Vörös István: Dante mindenkinek a kollégája

Bemutató előtt szakdolgozatot olvas, verset, prózát ír, fordít, mégis csak akkor tartaná magát sokoldalúnak, ha valami egészen máshoz is értene, például profi módon sportolna. Vörös István, aki az Őfelsége pincére voltam kolozsvári bemutatója apropóján volt a magyar színház vendége, versekről, filmrendezői ambícióiról, kedvenc velencei szálláshelyéről és az irodalom mágikus erejéről is beszélt.   

Vörös István, a szerdán bemutatott Őfelsége pincére voltam című Hrabal-mű színpadi adaptációjának fordítója volt csütörtök este a Kolozsvári Állami Magyar Színház Költői estek sorozatának meghívottja. A József Attila-díjas költő, prózaíró, kritikus, irodalomtörténész, esszéista, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Nyugati Szláv Nyelvek Tanszékének vezetője először tanulóévei alatt, Prágában, a cseh nyelv elsajátítása szándékával került közel a színházhoz – mesélte a kolozsvári beszélgetésen . A cseh nyelvvel együtt azt a jellegzetesen cseh humort és életérzést is megértette, amely esetében meghaladott a „sötét” és „derűs” fogalmak használata, mert hisz – ahogy azt Karácsonyi Zsolt faggatózásaira magyarázta – Hrabal sem annyira derűs, amennyire a magyar fordítások sejtetik, viszont „a sötét dolgoknak is örülni tudott.”

„Maga a cseh nyelv tele van morbid humorral. Például van olyan étel, amit sör mellé jó fogyasztani, és az a neve, hogy vízihulla. Aztán meg van olyan édesség, aminek a neve csehül „koporsócska”- és úgy is néz ki. A cseheknek is megvan a maguk Arany Jánosa, ő viszont sokkal horrorisztikusabb balladákat írt” – mesélte az irodalmár.

Vörös István, ahogy maga fogalmazott, minden nap belép a lírai térbe: azaz verset ír, fordít vagy olvas. „Nem is tudom, meddig lehet kibírni versek nélkül. Én legalábbis nagyon csodálkozom, hogy vannak emberek, akik még csak nem is olvasnak soha verset” – mondta. Arra a kérdésre, hogy más szerzők sorait – például Dantét – a költő-kolléga vagy az olvasó szemével közelíti-e meg, azt válaszolta, általában az olvasóéval, de „Dante mindenkinek kollégája. Még annak is, aki nem ír verseket.”

A szerző az értelmileg sérült színészeket foglalkoztató társulatnak, a Baltazár Színháznak is írt darabokat. Hozzájuk fűződő viszonyát így jellemezte: „Jiří Menzel Az én kis falum című filmjében egy magyar színésszel játszatta a debilist, mert szerinte a magyarok úgy beszélnek csehül, mint a debilisek. Akkor még nem ismertem a Baltazár Színházat – most már ezt a jellemzést megtiszteltetésnek venném.” Az általunk fogyatékosoknak nevezett emberek ugyanis hozzánk képest valamiféle többlettel rendelkeznek, állítja az író. „Ott, a Baltazár színházban, ahol a színészek között sok például a Down-kóros, lehet még érezni a színház eredendő szakralitását. Azt, hogy ami ott történik, egy rituálé. Ők ezt pontosan tudják” – tette hozzá.  

A beszélgetésen az is kiderült: Vörös István szentül hisz az irodalom mágikus erejében. Az írók, költők ugyanis sokszor előre látják és meg is írják a jövőt. A dolognak csak az a szépséghibája, hogy sem a szerző, sem az olvasók nem tudják pontosan: a leírtak közül mi az, ami majd tényleg bekövetkezik majd. Meglehet, hogy a titkosszolgálatoknak sem ártana irodalmat olvasni, vetette fel elmosolyodva a szerző. Ugyanis a 2001 szeptember 11-ei merénylet előtt két magyar író is írt ikerházakról, amik összeomlanak. Vele magával is megesett, hogy amit délelőtt megírt (illetéktelen szemlélője lett egy hölgy lemeztelenedésének), az még aznap délután csaknem szó szerint megtörtént. Egyszóval, az író és az irodalom hatalmas és veszélyes, csak ezt kevesen tudják.

Az Őfelsége pincére voltam című Hrabal-regényt David Jarab adaptálta színpadra, ezt fordította Vörös István magyarra. „Hrabalért és a kolozsvári színházért vállaltam el ezt a munkát” – jelentette ki a fordító, aki fontosnak tartotta emlékeztetni a nézőket, hogy a mű eredeti címének hű fordítása tulajdonképpen ez: Az angol király pincére voltam. Ami azért fontos, mert ezt a mondatot nem a főszereplő, Jan Díte, hanem egy mellékszereplő (a főpincér, Skřivánek úr) mondja Hrabal regényében. A magyar Hrabal-fordítások számos érdességet, furcsa, de jellemző árnyalatot elkennek, a magyar közönség számára fogyaszthatóbbá tesznek – véli a cseh irodalom nagy ismerője. A kolozsvári színpadon bemutatott műhöz még annyit fűzött hozzá: ebben a regényében Hrabal nagyon kemény dolgot mond a második világháború idején történt cseh kollaborációról. „Lehet, hogy mind olyanok voltunk, mint Díte” – vetette fel Vörös István. 

 

Kimaradt?