„Imádták, ha fényképezem őket” – kenyai törzset látogatott meg egy csíkszeredai fotós

Három héten át élt együtt a kenyai Luó törzzsel a csíkszeredai Roseti Bruno. A Van egy téglám Kenyában projekt segítségével Afrikába eljutó fotóművész képsorozattal és számos feledhetetlen élménnyel tért haza, amelyekről beszámolt a Maszolnak.

Mivel találkoztál a Rusinga-szigeten, mi lepett meg és mi volt kiszámítható?

Az indulásom előtt rengeteg Afrikáról szóló dokumentumfilmet megnéztem, így próbáltam vizualizálni azt, hogy mi vár rám, amikor azonban megérkeztünk, minden átértékelődött bennem. Az ott a valóság volt! Amikor megérkeztem szigetre, a legnagyobb meglepetés a fogadtatás volt számomra, kicsitől a nagyig mindenki örült az érkezésemnek, a gyerekek körbeálltak, simogatták a szőrt a lábamon, szorítottak a kezem, csipkedték az alkarom, a felnőttek elvették a csomagjaim és siettek felvinni az önkéntesházba, mások köszöntöttek és érdeklődtek, hogy honnan jöttem, meddig maradok, ami jól eset. Már indulás előtt tisztában voltam azzal, hogy a fotóprojekt sikeressége, ami miatt kimentem oda, azon áll vagy bukik, hogy mennyire tudok közel kerülni hozzájuk. Ez a félelmem attól a perctől szertefoszlott, ahogy az első kisgyerek odaszaladt hozzám és megfogta a kezem.

A szigeten élők nagy része halászattal foglalkozik, egy páran a mezőgazdaságból próbálják megszerezni a kenyerüket, ami a szárazság miatt nem egyszerű feladat. A szegénység, az AIDS és a szárazság három azon fő problémák közül, amellyel a szigeten élőknek nap mint nap szembe kell nézniük. A gyerekek egyetlen esélye a kitörésre a tanulás, azonban szembe kell nézniük és le kell győzniük számos olyan hatást, amit a környezetük gyakorol rájuk. Sok gyerekkel beszéltem, sokan meséltek az álmaikról, hogy fizikusok, tanárok, orvosok stb. akarnak lenni. Ezek a gyerekek sok embernek példát mutathatnak szerintem, amikor egy mezítlábas, szakadt ruhákban járkáló kisgyerek határozottan azt mondja neked, hogy ő orvos akar lenni, akkor érdemes lenne elgondolkodni azon, hogy te, akinek tízszer annyi lehetősége van, miért adod fel?

Sok olyan dologgal találkoztam, ami számunkra, a mi kultúránkban nem normális, de ez igy van rendjén. Próbáltam részese lenni a mindennapjaiknak, érezni, amit ők éreznek, ráhangolódni a gondolkodásmódjukra. Halásztunk, főztünk, táncoltunk, fociztunk, fürödtünk, sírtunk, nevettünk együtt. És mindez megalapozta azt a bizalmat, ami hiányában nem jöhetett volna létre a Matumaini, vagyis Remény című fotósorozatom.

Milyen projekten keresztül kerültél a szigetre?

Rusinga szigetére az I have a brick in Kenya (Van egy téglám Kenyában) projekten keresztül jutottam el, amely megálmodója és alapítója a marosvásárhelyi Halmen Balázs. Ez egy önkéntes program, amellyel az afrikai gyerekeket próbáljak segíteni már hat éve.

Mi motivált, hogy élj a lehetőséggel?

Fotósként egy ideje már nagyon foglalkoztat a gondolat, hogy minél több kultúrába kóstoljak bele, és örökítsem meg azok jellegzetességeit a saját látásmódom szerint. Az I have a brick in Kenya által kínált lehetőség lehetővé tette azt, ami egy régi álom volt. A gondolat, hogy élőben megízlelhetem a színes afrikai kultúrák egyikének izét, és hogy alkothatok egy új, ismeretlen közegben, egyértelművé tette számomra, hogy ezt nem hagyhatom ki.

Film, fotó, média szakra jársz, három hét egy számunkra egzotikus szigeten hálás téma lehet. Hogyan közelítetted meg a látványt, ami eléd tárult?

A terv az volt, hogy a sziget lehető legreálisabb arcát mutassam meg, saját látásmódom szerint. Az ott készült képek válogatásából alakult meg, a Matumaini dokumentarista fotósorozatom, amelyen keresztül betekintést nyerhetünk a Luó törzs életébe és szembesülhetünk az őket nap mint nap érő problémákkal. A kiállításom megnyitója január 20-án zajlik majd a csíkszeredai Megyeháza Galériában.

Az első pár napban a legtöbben tartózkodtak attól, hogy lefotózzam őket, azonban miután megmutattam a képeket, kivétel nélkül mindenkinek mosoly rajzolódott az arcára és a hír, hogy én fényképészként vagyok ott, hamar elterjedt. Az emberek egyaránt imádták, ha fotózom őket, de ugyanakkor hiányzott belőlük a megfelelési kényszer, ami szerintem még őszintébb és tisztább hatást adott a képeknek. A legnagyobb problémát a hatalmas meleg jelentette, ami a kora reggeli óráktól egész napnyugtáig tartott, sokszor lehetetlené tette a házból kimozdulást, így körülbelül napi  három órám volt jókor lenni jó helyen.

Mit mond számodra ez a tapasztalat, milyen mentalitásváltásra volna szükség, hogy megértsük a problémáikat, hogy tanuljunk ebből?

Valóban vannak bizonyos problémák, amelyeket sokan akarva vagy akaratlanul figyelmen kívül hagynak. Végletek és végletek vannak, találkoztam és beszélgettem erkölcsi nevelést tanitó tanárral, aki hat feleséget és 10-15 gyereket akar. Jogosan merül fel a kérdés, hogy ő a legmegfelelőbb arra, hogy a következő generációnak példát statuáljon?  De találkoztam agronómia egyetemet végzett férfival, aki a mezőgazdaság csínját-bínját kitanulva egy csodálatos kertet hozott létre ott, ahol mindenki azt mondta, hogy nem lehet. Szerintem a mentalitásukat nem lehet és nem is kell megváltoztatni, viszont érdemes pozitív példával állni eléjük, amiből tanulhatnak, és lehetőségeinkhez mérten segíteni az olyanokat, akik szeretnének változtatni.

Kapcsolódók

banner_bcxvIA0Y_2.jpg

Kimaradt?