• 2017. június 23., péntek
    Zoltán
  • 18°
    Kolozsvár
    • 21°
      Csíkszereda
    • 18°
      Székelyudvarhely
    • 20°
      Gyergyószentmiklós
    • 18°
      Székelykeresztúr
    • 21°
      Kovászna
    • 22°
      Kézdivásárhely
    • 21°
      Barót
    • 21°
      Sepsiszentgyörgy
    • 22°
      Arad
    • 19°
      Gyulafehérvár
    • 22°
      Nagyvárad
    • 20°
      Beszterce
    • 18°
      Déva
    • 20°
      Nagybánya
    • 18°
      Marosvásárhely
    • 20°
      Zilah
    • 21°
      Szatmár
    • 20°
      Nagyszeben
    • 23°
      Temesvár
    • 21°
      Brassó
    • 21°
      Bukarest
  • 1 EUR = 4.5915 LEI
    • 1 USD = 4.1096 LEI
    • 1 GBP = 5.2031 LEI
    • 100 HUF = 1.4869 LEI

„Ma chère petite Madeleine” – a Kuncz-hagyatékról beszélgettünk Jancsó Miklóssal


-A A+



Jancsó Elemérné Máthé-Szabó Magda 1971-ben vetette papírra nagybátyjával, Kuncz Aladárral kapcsolatos emlékeit. Fia, a kézirat címzettje, Jancsó Miklós nyugalmazott színész, egyetemi tanár 2016-ban úgy döntött, hogy megjelenteti ezeket. A családi krónika elsősorban nem a Fekete kolostor szerzőjeként állítja elénk az írót, hanem megismerhetjük a budapesti szalonok kedvencét, a kolozsvári kávéházak elmaradhatatlan törzsvendégét, a külső és belső eleganciában felülmúlhatatlan monoklis dandyt, a charmeur, könnyed, tréfás kedvű, de ugyanakkor érzékeny és melegszívű Dadit. A Jancsó Miklóssal készült interjúnk a MÁSKÉP sorozatunk része.

Az egykori kolozsvári Petőfi utca 56. szám alatti ház szobáinak padlótól mennyezetig érő könyvespolcai roskadoznak a könyvek, kéziratok és emléktárgyak súlya alatt. A könyvszekrények közötti falrészek sem „üresek”: megsárgult metszetetek, fotográfiák, családi portrék és csoportképek között vezet az út a dolgozószobába. Jancsó Miklós színész, mint egyetlen örökös vette át édesapja, az irodalomtörténész Jancsó Elemér és édesanyja, Máthé-Szabó Magda hagyatékát, amelynek tetemes részét a Kuncz Aladár „anyag” képezi. Amint végigvezet a házigazda a szobákon már érzem, tudom, hogy itt nemcsak Kuncz Aladárról fogunk beszélgetni, hanem egy igazi  „interbellikus” családtörténetet jegyezhetek le, amelyben a Kuncz család mellett szó lesz a Szabókról, a Jancsókról, a huszadik század első évtizedeinek kolozsvári milliőjéről. Miközben a beszélgetésre készülődve helyet keresek a kamerámnak, a jegyzetfüzetemnek, a szemközti falon egy terebélyes családfát pillantok meg. Kérdő tekintetemre máris érkezik az eligazító válasz.

A Jancsó családé. Jancsó Simon 1613-ben kapott nemességet, ezt a családfát, amelyen minden Jancsót meg lehet találni 1947-ben, születésem után egy évvel készítette Köpeci Sebestyén József, a híres heraldikus. Ha megnézi a fa koronájának a legeslegtetejét, láthatja, hogy az a vékony ágacska középen, amely a metszet felső szélét bökdösi, én vagyok: Jancsó Miklós, született 1946-ban.

Ez tehát az apai ág. Anyai ágon is nemesek voltak? Mármint a  Máthé-Szabók..

Udvarhely környéki kisnemesek.Igazából, anyai nagyapám volt az egyetlen Máthé-Szabó. A család maga, amelyből származik csak a Szabó nevet viselte. Szabó Károly dédapám és Ferenczi Juliánna házasságából hat gyermek született: Margit, Ilona, Kata, Anna, Károly és Kálmán. Mikor Károly nagyapám egyéves volt, a dajkával sétálni küldték. Mivel estére nem érkeztek haza, keresni kezdték, s akkor tudták meg, hogy rokonuk, Máthé Pál tekintetes úr vette a gyereket dajkástól, és kivitte Bikafalvára. Dédapám azonnal lóra ült, és kilovagolt a birtokra. A kaput zárva találta, hiába dörömbölt, senki nem engedte be, így hát kénytelen volt gyermek nélkül hazatérni. Másnap Máthé Pál bikafalvi földbirtokos, aki dédanyámnak a sógora volt, mert Ferenczi Birinek, dédanyám nővérének volt a férje, bement Udvarhelyre, és kijelentette dédapámnak, hogy hajlandó a gyereket örökbe venni, s gyermektelen lévén, örökösévé tenni. A szülők beleegyeztek, nagyapám ott maradt Bikafalván, így lett nagyapámból Máthé-Szabó Károly. Itt végezte el az orvosi egyetemet Kolozsvárott, és feleségül vette Kuncz Elemérnek Vilma nevű lányát. Három lányuk született: Margit, Magda és Márta. Magda az édesanyám.

Már első hallásra lenyűgöző a történet. A gazdag rokon elrabolja szegényebb sógorának a gyerekét...

Nem úgy kell elképzelni, hogy Károly soha többé nem találkozott édes szüleivel, a nővéreivel és az öccsével. Máthé Pálnak nem volt gyermeke, annak idején bevett szokás volt az ilyen örökbefogadás. Érdekesebb azonban, hogy a nagy örökségből mi sem maradt Károly nagyapámra, annak ellenére, hogy Máthé Pál felesége, Biri néni híresen fösvény volt. Családi legendaként él a következő történet, amelyet a gyerekrablással együtt megírt a dédanyám első férjének, Beczássy Manónak a lánya, Beczássy Judit a Terebélyes nagy fa című családregényben: vendégek voltak ebédre, feltálalták a töltött káposztát, s mire minden vendég kivett egy darabot, csak egyetlen töltelék maradt a tálban. Az újabb kínáláskor - érthetően - ezt senki sem vette ki. Mikor a vendégek elmentek, Pali bácsi megjegyezte – Biri  lelkem, máskor csináltasson többet. Mire Biri mama – Látja  lelkem, még meg is maradt.

Ez tényleg megesett? És akkor hova lett a sok kincs, nagy gazdagság, ha ilyen „takarékosan” éltek?

Pali bácsi aláírt egy váltót, amely négyezer koronára volt kiállítva. Kezességet vállalt egy unokaöccséért, nem tudom ki volt az illető, édesanyám nem akarta elárulni. A lényeg, hogy mikor vissza kellett fizetni, kiderült, hogy az unokaöcs odahamisított még egy nullát, miután az öreg aláírta, és emiatt negyvenezer koronát kellett visszafizetnie Máthé Pálnak. Annak ellenére, hogy a csalás kiderült, nagyapám nevelőapja vállalta az adósság visszafizetését. Ráment a teljes birtok.

Most már tényleg úgy érzem, mintha  egy Mikszáth regény kellős közepén járnánk... Noszty fiúk és Tóth Marik között...

Ehhez még csak annyit fűzök hozzá, egyelőre, hogy  Károly nagyapám öccséből, Szabó Kálmánból is nagystílű ember lett, épp olyan dzsentri fajta, mint az apja volt. Regényt írt, újságokat szerkesztett, fuvarozó vállalata volt, később a pesti lovarda igazgatója lett. Költséges életmódot folytatott, életművész volt. Hahn Jozefát, Pepi nénit vette feleségül, aki nyolc évig várt rá, s aki mindenben tökéletes ellentéte volt. A házasság nem tartott sokáig, egy gyerekük született: Laci, akit ma mindenki úgy ismer, hogy Cs. Szabó László. Laci gyermekkorának nagy részét a Rózsa utca 6. szám alatt élte le, anyja testvérei nagy szeretettel vették körül. 1918 után Pestre költözött, és ezt követően már csak látogatóba jött haza. Én, az ötvenes-hatvanas években, Pepi nénihez jártam németet tanulni, és Pepi néni mindig a fia angliai leveleit mutogatta nekem, és el volt keseredve, hogy szegény Laci, milyen rettenetesen nehéz körülmények között él Angliában. – Egy istállóban, képzelje el, egy istállóban lakik – mondogatta kétségbeesetten. Hiába bizonygatta neki bárki is, hogy az az épület többszáz évvel azelőtt volt királyi istálló, és most már műemlék, Pepi nénibe nem lehetett lelket verni.

Szóval az édesanyja, Máthé-Szabó Magda és Cs. Szabó László unokatestvérek voltak. Jól követem a családi szálat?

Igen. Károly és Kálmán testvérek voltak, Magda és Laci unokatestvérek. Még ennél is fontosabb azonban, hogy Cs. Szabó László édesanyám első nagy szerelme volt. Erről az érzelméről többször beszélgetett nagybátyjával, Kuncz Aladárral, Dadival, ahogy őt a családban szólították. A levelezésükben is fennmaradt néhány utalás erre vonatkozóan. Dadi próbálta okos érveléssel meggyőzni a fiatal lányt, hogy hagyjon föl az ábrándjaival. Laci ugyanis már réges-régen nem élt Kolozsváron, amikor Magda még mindig az egykori házsongárdi temetői és botanikus kerti séták emlékéből éltette érzelmeit. „Tudom, hogy néha reményeket táplálsz elmúlt érzéseiddel szemben. Nem helyeslem ezt. Még a Te érzéseid sem születhetnek többé újra, és ami azt a fiút illeti, ő soha nem érezte Veled szemben a szenvedély szédületét. Különben nagyon okos fiatalember, sokat várok tőle. […] Szívesen tanácsolnám, hogy őrizd meg mint barátodat, mint szellemi társadat, akivel levelezhetsz. De még ebben sem látok semmi jót számodra. Ő egészen különböző természet, mint te…” 1931 januárjában, néhány hónappal a halála előtt írja Magdának ezt Kuncz Aladár, a séták óta pedig eltelt több mint hat év. Itt a magyar fordítását idézem a levélnek, de tudni kell, hogy ők franciául leveleztek egymással. Ez is mutatja, hogy milyen különös, egyedi kapcsolatuk volt, amelynek saját, külön nyelvet választottak. Édesanyám egyébként Kuncz hatására lett francia szakos.

Milyen különös összefonódások. Én meg voltam győződve, hogy Máthé-Szabó Magda  nagybátyjába, Kuncz Aladárba volt szerelmes. Azt hittem ez a magyarázata annak, hogy csak jóval Dadi halála után, alig 1945-ben ment férjhez Jancsó Elemérhez.

Anyám rajongott Dadiért, ez kiderül az emlékiratokból. De nem volt szerelmes belé. Dadi viszont, több mint valószínű, hogy szerelemmel szerette anyámat. Minden leveléből egy olyan mély érzelmi kötődés árad, hogy szinte hihetetlen. Végig egyengette anyámnak az útját egyetemi évei alatt, francia tanulmányi útra küldte, ízlését, műveltségét csiszolta, nem volt olyan dolog, amiben ne sietett volna anyámnak a segítségére. Gróf Teleki Ádám – akivel  Kuncz Aladár közeli, nagyon jó viszonyban volt –, akit én Marosvásárhelyen ismertem meg, amikor a Színművészeti Intézet hallgatója voltam 1964–68 között, a Tulipán vendéglőben mesélte nekem borozgatás közben, hogy – Kuncz  Aladár szerelmes volt édesanyádba. Akárhogy is volt, kettejük kapcsolatáról mindazt, amit anyám közölni szeretett volna velem, leírta az emlékirataiban.

Ugorjunk vissza az időben oda, amikor Máthé-Szabó Károly elveszi feleségül Kuncz Vilmát, aki Kuncz Aladárnak a nővére. Hogyan alakul a család élete?

Károly nagyapám, említettem már, hogy itt Kolozsváron végezte el az orvosi fakultást, egyébként Jancsó Ödön nagyapámmal évfolyamtársak voltak, van is egy közös fényképük orvostanhallgatókként, akkor még mit sem sejtették, hogy közös unokájuk lesz. A diploma megszerzése után elvette feleségül nagyanyámat és Erzsébetvárosra költöztek, rengeteget dolgozott, körorvos volt, törvényszéki orvos, otthon is rendelt, mindemellett hatalmas családi házat építtetett, megszülettek lányai, intenzív társasági életet is éltek, egyszóval minden a legnagyobb rendben és a legnagyobb természetességgel zajlott az életükben, amikor nagyapám alig harminchat évesen hirtelen meghalt. Tüdőgyulladásban. Nagyanyámnak a három gyermekkel vissza kellett költöznie Kolozsvárra. Máthé Pálék nem segíthettek rajta, mert nem volt pénzük, eladta hát az erzsébetvárosi házat, és visszaköltözött kislányaival édesapjához, Kuncz Elekhez, aki több mint 25 évig töltötte be a tankerületi főigazgatói tisztséget Kolozsváron, és a Majális utca 5. szám alatt lakott annak idején. Amikor ide költöztek, 1912-ben, anyám mindössze öt éves volt, ennek ellenére tisztán emlékszik az akkor még csak földszintes ház minden zugára. Édesanyja, az én nagyanyám, Vilma a legfiatalabb volt a három Kuncz nővér közül, őket öt fiú követte: Doli (Adolf), Dédi (Ödön), Dadi (Aladár), Nyuszi (Andor) és Laci. Amikor özvegy nővérük visszaköltözött az apai házba, akkor a fiúk nagyrészt már nem laktak odahaza. Doli bácsi, akire tisztán emlékszem gyerekkoromból, Küküllőkőrösön volt körjegyző, Dédi jogászprofesszor Budapesten, Dadi – főgimnáziumi tanár és a Nyugat köréhez tartozó szerkesztő, író – szintén  Budapesten élt, és a vakációit Franciaországban töltötte, csak Nyuszi és Laci tartózkodtak Kolozsváron. És aztán következett 1914, kitört az első világháború. Dolit és Lacit felmentették ugyan, de Dédi és Nyuszi a frontra kerültek.

És Kuncz Aladár a noirmoutier-i internálótáborba.

Valóban. Vakációzni ment. 1909-től kezdődően éveken keresztül minden vakációját, szabad idejét Franciaországban töltötte. Egyszerűen rabja lett a francia kultúrának, a francia nyelvnek. Akkoriban nagy divatja volt egyébként a „franciás” műveltségnek. Gondoljon csak Ady Endrére.

Ha jól tudom,  Kuncz Aladár közeli barátságban volt Ady Endrével.

Hogyne. Dadi  1903-ban került fel Pestre az egyetemre, ahol magyar-latin-görög szakot végzett, és az Eötvös Kollégium tagja volt, amelyet a francia École normale superieure mintájára alapítottak, itt kezdett el a francia nyelvvel és kultúrával foglalkozni, és rendszeresen olvasta Adynak a párizsi beszámolóit. Az Eötvös Kollégiumban olyan tanárok kezébe került, mint Horváth János, Gombocz Zoltán, Riedl Frigyes, s olyan kollégista barátok társaságába, mint Szekfű Gyula, Kodály Zoltán, Balázs Béla, Szabó Dezső, Benedek Marcell, akik európai kisugárzású életműveket alkottak az elkövetkezendő évtizedekben. Aztán később, a Nyugatosok között dolgozva személyesen is megismerte Adyt, akit valósággal bálványozott, és nemegyszer lumpolták át együtt az éjszakát. Az ilyen mulatozások közül egyetlen történet maradt fenn, amelyet Dadi bátyja, Kuncz Ödön, a jogászprofesszor jegyzett le, ugyanis azon az emlékezetes mulatozáson, amely hajnalig tartott, ő is részt vett. Nagyon érdekes, hogy Ady a fiúk édesapját, Kuncz Elek tankerületi főigazgatót is ismerte, ugyanis amikor Ady a zilahi alma mater diákja volt, a Kuncz fiúk édesapja főigazgatóként Zilahon teljesített szolgálatot. Kuncz Elek halálakor Ady részvétnyilvánító levelet írt Ödönnek, Dadi bátyjának. Dadinak nem írhatott, hisz ő a moirmoutier-i internálótáborban volt akkor. „Halálra döbbentő s emlékeztető igaz fájdalommal értesülök a nemes Kuncz Elek elhunytáról. Zilahon nekem rettegett, de első pillanattól kezdve szeretett főigazgatóm volt, mint diáknak később egyre jobban igazat kellett adnom magamnak, hogy gyermek szemmel is jól föl tudtam ismerni kivételesnek egy kivételes embert. Még közelebb csatolt hozzá, hogy két derék fiát mondhatom barátomnak, jóknak, igazaknak. Fogadják kérem e betegségem miatt talán későn érkező pár soromat a gyász és részvétfogadás szívességében. Mély tisztelettel Ady Endre”. Kuncz Ödön hagyatékában maradt fent a levél. Egyébként a Kuncz család létrehozott egy alapítványt, amely minden emléket összegyűjt, amely a család kiemelkedő tagjaival kapcsolatos, és Kuncz Magdolnának, az alapítvány vezetőjének áldozatos munkája segítségével nemsokára napvilágot lát a Kuncz Ödön memoár is, hisz nemcsak édesanyám, hanem Dédi bácsi is megrögzött naplóíró volt. Abban is majd rengeteg érdekes részletre akadhatnak a filológusok. Dédi bácsi nemzetközi hírű jogászként szintén kiemelkedő tagja volt a családnak, nemrég termet neveztek el róla a kolozsvári Sapientia egyetemen.

Mikor halt meg Kuncz Elek? És mi történt halála után Kuncz Vilmával és leányaival, hisz ha jól értettem, akkor teljesen rá voltak utalva a családfőre.

1915 decemberében, tüdőgyulladás vitte el őt is, akárcsak nagyanyám férjét néhány esztendővel azelőtt. Vilma nagyanyám gondos ápolása hiábavaló volt. Amikor ágynak esett, kihívták Jancsó Miklós orvosprofesszort, a család régi jó barátját. Ő kétoldali tüdőgyulladást állapított meg, ez és a hatvankilenc év akkor a halálos ítéletet jelentette, a professzor meg is mondta. Egy hétig volt beteg, nem szenvedett, sejtelme sem volt, hogy milyen súlyos az állapota. 1915. december 9-én reggel hunyta le szemét örökre. Az unokák az ablakból nézték a gyászkocsit, amely az állomásra vitte a koporsót, hogy Kuncz Elemér akaratához híven Nagyváradra szállítsák felesége mellé, akinek korai halála után sosem nősült újra és egyedül nevelte fel nyolc gyermekét. Dadi, aki ötéves volt, amikor édesanyját elveszítette, és nem vehetett részt a temetésén, amikor Noirmoutier-ban megkapta az édesapja halálhírét hozó levelet, teljesen összeomlott. A Fekete kolostorban így elevenedik meg számunkra a történet, melyben összekapcsolja a gyerekkori veszteséget az internálótáborban érzett gyásszal: „Ablakon keresztül láttam az aranyozott gyászhintót, amelyen egyszer régen szegény anyámat elvitték. Ötéves kis gyerek voltam, s betegségem miatt nem mehettem temetésére. Csak az ablakhoz vittek ölben, s mikor a lovak elindultak, a kettős ablakon át harangszó hallatszott be... A kis noirmoutier-i templomhajón végigömlött a harangok zúgása, s én titokzatos lélekablakon át, elérhetetlen messzeségben új temetést láttam. Gyászhintó haladt lebegve előttem. A koporsó után négy fivérem ment, utánuk meg tömeg. Utolsó útjára kísérik apámat.”

Hány éves volt akkor a Miklós édesanyja? Mi történt utána?

Édesanyám, Magda mindössze hét éves volt 1915-ben. Utána egy elég nehéz periódus következett számukra. Vilma nagyanyám azonban nagyon talpresetten megoldotta a helyzetet. Kosztosokat fogadott, panziót vezetett, varrt, még novellákat is írt. Így telt el a háború. Dadi 1919-ben szabadult, de csak 1923-ban költözött haza Kolozsvárra, addig Budapesten élt, ugyanabban a Damjanich utcai Szappanyos penzióban, ahol a háború előtt is szobája volt, és ahol a Nyugatosok otthon érezték magukat, mert a penziót működtető két hölgy teljesen elkényeztette őket, még a kedvenc ételét is ismerték mindenkinek. Tanított, fordította Anatole France, Maupassant elbeszéléseit, gyakran szerepelt a Nyugat írói között is. Ekkor fordította le Gobineau A renaissance című művét is, amelynek egy példányát megkapta az én 16 éves anyám, aki vakbélműtét utáni lábadozását ágyban töltötte. Így szól Dadi ajánlása: „Magdának vigasztalásul. Most csak olvasgasd, később olvasd!”. Ekkor kezdődött a Dadi haláláig tartó intenzív baráti kapcsolatuk.

Amely, gondolom, akkor erősödött fel, amikor Dadi végleg visszaköltözött Kolozsvárra.

Visszaköltözése után, Kuncz Aladár ott lakott özvegy nővérénél a Majális utcában,  családtag volt elvégre. Úgyhogy napról napra, természetesen alakult ki az a lelki kötődés, amelyről beszélünk. Az igaz, hogy elég kényelmetlen körülmények között élt ott a nőtlen író a három lány és özvegy nővére lakásán. A lányok által elfoglalt szobákon kellett átmennie, hogy az ő kicsi szobájába lépjen. Persze, keveset volt otthon, a szerkesztőség,  akkoriban az Ellenzék szerkesztője volt, a munka, a kávéházi élet, ahol az írók találkoztak, de főleg az Óváry-ház, lefoglalták nap közben.

A legendás Óváry-ház.

Dadi jóformán minden estéjét Óváryéknál töltötte. Nagyon ragaszkodott hozzájuk, és többször elmondta, hogy mit jelentett az Óváry-ház az erdélyi magyarság szempontjából. Állította, hogy az Óváry-szalonnak nagy érdeme volt abban, hogy ő is itt maradt. Ezt el is hiszem, mert itt nagyon sok érdekes ember fordult meg, voltak rendszeres, mindennapi, valóságos családtagnak tekintett vendégek, de nem jöhetett Kolozsvárra valamilyen híres ember, aki az Óváry-házat elkerülte volna. Anyám ritkán ment el oda Dadival, csak ha nem voltak vendégek, rendszerint a délelőtti órákban, amikor Olga néni egyedül volt. Rendkívül finom, művelt, szelíd, halk asszony volt, teljesen ellentéte a férjének. Anyám nagyon kedvelte őt. Az Óváry-ház állandó vendége volt báró Bornemisza Elemérné Szilvássy Karola is, aki mindenütt vezető szerepre törekedett, anyám emlékiratában erőszakos egyéniségként írja le, azt hiszem politikai, társadalmi és kulturális téren is beleszólt mindenbe. Mindenesetre érdekes és színes egyéniség lehetett, nem mindenki szerette, a fiatal Máthé-Szabó Magdát, aki Dadi unokahúgaként nyert bebocsátást a társaságba, mindig feszélyezte a vele való együttlét. A báróné nem mulasztott el egyetlen nyilvános szereplést sem, a marosvécsi helikoni napoknak  is állandó vendége volt, jobban mondva mindig a háziak között említették. Ha Pesten járt, a miniszterelnöki palotában vendégeskedett, jó barátnője volt Bethlen Margitnak. Dadi betegségének utolsó hónapjaiban a miniszterelnöki autó vitte Karolát a Herzog-klinikára a nagybeteg író látogatására.  A család, vagyis nagyanyám, anyám és lánytestvérei, de még Dadi bátyjai is az Óváry-társaságot hibáztatták Dadi életmódjáért, és azért, hogy nem fejezi be, illetve nem írja meg a tervezett könyvét a fogságáról. Ami igaz, igaz, halála előtt alig pár hónappal fejezte be a Fekete kolostort.

És közben a tizenéves csitri felcseperedett, szép fiatal lány lett belőle.

Hát van egy családi fotográfia: Kuncz Vilmát és lányait ábrázolja, Margitot, Magdát és Mártát. Egytől egyig gyönyörű lányok, sőt édesanyjuk, Vilma nagyanyám is még fiatal, szép asszony a képen. Dadit azonban a három lány közül Magdához húzta a szíve. Anyámat annak idején egy szépségversenybe is beválogatták, amelyet nem nyert meg, ötödik helyen végzett talán, és Dadi, aki azt hitte, hogy Magdácska vigasztalásra szorul, a szépség múlandóságáról tartott neki kiselőadást, addig, amíg anyám föl nem világosította, hogy mi sem érdekli őt kevésbé, mint egy szépségverseny. Aztán a család 1927-ben eladta a Majális utcai házat és átköltöztek a Fürdő utcába (ma Pavlov utca), a 6. szám alatti házba. A sors úgy rendezte, hogy Dadinak és Magdának egymás melletti szobákban kellett berendezkedniük. Mikor Dadi hazajött este, anyám félálomban is hallotta érkezését, és jó éjszakát kívánt neki. Ezt a szokását Magdának Dadi évek múlva is felemlegeti, amikor a franciaországi tanulmányútján tartozkodó egyetemista lánynak ír levelet: „Elhiheted, kicsit el vagyok hanyagolva. Ha korán jövök haza, senki sem mondja a szomszéd szobából: Bon nuit, jó éjszakát, Dadi. Szép álmokat. Bizonyára ezért vannak ritkán szép álmaim.” Dadinak egyébként mindig korán kellett kelnie, és mindig nagyon későn került ágyba. Az ő élete házon kívül folyt. Sok barát, ismerős, újságíróklub, a Palace bár, kávéház, ahol irodalmi megbeszélések voltak, este Óváryék – szóval intenzív társasági életet élt. Mindenki kedvelte. Ha valaki jött Pestről, vele biztos találkozott. Móricz Zsigmondot is ő kalauzolta Kolozsváron. Nagyon szerette az embereket, és azok is őt.

Hihetetlen, hogy ez az életszerető, örökké aktív ember, akit imádnak a nők, és aki bárhova megy, mindenhol barátokra lel, alig néhány év múlva halálos beteg lesz.

Hirtelen verte le a lábáról a kór. Még sikerült elküldenie Magdát Franciaországba, és franciául írt leveleivel úgy irányította, nevelte a fiatal lányt, mintha ott lett volna mellette. Egyébként ő kísérte el Magdát Grenoble-ba, és tervezte, hogy a tanulmányi év végén visszamegy, hogy megmutassa neki Párizst, de erre már nem futotta az idejéből, csak leveleiben hívta fel a figyelmet azokra a helyekre, ahova, szerinte, unokahúgának feltétlenül el kellett látogatnia. Magda hazatérése után, Dadi volt az, aki rögtön állást szerzett neki a gyulafehérvári katolikus fiúgimnáziumban, a Majláth Líceumban. Egy évig tanított ott édesanyám, Dadi ide címezte leveleit, amelyben a Fekete kolostor megírásának kimerítő hónapjairól ír.  A megbetegedés időpontjára anyám pontosan emlékezett, mert éppen Kolozsváron volt látogatóban. 1931. március 15-én este érte utól Dadit az első rosszullét, a család orvost akart hívatni, de ő elhárította azzal, hogy rossz előérzete van, ez a bajnak csak a kezdete, és neki be kell fejeznie a Fekete kolostort. Egy hét múlva befejezte, kézzel írta az egészet, alig van javítás a kéziratban, az íróasztal, amelynél dolgozott ugyanaz, mint amelynél később anyám megírta emlékeit.

Mivel diagnosztizálták?

Rák. Családi betegség. Attól a pillanattól kezdve, Dadi állapota rohamosan romlott. Budapestre vitték, a Herzog klinikára. Innen írta anyámnak utolsó leveleit, amelyek most is könnyeket csalnak akárki szemébe. Ilyen mondatok vannak bennük: „A betegség olyan, mintha az ember külön világba menne harcolni. De legalább, ha visszatér, mind nagyobb az öröme a világban és azokban, akiket szeret. És tudod, kicsim, hogy ezek között első helyen vagy Te.” Vagy a legutolsóban:  " Ma chère petite Madeleine, ne t’inquiète pas pour ton pauvre Dadi. Kedves, kicsi Magdám, ne nyugtalankodj a te szegény Dadidért..." Egyetelegyszer találkoztak még, anyámnak sikerült meglátogatnia a klinikán, azok már az utolsó napjai voltak, csonttá volt fogyva, teljesen legyengült, a fájdalomcsillapítók és altatók hatása alatt volt. De még mindig reménykedett, élni akart, nagyon. 1931. június 24-én halt meg. A temetés után anyám, hogy fájdalmán enyhítsen, hogy lefoglalja magát valamivel, hogy mégiscsak érezze Dadi közelségét, a hagyatékot, a kéziratokat próbálta rendszerezni, és az íróasztal fiókjában, amelynél a Fekete kolostor íródott, megtalálta az összes Dadihoz címzett levelét, újságpapírba csomagolva. Amikor 1944-ben Budapestet bombázták, anyám az óvóhelyre egyetlen dolgot menekített le magával : egy kis aktatáskát, amelyet Daditól kapott, benne Dadinak a hozzá írt leveleivel és azokkal a levelekkel, amelyeket ő írt Dadinak. Ezeket, akárcsak az anyám emlékiratait az OSzK-ban helyeztem el. A teljes levelezés még nem jelent meg, anyám végakarata az volt, hogy halála után legalább harminc évet várjunk a kiadással. Ha majd elolvassák őket a régi történetek iránt érdeklődők, illetve magyar fordításukat, meglátják, hogy mindegyikből a szeretet, a féltés, a bizalom, a mély kötődés sugárzik.

Miklós, ez egy lélegzetállító történet. Megkérdezhetem, hogy miért most, oly hosszú idő után tárta fel mindezt a nyilvánosság előtt ?

Anyám nem a nyilvánosságnak, hanem nekem, egyetlen fiának szánta ezt az emlékiratot. 1971 után kezdte írni családi emlékeit, drámai történések után. Apám halálának évében, 1971-ben vesedaganattal operálták ugyanabban a kórházban és ugyanakkor, amikor apám, Jancsó Elemér elhunyt. Anyám 1981-ben halt meg, és egész életében teljes odaadással, féltő gonddal ápolta szeretett Dadijának tárgyi-szellemi hagyatékát. A 80-as években semmiféle olyan vállalkozásba nem akartam kezdeni, amely kockáztatta volna ennek a hagyatéknak a felszámolását, azokban az években bármi eltűnhetett volna a süllyesztőben. Nagyobbik leányomnak, Jancsó Noéminek, aki született írói tehetség volt, és akinek verseire, remélem, sokan emlékeznek, eltökélt szándéka volt a hagyaték feldolgozása. Néhány évvel ezelőtt bekövetkezett tragikus halála azonban minden tervünket porba sújtotta. Kisebbik leányom, Hajnal fogja örökölni a Jancsó- és a Kuncz hagyatéknak azt a részét, mely családunk tulajdona. Döntéseiben megbízom, felelősségtudatában nem kételkedem, mindamellett nem szeretném, ha túlságosan nagy teher volna mindez számára. Most, hogy magam is elérkeztem a leltárkészítések időszakához, rájöttem arra, hogy ezek a kincsek, amelyek rám lettek bízva, igazán biztonságban csak az értőn olvasó emberek kezében vannak. Fogadják olyan szeretettel, mintha maguk is személyesen ismerték volna a történeteket lejegyző Máthé-Szabó Magdát, aki nagybetegen azért vetette papírra emlékeit, hogy megmentse őket az enyészettől.

*Jancsó Elemérné Máthé-Szabó Magda emlékiratai a Kriterion könyvkiadónál jelentek meg 2016-ban.








EZT OLVASTA MÁR?

X