• 2018. november 15., csütörtök
    Albert, Lipót
  • Kolozsvár
    • -2°
      Csíkszereda
    • Székelyudvarhely
    • Gyergyószentmiklós
    • Székelykeresztúr
    • Kovászna
    • Kézdivásárhely
    • -2°
      Barót
    • Sepsiszentgyörgy
    • Arad
    • Gyulafehérvár
    • Nagyvárad
    • -2°
      Beszterce
    • -1°
      Déva
    • Nagybánya
    • Marosvásárhely
    • Zilah
    • Szatmár
    • Nagyszeben
    • Temesvár
    • Brassó
    • Bukarest
  • 1 EUR = 4.6635 LEI
    • 1 USD = 4.1283 LEI
    • 1 GBP = 5.2853 LEI
    • 100 HUF = 1.4462 LEI

„Kulturális kombinát vagyunk” – Gáspárik Attilával, a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház igazgatójával beszélgettünk


-A A+

Újabb öt éves igazgatói mandátumot kapott Gáspárik Attila a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház élén. Az elmúlt öt év sikerei közé tartozik többek között a fiatalok érdeklődésének felkeltése a színház iránt és a nézőszám megnövelése: a magyar társulat előadásait kétszer, a román társulatét háromszor többen látogatják, mint 2011-ben. Milyen irányelveket követett eddig a vásárhelyi színház és merre tovább, kérdeztük a színházigazgatótól.

Mivel sikerült aktivizálni a vásárhelyi közönséget?

Először is megpróbáltuk megismerni azt a potenciális közönséget, aki valamiért még eddig vagy már nem akart eljönni a színházba, és a mi megállapításunk még az volt, hogy nem a régi közönséget kell visszahívni, mert valószínűleg az már nincs meg, hanem egy új közönséget kell felépíteni, új koncepcióval, új, szélesebb látókörrel.

A színház élő, organikus művészet

Az új közönség megcélzása pedig arról szólt, hogy mi nemcsak egy szürke, egyszerű – nem lebecsülendő –, de nem egy egyszerű színházi intézmény vagyunk, amelyik néha előadásokat gyárt, hanem mi egy kulturális kombinát vagyunk, nagyáruház – vagy nem tudom, hogyan nevezzem –, amely a színház köré épülő más művészeti formákkal, színházhoz köthető más eseményekkel és formákkal fog operálni. Ezért számunka az előadások mellett – amelyek a legfontosabbak – nagyon fontos a könyv, koncert, a különböző képzőművészeti kiállítások, mert az, aki színházba jár, olvas is, az, aki színházba jár, szeret képeket vagy fényképeket nézni.Tehát ez volt az egyik fő mozgatórugónk, a másik, ami ugye elavultnak tűnő dolog volt, a közönségnevelés, hogy az elemitől, az alapjaitól kezdjük el nevelni a közönséget, és erre a fiatalokat szemeltük ki magunknak, és megpróbáltunk az ő nyelvükön, az ő formáikkal játszani. És szerintem az is egy sikeres vállalkozás volt, a Túl a Maszat-hegyen, a Pál utcai fiúk vagy éppen most a Kisfiú és az oroszlánok olyan szegmenst próbáltak megszólítatni, amely már rég nem volt megszólítva. Ugyanakkor az önkéntes programunk is egészen jól halad, és nagyon sok fiatalt vonz.Az, hogy nekiálltunk a román-magyar kérdésnek – nem udvariasan – a Double Bind című előadásunkkal, vagy olyan kortárs szövegeket színpadra segíteni, mint Székely Csaba Bányavaksága és Bányavirága, vagy Varga Gábor, illetve Lovasi Cseh Tamás szövege. Mi úgy kezeltük, és kezeljük, remélem, továbbiakban is a színházat, mint egy élő, organikus művészetet, amely nem valamilyen piedesztálra emelt márványszobor, hanem alakítható művészet, és ebbe az alakításba valahol a közönség is beletartozik, mert mi nem hisszük, hogy lehet színházat közönség nélkül létrehozni.

Párbeszédet folytatni a közönséggel

Nyilatkoztad azt is, hogy a felnőttoktatás is részét képezi a következő öt év tervének. Ez milyen programokat jelent majd?

Rájöttünk arra, hogy néha le kell jönni a második emeletről, az első emeletre felhívni a nézőket, és kézen fogva tovább menni, tehát igénylik a párbeszédet, igénylik a kortárs művészetek dekódolásáról szóló beszélgetéseket. Ma kötött, intézményesített formában – mint mondjuk az iskola – nem beszélnek színházról, nincs színházesztétika, nem színházi nevelés, irodalomórán megtanulják, hogy a Bánk bán és Az ember tragédiája a legjobb magyar dráma, de igazából a tanárok sem értik, hogy miért ez a legjobb.

Mi megpróbálunk arról párbeszédet folytatni a színház mellett, anélkül, hogy magyaráznánk a bizonyítványunkat, hogy mi a kortárs színházban a szöveg szerepe, mik a szöveg értelmezési lehetőségei, hogyan jelennek meg a különböző vizuális formák, el egészen addig – ugye az embernek néha ez is gondot okoz –, hogy hogyan kell felöltözni egy színházba, hogy kell viselkedni a színházban, most akkor illik vizet inni előadás közben vagy nem, mert volt ilyen kérdés is.

Tényleg ez kérdés lehet a vásárhelyi közönség körében?

Szerintem minden színházi közönség körében. Én járok, nem nagyon sűrűn, de járok külföldön is színházba, és ott is látom, hogy van olyan színház, ahol elveszik az üveget, amikor a kezemben van, mondjuk én nem iszom, mert csak kibírom a két órát víz nélkül, de van ahol elveszik, máshol szénsavmentes vizet árulnak, hogy ne pisszegjen. Magyarországon van egy olyan színház, ahol Ascher-féle cukorkákat árulnak, Ascher Tamás híres rendező, aki gyűlöli, ha köhögnek a színházban, és ha köhög valaki mellette, mindig a zsebébe nyúl, és mindig ad egy cukorkát, ami egy nagyon jó módszer.

Erről is lehet beszélgetni, és kell beszélgetni, mert az, hogy nagyon jó a filharmonikus élet Berlinben, az nem csak attól van, hogy Berlinben sok pénz van, hanem attól is, hogy van egy művelt közönség, amelyiknek lehet magas szintű koncerteket tartani.

Ezt a beszélgetést közönségtalálkozó-sorozatként képzeltétek el?

Úgy gondoltuk, hogy a Mindentudás Egyeteme formulát fogjuk használni. Például egy színész készül előadással arról, hogy mit érez, amikor ezt vagy azt csinálja, a művészeti igazgató tart előadást, vagy szeretnénk más színházak előadásait levetíteni, és meg-megállni, kinagyítani egy-egy képet, és megmutatni az érdekességeket. Szabadegyetem lenne, rengeteg formája van ennek, a lényeg, hogy legyen mondanivalód, mert ahogy Gryllus Dorka mondja, „táncoljunk, aztán a zene csak megjön valahonnan”.

A jó közönség gondolkodni is szeretne

Biztos vagyok benne, hogy a jó színházat mindig a jó közönség termeli ki, a jó közönség pedig számunkra az, aki nem csak önfeledt szórakoztatásra vágyik a színházban, hanem gondolkodni is szeretne. Ez a mi egyik nagyon fontos célunk, hogy az emberek gondolkodjanak is a színházban.

Úgy tűnik, hogy más erdélyi színházakban a szórakoztató és elgondolkodtató színház közötti átmenet sokkal botrányosabb úton történt meg, például Kolozsváron elég látványos volt ez néhány éve, Nagyváradon 2016 őszén volt egy ilyen vita…

Szerintem van most is. A hamu alatt sok színházban volt ilyen probléma, Szatmáron is, persze ezek azért személyfüggő dolgok. Emlékszem arra is, amikor a sepsiszentgyörgyi helyi önkormányzat, aki ma nagyon büszke a színházra, el akarta csapni Bocsárdi Lászlót, mert nem ez a színház kell. Ez mindig benne van a játékban, ezért próbálunk mi tanulni mások hibáiból, s folyamatosan párbeszédet fenntartani a nézőinkkel, hogy azért ők értsék, hogy miről van szó.

Ugyanakkor számunkra nagyon fontos, hogy mi történik Kolozsváron, mi történik Váradon, Temesváron, mert azért valamilyen szinten a színházba látogató romániai magyarság az egy közösség, és én nem hiszek abban, hogy X színház nagyon jól működik, a többi meg nem működik jól. Mi vagy együtt fogunk emelkedni, vagy együtt nem fogunk emelkedni.

A vásárhelyi színház elfoglal valamilyen speciális helyet Erdély térképén műsorpolitika szempontjából? Például a sepsiszentgyörgyi és a kolozsvári magyar színházhoz képest?

Nem tudom, akik ebből élnek, azok majd el fogják mondani. Én azt hiszem, hogy mi egy másik utat választottunk, a két említett színháznak az élén két nagyon erős, nagyon karizmatikus rendező áll, igazából ők határozzák meg a színház profilját, tehát az ő előadásuk a gerince a színháznak, és a többi az úgy rárakódik, úgy mellé tevődik és befolyásolja.

Mi megpróbáltunk – annak ellenére, hogy Keresztes Attila művészeti igazgató nagyon karakteres, nagyon erős színházrendezői egyéniség –, de megpróbál ő is színészekben gondolkodni, és egyfajta többszólamú színházat igazgatni. Tehát nálunk erre a többszólamúságra épül a színház, nem szeretnénk elnyomni egy bizonyos esztétikai irányba a színházat.

Megpróbáljuk a Csárdáskirálynőt is úgy előadni, úgy eljátszani, hogy ne legyen nagy törés mondjuk a Tompa Gábor rendezte Játszma végétől. Teljesen más mind a két előadás, teljesen más a megközelítés, minden, de a kettő távolról nézve egy kell legyen.Mintha sikerült volna megtalálni egy középutat, tehát a közönséget nem „sokkolják le” az előadások, de azért mégis próbáltok egy kicsit újítani. Tudatosan olyan rendezőket hívtok meg, akik még beleférnek?

Nem, mi a világ legvadabb rendezőivel is dolgozunk, mert azért Radu Afrim mégsem egy házi kedvenc, egy cica, akit simogatni kellene, ő úgymond „vad” rendező, de egyikükről sem mondhatom el, hogy úgymond „vegetáriánus” lenne a rendezőink közül.Azt hiszem, hogy nekünk nagy szerencsénk van azzal, hogy igen jó kapcsolatokat tartunk fenn a médiával, és a médián keresztül folyamatosan párbeszédet tudunk folytatni a közönséggel. A közönség akkor sokkolódik, amikor nem vár valamit és a nyakába zúdul egy jeges bögre, de ha felhívod előre a figyelmét, és elmagyarázod, hogy körülbelül mire lehet számítani, akkor nem éri sokként a közönséget, és együtt tud menni az előadással.

Jövő héten vesszük le műsorról, sajnos, a Bányavirágot és a Bányavakságot, amelyeket most már hatodik éve játszunk, és már egyeztetési okok miatt nem tudjuk tartani, de már nincs jegy rá. Ha 120-szor játszottuk, és nem a Csárdáskirálynő, akkor azt hiszem, tényleg van egy olyan közönség, amelyik bekapcsolja a biztonsági övet, tudja, hogy van légzsák, és mehet az előadás.

„A lovakat kicsapjuk egy kicsit legelni…”

Említetted, hogy a nemzetközi szereplésen is szeretnél még javítani, szaporítani ezeket a kapcsolatokat, ebben mennyire segítene, ha a színház tagja lenne az Európai Színházi Uniónak?

Az is egy klub, sok klub van a világban. Ezt a klubot annak idején Strehler találta ki, olyan mint a futballban: van egy szövetség, mondjuk a FIFA, és akkor ő szervez egy bajnokságot, de ha jól megnézi az ember a végére mindig ugyanazok a csapatok jutnak el. Strehler is így találta ki, hogy ez egy nagyon elit társaság legyen, minden országból egy színház, és akkor egymás között forgunk, és európai uniós alapokat hívunk le – talán ezzel kellett volna kezdenem.

Mi öt év munkája után, Romániában és Magyarországon a legmagasabb csúcsokat elérve, miután évek óta jelen vagyunk a Pécsi Országos Színházi Találkozón, és elég sok díjat hoztunk el, úgy érezzük, hogy megérett az idő arra, hogy kitörjünk kicsit jobban a két országból. Ez rengeteg pénz, és rengeteg kapcsolat, de ha nincs mögötte munka, akkor teljesen fölösleges mind a kettő. Most a munka megvan, most akkor nézzük, hogy hogyan tudunk kitörni.Persze voltunk eddig is külföldön, eljutottunk ide-oda, Lengyelországban turnézgattunk, most Csehországba készülünk, és próbálunk más országok vezető színházaival is úgy összejönni, hogy be tudjuk mutatni a magyar kultúrának azt a szegmensét, amit mi képviselünk. Persze minden, amit eddig mondtam, érvényes a román tagozatra is. A román tagozattal már volt bemutatónk Berlinben, amikor a Romo Sapiens előadást készítettük egy igen jó nevű berlini színházzal (az előadás a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház, a Romo Sapiens-Rudy Moca Egyesület, a berlini Heimathafen színház és a SüdOst Europa Kultur egyesület közreműködésében készült – szerk. megj.).

Szóval a lovakat kicsapjuk egy kicsit legelni, ez jót tesz a színészeknek is, mert – bár azt mondják, hogy „ó, olyan beképzeltek ezek a színészek” – sokszor az önbizalmuk nagyon alacsony. Emlékszem, hogy amikor eljutottunk a Pécsi Országos Színházi Találkozóra, sok színész akkor járt először egy neves külföldi fesztiválon. Most már úgy megyünk oda, hogy köszönnek nekünk, már tudják, hogy kik vagyunk.

Ezt szeretnénk valahogy európai szintre is kiterjeszteni, de még egyszer, ez rengeteg pénz, rengeteg kapcsolat, és közben nem szeretnénk úgy hegedülni, hogy otthon meg üres legyen a kamra.

Ez, gondolom, azt is jelentené, hogy Vásárhelyre sikerülne elhozni nemzetközi produkciókat.

Ez megtörtént az elmúlt öt évben, mert előadásaink voltak Koreából, Olaszországból, Lengyelországból többször, Angliából, Franciaországból, Brazíliából, nagyon jó kapcsolatunk van a szebeniekkel, de a közönségünk nem volt érett ezekre az előadásokra. Azt a Lear királyt, amire az Edinburgh-i fesztiválon hónapokkal előtte nem lehetett jegyet kapni, fél házzal játszottuk Marosvásárhelyen.

Megint az a kérdés, hogy hogyan tudjuk a közönségnek belőni a külföldi értékeket. Elég sok problémánk van a nyelvtudással, elég sok problémánk van a kortárs külföldi művészetekkel, abszolút nem tudjuk, hogy mi történik, vagy nagyon keveset tudunk róla, mert nincsenek szaklapok, nincsenek olyan képes magazinok, amelyek az átlagnézőhöz szólnak.A ’60-as, ’70-es években az erdélyi magyarok pontosan tudták, hogy ki az a Federico Fellini, Antonioni vagy Francois Truffaut, mert a mozikban játszották ezeket a filmeket, az Új életben fényképeket közöltek róluk. Ma nem tudok olyan romániai magyar, még román nyelvű lapról sem, amelyik egyfajta folyamatos értékrend-közvetítést tudna tartani körülöttünk. Nem akarok senkit megsérteni, de valahogy elvesztünk a részletekben, az a korszak nem fog soha visszajönni, sok rosszat el lehet mondani a szocializmusról, de azt kell mondjam, most már 27 év távlatából, hogy néha egészen jó volt az ízlése.

Mi a helyzet a vásárhelyi független színházakkal? A Yorick Stúdióval volt egy jó és sikeres együttműködés a Bánya-trilógia kapcsán, de a többi kisebb színházzal most milyen a kapcsolat?

Mi nagyon szeretjük az András Lóránt társulatot, levesz a hátunkról egy hatalmas terhet, amit mozgásszínháznak hívnak, és nagyon sok mindenben segítjük őket, elsősorban infrastruktúrával.

A Yorick az úgy működik, hogy teremről teremre megy, az az igazság, hogy szerintem eljutott egy olyan fordulatszámra a vásárhelyi színház, hogy a Yorickot eddig fenntartó színészek nem érnek már rá. Azt hiszem, a Yorick lassan el kellene döntse, hogy valóban egy független színház lesz, saját társulattal. Amikor létrejött, a színészek ráértek és csináltak olyan előadásokat, amilyeneket a színházban nem tudtak megvalósítani.

Most éppen a színi egyetemmel tárgyalunk egy előadás megvételéről, ott létrejött Harsányi Zsoltnak egy előadása, a Liselotte és a május, amiben Gecse Ramóna és Galló Ernő játszik, nagyon jól sikerült és úgy gondoltuk, hogy átvennénk, mert jobban tudnánk menedzselni és az egyetem is beleegyezett. Úgyhogy, ha jönnek a függetlenek, mi nagyon szeretjük őket.

A városban még működik két független társulat, akik kabarékat játszanak, úk szintén segítségünkre vannak egy olyan nézői réteg kielégítésében, akik egyelőre nem kíváncsiak a művészeti kérdésekre. De ők is elmennek színházba és ez egy jó dolog.

Tompa Gábor, Mohácsi János és talán Andrei Șerban is rendezni fog Marosvásárhelyen

Említenél néhány nevet, akiket meghívnátok rendezni a következő években?

Akire én nagyon-nagyon számítok, és folyik a párbeszéd egy jó ideje, az Tompa Gábor, egy olyan előadással, amely Marosvásárhelyről készítene. Azt mondta, hogy van egy pár történet, ami vele itt történt meg. A színházat úgy kell, szerintem, vagy úgy lehet sikeresebben megközelíteni, hogy ha azok a történetek, amiket előadunk, azok pont oda szólnak, ahova kell szóljanak. Nagyon szeretném, ha Tompa Gábor tényleg megfogalmazna pár gondolatot az életéről, hogy ő hogyan látta ezt a várost, hova jutott a kapcsolata ezzel a várossal.Ugyanakkor, Magyarország egyik legjobb rendezője, Mohácsi János készül nemsokára rendezni nálunk, Dürrenmatt-tól Az öreg hölgy látogatását, ami megint egy olyan előadás, amelynek Marosvásárhelyen megvan a szereposztása és megvan a története. Kiváló rendezőnk, Keresztes Attila hamarosan elkezdi a Macbeth című előadásnak a rendezését – Shakespeare nélkül mit ér a színház –, és természetesen várjuk az új kortárs szövegeket is, és megpróbáljuk a repertoárunkat is mindenben oda igazítani, ahol éppen a társulat most tartózkodik. Tehát folyamatosan társulatban próbálunk gondolkodni, ha van rá szereposztás, akkor igen, ha nincs rá szereposztás, akkor várunk vele.

Andrei Șerbannal is folynak a beszélgetések, egyeztetési problémáink vannak még, de sikerülni fog.

A társulat fog bővülni a következő években?

Őszintén, Marosvásárhelyen a két tagozatnak van hatvanvalahány színésze, és emellett körülbelül 100 bedolgozóval dolgozik a két tagozat, ez azt jelenti, hogy a magyar tagozaton is a 32 színész mellett körülbelül 40-50 szerződéses emberünk van, egyetemisták vagy más színházak színészei.

Tehát nincsenek ilyen akadályaink, ha valaki nálunk akar játszani, vagy valakivel akarunk játszani, akkor előbb-utóbb meg tudjuk szervezni. Takács László Sepsiszentgyörgyről játszik nálunk, Viola Gábor Kolozsvárról játszik nálunk, most Bíró József alapszínészünk. Nem hiszek a munkakönyves dolgokban igazából, a színész, és általában a művész, szabad alkotó ember, szüksége van az új impulzusokra, és szerencsére, mind a kolozsvári, mind a marosvásárhelyi egyetem gyártja a színészeket, és mi ott állunk a cső szélén, ahol jönnek ki.

Természetesen néha el is mennek az emberek, mert azok a fizetések, amik eddig voltak nálunk, sok mindenre alkalmasak, de arra nem, hogy az ember egy nyugodt, polgári létet biztosítson magának. Jobbak vagyunk az utóbbi időben, és ez segíti a társulatot is. Galló Ernő Debrecenben játszott, László Zsolt Gyergyóban játszott, Béres Ildikó Pesten játszik a Nemzetiben néha, ennyi, amit el tudunk engedni, de amúgy tényleg szedik szét a társulatot. Ha valami probléma történne, akkor azt hiszem, hogy a társulat háromnegyede fél napon belül munkahelyet találna.



HIRDETÉS







EZT OLVASTA MÁR?

X