• 2017. augusztus 19., szombat
    Huba
  • 26°
    Kolozsvár
    • 20°
      Csíkszereda
    • 24°
      Székelyudvarhely
    • 19°
      Gyergyószentmiklós
    • 24°
      Székelykeresztúr
    • 21°
      Kovászna
    • 20°
      Kézdivásárhely
    • 20°
      Barót
    • 20°
      Sepsiszentgyörgy
    • 28°
      Arad
    • 26°
      Gyulafehérvár
    • 28°
      Nagyvárad
    • 20°
      Beszterce
    • 21°
      Déva
    • 27°
      Nagybánya
    • 25°
      Marosvásárhely
    • 26°
      Zilah
    • 26°
      Szatmár
    • 25°
      Nagyszeben
    • 28°
      Temesvár
    • 20°
      Brassó
    • 26°
      Bukarest
  • 1 EUR = 4.5883 LEI
    • 1 USD = 3.9066 LEI
    • 1 GBP = 5.0360 LEI
    • 100 HUF = 1.5110 LEI

„A túlélés volt a tét, a népi kultúra megmentése” – Kallós Zoltánnal beszélgettünk Válaszúton


-A A+



„Nem a díjakért tettem, amit tettem. Hiszen ki is gondolt volna annak idején díjakra, kitüntetésekre. Nem ez volt a tét. A túlélés volt a tét, a népi kultúra megmentése, megörökítése volt a tét. Én itt születtem, nekem ez a hazám. És mindig szerettem teljes szívemből, teljes lelkemből”. A Kossuth Nagydíjas, Europa Nostra-díjas Kallós Zoltán néprajzkutatóval beszélgettünk Válaszúton, nagycsütörtökön. 

Csöng. Hosszasan. Az Europa Nostra díjjal kezdjem? Vagy a Kossuth Nagydíjat említsem elsőként? Mert az mégiscsak fontos, hogy most már egész Európa tudja, hogy Zoli bácsi, Kallós Zoltán, aki hetven évvel ezelőtt  Kodály magnójával a vállán elindult gyűjteni, megmentett egy kultúrát. A miénket.

Még mindig csöng. Lehet rossz a telefonszám. De nem. Fölveszi.

Jó napot kívánok, Zoli bácsi. Emese vagyok, Víg Emese, Feketelakról.
Igen, emlékszem rád. Miben segíthetek?
Beszélgethetnénk?
Interjú? Már nagyon unom. Mindent elmondtam.
De, Zoli bácsi, a sok díj… a Kossuth Nagydíj, az Europa Nostra…
Budapestre elmentem. Turkuba nem megyek.
Miért?
Fárasztó. Kilencvenegy éves vagyok. Elfáradt ez a test. Nem az akarat. Csak a test. És most már csak egy dolgot kell elvégeznem rendesen. Felvétel nélkül.
De Zoli bácsi…
Mikor jön?
Holnap.
Várom. Itt vagyok Válaszúton.

(Már forog a felvétel.) 1926. március 26-án születtem itt, Válaszúton. Édesanyám, Kiss Ilona Feketelakon született, de nagy kiterjedésű rokonsága volt Búzában és a környező összes mezőségi faluban. Az első négy osztályt itt végeztem, Válaszúton, és akkor úgy volt, hogy utána vittek Kolozsvárra a református kollégiumba, bentlakónak. Annak idején, ha népművészetről esett szó, akkor csak Kalotaszeg vagy Székelyföld jöhetett számításba. Ha az iskolai népdalvetélkedőkre, meg hasonló tevékenységekre gondolok, tanáraim is annyira szórványnak, elrománosodottnak tartották a Mezőséget, hogy azt mondták, itt nem érdemes gyűjteni. Ez bántotta már gyermekként is az önérzetemet, ezért, amikor aktívan kezdtem el gyűjteni, akkor tudatosan kerültem ezeket az „öt csillagos” vidékeket. Sokan felrótták ezt nekem az évtizedek folyamán, viszont nem volt igazuk, mert kiderült, hogy az autentikus népi muzsika és népművészet itt maradt meg épebben. Hatszáz párnahuzatom van összegyűjtve, és mindenik varrásmintának van egy története, amely még teljesen ismeretlen, felfedezetlen. Valamikor az ötvenes években írt Szabó T. Attila egy tanulmányt a mezőségi hímzésmintákról, amelyeket ezeken a párnahuzatokon látni lehet. Azóta se foglakozott senki a feldolgozásukkal. Mit gondol, miért ezen a vidéken maradt fent Rákóczi ritka magyarja? Mit sugall ez a cím? Hogy fejedelmi udvarokban járták ezt a táncot, akkor, amikor a népi és az úgynevezett elit kultúra még egy volt. Utána váltak szét. De itt a Mezőségen megmaradtak búvópatakként olyan táncok, olyan hagyományok, amelyek sehol máshol. Itt van például a Kissek tánca. Ez arra utal, hogy nemzetségekbe szerveződve éltek, és a nemzetségnek megvolt a maga saját tánca. Ilyent máshol nem találnak.

Szóval már gyermekként érezte, mekkora igazságtalanság éri a Mezőséget. Mikor kezdett el ténylegesen gyűjteni ezen a vidéken? Szülőfalujában, Válaszúton, és az édesanyja falujában, Feketelakon meg környékén, ahol a rokonság lakott?

Gimnazista koromban kezdtem, egyszer Kolozsváron járt egy debreceni regös cserkészcsapat, tartottak egy előadást, és megkértek, hogy mi is énekeljünk valamit. Nagy Géza volt a felügyelőtanárom, rám esett a választása, és fölálltam énekelni. Azt hittem, hogy amit én tudok, mindenki tudja, hát kiderült, hogy nem. Akkor azt a feladatot kaptam, hogy írjam össze a faluban mindazt, amit énekelnek, hozzá is fogtam, és volt itt egy öregasszony, aki rengeteget tudott, Bálint Jánosné Kallós Márikó néni, Bálint Pataki Józsefnek a dédnagyanyja, hozzá mentem el. Elképesztő kincsekre bukkantam. Minden ott volt előttem: népdalok, balladák, mesék, a közel- és távolabbi múlt történetei kicsit kiszínezve, átalakítva, de akkor is arról szólt, amit ezek az emberek, a családok, nemzetségek átéltek az elmúlt száz években. És énnekem csak jegyzetelni kellett. Zúgott a fejem. Volt a Református Ifjúsági Egyesületnek egy lapja, Ifjú Erdély, ez volt a címe, és egyszer csak népdalpályázatot hirdettek. Beneveztem, nem tudom hogyan, de első díjat nyertem, és ez egy olyan ösztönzést adott, hogy ezután már csak ennek akartam élni. Ez volt az a pillanata az életemnek, amikor tudatosan kezdtem el gyűjteni. Előbb Válaszúton, aztán a mezőségi rokonság körében: Feketelakon, Búzában, Szépkenyerűszentmártonban, Vajdakamráson, Szováton, Ördöngösfüzesen…

Mire bukkant rá ezeknek a gyűjtéseknek a során? Egyből sikerült a mélyfúrás?

Én tudtam, hogy hova megyek, és mit akarok. Ekkor fedeztem fel Feketelakon a már említett Kissek táncát és a Ballák táncát, amely Martin György szerint a legrégebbi magyar páros tánc. Egyszerre léptek, egyszerre fordultak… és ez sok helyen megmaradt a mezőségi falvakban. Sőt nemcsak a tánc mutatja ezt a nemzetségi összetartozást, hanem az is, hogy a templomban is így ülnek, sőt a temetőben is így temetkeznek. Bethlen Gábor fejedelemről fennmaradt egy feljegyzés, hogy olyan táncot járt, amelynek során alig mozgatta a lábát. Valószínűleg ez volt az. A mezőségi akasztós. Vagy cigánytáncnak is mondják.

És így kezdődött el az aktív gyűjtés.  Hisz még szinte gyerek volt…

Azért már végzős voltam, és készültem elkezdeni a tanítói pályámat. Közben zajlott a világháború is, behívtak katonának, aminek megvan a maga külön története, ahogyan a frontvonalakat kerülgetve próbáltam aztán hazaérni, miután összeomlott a front. De végül kineveztek Vistára tanítónak.

A néprajzi katedra havonta tartott gyűlést Kolozsváron, oda eljárogattam – már azelőtt Gunda Bélának az óráit is látogattam a '40-es években, mint kisdiák –, és ott a néprajzi katedrán a Kodály-, Bartók-tanítvány, Jagamas János is tartott előadást. Megkérdezte, honnan jöttem, mondtam, hogy Vistáról, erre mondta, hogy volt ott gyűjteni, de nagyon gyenge anyag került elő. Biztattam, jöjjön még egyszer. Kijöttek, és olyanok kerültek elő, mint A három árva, a Kolduscsúfoló, keservesek. Elismerte, hogy tévedett. Onnantól állandó kapcsolatban voltam Jagamassal.

Azt hallottam, hogy Zoli bácsi minden pillanatra emlékszik abból, ami a gyűjtő utakon történt, amit énekeltek, magnóra mondtak az emberek. Elképesztő a memóriája…

(Nevet.) Nem épp mindenre. Csak a fontos dolgokra emlékszem. De hát annyi fontos dolog történt, muszáj volt ezeket mind megjegyezni. Egy alkalommal elmentem Mákófalvára, ahol az egyik barátomnál a tornácon láttam egy hosszú fát, aminek kerek volt a vége, és egy 1820-as évekbeli évszám állott rajta. Kérdem, hogy mi ez, s mire használták. Mondja, hogy ez a palága, ezzel büntették a legényeket, dédnagyapám, nagyapám legénybíró volt. Én tudtam, hogy Nádasmentén azt mondják a tenyeresnek, hogy palágát kap. Mindjárt kapcsoltam, elkértem, és bevittem a néprajzi múzeumba az ifjú Kós Károlyhoz. Kérdem, hogy mivel dolgoznak, mondják, hogy Kolozsvár monográfiáját készítik, és a cigány telepek felmérésével vannak megbízva, de olyan nehéz a bizalmukba férkőzni, nem ismerek-e valakit, aki tud cigányul. Mondom, hogy én tudok cigányul.

Visszamentem Vistára. Jött az értesítés, hogy behívtak a Folklórintézetbe. Kimentünk a cigánytelepre Jagamassal, és ének szűrődött ki az egyik házból, egy anyuka altatta a gyermekét. Bementünk, még átjöttek az asszonyok. Akkor nem tudtuk felvenni, még nem volt magnó, fonográffal dolgoztunk, így bevittük őket a Folklórintézetbe, elkészültek a felvételek, én leírtam a szöveget és lefordítottam. Ismét visszamentem Vistára, megint csak jött az értesítés, hogy menjek be a Zeneakadémiára. Ott egy nagy bizottság várt: felvételi volt. Énekeltem egy román, egy magyar és egy cigány dalt, és felvettek.

Hol tanult meg Zoli bácsi cigányul?

Itt a faluban, Válaszúton. Nem volt nehéz. Sokkal átjárhatóbbak voltak a nyelvi határok, mint most. Manapság, aki magyar, nem tud románul.  Vagy, ami még rosszabb: nem tud a magyar magyarul. Aki román, nem tud se magyarul, se cigányul, se egyebül, csak románul. Az én gyermekkoromban minden gyermek tudott így is, úgy is. Játék közben tanultuk meg egymás nyelvét. Szóval, tudtam cigányul. Így kerültem a Zeneakadémiára Jagamas jóvoltából, ő külön is foglalkozott velem, mert az én zenei tudásom nem volt nagy, nem olyan volt a gyerekszobám, mint a többi kollégának, nekem az volt a fontos, hogy megtanuljak valamennyire fül után jegyezni. Három félév volt a folklór, színjelessel végeztem, aztán negyedéven kizártak társadalmi származásom miatt. Nem ez volt az első, kizártak másodéves koromban is, de Vistán volt egy országgyűlési képviselő, Nyilas Ilona, aki ismerte a szüleimet, és akkor még visszavettek. Negyedéven aztán újra kizártak, és így nem végeztem el a Zeneakadémiát. Akkor elmentem önként Lészpedre tanítani, ott voltam egy évet és három hónapot.

Egyszóval a sors keze volt, hogy Moldvába és Gyimesbe került, és a Mezőség után Csángóföldön is elkezdett gyűjteni.

Lészpedre önként mentem, de ennek azért volt előzménye. A katonaságot Romanban töltöttem, mert amikor bevonultam, lehetett választani Huși, Suceava, Iași és Roman között, és én akkor azért választottam Romant, mert tudtam, hogy ott élnek az északi csángók.  Ezt pedig egy kollégiumi olvasmányom nyomán tudtam, hisz még diák voltam, amikor kezembe került Domokos Pál Péter könyve a moldvai magyarságról. Annyira megragadott az abban szereplő nyelvjárás, a szöveg szépsége, a színesen, plasztikusan ábrázolt életmód, hogy elhatároztam, mindenképpen elmegyek Moldvába.  Nemcsak ezt olvastam el, hanem jöttek egymás után Ignácz Rózsának a könyvei is. És felfedeztem, hogy van egy olyan magyar világ, amiről szinte semmit nem tudunk. Egyből elhatároztam, hogy meg kell ismernem azt a vidéket. Így lettem ott katona.  Volt két déli csángó kollégám is, az egyik lábnyiki, a másik újfalusi, őket a katonaság után felkerestem. A lábnyiki az székely csángó: két utca van a faluban: az egyik csíki utca, a másik gyergyói utca, ma is így hívják őket. Kell-e érzékelhetőbb példa ennél, hogy innen mentek odaátra ezeknek az embereknek az ősei? Ádám Istvánnak hívták a lábnyiki katonatársam, a másikat, a balcescuit vagy újfalusit Kósa Jánosnak.  Ők voltak azok, akik bevezettek ezekbe a közösségekbe.

Szóval volt egy háttérélmény, és ennek hatására nekivágott a nagy ismeretlennek. Miért csak egy évet és három hónapot töltött Lészpeden tanítóként?

Talán 60-70 elemi osztályos magyar iskola volt Moldvában abban az időben, s két felső tagozat, az egyik Onești-en, a másik Lujzikalagorban. Az 1956-os magyar forradalom után aztán megszűnt mindegyik. Mivel bezárták az iskolákat, kénytelen voltam más állás után nézni. Akkor elmentem Gyimesbe, ott voltam nyolc évig. Azért oda, mert onnan könnyen el tudtam jutni Moldvába, s úgy folytattam a gyűjtéseket.

Mit jelent az, hogy könnyen?

Szombaton délután kiálltam az út szélére, hátha felvesz valaki. Stoppoltam. Utaztam fél éjszakákat, hajnaltájban bekopogtam jó ismerőseim, barátaim ablakán, aludtam néhány órát, aztán délelőtt dolgoztam, felvételeket készítetem, és délután már indultam is haza, mert másnap munkanap volt. De volt olyan, hogy elindultam Válaszútról este, hajnalban beértem Vásárhelyre, ott felszálltam a vonatra, s megérkeztem Gyimesbe. Ott este felültem a vonatra, hajnalban megérkeztem a balcescui állomásra. Éjjel 3-4-re értem Bogdánfalvára. Kicsit lepihentem, reggel elkészítettem a felvételeket, és utána le is léptem. Vagy voltunk úgy Korniss Péterrel fotózni, hogy mire hírt kapott a rendőr, mi már Gyimesen jártunk.

Voltak-e kellemetlenségei? Hallottam történeteket arról, hogy hogyan próbálta megfélemlíteni Zoli bácsit a Securitate.

Sok cirkusz volt… Egyszer Bákóban például Domokos Gézával volt szerencsém: kötöttem egy szerződést a Kriterion kiadóval, gyűjtés céljából, hogy valamikor kiadják az anyagot – meg is lett aztán a Balladák Könyve –, amelyet minden évben megújítottak. Ez többször jó mentségnek bizonyult. Egy alkalommal Kalagorba mentem. Persze figyeltek. Csütörtöki nap lévén, gondoltam, bemegyek a bákói piacra, mert a csángó asszonyok szőtteseket árultak. Amikor le akartam szállni a buszról, a rendőr az ajtóban állt. Bevitt a Securitátéra. De Feketelakon is keresett a rendőr annak idején, pedig oda rokonokhoz mentem. Búzán eljárást is indítottak ellenem, mert vásároltam valami ikonokat, és azt állították, hogy csaltam, és olcsóbban vettem a valódi áránál. Désen volt a tárgyalás, két asszonyt hamis tanúzásra akartak rábírni, de nem sikerült nekik. Végül nem is született az ügyben ítélet. De a táncházasokat is behívatták, kérdezték tőlük, mit éreznek, amikor ezeket a dalokat éneklik. Ezért én eleinte nem is jártam táncházakba, nem akartam provokálni, a fiatalokat nehéz helyzetbe hozni. Emlékszem, egyszer behívatták Szalay Zoltánt, aki később, 1990 után a Hargita Nemzeti Székely Népi Együttes első igazgatója lett, és Panek Katival, az énekessel, tudja, vártuk, hogy mi lesz. Zoli jött, mesélte, hogy a szekus tiszt azt mondta neki: most táncházat akartok, aztán meg Erdélyt.

Szabadúszóként mindenképpen nehéz volt gyűjteni, külön engedély kellett ehhez. Mert ezek nemzeti kincseknek voltak nyilvánítva, csak éppen olyan kincsek voltak, amelyeket minél mélyebbre szerettek volna elásni a hivatalosságok. Én pedig az ellenkezőjét akartam. Nem volt könnyű dolgom. Az emberek is féltek. Ha nem volt ismerős, jó barát, nem énekelt és kész. Úgy a rendőrség, mint a községháza alkalmazottai állandóan a nyomunkban voltak. Így dolgoztunk. Aztán megjelent a Balladák Könyve, és ugyancsak a Kriterion hozta az Új guzsalyam mellett –et is, amely egy klézsei asszonynak a teljes monográfiája. Ezek kijutottak Magyarországra is, és már nem lehetett eltitkolni a munkát: meg akarjuk menteni, le akarjuk jegyezni a magyar népi ének és táncművészet évszázados remekeit.

Egyszóval kiengedték a szellemet a palackból.

Igen. És ezek a könyvek egyfajta védettséget biztosítottak nekünk. Már nagyon sokan tudtak arról, hogy van néhány lelkes ember, aki megpróbálja a lehetetlent. Hajszálereken érkezett a segítség. Valahogy mindig minden elrendeződött. Én sem tudom megmagyarázni, hogyan történt. De biztos vagyok abban, hogy az én munkám nemcsak az enyém, hanem sok száz jó barátnak, ismerősnek a munkája. Csoda volt az is, hogy megkaptam Kodály Zoltántól a magnót, csoda volt az is, hogy a megszorítások ellenére ki tudtam jutni Romániából, és vissza is tudtam jönni, mert nem akartam Magyarországon maradni. El kellett végeznem a munkám.

Tudtam, hogy egy csodát kell megmentenem, mert egy egyedülálló Kárpát-medencei kultúráról van szó: talán azért olyan szép az erdélyi népművészet, mert minél nagyobb az egymásra hatása a különböző kultúráknak,  annál jobban kidomborodik a nemzeti jelleg. Ezért van az, hogy a legszebb népviselet, a legszebb tánc, a legszebb ének itt van. A román részről, magyar részről, szász részről. Mert mindegyik nemzet meg akarta mutatni az itt élőknek, hogy mire képes. Ilyen a világon több nincs, szerintem, mint Erdélyben.

Zoli bácsi, ez lehet egy szubjektív vélemény.  Itt gyűjtött egész életében, persze, hogy ez tűnik a legszebbnek.

(Néz rám, kételkedve.) Egyet mondok: Senki nem ismerte ezt a világot. Aztán Kodály Zoltán elolvasta Palotai Gertrúdnak a széki rámás írásosokról a 40-es évek elején megjelent tanulmányát. S akkor, az öreg Kodály azt mondta Lajtha Lászlónak: ahol ilyen varrottasok vannak, ott jó zenének is lennie kell. Én összegyűjtöttem, amit csak tudtam, ennek a feldolgozása, értékelése már másoknak a feladata. Én azért gyűjtöttem, mert gyönyörűnek találtam, úgy az énekeket, táncokat, balladákat, mint a tárgyakat. A tárgyak szeretetét egyébként édesanyámtól örököltem, ő korát messze megelőzve gyűjtötte a népi kerámiát itt, Válaszúton.

Lehet számszerűsíteni, hogy miből mennyit gyűjtött Zoli bácsi?

Tizennégyezer népzenei alkotást gyűjtöttem, Bartóknál is többet, szokták mondani azok, akik nagyon akarnak dicsérni, ezzel a számmal állítólag meghaladtam az összes magyar néprajzkutató teljesítményét. És ehhez vegyük hozzá a néprajzi tárgyakat, melyekből a válaszúti múzeum tizenhat termében nyílik állandó kiállítás június 2-án. Most dolgoznak a lányok a rendszerezésen. Többségük XIX. század végi, XX. század eleji mezőségi, kalotaszegi, moldvai magyar anyag. Felbecsülhetetlen értéket képviselnek. Eddig ládákban lapultak. Amikor Orbán Viktor Válaszúton járt, megígérte, hogy az alapítvány kap pénzt a múzeum bővítésére. Most ebből sikerült megduplázni a kiállítóteret. Lesz egy kis kávézónk is, ahol a vendégeket leültethetjük, megkínálhatjuk, szóval érdemes kijönni majd. Megnézni.

Hogyan sikerült megőrizni ezt az anyagot, hogy ne kobozzák el a felvételeket, a tárgyakat… nem félt attól, hogy egyszer csak bekopognak a szekusok az ajtón, vagy be sem kopognak, csak üresen találja a házat, mire megérkezik egyik vagy másik gyűjtőútjáról?

A Kodálytól kapott magnómat egy házkutatás alkalmával elkobozták. A felvételeket mindig bevittem az Akadémia kolozsvári fiókjához, és kicsempésztük Magyarországra, amikor csak lehetett. Ezeknek a feldolgozására csak 1990 után került sor. De mondjam el azt is, hogy a már említett két könyv mellett még 90 előtt megjelentek a Martin Györggyel közösen írt  könyvek, a Mikor Csíkból elindultam  és a Tegnap a Gyimesben jártam… Az első lemezt Amerikában adták ki, volt is kellemetlenségem amiatt.

Aztán a változások után létrejött a Kallós Alapítvány és ez a szórványközpont, ahol most is beszélgetünk. Régi álma vált valóra?

Az álmomért először is végig kellett harcolnom a visszaszolgáltatási pert, mert ezt a tízholdas családi birtokunkon álló épületet, amely a Bánffyak vadászháza volt, a szüleim 1933-ban vették meg. Az ingatlant 1950-ben elkobozták azzal az ürüggyel, hogy apám többet vetett, mint ami a vetési tervben volt. Hat hónap börtön, teljes vagyonelkobzás járt érte. Akkor én Vistán tanítottam.1992-ben sikerült visszaperelnem. Akkor felajánlottam az erdélyi református egyházkerületnek. Csiha Kálmán püspök öregek otthonának szánta, de én ezt elutasítottam, mivel úgy gondoltam, a fiatalok nagyobb veszélyben vannak, mint az öregek. Körülbelül húsz településen kerestünk fel magyar családokat, és kiderült, sehol, egyetlen faluban sincs anyanyelvi oktatás. Ennek hatására indítottuk el 1999-ben a magyar óvodát és elemi iskolát bentlakásos rendszerben. Huszonöt év szünet után négy gyerekkel indult útjára ez a program! Ma már száznegyven gyermek jár ide. A nagyobbak mennek tovább Szamosújvárra. Sokan nálunk tanulnak meg magyarul.  Intézményünket a magyar kormány nemzeti jelentőségűnek tartja, fenntartása pályázatokból történik. A románok is ilyen szórványközpontokban kellene gondolkodjanak, mert sokkal jobb körülmények között lennének a gyerekek, nem kellene ingázniuk, több figyelmet lehetne szentelni a nevelésüknek.

Kossuth díj, Pro Minoritate díj, Kölcsey díj, Magyar Örökség díj, Corvin lánc. Föl se lehet sorolni mindent…  És most a Kossuth nagydíj és az  Europa Nostra. Zoli bácsi lett az egyik legkitüntetettebb magyar ember.

Nem a díjakért tettem, amit tettem. Hiszen ki is gondolt volna annak idején díjakra, kitüntetésekre. Nem ez volt a tét. A túlélés volt a tét, a népi kultúra megmentése, megörökítése volt a tét. Én itt születtem, nekem ez a hazám. És mindig szerettem teljes szívemből, teljes lelkemből. Én már mondhatok ilyeneket, mert 91 éves vagyok. Megtettem mindent érte, amit megtehettem. Lett volna bőven alkalmam elmenni, kint maradni. De én mindig visszajöttem. Mert itt vannak a barátaim, a rokonaim. Erdélynek minden sarkát ismerem, minden falut, minden embert, akivel valaha is találkoztam, az adatközlőimmel máig tartom a kapcsolatot, a jó barátságot. Segítek nekik, ha szükségben vannak. Mert ugye, sem a díjakat, sem a pénzjutalmat nem lehet odaátra vinni.  S ha mind elmennének innen a magyarok, én akkor is itt maradok. Itt maradok, mert még Magyarországon sem lehet olyan magyarnak lenni, mint itt, Erdélyben. A lelkemet már úgyis odaadtam a hazámnak, most már csak a testemet várja.

Az Európai Bizottság és az Europa Nostra április ötödikén hozta nyilvánosságra a kulturális örökségvédelem terén legnevesebbnek számító uniós elismerés, az Európai Unió Kulturális Öröksége díj, az Europa Nostra díj 2017. évi díjazottjait. Kallós Zoltán - akit Sógor Csaba, európai parlamenti képviselő jelölt - "elkötelezett szolgálat" kategóriában kapott díjat. A díjra Európa-szerte 39 országból - civil szervezetektől és egyéni jelölések alapján - 202 jelölés érkezett, amelyek közül egy független, szakértőkből álló bírálóbizottság választotta ki a nyerteseket.  Elindult egy online szavazás is, ahol a közönség támogathatja a nyertes projekteket, és dönthet arról, hogy ki kapja a Közönségdíjat. A szavazók kétszemélyes utazást nyerhetnek Finnországba, így meghívott vendégei lehetnek a díjátadó ceremóniának, amelyre május 15-én, Turku városában kerül sor. Az ünnepség keretében hirdetik ki a hét Nagydíjat – valamennyien 10 000 euró értékű díjban részesülnek -, valamint a Közönségdíjat is. Erre a linkre kattintva szavazhatnak május 3-ig, ha azt szeretnék, hogy a Zoli bácsié legyen a közönségdíj is.
HIRDETÉS







EZT OLVASTA MÁR?

X


popup