• 2018. november 13., kedd
    Szilvia
  • 11°
    Kolozsvár
    • Csíkszereda
    • Székelyudvarhely
    • Gyergyószentmiklós
    • Székelykeresztúr
    • Kovászna
    • Kézdivásárhely
    • Barót
    • Sepsiszentgyörgy
    • 16°
      Arad
    • 11°
      Gyulafehérvár
    • 14°
      Nagyvárad
    • Beszterce
    • Déva
    • 12°
      Nagybánya
    • 11°
      Marosvásárhely
    • 11°
      Zilah
    • 11°
      Szatmár
    • 10°
      Nagyszeben
    • 15°
      Temesvár
    • Brassó
    • 10°
      Bukarest
  • 1 EUR = 4.6599 LEI
    • 1 USD = 4.1469 LEI
    • 1 GBP = 5.3479 LEI
    • 100 HUF = 1.4438 LEI

Gáspárik Attila: a Nemzeti Színházba „hátsó bejárat” a jó öreg édesanyámnak sincs


-A A+

Méltatlannak tekinti a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház vezérigazgatója, hogy a közösségi média révén próbálnak lebonyolítani színházi vitákat, és az is zavarja, hogy a színházi szaksajtó elmegy a fontos szakmai ügyek mellett. Gáspárik Attilával az évadkezdésről, színházi elképzeléseiről, de arról is beszélgettünk: milyennek kell lennie egy rendezői pályamunkának ahhoz, hogy megvalósuljon a Nemzeti Színház színpadán.

Marosvásárhelyen a színházi idény egy konfliktussal kezdődött. Megkérdezhetem, hogyan értelmezi azt a helyzetet, ami a 3G Színház produkciója – a Székely Csaba által írt Vitéz Mihály – kapcsán került a marosvásárhelyinél szélesebb közvélemény elé?

Azt veszem észre, hogy az elmúlt tíz évben ennek a színháznak egy iszonyatosan nagy felfele ívelő tendenciája van. És túlzás nélkül mondom, hogy megszámlálhatatlan azok száma, akik szeretnének csatlakozni legalább projekt szinten a csapathoz. Nagyon sok olyan nem várt helyről kaptunk ajánlatokat, amelyeket nehéz is visszautasítani. De nekünk van egy tervünk, amely alapján dolgozunk, és ha az illető projekt beleillik, akkor felvállaljuk, ha nem illik bele – lehet akár sokkal jobb terv is a miénknél –, nem vagyunk egy alkalmi ócskás, aki mindent megvesz, aztán majd valamikor eladja.

A Marosvásárhelyi Nemzeti Színház minden alkalommal jelen volt Románia leghíresebb fesztiválján, az Országos Színházi Fesztiválon. Hatszor voltunk már jelen a Pécsi Országos Színházi Találkozón, őrületesen jó nemzetközi kapcsolataink révén ismét jönnek Lengyelországból vendégek rendezni is. Azon kívül meg Keresztes Attila művészeti igazgató jelenleg éppen ott dolgozik. Tehát, mi úgy tekintünk erre a kultúrára, hogy ne csak mi profitáljunk belőle, hanem ki is vigyük európai szintre. Ha ebbe valaki beletalál, jó, ha nem, akkor eltesszük későbbre.

Azonban azt visszautasítom, hogy valaki a közösségi médián keresztül akarjon – kimondhatom most már –, egyfajta érzelmi zsarolás által munkatársunkká válni. Ez pont olyan, mint az öreg székely, aki minden este, amikor lefekszik, imádkozik a Jóistenhez, hogy nyerjen már egyszer a lottón, és a második évben a Jóisten leszól az égből, hogy „Áron, nem kellene már venned egy szelvényt?”

Én biztos vagyok abban, ha minket egy rendező megkeresett volna egy ajánlattal, akkor érdemben tárgyalunk vele. Sajnos, sok rendező van már a világban, de nekünk van egy elvünk, amely alapján dolgozunk: a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház fő színpadain csak olyan emberek rendezhetnek, akik már valamit letettek az életben a szakma asztalára. Na, most  Ándi Ghergheről mindent el tudok mondani, de azt, hogy őt valahol jegyezné a színházi szakma … Sajnálom, de még nem jegyzi. De még egyszer: senki nem keresett meg az előadás kapcsán.

Másodsorban, van egy súlyos félreértése a szakma egy részének is: a ma színháza nem az irodalom szolgálóleánya. Ezt 1940-ben Keresztúry Dezső így fogalmazta meg, hogy „a színház a drámairodalom szolgálóleánya”. De nem. Önálló művészet vagyunk, ami azt jelenti, hogy nem az irodalmi interpretációt hangsúlyozzuk, nem az kerül előtérbe, hanem előadásokat hozunk létre elsősorban, amelyekben a szöveg másodlagos. Sajnálom, lehet, hogy ez nagyon sértő.

Harmadsorban: nagyon nagy baj van a kortárs drámairodalmi szövegekkel, mert minden évben legalább két erdélyi színház pályázatot hirdet új szövegekre – most zárult le éppen a székelyudvarhelyi –, és ha megnézem ezeknek a győzteseit, akkor el kell mondanom, hogy nagyon, nagyon kevés pályaművet mutattak be eddig. Lehet, hogy tévedek, de abban erős kétségeim vannak, hogy tíz színház egyformán tévedne.

Ennek a vitának az alapja pedig az, hogy a szaksajtó eléggé elmegy a valós problémák mellett. Az irodalom és színház viszonya, a kortárs szövegek interpretációja egy olyan valós probléma, amelyről nem beszéltük ki magunkat. Égig értek az egók, és akkor most azzal akarunk magunknak reklámot csinálni, hogy elkezdünk cenzúrát ordítani, kiabálni. Ezért is méltatlannak tartottam a kortárs szerzőnek a kirohanásait, nagyon igazságtalannak és hátsó szándékúnak.

Elhangzott egy csomó meglapozatlan vád is. Mert, igen, Székely Csaba alkalmazottja volt a Művészeti Egyetemnek, de nem tartott órákat. És amikor felhívta a tanári kar a figyelmét arra, hogy órát kéne tartani a fizetésért, akkor azt mondta, hogy neki nem éri meg és otthagyta az egyetemet. Azután meg Facebookon írja, hogy neki jár egy állás valahol. Igen, alkalmazottja volt az Ariel Bábszínháznak, ahová szintén nem járt be dolgozni, és kénytelenek voltak őt onnan kitenni. Én elhiszem, hogy a közösségi média egy fontos dolog, és én is nagyon szeretem. De vannak tények, amelyeknek utána kellene nézni.

Adófizetőként én is sértve érzem magam, hogy a város 30 ezer lejt szavaz meg egy pályázatra, annak az írója pedig azt mondja, hogy ő aztán úgy megsértődik Marosvásárhelyre, hogy mostantól nem is dolgozik a városnak. Azt hiszem, hogy nagyon sokan szeretnének 30 ezer lejt kapni egy kulturális projektre…

A Nemzeti Színház idei évadtervét nézve úgy értelmezem, hogy a független színházakkal fenntartott viszony mégiscsak napirenden van: példa erre a Spektrum Színházzal Török Viola rendezésében tervezett Tamási-produkció. Ez esetben ki kit keresett meg?

Ez egy hármas összefogás – a Maros Művészegyüttes, a Spektrum Színház és a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház együttműködési terve –, amelynek rengeteg kérdőjele van. Azonban mi azt néztük, hogy olyan lehetőség a színészeink számára együtt dolgozni, elsősorban a Maros Művészegyüttes táncosaival, amiből egy nagyon jó munka lehet.

Ami viszont a Nemzeti Színháznak a független színházakkal való együttműködését illeti, nagyon sok esetben dolgoztunk együtt Horváth Sáritól kezdve Balogh Attiláig, és vannak nekünk olyan terveink, amelyekben el is várjuk az őrületet. Ott van az Offline című bemutatónk, amelyet gyerekekkel játszunk, a tavalyi A legyek urában is szinte mind fiatalok játszottak. És ez pontosan abba a koncepcióba illik bele, hogy közönségünket megpróbáljuk a komfortzónájából kimozdítani, hogyan látják ugyanazt a színpadot vagy teret majd negyven év múlva, amikor nagy valószínűséggel egyetlen, ma alkotó nagy színész sem lesz már színpadon.

Mi valóban egy olyan Nemzeti Színház vagyunk, amely megpróbálja folyamatosan újragondolni a színház lényegét és feladatait.

Több eseményből álló, egésznapos hajrával kezdte az évadot a múlt hétvégén a Nemzeti Színház. Ez eléggé szokatlan gyakorlat hazai tájakon. Mennyire szól ez a sortűz a bérletes nézőknek és mennyire azoknak, akik rapszodikusan, jeggyel merészkednek a színház tájára?

Ez egy bonyolultabb kérdés. Nekünk ez a harmadik ilyen eseményünk és alapvetően megpróbálunk abból a rutinból kiszállni, ami azt jelenti, hogy egy színháznak csak az a feladat, hogy előadásokat hozzon létre, és azokat folyamatosan műsoron tartsa. Mi egy szellemi központtá akarunk válni, amelyhez a könyvbemutató, a koncert, az önkéntesekkel való foglalkozás és a nézőnevelés, vagy akár az új szövegeknek a felszínre hozása, a különböző történelmi eseményeknek az aláhúzása, a versmondás újragondolása mind-mind hozzátartozik. Ez az esemény egyfajta figyelemfelkeltés, a színháznak és színészeinek másképp való megmutatkozása.

Ma már európai szinten is fontossá vált az identitás kérdése, amit ha nagyon minimalizálunk, akkor azt mondjuk, hogy „jaj, én magyar vagyok, román vagyok, székely vagyok”. Mi pedig – Szilágyi Domokost parafrazálva – úgy gondoljuk, hogy a színháznak európainak és csíkszentjehovainak is kell lennie egyszerre. Mi európai és marosvásárhelyi színház is akarunk lenni egy időben.

De ahhoz, hogy marosvásárhelyi színház legyünk, rajongókra van szükségünk, akik attól marosvásárhelyiek, hogy büszkék a színészeikre, tehát ismerik őket. Mi sokáig elnyomtuk a színházat a rendező felé: „jaj, ez X-nek, az meg Y-nak a csapata”. De a néző még mindig és jogosan a színészért jön színházba. Én nem akarom minimalizálni a rendező szerepét, de az első, aki kimegy a frontra, az a színész.

Ezekkel az évadnyitó akciókkal a színészeket akarjuk közel hozni a városlakókhoz. Megmutatni, hogy emberek, ott vásárolnak, ahol ők, ott állnak sorba, azon a buszon utaznak, amelyen mindenki más is. Most pedig itt vannak, meg lehet őket simogatni, hozzájuk lehet érni. Ugyanakkor szeretnénk a nézők véleményét is megtudni. A kortárs színház jóval bonyolultabb, mint a régebbi, ami olyan volt, hogy sétáltam az utcán, bementem, megnéztem egy történetet és hazamentem. Ezekkel az akciókkal mi is teszteljük magunk, hogy vajon jól értjük azt, amit csinálunk?! Vajon jól el tudjuk azt magyarázni? El tudjuk mondani érthetően azt, hogy miért jön le a színész a színpadról, hogy miért van három melle a színésznőnek az előadásban?

Ugyanakkor nem titkolt szándékunk elmondani azt is, hogy az egészséges életmód összefügg az egészséges gondolkodással, ezért nagyon nagy hangsúlyt fektetünk a sporttevékenységekre, és roppant büszke vagyok arra, hogy a kollégáim hét aranyérmet szereztek a színész világbajnokságon. Ez ma már egy újfajta színészeszményhez hozzátartozik…

Kőszínházi intézményről beszélünk, így különbözhet a marosvásárhelyi úgymond konzervatív néző véleménye arról, hogy a város életében mit kell ábrázolnia a színháznak, mint intézménynek, illetve a színházat konceptuálisan egy bizonyos úton elindító stábnak, amelyet ön vezet. Mennyire éles jelenleg ez a véleménykülönbség?

Amikor átvettük a színház irányítását, akkor évi 25 ezer nézővel indultunk. Ma 65 ezer jegyvásárló nézőnk van. Erre a számhoz hozzáadható még 20-25 ezer olyan ember, aki nem vesz ugyan jegyet, de részese valamilyen módon a színház tevékenységének: hangoskönyvek, rádióműsorok, nyílt napok, kulisszajárás, felolvasóestek, versműsorok révén. Folyamatosan figyeljük a nézők elvárásait, elégedettségi szintjét. Ha pedig a lakosság számához mérem az eladott jegyek arányát, akkor simán elmondhatom, hogy a leglátogatottabb romániai színház vagyunk. Ami persze, még mindig nem ad okot arra, hogy ráüljünk a babérjainkra, hiszen általában Romániában nagyon-nagyon sokat kell tenni azért, hogy az emberek kulturálisan többet fogyasszanak.

Nagyon érdekesnek tartom, hogy az első bemutató, tehát kitűntetett hely jut a színház által meghirdetett rendezői pályázat nyertesének. Milyen volt ez a nemzetközi ívűre sikerült verseny, és mit találtak a győztes pályaműben Marosvásárhelyen is érvényesnek?

Tizenhét országból érkeztek pályázatok, és milyen érdekes, hogy akik ma a kirekesztés miatt sírnak, nem jelentkeztek. Ennek kapcsán még azt is elmondom, hogy „hátsó bejárat” ebbe a színházba még a jó öreg édesanyámnak sincs. Az a gyakorlat pedig, hogy én meghívlak, aztán visszahívsz engem rendezni, a mi szakmánkban egy létező, nagyon rossz jelenség. Mi egy új szellemi frontot akarunk felépíteni, rengeteg olyan rendezőnek adtunk lehetőséget, aki valahol egy picit már bizonyított.

A rendezői pályázatunkra Indonéziától Budapestig, Angliából Németországig számtalan helyről érkező munkákban az eredetiséget kerestük, az alaposságot, amellyel a pályázó megközelíti a projektet. Ebben az esetben a győztes bákói román fiatalember egy 18 oldalas dolgozatot tett le, amelyben részletesen kifejtette a koncepcióját, meghatározta a színészi feladatokat és kiderült az is, hogy nagyon jól ismeri a Tompa Miklós Társulat színészeit. Időt és energiát fektetett abba, hogy itt dolgozzon közöttük. Én a Costinești-en megszervezett, fiatal színházi alkotók HOPP Gálájáról ismertem az illetőt, nagyszerű előadását láttam ott, és igen, az is egy szempont volt, hogy őt ott díjazták. A másik dolog, ami megfogott, az volt, hogy ez a darab egy teljesen új megnyilvánulási lehetőséget nyújt a színészeinknek, a mondanivalója aktualitásán túl is. Mert, ugye, a szöveg alapján film is készült, amit akkoriban, a '70-es években, gyermekfejjel nem is értettem pontosan, hiszen a kapitalizmus egyfajta karikatúrája.

Magyar és román társulatot magába foglaló színház vezérigazgatója, és nyilvánvalónak tartom, hogy a centenáriumi évet valamiképpen le kell reagálni. Terveznek-e valami ezzel kapcsolatos külön-külön produkciót vagy közös előadást, más színházi eseményt?

Igen, megpróbáljuk elhelyezni egy román-magyar színházkutató intézet alapjait, amely színházi szempontból tanulmányozza a két kultúra kölcsönhatásait. Decemberben egy ezzel kapcsolatos konferenciánk is lesz, amelyen megpróbálunk feltérképezni különböző életpályákat, amelyek a román-magyar közös létből születtek. Ilyen például a Harag György, a Vlad Mugur, a Radu Afrim pályája – olyan magyar alkotók, akik a román kultúrában alkottak nagyot, illetve fordítva. Mert vannak például olyan román rendezők is, akik magyar környezetben hozták létre legfontosabb alkotásaikat. A kutatóközpont keretében arra is szeretnénk alapokat megpályázni, hogy évente öt román kortárs szerző művét magyarra, öt magyar kortárs szerzőét pedig románra fordítassuk le, mert ezáltal is elő szeretnénk segíteni egymás kölcsönös megismerését.

Ugyancsak a centenárium kulturális együttműködés jegyében lesz egy olyan előadásunk, amelyet egy kisinyovi színházzal együtt készítünk, és amelynek rendezője Kincses Elemér.

Egyértelmű, hogy mandátumától egy másfajta időszámítás kezdődött a Nemzeti Színházban. Gondolom, hosszú távú tervei is vannak. Mi jelentené ma Marosvásárhelyen a kőszínház által megvalósítható non plus ultrát?

Én ezt a kőszínházi státust már nem úgy értem, ahogy régen értették: kacsalábon forgó, lassan mozgó, nagyszakállú, bottal járó szent fazéknak. Hanem egy élő, folyamatos mozgásban lévő, meglepetéseket okozó, folyamatosan kérdéseket feltevő intézményként képzelem el. Pontosabban egy olyan intézményként, amely segít a gondolkodásban, segíti a nézőt a döntéseiben, amikor úgy érzi, hogy magányos, és nem tudja kezelni a magánéleti válságait. Vagy választ adjon ez a színház akkor, amikor nem értek különböző társadalmi kérdéseket, a hét bármelyik napján nyújtson valamit. Egy olyan helynek kell lennie, ahol folyamatos párbeszéd zajlik.

Van azonban egy olyan tervem, amelyet az életben soha nem fogok elérni: Marosvásárhelyen minden ember évente egy alkalommal menjen el színházba. Na, ez egy megvalósíthatatlan álmom.

Gáspárik Attila (1965, Nagyvárad): színész, tanár, projektmenedzser, médiaszakember, 2011-től a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház vezérigazgatója. 1988-ban diplomázott a marosvásárhelyi Szentgyörgyi István Színművészeti Intézet színész szakán, Lohinszky Lóránd osztályában. 1988-tól 2001-ig a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulatának színésze, 1990-tól 2000-ig volt a Román Rádiótársaság és a Román Televízió munkatársa, forgatókönyvírója, színésze, 1991-től 2001-ig pedig a Marosvásárhelyi Színházművészeti Egyetem óraadó tanára, 1992-től az Alter-Native Nemzetközi Rövidfilm Fesztivál művészeti igazgatója. 2000-től 2008-ig előbb az Országos Audiovizuális Tanács tagja, majd hat éven át alelnöke. 2003-ban végezte el a Codex Open University Business Schoolt, ahol projektmenedzsmentből oktatói oklevelet szerzett, 2007-ben neveléstudományból doktorált az Alexandru Ioan Cuza Egyetemen, Iaşi-ban. 2007-től a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem adjunktusa, óraadó tanára, 2008-tól 2011-ig az intézmény docense, rektora.


HIRDETÉS







EZT OLVASTA MÁR?

X