• 2017. október 22., vasárnap
    Elõd
  • 14°
    Kolozsvár
    • Csíkszereda
    • 11°
      Székelyudvarhely
    • Gyergyószentmiklós
    • 11°
      Székelykeresztúr
    • 10°
      Kovászna
    • Kézdivásárhely
    • Barót
    • Sepsiszentgyörgy
    • 15°
      Arad
    • 14°
      Gyulafehérvár
    • 13°
      Nagyvárad
    • Beszterce
    • 10°
      Déva
    • 12°
      Nagybánya
    • 13°
      Marosvásárhely
    • 13°
      Zilah
    • 12°
      Szatmár
    • 14°
      Nagyszeben
    • 15°
      Temesvár
    • Brassó
    • 15°
      Bukarest
  • 1 EUR = 4.5975 LEI
    • 1 USD = 3.8945 LEI
    • 1 GBP = 5.1203 LEI
    • 100 HUF = 1.4922 LEI

„Mindent megélt és megírt helyettünk…” – Szilágyi Domokosra emlékezik egykori élettársa, Nagy Mária


-A A+

MÁSKÉP-sorozatunk része.

" />


Nagy Mária életét olyan tragédiák árnyékolták be, amelyek súlya alatt a legerősebb ember is összeroppanhatott volna könnyedén. Alig volt 27 éves, amikor férje, a Kalevala-fordító Nagy Kálmán öngyilkos lett. Még nem volt egészen harminc, amikor Szilágyi Domokossal kötötte össze sorsát, anélkül, hogy sejtse, néhány év múlva a tragédia megismétlődik. A költő 1976. október 27-én írta meg neki címzett búcsúlevelét. Szilágyi Domokoshoz fűződő emlékeit Nagy Mária exkluzív interjúban elevenítette fel a Maszolnak. Az interjú a MÁSKÉP-sorozatunk része.

Mikor ismerkedtél meg Szilágyi Domokossal? Úgy tudom férjednek, Nagy Kálmánnak a baráti köréhez tartozott.

1965 decemberében ismerkedtem meg vele. Én akkor Bukarestben voltam diák, a román-orosz szakon. Negyedévesen mentem férjhez Nagy Kálmánhoz, aki Kolozsváron, a Bolyai Egyetemen szerzett tanári diplomát: évfolyamtársa volt Szilágyi Domokosnak.  Én Nagybányán születtem, ott is jártam iskolába, érettségi előtt a bukaresti egyetemre verbuváltak diákokat az iskolánkban, így kerültem én a fővárosba. Kálmánnal egy otthoni, nagybányai kiránduláson ismerkedtem meg, jóképű, udvarias, halk szavú, végtelenül művelt fiatalember volt. Megtetszett nekem. Amikor megkérdezte, hogy megkereshet-e ezután is, nem mondtam, hogy nem. A kapcsolatunk során, és főként a házasságkötés után gyakran lerándult Bukarestbe, hogy meglátogasson, ilyenkor mindig Szilágyi Domokosnál lakott, aki akkor már második feleségével, Máthé Juliannával élt együtt egy kétszobás tömbházlakásban a Baba Novac utcában. Amikor megismertem, én jóformán azt sem tudtam, hogy kicsoda, verseit sem olvastam, még nem voltam bejáratos az írói körökbe, erre később került sor. Arra emlékszem, hogy egy látogatás alkalmával Szisz, Kálmán és Julcsa sétálni mentek, én pedig a lakásban maradtam, mert a másnapi román vizsgámra kellett készülnöm, de, ehelyett, leemeltem a polcról a köteteit és olvasgatni kezdtem a verseit. Így találtak rám néhány óra múlva, amikor hazaértek. Nem is sikerült az a vizsgám, mert aztán éjszakába nyúló beszélgetés lett a dologból.

Miért választottad annak idején Bukarestet? Miért nem inkább Kolozsvárra jöttél, hiszen sokkal közelebb van Nagybányához, szülővárosodhoz.

Nincs konkrét válaszom. Akkor nagyon érdekesnek tűnt számomra, hogy a fővárosban tanulhatok. Nem is volt kitől tanácsot kérnem. Szüleim egyszerű emberek voltak, édesapám villanyszerelő volt, édesanyám háztartásbeli, velünk, gyerekekkel foglalkozott. Én voltam a legkisebb, még van két bátyám. Nagyon szép gyermekkorom volt, kertes ház, kutya, macska, gyerektársaság, zsivaj, minden megvolt. A nagybányai magyar tannyelvű középiskolában végeztem tanulmányaimat kilencedik osztályig – remek tanáraim voltak –, aztán összevontak egy román iskolával, és itt, ebben a vegyes líceumban érettségiztem. Gondoltam Kolozsvárra is, hogy ide jövök magyar szakra, de aztán megérkeztek a bukaresti egyetemről a toborzók, és összebeszéltünk négyen a végzősök közül, hogy elmegyünk a fővárosba, az orosz szakra. Azt hiszem volt benne egy kis kalandvágy, a messze távol, a romániai kulturális élet központjának a vonzása… El is mentünk. Mondjuk, az az igazság, hogy én a fővárosban tanultam meg rendesen mind a két nyelvet, mert nem tudtam nagyon jól egyiket sem, illetve, felkészültem a kötelező tananyagból, de az igazi minőségi változás a nyelvtudásomban ott következett be. Rettentően büszke voltam, amikor a román irodalom tanárnőtől tízest kaptam egyik évzáró vizsgán.

Milyen volt Bukarest a hatvanas években?

Pezsgő kulturális élete volt, rengeteget jártam színházba, hangversenyekre. Nagyon jól éreztem magam ott. Az elején csak az egyetemi társaimmal szerveztem programokat, mert nem sok embert ismertem a bentlakáson kívül. Ez így volt, amíg össze nem kerültem Nagy Kálmánnal, aki bemutatott Szilágyi Domokoséknak, és aztán lassan-lassan – rajtuk keresztül – még  sok érdekes és értékes emberrel találkoztam. Náluk állandó volt a jövés-menés, talán ez volt az egyik gond a második házasságában. Máthé Júlia középiskolai tanár volt, pontos időbeosztás szerint élte az életét, amit nem lehetett elmondani Sziszről. Kálmánnak egyébként tetszett Szisz második felesége, el is mondta nekem, hogy úgy néz ki, ez az asszony egy kicsit rendbe szedte Sziszt. – Milyen értelemben? – kérdeztem én, mert még nem ismertem előző feleségét, Hervay Gizellát. – Olyan értelemben, hogy amíg Gizivel élt, nem volt egy rendes ruhája sem. Gizi nagyon okos, sziporkázóan szellemes nő, de rettenetes háziasszony. Szóval Kálmánnak tetszett ez az új házasság, én pedig negyedikként csöppentem a társaságba, és ez így is maradt, amíg be nem fejeztem az egyetemet. Miután diplomáztam, Nagybányára költöztünk Kálmánnal, én elkezdtem tanítani egy vidéki iskolában, aránylag közel a városhoz, és ritkábbak lettek a találkozások, de nem maradtak el, hiszen Szisz rendszeresen látogatta szüleit Batizon, és ilyenkor betért hozzánk is, vagy pedig mi rándultunk át Batizra, hogy vele találkozhassunk. A fiúk, mármint Szisz és Kálmán között talált a szó, mindketten református papfiúk voltak, ugyanolyan mélyen gyökerező vallásos nevelést kaptak, ugyanolyan nehezen jutottak be mindketten az egyetemre, hiszen nem állt nyitva annak idején a felsőoktatási intézmények kapuja az osztályellenség számára.

Szilágyi Domokos és Nagy Kálmán volt az első két lelkészgyerek, akiket fölvettek az egyetemre. Szilágyi Domokos ráadásul besétálhatott volna simán az érettségi eredményei alapján, de ennek ellenére vizsgát tett, mert egyébként nem kaphatott volna ösztöndíjat. És mivel egy sokgyerekes családnak volt a tagja, nyolcan voltak testvérek és még volt egy kilencedik, örökbefogadott hadi árva is a családban, ő, hogy önmagát eltartsa, sőt, a családját is segítse, külön felvételi vizsgát tett a kolozsvári egyetemen. Ebben a családban nagy fegyelem volt ám, édesanyja nagy szigorúsággal nevelte őket, és sosem felejtette el hangsúlyozni, hogy a Szász család, melyből ő származott, milyen nagynevű tudós elméket adott az erdélyi művelődési életnek. Szilágyi Domokos dédapja Szász Károly, nagyenyedi professzor volt, aki öt nyelvet beszélt, korának – itt pontosan az 1848-as forradalmat megelőző és az azt követő évtizedekről van szó – kiváló politikusa volt. Egyébként Szilágyi Domokos keresztnevét is egyik anyai déd-nagybátyjától, Szász Domokostól örökölte, aki református püspök és jó tollú irodalmár volt.

Itt jut eszembe, ha már az anyai ágú rokonságnál tartunk, hogy Nagy Kálmánnak az anyai ágú nagybátyja, vagyis édesanyja testvére Rajk László volt. Bizony. A temetésén is ott volt Kálmán. Már másodéves bölcsész volt itt Kolozsváron, a Bolyai egyetemen, amikor 1956. október elején egy éjszaka bekopogtak hozzájuk az Állambiztonság emberei, betuszkolták az egész családot egy autóba, és elvitték Budapestre, a temetésre. Kálmán nem sokat mesélt minderről, de az utóbbi években, mióta Szilágyi Domokos nevét nem versei, hanem ügynöki jelentései miatt emlegetik legtöbbet, szilárd meggyőződésem, hogy férjemet, Nagy Kálmánt is a Szekuritáté zaklatása kergette a halálba.

Hihetetlen, hogy mennyire hasonló a két fiatalember sorsa…

Valóban. Mivel pontos adatok nem állnak a rendelkezésünkre, én is csak találgatni tudom, hogy valószínű mindkettő életében a tragédia 1956-ban kezdődött el. Mert a Szekuritáté Nagy Kálmán esetében sem nyugodott bele simán abba, hogy Rajk László, az 1949-ben kivégzett magyar mártír unokaöccse itt él, tanul, ír! Kolozsváron.  Ráadásul a forradalom kitörése előtt, október hatodikára volt időzítve Rajk újratemetése. Egészen biztos, hogy nem hagyták annyiban ezt a történetet. De Nagy Kálmán soha semmit nem mondott nekem erről. Szilágyi Domokos sem a saját kálváriájáról. A kutatók, akik megtalálták jelentéseit, amelyeket Balogh Ferenc fedőnéven írt, arra a következtetésre jutottak, hogy első beszámolóinak megírásakor szerelmét, Várady Emesét próbálta védelmezni, aki végül valóban nem került börtönbe. Szilágyi Domokos ügynöki jelentései három megfigyelési dossziéból kerültek elő. Az első kettő 1958-ból származik, Lakó Elemérről és Varró Jánosról, a Bolyai Egyetem tanárairól, illetve Péterffy Irén bölcsészhallgatóról begyűjtött Securitate-információkat tartalmazzák. Várady Emesét nem ítélték börtönbüntetésre, de kizárták az egyetemről, és egy év múlva megszakadt a kapcsolata Szisszel. Emese egyébként szintén nagybányai, felettem járt néhány évvel az iskolában, látásból ismertem már otthonról. Az egyetemről kikerülve Szatmáron végzett el egy ápolónő-képzőt, majd Nagybányán kezdett el dolgozni a szülészeten. Mindkét gyermekemet, Pétert és Katát is vele szültem. Szisz, bár megmentette Emesét a börtöntől, azt hiszem, nem tudta megbocsájtani neki, hogy erre kellett vetemednie miatta, és szakított vele. Persze, Emese minderről – mármint Szilágyi Domokos beszervezéséről – mit  sem tudott. Nemrég jelentek meg visszaemlékezései, itt Kolozsváron. Visszhangtalan maradt a kötet…

Mi történt veled és Nagy Kálmánnal? Éltétek a középiskolai tanárok egyszerű életét Nagybányán, aztán hirtelen Kolozsvárra költöztetek, és fél év múlva özvegyen maradtál az idegen városban két gyerekkel…

Kálmánt meghívták szerkesztőnek az Utunkhoz. Felszámoltuk a nagybányai háztartásunkat, és a két gyerekkel, Péterrel és Katával Kolozsvárra költöztünk. Én nem taníthattam, Kolozsvár zárt város volt, nem úgy jutottál munkahelyhez, mint manapság, Kálmán pedig elkezdte szerkesztői munkáját. Egy napon azzal jött haza, hogy vállalnám-e a korrektori munkát az Utunknál. Azóta sem tudom kiverni a fejemből a gondolatot, hogy ez egyfajta utolsó gondoskodási kísérlete volt. Hogyha ő majd nem lesz, akkor nekem legyen állásom, hogy tudjam fölnevelni gyerekeinket. Sőt, az is számtalanszor megfordult a fejemben, hogy Szisz, amikor hozzám költözött, lehet ő is arra gondolt, hogy a barátja családjának szüksége van egy támogatóra. Ilyen szempontból is nagyon hasonlított egymásra a két barát. Mindketten igyekeztek valamelyes rendet teremteni dolgaikban a végső lépés megtétele előtt. Kálmán befejezte élete nagy művét, a Kalevala új fordítását, amelyen már egyetemista kora óta dolgozott, és amelyet olyan féltő szeretettel, gonddal csiszolt, javítgatott az utolsó pillanatig. Halála előtt leadta a kéziratot. Nekem munkahelyet szerzett. Búcsúlevelet nem írt. Máig nincs konkrét magyarázatom arra, hogy mi okból, milyen külső körülmények és belső szenvedések miatt döntött így. Emeleti lakásunk ablakából vetette magát a halálba.

Mikor jelent meg Szilágyi Domokos az életedben Nagy Kálmán halála után?

Kálmán 1971. október 9-én halt meg. Néhány hónap múlva, karácsony-újév környékén lehetett, amikor Szilágyi István szólt, hogy Szisz Kolozsváron van, és vinnék át egy Kalevala kötetet, Kálmánnak a fordítását, mert Szisz írni akar róla. A Szamos-parton találkoztunk, odaadtam neki a könyvet, sok szó nem esett közöttünk, csak annyit mondott, hogy – Fel a fejjel. Aztán eltelt több mint egy év a következő találkozásig. 1973. március 22-e vagy 23-a lehetett, bementem az Utunkhoz, ahol Kálmán halála előtt kezdtem el a munkát korrektorként, és a titkárnő azzal fogadott, hogy – Szilágyi Domokos keresett. Azt mondta, találkozni akar veled, visszajön két óra múlva. Visszajött, beszélgettünk, elmentünk a színházba, emlékszem, hogy Páskándi-bemutató volt, a „Tornyot választok”. Csak az első felvonást néztük meg, Szisz zaklatott volt és türelmetlen. Szünetben eljöttünk, a Széchenyi tér sarkán volt egy bár, oda ültünk be, konyakot rendelt, és éjfélig beszélgettünk. Nem tudom felidézni pontosan az elhangzottakat, de emlékszem arra, hogy nagyon jól esett ez a bizalmas együttlét. Hazakísért és ott maradt, négy vagy öt napig nálunk volt, ki sem mozdult a házból, és egyik nap azt mondta – Mária, ha gondolod, akkor én beköltöznék. Leutazott Bukarestbe, elhozta a holmiját, két vagy három hátizsáknyi könyvet, az írógépét és egy bőrönd ruhát. Így kezdődött.

Milyen volt az együttélés?

Kialakult.  Az elején kérdeztem tőle, hogy nem zavarja-e az, hogy én egy kicsit rendmániás vagyok, és szeretem, ha körülöttem minden a helyén van.  – Elegem volt a cigányéletből. Ennyit mondott, de én tudtam, hogy mire érti. Annak idején, miután Várady Emesével, első nagy szerelmével megszakadt a kapcsolata, és elvette Hervay Gizit feleségül, Bukarestben előbb az Obor piac mellett, egy hajdani üzlethelyiségben laktak, ahonnan mindig átszivárgott a szomszédos borbélyüzlet iszonyatos kölni szaga, és ha vendég jött hozzájuk, a kirakatban kellett aludnia két függöny között, mert több hely nem volt. Páll Lajos, a korondi festőművész aludt így náluk, és ő mesélte, hogy olyan szegénységben éltek, hogy ő járt nekik krumplit lopni a piacra. Aztán megszületett Kobak, és még akkor is ott tengették egy ideig az életüket, amíg egy másik lakást nem találtak. A második, Máthé Juliannával kötött házassága zátonyra futása után,  mivel a házasságot nem tudta felbontani, mert felesége nem akart válni, elköltözött tőle, és egy hideg, fűtetlen pincelakásban élt. Onnan jött hozzám. Meg aztán ott voltak a híres vándorlásai, utazásai. Gondolom, hogy az országba való bezártság, a tudat, hogy Romániából nem lehet kilépni, okozta ezt az állandó nyugtalanságot, ami abban nyilvánult meg, hogy egyet gondolt, és elindult. Bukarestből Székelyföldre, onnan Vásárhelyre, Kolozsvárra, Szatmárra vagy Batizra a szüleihez, vissza Bukarestbe, le a Duna deltába vagy Moldovába. Aztán ezek az utazások, céltalan kóborlások megszűntek, amikor hozzám költözött. Bejelentettük családjának is a döntésünket. Édesanyja eléggé kedvesen fogadott. Azért mondom, hogy eléggé, mert nagyon kemény, szigorú asszony volt. Szisz nagyon szerette őt, de tartott is tőle.

Én minden nap bejártam az Utunkhoz, gyakran jött velem még a nyomdába is, amikor oda kellett mennem. Tudtam, hogy iszik, de nem mérhettem fel a kezdet kezdetétől, hogy mennyire van elhatalmasodva rajta a kór. Voltak pillanatok, amikor nem tudtam kezelni a helyzetet, de elsősorban őt féltettem. Egyszer elesett, összetört arccal került haza. Nagyon megijedtem, és azután, amikor elment otthonról, mindig aggódtam amiatt, hogy elesik, megsérül. Otthon nem tartottunk italt, de ha kért, akkor leszaladtam a boltba, és hoztam egy üveg bort. Emlékszem, Blaga-t fordított, nehéz, filozófiai szöveg volt, utálta nagyon. – Jaj, úgy meginnék egy leánykát, mondta, nem bírom másképp ezzel a döggel. Mentem, és hoztam neki.

 A fő gond azonban az alvás volt. Dolgozni általában délben, délután kezdett, és késő éjszakáig, volt úgy, hogy reggelig is dolgozott. Reggel lefeküdt, aludt délig. Ez így ment, meg kellett szokni, be kellett rendezkedni erre az új életritmusra. Sokféle betegség kínozta. Az ízületei fájtak. Gyógyszert szedett bőven, fájdalomcsillapítókat, nyugtatókat, antidepresszánsokat. És nagyon keveset evett. Volt egy nagy bögréje, abban készen várta a tea, mire fölébredt. Általában jó nagy adag mézet tettem bele, mert arra gondoltam, hogy legalább azzal fölerősíthetem egy kicsit. Persze, rögtön szólt, hogy túl édes, máskor ne tegyek annyi mézet. Néhány nap elteltével azonban ismét elkezdtem növelni az adagot.

Hogyan viszonyult a gyerekeidhez?

Beszélgetett velük, mesét olvasott nekik. Egy kis időre Kobak is nálunk volt, mert Gizi Váradon volt szanatóriumban, és beleegyezett, hogy Kobak nálunk legyen. Jól szórakozott a három  gyerek. Kobak, persze, idősebb volt, mint Péter és Kata, de jól egyeztek. Ez azonban csak egy rövid epizód volt, Kobak nem maradhatott sokáig nálunk, Gizi nem engedte.

Péterrel és Katával olyan szépen bánt, sokszor meg is hatódtam tőle. Mesét olvasott Katának, Pétert meghallgatta, tanácsot adott neki, cukorkás vödröcskéket akasztott a csillár karjára, abból kaptak jutalmat a gyerekek, ha „megérdemelték”, persze a játéknak a következetesség része lassan elkopott. Még a játszótérre is le-lement velük, vagy a tömbház elé. Akkor még a teljes környék olyan volt, mint egy óriási építőtelep, a Monostoron laktunk. Egy ilyen alkalommal írta meg Szisz a Pogány zsoltárokat. Én láttam az ablakból, hogy a gyerekek a homokban játszanak, ő pedig egy kövön ül, és ír. Amikor aztán feljöttek, ideadta a verseket, hogy – Ezt neked írtam.  A négybe tűrt és felvágott ívpapírdarabokon ott volt a Pogány zsoltárok mind a 15 része. Egyhuzamban írta meg. 1973. május közepe táján történt ez és az Utunk július 6-i számában meg is jelentek.

Sokat ír a halálról ebben a versében is. És az utolsó sora is olyan megrázó: „Mária könyörögj érettünk...” Benned volt minden reménye?

Sokszor kérdeztem, kértem, hogy próbálja meg elmondani nekem, mi az, ami miatt ennyire szenved. Mit próbál megsemmisíteni az alkohollal. – Magamat, jött a válasz, Selbstdestruktion. A marosvásárhelyi klinikán Szondi Lipót német nyelvű pszichiátriai munkáit fordította magyarra ellenszolgáltatásképpen a kezelésért, szobahasználatért. Sokkal jobban tudta diagnosztizálni önmagát, mint az orvosai. Mindig benne volt ez a rettentő nagy életfájdalom. Mindenben, a legvidámabb verseiben is ott van egy csepp üröm az örömben. Egy szó, egy rím, amitől már elfacsarodik az ember szíve, amitől eltűnik a mosoly. És megvolt ez visszafele is: a legkomolyabb dologból is ki tudott kacsintani. Ezért hittem abban, hogy ez a fantasztikus egyensúlyérzéke, amely olyan volt, mint egy drótkötéltáncosé, megtartja, fenntartja, szinten tartja. Ebben az állandó pengeélen táncolásban azonban kimondhatatlan feszültség is volt. Ez csak később tudatosult bennem.

A játéknak számára csak úgy volt értelme, ha nemcsak könnyedségből fakadt, hanem félelemből meg fájdalomból is. Az életével játszik, aki él, vagy a halállal játszik. Hogy mondja valahol? „Játszani, amíg a játék holtsúlyossá komolyodik, megrendeltként szabadnak lenni az utolsó hangjegyig” – azt hiszem, Mozartról írta. Az egyik kedvenc zeneszerzője volt, különben nagyon szerette a zenét. A romantikusokat nem nagyon szerette, a preklasszikusokat, Vivaldit, Mozartot, és azután Bartókot és Honeggert. Vele, tőle tanultam meg én is a zenét szeretni, érezni. Állandóan szól nálam a klasszikus muzsika, ma is.

Az öngyilkosságról, a halálról esett-e szó közöttetek? A verseken túl beszéltetek-e róla?

Igen. Hülyeségnek tartotta. Mármint az öngyilkosságot. A halál, mint jelenség, azonban szünet nélkül foglalkoztatta. Itt van például az egyik legismertebb, halálról szóló néhány sora a Bartók Amerikában-ból: „Dolgos állat az ember; / a cél: remény is egyben. / Így hát a félt halál sem / oly kérlelhetetlen. // Éjek zuhogó titkát / engeszteli a nap. / Ki messze fényekig ellát / az a boldogabb. // Az a boldogabb s fájóbb. / Már nem áltatja semmi. / Unokák szeme tükrén / jó lesz elpihenni.” És ilyenből van még kétszáz. Vagy kétezer? A Dadogás-t 76-ban írta: „A szó dadog, a muzsika beszél, / beszél a fákkal a bús őszi szél, / beszélnék én is, de csak dadogok, / a szó dadog, az óra üt, a vég / közeledik, és nincsen menedék -, / nem a vég elől - mi előtte van -,/ ó, a föld alá dadognám magam…”

És mégis megtörtént… Tudom, hogy milliószor és milliószor leforgott a szemed előtt az utolsó napok filmje. Tudsz beszélni róla?

Nem. Igen. Nem. Azaz el tudom mondani a külső, objektív történéseket. De abban sem én, sem más nem talált eddig semmiféle jelet, magyarázatot arra vonatkozóan, hogy… szóval a miértre. Szeptemberben, 1976-ot írunk, ismét be kellett feküdnie a vásárhelyi klinikára, az elmegyógyászati osztályra. Erre a periodikus vizsgálatra és kezelésre a betegnyugdíj folyósítása miatt volt szükség. Bukaresti író barátai, Méliusz József, Majtényi Erik és Szász János rendezték el, hogy írószövetségi tagként betegnyugdíjt kapjon. Ez volt az egyetlen rendszeres jövedelme. Egyébként a honoráriumokból élt. Ez a beutalás a legmegfelelőbb pillanatban érkezett, ugyanis édesapja elvesztése óta (1974-ben egy teherkocsi gázolta el – szerk.) nagyon zaklatott volt az élete, mintha elvesztette volna a talajt a lába alól. Szóval teljesen kimerült idegrendszerrel utazott el Vásárhelyre.

Abban állapodtunk meg, hogy a kötelező kórházi beutalás végén Alsó Tömösre utazunk együtt, ahol befekszik egy szanatóriumba. Két bőrönd meleg ruhával megpakolva utaztam utána, hogy együtt menjünk tovább. Csíky Csaba, a kezelőorvosa, aki már nem él, amíg a szanatóriumi beutalót kiállította, teljesen tapintatlanul kezdte el Szisz viselkedését kritizálni előttem. Hogy bizony-bizony ki-kilógott a klinikáról, és ittas állapotban jött vissza. Ilyeneket mondogatott. Számomra nagyon kínos volt. Nem tudom, mit szeretett volna elérni ezzel az orvos. A lényeg az, hogy Szisz ott helyben meggondolta magát, és amikor Csaba kiment, akkor csak annyit mondott nekem: - Megyünk haza. Nem is akart többé hallani a szanatóriumról. És hazajöttünk. Egy hónap múlva, október vége felé, édesanyja érkezett hozzánk látogatóba. Október 27-én – ez az a nap, amikor hiába vártam őt vissza – a nyomdába kellett mennem, a délelőttömet munkával töltöttem, fiam iskolában volt, a lányom betegen, lázasan feküdt otthon. Délben, amikor hazaszaladtam rövid időre, hogy Katát lássam, és Szisszel is beszéljek, akkor azt vettem észre, hogy nagyon feszült a hangulat közte és az édesanyja között. Mama be is vonult a szobájába. Kérdeztem – Mi történt?, Szisz csak legyintett. Nekem vissza kellett menni a nyomdába, miközben vettem a kabátom, mondtam, hogy – Egy óra múlva visszajövök. És akkor kérdezte Szisz – Veled menjek?  - Nem, maradj csak, mert nagyon hamar végzek. Nem akartam, hogy velem jöjjön, gondoltam, kiengeszteli közben a Mamát. Becsuktam az ajtót. Akkor láttam utoljára.

Amikor hazaértem, valóban gyorsan végeztem, Kata egyedül volt otthon. Kicsit furcsa volt ez, hiszen a lányom elég kicsike volt, öt éves mindössze, nem nagyon hagytuk magára. – Domi bácsi hol van? – kérdeztem. - Elment, azt mondta, mindjárt jön. – És a Mama? – Ő is elment. Délután öt óra körül a Mama hazajött. Nyugtalanul kérdeztem tőle, hogy tud-e valamit Sziszről, tudja-e hova ment. – Nem tudom, előbb-utóbb hazajön, hangzott a válasz, de én egyre  idegesebb lettem, mert már a délelőtt éreztem a feszültséget a levegőben, és tudtam, hogy Szisz ezt egyféleképpen orvosolja majd: alkohollal. Én inkább amiatt aggódtam, hogy leesik valahol, és úgy ütheti meg magát, hogy szörnyethal. Leszaladtam telefonálni. Először Csiki Lacit (Csiki László költő, a Forrás sorozat szerkesztője – szerk.) hívtam föl, aztán valamivel később Szilágyi Pistát is (Szilágyi István író, az Utunk, majd a Helikon főszerkesztője – szerk.). Megkértem őket, hogy nézzenek körül a városban, keressék meg Sziszt, mert nem tudom, hol lehet. Egész éjszaka az autóbúgásokat figyelve, felöltözve álltam az ablak előtt, cigarettáról cigarettára gyújtva. Már hajnal volt, fél öt, amikor az az érzés nyilallt belém, hogy Szisz már nem él. Október 27-e szerdára esett. Pénteken kaptam meg a levelet, amit a bélyegző szerint szerdán kora délután adott postára. Azt már mindenki ismeri.

Mikor és kinek adtad át közlésre?

1986-ban, Kántor Lajosnak. Ő  Szisz halálának a tízedik évfordulójára akarta megjelentetni azt a zöld kötetet, A költő életeit. Azóta megjelent egy újabb, kiegészített kiadás, A költő (régi és új) életei. Mindkettőben szerepel a búcsúlevél teljes szövege. Az interneten itt-ott fellelhető egy-egy rövid idézet belőle, többnyire az első mondatát idézik, és az utolsó előttit, amelyben azt írja Szisz, hogy józanul hozta meg ezt a döntést. A többi, a búcsú gyakorlatias része, nem jelenik meg csak a Kántor Lajos kötetben. Gondolom, hogy az már csak az irodalomtörténészeket érdekli.

„Kicsikém!
Én ma lelépek e világi életből. Ne kérdezd az okát – én sem tudom.
A nálam levő pénzt elküldtem postán. Írok Dósának is, hátha akad valami kibúvó, hogy ne nőm őnagysága happolja föl a pénzt.
Ezen már nem lehet segíteni. Ne legyen lelkifurdalásod – úgysem vagyok már jó semmire. Amint az utóbbi hetek bizonyították.
Mamát, tudom, leveri a dolog, de nincs más választásom. Nem tudom – próbáld vigasztalni. Ha lehet. Bár nem hiszem.
Nem vagyok részeg, és – ahogy mondani szokás – tiszta elmével írom e sorokat. Mint egy hülye gimnazista.
Máthé Julianna őnagyságának ne adj ki semmit. Ezt különben megpróbálom Dósával is elintézni.

Csókollak mindnyájatokat:
Szisz

Kolozsvár, 1976. okt. 27

Szilágyi Domokos búcsúlevele Nagy Máriának. (Kántor Lajos: A költő életei, 1986)

A temetés szervezését átvették az írótársak, én nem is lettem volna képes semmire. Az utolsó pillanatig kétséges volt, hogy sikerül-e az Egyetemiek Házában fölravatalozni. Aztán elintézték. Rengetegen voltak a temetésén, minden író, költő barátja ott volt. Magyarországról is nagyon sokan eljöttek. Nagy László költő is itt volt.  Nyolc ember vitte a koporsót az Egyetemiek Házából a ház előtt álló halottaskocsihoz. Nem jött el sem Hervay Gizi Kobakkal, se Máthé Julianna a temetésre.

Hogyan történt, hogy alakult ki, hogy Kobak is, és utána Hervay Gizella is a költő mellé kerültek a Házsongárdi temetőbe? Nagyon prózai a kérdés, de ha abból a szemszögből nézem, hogy Hervay Gizella már a költő halála előtt jóval elvált tőle, és utána kitelepedett Magyarországra, Kobak  pedig csak egy tragikus véletlen folytán volt épp Bukarestben, amikor a földrengés történt, akkor eléggé megmagyarázhatatlan számomra, hogy ez a család, amely nem találta meg az együttélésnek a formáját, az utókor számára szimbolikusan mégis most már örökké egybetartozik a házsongárdi sír révén.

Az igazság az, hogy Kobak rengeteget hányódott, nem volt egyszerű a gyerekkora. 1977. március 4-én, a földrengés napján Dankanits Ádáméknál, a művelődéstörténész családjánál volt „látogatóban”. Édesanyja Magyarországon, talán szanatóriumban. A földrengésben meghalt Dankanits Ádám is. Sorstragédiába illően, felesége, Varga Katalin túlélte a földrengést, de két év múlva autóbaleset áldozata lett. Teljesen természetes volt, hogy ha Szilágyi Domokos itt nyugszik, akkor ide hozzák Kobakot is.  Hervay Gizellával pedig… egyszerűen csak furcsának tudom nevezni a történetet. Érthetetlennek. Ugye, 1982-ben, öt évvel Kobak halála után történt az öngyilkossága, melynek szomorú híre eljutott Kolozsvárra is. Aztán eltelt néhány hét, és egy ismerősöm, aki a Házsongárdi Temető alkalmazottja volt, szólt, hogy egy urna érkezett hozzájuk, az van ráírva, hogy Hervay Gizella, nem tudom-e véletlenül, hogy kiről van szó? Szaladtam a szerkesztőségbe, és Lászlóffy Aladárnak szóltam, hogy itt van Hervay Gizellának a hamvvedre, mi legyen? – Hát, természetesen, oda hantoljuk el Szisz és Kobak mellé, hangzott a döntés. Én nem fellebbeztem. Nem azt akarom ezzel mondani, hogy mindegy volt, nem. Csak azt, hogy én is nyugalomra vágytam. Persze, ezzel a szimbolikus tettel a kultuszépítés elkezdődött: a Házsongárdi Temető látogatói sosem fogják elemezni, hogy milyen volt a viszony e három ember között, amíg éltek. Őket ez a sír egyesítette. Most már örökre.

Sajnos, Szilágyi Domokosnak a magánéleti viszonyairól is éppolyan keveset tud a nagyközönség, mint arról, hogy miért, hogyan is szervezte őt be a Szekuritáté. Mert a szenzációs bejelentéseken túl, a filológiai részletek összefüggéseit fel kell tárni, a történelmi kutatómunkát el kell végezni végig. Nem lehet részeredményekkel, részkövetkeztetésekkel kiállni, és függőben, megválaszolatlanul hagyni fontos kérdéseket. Egyébként, ha tőlem függne, sose lépnék ki a nyilvánosság elé ezekkel a történetekkel, de a költő utóéletéhez, a versek keletkezéstörténetéhez, az életmű recepciójához mindezek az apró részletek hozzátartoznak. Úgy vagyok vele, hogy ezek a történetek nemcsak az én történeteim, hanem a Szilágyi Domokos történetei is. Ha nem mondom el, nemsokára már nem fogja tudni senki. Minden elfelejtett részlettel egy kicsit halványabb lesz a költő arcképe.  Pedig ő mindent megélt, megszenvedett és megírt helyettünk is. Bűnében és bűnhődésében a mi bűnünk és bűnhődésünk is ott van. Ezt nem volna szabad elfelejtenünk.

 Kéziratait, levelezését, fényképeit, mindent átadtam a Petőfi Irodalmi Múzeumnak. Miközben erre a beszélgetésre készültem, kérésedre elővettem a fotóimat, és átböngésztem őket, de alig találtam néhány fotót Sziszről, azok is gondolom csak másodpéldányok, azért maradhattak meg. Nagy Kálmánról például egyetlen egy fényképet sem találtam.

 

 

 

HIRDETÉS







EZT OLVASTA MÁR?

X


popup