Kőrösi Zoltán Szívlekvárja a Látó-esten

A Látó Irodalmi Játékok 60. rendezvényének Kőrösi Zoltán volt a meghívottja, akivel Demény Péter beszégetett Marosvásárhelyen a G-kávézóban.

„Lehet siránkozni, lehet szomorkodni, oly mindegy, a lényeg a kikerülhetetlen változás, és persze az alkalmazkodás” – olvasható Kőrösi Zoltán Szívlekvár című regényének legelején, a történet vagy történetek kezdetén, hiszen több történetet fűz egymásba a szerző, családok, személyek, generációk kapcsolódnak össze.

A regény és a történetek kapcsán beszélgetett a szerzővel Demény Péter, a Látó szerkesztője, akit az érdekelt elsősorban, hogy honnan gyűjti az író ezeket a történeteket, hol találkozik velük, miként jegyzi meg, őrzi az emlékezetében, hogy aztán egymásba szőve regénnyé dolgozza össze.

Az emberek szeretnek mesélni, a regényíró pedig jegyzetel, mindig van nála notesz meg ceruza, és azonnal feljegyzi azt, amit hall, hogy el ne felejtse. „A történetek megtalálnak” – mondta Kőrösi Zoltán, aki úgy véli, hogy az európai ember oly hiú az intellektusára, hogy feladja ezáltal a nyitottságát. Holott nyitottságra szükség van, hogy meghalljuk a mások történetét, felfedezzük benne a regényt – ahogy Budapestet járva kolleganújével találkozva meghallgatja, hogy az éppen a fogadott anyukájához siet, aki orosz, 1962-től él Magyarországon.

A szerző személyesen is megismerkedik Ludmilla Boriszovnával, akinek történetét beleszövi Szívlekvár című regényébe, ahogy a Magyar Sándorokét is, az első, második Magyar Sándorét, akiknek leszármazottaik a harmadik, a negyedik és az ötödik Magyar Sándor és akiknek története sajátos kelet-európai, magyarországi történet.

A szerző a magyarságról ír, az érdekli, hogy milyen esélye van ma annak, hogy épelméjűen beszéljen valaki arról, hogy milyen magyarnak lenni. „Régóta foglalkoztatott engem, hogy Magyarországon miért nem lehet beszélni, a tisztesség határait súrolva sem lehet jól beszélni erről. Hol romlottak el a dolgok?” – fogalmazta meg a kérdést Kőrösi.

Hogyan küzdesz meg ezzel az irdatlan anyaggal? Honnan van a biztonság és bizonytalanság közötti dinamika, hogyan működik ez? – sorjázta a kérdéseket Demény. Biztonság nincsen, az írás magányos dolog, életformát jelent, nincs borzalmasabb a nem-írás állapotánál – válaszolt a kérdezett, aki kitért arra is, hogy hogy telik egy napja, amikor regényt ír, mennyit dolgozik, hogyan tekint a már megírt sorokra/oldalakra.

Az olvasói percepcióról, annak néhány példájáról is beszélt a szerző, arról, hogy miként fogadták egy-egy történetét egy-egy helyen, olvasókörben, helytörténetet kutató klubban, író-olvasó találkozón. Mert ahány olvasó, annyiféle a papírra vetett történet, mindenki a saját szűrőjén: életén, tapasztalatán keresztül fogadja, értelmezi a regénybe leírtakat.  

Kapcsolódók

banner_bcxvIA0Y_2.jpg

Kimaradt?