-más árakat szabnak annak függvényében, hogy ki honnan érkezett. Például a múzeumokban jóval kevesebbet kell a helyieknek vagy az oroszoknak a belépőért fizetniük, mint mondjuk az Unió polgárainak. Endre felesége fehéroroszként 3 rubelt, mi pedig 29-et fizettünk ugyanazért a belépőért” – mondta Zsolt. „A múzeumokban nagyon készségesek voltak, megengedték, hogy fotózzunk és nagyon jó idegenvezetést kaptunk. Mi voltunk az egyedüli turisták az egész épületben, és amikor az igazgató megtudta, hogy magyarok vagyunk, ő maga vezetett körbe bennünket.”

Endre azt mondja, megvásárolta az alkotmányt is, amelyet olvasgatva érdekes dolgokra bukkant: létezik halálbüntetés, az állam munkát biztosít mindenkinek, és ez az egyetlen ország, amely a Szovjetunió bukása után is megtartotta a sarlót és a kalapácsot a címerében. Volt egy időszak, amikor be volt tiltva latin betűs írás, ezért a román nyelvű feliratok többsége is még mindig cirill betűkkel van kiírva.

Mint ismeretes, több népszavazás is volt már itt, és a szavazók több mint 90 támogatta az Oroszországhoz enklávéként való csatlakozást. Három hivatalos nyelv van az országban: az orosz, az ukrán és a moldáv, vagyis nem a román. További érdekesség, hogy a de facto államok egymás között elismerik a másik létezését. Tehát például Dél-Oszétiának és Abháziának is van nagykövetsége ott.

A szintén moldvai Gagauzia autonóm térséghez is pozitívan viszonyulnak a Dnyeszter mentiek: a tiraspoli múzeumban a gaguz meg az ukrán hagyományokkal is meg lehet ismerkedni, miközben a moldáv történelemre, sajátosságokra vonatkozóan semmit nem állítanak ki. A tankemlékművek és a Lenin-szobrok a legnépszerűbb emlékműtípusok Transznisztriában. Érdekes adalék, hogy a műemléktankok csöve mind Moldva fordul.

„Valószínűleg azért fogadtak ilyen készségesen bennünket, mert tudják, hogy vannak magyarok Romániában. Nem valószínű, hogy ismerik konkrétan Székelyföld helyzetét, de az biztos, hogy a romániai magyarokra úgy tekintenek, mint akiknek az övékéhez hasonló sorsuk van” – mondják a fiúk. „Mivel ott nem nagyon járnak turisták, ezért, ha az utcán nem oroszul beszélsz, akkor mindenki utánad fordítja a fejét. Sokszor van az az érzésed, hogy mindenki téged figyel. Lementünk az ócskapiacra, végigmentünk a sorokon, anélkül, hogy egy szót szóltunk volna egymáshoz. Mire a sor végére értük, az egyik árus már magyar zászlós kitűzőkkel kínált minket...”

Moldova, a teljesen más világ

„Meglepő volt, hogy Moldvában igazi balkáni koszt láttunk az utak mentén is és a fővárosban is. A város egy nagy piac, mindenki kiteregeti az ilyen-olyan portékáját, és ha haladni szeretnél az utcán, akkor mindenen és mindenkin át kell lépned. Nagyon érződik a kettősség is, hogy a gazdagok és a szegények együtt élnek. A luxusvilla mellett putrik állnak stb. Ugyanakkor senki nem tartja be a közlekedési szabályokat. Ahogy a transznisztriai határt elhagytuk, mintha dániai jellegű tisztaságot láttunk volna, nagy volt a kontraszt Moldova után, hiszen nem erre számítottunk” – mesélt a meglepetésekről Zsolt.

Transznisztriában nem adnak pecsétet az útlevélre, tehát hivatalosan nem marad nyoma annak, hogy ott járt az ember, ezért a román–moldáv határon gyűlt meg az utazók baja:

„Megjártuk, mert útadót kellett volna vásárolnunk, akkor, amikor beléptünk az országba. Ezt csak a vámnál lehet megtenni. Az országból kifele jövet a határőr azt mondta, hogy anélkül nem engedhet ki. Mondtuk, hogy utólag megvennénk. Erre azt mondta, hogy büntetést kell fizetnünk, 4000 ezer moldáv lejt, ami körülbelül 1000 román lej lett volna. Azt sokalltuk, és nem is volt nálunk annyi pénz, így visszakérdezett, hogy mennyink van. Odaadtunk az összes megmaradt moldáv lejünket, de az nagyon kevés volt. Felmérgelődött, hogy ilyen keveset adtunk, ezért azt mondta, menjünk vissza és keressünk egy rendőrt, aki megírja a büntetést, majd egy bankot, ahol ki tudjuk fizetni. De ekkor már délután 6 óra volt, tehát nem sok reményünk volt erre. Kaptunk egy telefonszámot egy moldvai rendőrhöz. Felhívtuk őt, és azt mondta, hogy találkozzunk és elintézzük. Így is történt, egy erdő szélén, 10 kilométerre a határtól várt ránk. Vele kezdtünk alkudozni, és a végén megúsztuk egy 200 román lej értékű büntetéssel. Találtunk egy még nyitva lévő bankot is, és kifizettük. Visszamentünk a papírokkal a határhoz, ahol még mindig ugyanaz a határőr várt ránk. Újra mérges lett, hogy sikerült kifizetnünk a büntetést, ezért kitalálta, hogy fizessük ki az útadót azokra a napokra, amíg az országban tartózkodtunk, különben nem enged ki. Újabb 2-3 órás közjáték után azt is sikerült kifizetnünk, így jutottunk vissza Romániába” – mesélte az egyetlen őket ért kellemetlenséget Endre.

„Összességében úgy látom, hogy a nyugati sajtóban Transznisztria egyfajta démonizálása folyik, főleg Moldva miatt, amelynek nem érdeke, hogy idegenek látogassanak a Dnyeszteren túlra” – zárta mondandóját Endre.

Kapcsolódók

banner_bcxvIA0Y_2.jpg

Kimaradt?