Huszonkét kastély egy kötetben

Bordás Beáta Erdélyi kastélyépítészet a historizmus korában (1840–1914) című könyvét mutatta be Weisz Attila művészettörténész, egyetemi adjunktus péntek délután a negyedik Adventi Könyvvásár keretében, Kolozsváron.

A könyv az egykori Kolozs, Torda-Aranyos és Alsó-Fehér vármegyék huszonkét kastélyát tanulmányozza. Weisz Attila úgy véli, a szerző olyan referenciamunkát dolgozott ki, amely az erdélyi kastélyok kutatásának egyik mérföldköve lesz. Túllép a száraz szakkönyvön, olvasmányos, bárki számára érdekfeszítően tárgyalja a témát.

A tanulmány a szerző doktori disszertációja, aki elmondta: 2010 óta foglalkozik a témával, három-négy éves kutatói munka áll mögötte, a szakirodalmi áttekintést pedig egy-másfél év alatt végezte el. Szakmai irányítója Kovács András volt. Mesteri dolgozatát az árkosi Szentkereszty-kastélyról írta, majd a doktori képzésre való beiratkozásakor egyértelmű volt számára, hogy újabb kutatásában a 19. század második felében épült kastélyokat akarja vizsgálni. A művészettörténész jelenleg a kolozsvári Szépművészeti Múzeumban dolgozik, így valószínűnek látja, hogy az érdeklődési köre a festészet irányába fog elmozdulni, de a kastélyoktól sem akar elszakadani.

Az erdélyi kastélyok berendezése részben vagy teljesen megsemmisült

„A könyv témája lassan olyanná válik, mint a foci vagy a házépítés” – mutatott rá Weisz Attila. Azt tapasztalja, sokan úgy gondolják, hogy jól értenek a kastélyokhoz, a nemesi családok történeteihez. Bár ma több kastély látogatható, mint pár évvel ezelőtt, az épületek jó része nem hozzáférhető a kutatók számára a benne működő intézmények vagy a tulajdonosok miatt. A huszonkét vizsgált épületből öt ma már nem létezik, például a magyarfenesi Jósika-kastély.

„Valószínűleg Erdély Közép-Európa egyetlen olyan történelmi régiója, melyben kivétel nélkül minden kastély berendezése – bútorzata, kályhái, asztalos munkái – jelentős részében vagy teljesen megsemmisült, esetleg roncsai közgyűjteménybe kerültek” – vázolta fel Weisz Attila az épített örökségek jelenlegi helyzetét. Ugyanakkor üdvözölte a szerző azon vállalkozását, hogy a késői reformkor és a dualizmus kori kastélyépítészetét vizsgálta, mivel eddig ez fehér foltnak számított.

A foglalkoztatott és az elhanyagolt épületekről is lehet olvasni

A huszonkét épület esettanulmány-szerű bemutatását tizenkét alaprajzzal és tizenöt portréval is színesíti a szerző. Az egyik fejezetben például az épületek létrejöttének okait tárgyalja, amelyből kiderül, az épületek házzaságkötés esetén jöttek létre, vagy abban az esetben, ha nem volt megfelelő megörökölhető rezidencia, vagy ez teljes mértékben hiányzott. Olyan híres épületekkel is foglalkozott, mint a szakmát és a közvéleményt is foglalkoztató bonchidai-, válaszúti- vagy marosújvári kastélyok, de olyanokat is kutatott, amelyeket a szakirodalom elhanyagolt vagy nem ismert, például a mezőzáhi Ugron-kastély. Weisz Attila szerint ugyanakkor ebben a könyvben ismerhetjük meg a legteljesebben a gyalui kastély zavaros, 19. századi tulajdonosi viszonyait és adatait.

A könyv az arisztokraták mindennapjaival is foglalkozik, például megtudhatjuk, hogy rengeteg szabadidejük volt, amit sokan művészettel töltöttek, a naplóírás mellett így is megörökítették az utazásaikat. Emiatt nem meglepő, hogy jónevű festők is kerültek ki az arisztokraták soraiból, például Huszár Ilona portréfestő. Ugyanakkor a kastélyokat övező kertekről, parkokról és ezek fontosságáról is olvashatunk Bordás Beáta könyvében. Arra is fény ferül, hogy a történelem néha megkövetelte, hogy számos kastély újraépüljön, például a magyar szabadságharc következtében a válaszúti és marosújvári épített örökségek is munkálatokra szorultak.

 Terepmunka, archív felvételek és szakirodalom ötvözete

A művészettörténet a történelem különleges ága, mivel különböző források és ezek egyidejű használata szükséges a műveléséhez – véli az egyetemi adjunktus. Erre Bordás Beáta könyve is jó példa, mivel a szakirodalmat saját terepmunkával, saját fotókkal egészítette ki. Emellett archív fotókat használt, századfordulós újságcikkeket elemzett – például a Vasárnapi Újság, a kolozsvári Ellenzék, Hazánk s a Külföld című lapokból –, de az arisztokraták, nemesek húsz-huszonegyedik századi interjúit is feldolgozta.

Az egyetemi adjunktus szerint „mint egy jó krimiben, a végén áll össze a kép”, a kastélybelsőkről szóló fejezet a kastély külső és belső ismertető jeleit, sajátos térszerkezetét ismerteti.  

A könyv szerzője azt bizonyítja, hogy a kastélyok történelme nem állt meg, rajtunk áll, hogy a kastélyokat ne hagyjuk elveszni – összegzett Weisz Attila.

A kötetet a Polis Kiadó adta ki, a beszélgetésen jelen volt Dávid Gyula, a kiadó igazgatója is.

 

Kapcsolódók

Kimaradt?