Dan Perjovschi vizuális művész: nem a Molotov-koktélos politikai állásfoglalás híve vagyok
  • 2018. szeptember 26., szerda
    Jusztina
  • 11°
    Kolozsvár
    • Csíkszereda
    • 11°
      Székelyudvarhely
    • Gyergyószentmiklós
    • 11°
      Székelykeresztúr
    • Kovászna
    • Kézdivásárhely
    • Barót
    • Sepsiszentgyörgy
    • 14°
      Arad
    • 10°
      Gyulafehérvár
    • 13°
      Nagyvárad
    • Beszterce
    • Déva
    • 11°
      Nagybánya
    • 10°
      Marosvásárhely
    • 11°
      Zilah
    • 10°
      Szatmár
    • 10°
      Nagyszeben
    • 13°
      Temesvár
    • Brassó
    • 15°
      Bukarest
  • 1 EUR = 4.6603 LEI
    • 1 USD = 3.9613 LEI
    • 1 GBP = 5.2120 LEI
    • 100 HUF = 1.4399 LEI

Dan Perjovschi vizuális művész: nem a Molotov-koktélos politikai állásfoglalás híve vagyok


-A A+

Éles társadalomkritikát megfogalmazó sajtórajzait, falra festett politikai üzeneteit, „kommentárjait” sokan ismerik Romániában, hiszen Dan Perjovschi egyedi hangú művészete egyfajta iránytűje a romániai mozgalmaknak, civil állásfoglalásoknak. De nem csupán „rajzain”, hanem szóban is élesen írja le a hazai valóságot. Szerinte, ha egyetlen romániai gyermek is éhesen fekszik le, kudarcos volt a rendszerváltás.

Politikailag meglehetősen zavaros időszak ez a mostani, amelyben az üres beszéd és a locsogás túlteng a hazai társadalomban. Mit mondhat minderről egy vizuális művész? Gondolok itt főként az augusztus 10-ei bukaresti tiltakozásra, amelyet már annyit értelmeztek és újraértelmeztek, hogy lassan már azt sem tudni, mi az igazság

Ennek a locsogásnak egyik részét természetesnek tekinthetjük, hiszen az embereknek hozzáférésük van az információkhoz, valamint az olyan kommunikációs felületekhez, amelyeken fotókat továbbíthatnak, megbeszélhetnek dolgokat, írhatnak ezekről. Romániának ma már nem egyetlen tévécsatornája van, hanem több, nem egyetlen újsága van, hanem több, és így tovább. Tehát, a locsogás is megszázszorozódott.

Másfelől viszont azt kell mondanom, hogy az üres beszéd a hatalom egyik taktikája arra, hogy eltussolja a történéseket ezernyi torzítással és válaszakcióval. Az a történés azonban, amit ön is említ, egy hosszú folyamat eredménye, amelyet ki kell elemezni. Mert amikor a köztéren valami erőszak történik, az a hatalom hibája, ez egyértelmű. Romániában pedig, amint azt láthattuk 1989-től mostanáig, bármi történik a köztéren, a legelső hírek a csendőrségről, a rendfenntartókról szólnak. Tehát előbb számolnak be a hatalomról.

De azt is észrevehettük, hogy a belügyminiszter a tiltakozás után csupán a csendőrnőt látogatta meg a kórházban, és nem a civil sérülteket. Tehát a „locsogással”, amelyet ön említett, tulajdonképpen ezeket a nem demokratikus reflexeket próbálják eltakarni.

Romániában a hatalmi struktúrák még nem fogadták be a demokráciát, még nem a polgárt szolgálják, nincs meg az a képzetük, hogy ők a polgárok szolgálatában állnának. Egyelőre csupán saját magukat védelmezik és ez a bukaresti tiltakozás fotóin is látható volt. Túlméretezett agresszió lett a végeredménye, de minek is? Mi történhetett volna ott? Legrosszabb esetben elfoglaltak volna egy teljesen üres épületet…

Oda akarok kilyukadni, hogy egyfelől természetes, hogy nagyon sokat beszélünk ezekről, és azt is jónak tartom, hogy törvényekről, alkotmánybíróságról és jogokról is vitáznak az emberek. Nem tudom, hogy ezekről lehet-e ma tanulni az iskolában, de az biztos, hogy ilyen alkalmakkor legalább lehet hallani róluk. A „locsogás” másik fele viszont egy olyan alapzaj, amelyben már valóban nem lehet tudni, hogy kinek van igaza, mert a különböző ellentáborok a hamis híreket, az ún. fake news-t is használják. Ezekre nekünk mi szükségünk van? Ötven évig éltünk abban, hogy a hírek soha nem feleltek meg a valóságnak. Már „antitestet” is ki kellett volna fejlesztenünk ezekre, de az is lehet, hogy csupán a személyes védekező rendszerünk ment trappára ez idő alatt…

Mennyire lehet politikailag elkötelezett egy olyan alkotó, aki sajtórajzban vagy falra festett rajzok révén fogalmazza meg üzenetét? Pusztán megfigyelője ezeknek a folyamatoknak vagy militánsabb szerepet is vállalhat, amely által egyszersmind változásokat is előidéz?

Az a művész, aki ezekben a műfajokban alkot, elkerülhetetlenül elkötelezettebb politikailag, mint aki, mondjuk, virágokat fest a műhelyében. Másfelől meg bármely művészeti termék, novella, színházi előadás vagy film politikai jellegű, mert egy bizonyos időben és kontextusban jön létre. Még akkor is bemutat valamit a saját valóságából, úgyszólván politikai állást foglal, ha épp nem ez a célja. Persze, az említett művészeti formák politikai jellege megkerülhetetlen. A sajtórajz esetében az ezt megjelentető publikáció jellegétől is függ sok minden, de ezek a rajzok mindenképp a valóságról szólnak.

Egyes munkáim visszafogottabbak, amolyan kommentárral érnek fel, mások élesebbek, vagy egyenesen támadóak. És ugyanígy a fali rajzaim is, amelyeknek amúgy nagy híve vagyok, és úgy általában a köztéri művészetnek, amelyben elengedhetetlen az, hogy a környezete valóságáról valamit elmondjon. Én például nem szeretem az amolyan városszépítős indíttatást: a virágágyás szépíti a várost, a fali rajznak a mi valóságunkról kell szólnia. És nem kell föltétlenül harciasnak vagy politikainak lennie, hanem – az én szempontomból – olyannak kell lennie, mint egy „függőleges” színház. A fal egy olyan felület, amelyen valamely gondolatiságot kell megfogalmazni, ez egy kétdimenziós agora, egy „flat land”. Amúgy nem vagyok a szépség és a szépítés ellen, mert ennek is megvan a maga szerepe, de ha veszünk például egy lakónegyedi szürke falat, amelyre színes virágokat festünk, akkor ez is egy politikai gesztus. Minden attól függ, hogyan használjuk az illető felületet, milyen kontextusba helyezzük. De én mindenképp a közéleti állásfoglalás pártján állok, de nem a Molotov-koktélos fajtának, hanem a Molotov-markerrel kivitelezettnek.

Mellbevágó egyszerűséggel fogalmazza meg rajzain a romániai társadalmi, és főként politikai valóságot. Én ezzel a kifinomult, társadalomkritikusra jellemző megfigyelőképességével elsőként a 22 című hetilap hasábjain találkoztam még akkoriban, amikor a nyomtatott változat javában divatos volt. Mennyire változtatta meg az ön alkotói gondolkodását és befolyásolta-e a technikáját az, hogy a vizuális művészetek nagyrészt virtuális felületre „költöztek”, ahol a hatás is közvetlenebb, a reakciói is, a látogatók száma pedig sokkalta nagyobb, mint a múzeumoké…

Számomra az újság volt a harmadik egyetem, mert a második az a fiatal művészekből álló csoportosulás volt, amellyel az egyetem elvégzése után, még 1989 előtt együtt dolgoztam. Gyakorlatilag ez utóbbi révén tanultam meg, mit jelent a művészet, mert azt, amit az egyetemen tanultam, nagyon gyorsan el kellett felejtenem. Ezt követően az újság volt a „16 oldalas galériám”, ahol azokban a kezdeti időkben, a forradalom után szerintem sokkal fontosabb dolgok történtek, mint a valódi képzőművészeti kiállítóterekben vagy múzeumokban. Olykor még ma is így gondolom. Nagyon ragaszkodom ahhoz a sajtós környezethez, amely sokat alakított rajtam. És nem csak azon, ahogy rajzolok, hanem a gondolkodásomon is. Ráadásul az összes rajzolt installációm, amelyet elkészítettem világszerte, a 22 című hetilapból ismert struktúrát követi, tehát szociális, kulturális és politikai jellegű is.

Itt azt is el kell mondanom, hogy a nyomtatott sajtó kitartó olvasója vagyok, mert ahhoz szoktam, hogy az ott található címek, szöveg és fotó együtteséből ítéljem meg a dolgokat, ami nálam olyan, mint egy navigációs rendszer, amely irányt mutat. Ugyanakkor az online-ért is rajongok: ezt arra is lehet használni, hogy egész életünkben macskákat mutogassunk, de arra is, hogy forradalmat idézzünk elő rajta. Attól függ, hogyan használjuk.

Fantasztikusnak tartom azt a kommunikációs hálózatot, amellyel a fiatalok manapság rendelkeznek, és azt a telefont is nagyon demokratikus eszköznek tekintem, amellyel ma élőben lehet közvetíteni például a Victoria-téri történéseket. Így nem kell Răzvan Teodorescuhoz hasonló fickókra hagyatkoznunk, aki 1990 júniusában azt mondta, hogy be kellene zárni a közszolgálati televíziót. Ma már vannak olyan kommunikációs eszközök, amelyek fantasztikus függetlenséget biztosítanak az egyénnek. Emlékszem, a kilencvenes évek elején két-három hétre is szükségünk volt, hogy összegyűjthessük az aláírásokat egy petícióhoz, ma meg alig két-három nap alatt ez megvalósítható.

Az is igaz ugyanakkor, hogy az új kommunikációs és művészeti kifejezésformák megnövelték a vizuális termékek mennyiségét, hiszen több milliárd ember kommunikál ma képekkel, többségük pedig nem tudja, hogyan kell ezekkel bánni, mit jelentenek ezek a képek, és akkor olyan „süketek párbeszédévé” válik az egész. De ez nem jelenti egyben azt is, hogy az utánunk jövő nemzedékek hülyébbek lesznek, mint mi. Sőt. Nagyon gyorsan tanulnak egymástól a fiatalok, a multitaskingnak, a többfelé irányuló cselekvésnek pedig már hagyománya van körükben.

Nagyon érdekes, ugyanakkor mélyen emberséges gondolatát olvastam minap a társadalmi diszkrepanciák kapcsán: egy közösségi színházi projekt képzőművészeti műhelyében mondta azt egy kislánynak, hogy „látod, különbözőek vagyunk, de az árnyékunk hasonló”. Ezt ma sajnos sem otthonról nem nagyon lehet hozni, sem az iskolában megtanulni. Hol van a hazai társadalom legnagyobb hiányossága e tekintetben, hol történnek a tulajdonképpeni rövidzárlatok?

Az említett kijelentésben én egy hibás megközelítésre akartam felhívni a figyelmet. Tudja, mindenik gyermek kiválóan rajzol. Nekem pedig volt szerencsém vagy balszerencsém ahhoz, hogy különböző aktivisták meghívása révén részt vegyek mindenféle projektben, amely a társadalmunk perifériájára szorultakhoz szólt. Ebben a közösségi színházi projektben Alexandrián például egy borzalmasan csúnya falat rajzolhattak tele a gyermekek, és szerintem nem tudatosítjuk magunkban, hogy ők micsoda erőforrást jelentenek, hanem eltékozoljuk ezt a tartalékunkat. A szegényebb sorban élők, családok és gyermekek nem a társadalom terhei, hanem éppen fordítva. Ők egy erőtartalékot jelentenek.

Ritkán dolgozom gyermekekkel, mert az én művészetem más irányú, inkább politikai jellegű. De a humanizmusom megköveteli, hogy az életemből néhány órával hozzájáruljak az ilyen akciókhoz. Épp a minap közlekedett az interneten Gheorghe Hagi egyik mondása, miszerint nem azért csináltunk forradalmat, hogy szegények és szomorúak legyünk mind. És én is azt kérdezem: miért váltottunk le egy rendszert, amelyben fáztunk és éhesek voltunk, ha ez ma is így van? Azt sem tudom, hogy pontosan hányunknak sikerül felszínen maradnia. Elég nekünk az, ha nem kell féltenünk a holnap biztonságát? S akkor mi, ha nem? Én azt gondolom, ha egyetlen gyermek is éhesen fekszik le, akkor nem sikerült elérnünk a célunk.

El kell mondanom, engem borzalmasan idegesítenek a kert végében lévő rozoga vécékről szóló hírek. Kell ahhoz Johannis vagy Dragnea, hogy egy közösség egy rendes benti vécét építsen? Az a közösség mit ábrázol, amely még ennyire sem képes? És ugyanígy: Bukarestből kell elmennie valakinek Alexandriára ahhoz, hogy egy szerencsétlen kerítést lefessenek a gyermekek, mert nekik semmi ehhez hasonló sem fordult meg a fejükben? Én azt gondolom, hogy egy társadalomban mindenkinek hozzá kell járulnia ahhoz, hogy a változás elkezdődjön. Az apró segítségek nem elegendőek, de elindíthatnak egy trendet.

Most például egy másik projektben is benne vagyok, amelyben kórházat fognak felépíteni az emberek a saját pénzükből, erejükből, mert amíg a hatóságok szaroznak ezzel, addig nem tudom hány ezer rákbeteg gyermek meghalhat. Aztán meg hallom a tévében, hogy „hol van a civil társadalom”? Elmondom: kórházat épít. És például arra sem figyelünk eléggé, hogy ennek az országnak – olyan, amilyen – sok elkötelezett önkéntese van. Ők saját idejüket szentelik annak, hogy idióta törvényekkel és kafkai bürokráciával harcolva jót tegyenek ebben a társadalomban. Amíg siránkozunk, hogy ez sem jó, meg az sem, addig ezek az emberek dolgoznak.

Persze, ennek az önkéntességnek is megvan a hátránya és egyáltalán nem könnyű, mert én például elmegyek egyszer Alexandriára, mint valami ejtőernyős, pedig azt sem tudom, miről szól azoknak az embereknek az élete, azonban másnap hazajövök. Ez kevés. Nyilván, a gyermekek ott is vagányak és könnyen tud kommunikálni velük az, aki akar.

Élete egy nagyobb szakaszát a kommunizmusban kényszerült eltölteni, amikor – mondjuk ki – a rendszer megfojtotta azt a fajta művészetet, amelyet ön hivatásként választott. De a dolgok ma sem sokkal egyszerűbbek, megfejthetőbbek. Laikus fogyasztóként azt is mondhatnám, hogy még mindig szokatlan az az egyszerű formanyelv, amelyen ön alkot. Nem érzi magát „ufónak” ebben a környezetben?

Értem, mire gondol és némiképp reális is ez a felvetés. Azt gondolom, hogy Romániában és szerte a világon a kortárs képzőművészet jobbára érthetetlenként tűnteti fel önmagát. Beismerem, magam is néha úgy jövök ki a múzeumból, hogy egy-egy alkotást egyszerűen nem értek. Ebben az értetlenkedésben „szaki” vagyok, hogy így mondjam… Aztán meg van az a művészet, amely első ránézésre hozzáférhetőnek tűnik. Ilyen az én művészetem is, amelyet ha közelebbről megfigyelünk, valójában több szintes „egyszerűség”. Minden ember azon a szinten áll meg benne, ameddig a saját műveltsége elvezeti. Ugyanakkor, ez a művészet roppant egyszerű sem lehet, mert a hozzáféréshez útmutatóra is szükség van. Ez az útmutató, hál’ istennek, ma sokak rendelkezésére áll, mert a múzeumokba szerencsére nem olyan drága a belépő, hogy ne engedhessék meg maguknak az emberek.

Mondom is a fiataloknak gyakran, hogy egy kattintásra vannak a világ valamennyi híres múzeumától. Én például úgy nőttem fel, hogy semmi ilyesmihez nem volt hozzáférésem, nem voltak ilyen könyveim, el voltam zárva attól a világtól, ahonnan információim származhattak volna. Ma már ez nem így van, a mai fiatalok már szabadok és meg kellene érteniük ezt a fantasztikus dolgot.

A diaszpórával is az a helyzet, hogy Románia ma már nem csak fizikailag „kiterjesztett”, hanem intellektuálisan is: hozzák nekünk kintről a gondolati tartalmakat, ötleteket, amiket magunkba szívunk. És igen, végre lélegzünk.

Visszatérve: én emiatt sem érzem magam „földönkívülinek”. Ráadásul, ezt a stílust az idők során alakítottam ki. Az igaz, hogy sok sztereotípiával szembe kell néznem, mert azt is mondják a munkáimra, hogy ezek vázlatok, amelyek után még kell következnie „valaminek”. De nem, nem következik semmi. Ennyi az egész. És igen, tudatos stílusalakítás volt ez, amely révén egyformán tudok kommunikálni az alexandriai kislánnyal, akit ön is látott a fotón, de a művészeti múzeum igazgatójával is. Nem így születtem, hogy ezt indulásból tudtam, időbe telt ezt kialakítanom. A kommunizmus idején például otthon dolgoztam, mindenképp bent, mert nem volt lehetőség rá a művészeti galériákban. Harminc évnek kellett eltelnie ehhez…

Mit szól a centenáriumi év Romániájához? Hogy látja az elmúlt száz év tapasztalatát? Arra kérném, hogy szavakban is mondja el, és – ha lehet – én egy rajznak is örülnék, esetleg…

Rendben, le is rajzolom majd... De hadd mondjam el, hogy éppen idén májusban írtam egy szöveget, amelyben örömem fejeztem ki, hogy négy-öt hónapig nem volt részünk pompázatos centenáriumi eseményekben, hazafiaskodó szabadtéri ünnepségekben. Megkíméltek ezektől. De most már elkezdődtek ezek is. Sajnos. Mert a centenáriumot amolyan népünnepélynek tekintik. Bombáznak bennünket a mindenféle mellszobrokkal, megtöltik ezekkel a falvakat. Pedig ez itt a huszonegyedik század…

Ez egyfelől nagyon snassz, másfelől meg ez van, és kész. Mert akarjuk vagy sem, a népünnepélyek által is megfogalmazunk egy véleményt arról, hogy milyenek vagyunk, vagy milyenek szeretnénk lenni. Még akkor is, ha az első dolgunk mindig a kiábrándultságunk kifejezése. Mert igen, ezt nagyon szeretjük: a kiábrándultságot. Aztán ki tudja, az is meglehet, hogy ha földre roskadunk, akkor onnan szélesebb a perspektívánk…

De ha jobban megnézzük, egy pragmatikusabb szemszögből: a csillagok állása kedvező lenne számunkra. Johannis elnök barát Junckerrel, hiszen városaik egyszerre voltak Európa kulturális fővárosai, Luxemburg pedig lobbizott azért, hogy Nagyszeben ezt a címet megkapja. Tehát, van egy államelnökünk, aki haver azzal, aki Európát vezeti. Jött a centenáriumi év, utána pedig mi fogjuk vezetni Európát (Románia 2019-ben veszi az Európai Unió Tanácsának soros elnökségét – szerk. megj.) Tehát a dolgok helyesen sorakoznak fel: lett volna vagy lenne egy jó esélyünk arra, hogy a nemzetek kórusában mi is hallassuk a szavunk. Még akkor is, ha ez a kórus az utóbbi időben legtöbbször falsot fog.

Ezt a jó esélyt azonban el fogjuk szalasztani, mert nagyon visszafogottan közelítjük meg. Építünk egy másik Nép Házát vagy valami ahhoz hasonlót, egy katedrálist… Érteném, ha autópályát építenénk, amely összeköti Erdélyt Moldvával… És még azt is jobban érteném, ha a hatóságok azt mondták volna például, hogy idén mindenki ingyen látogathatja meg az ország valamennyi múzeumát,  mert ezt állami költségvetésből támogatják...

Nem tudom, de valami egyszerű gesztust vártam. Például azt, hogy megvásároljuk Brâncuși szobrát, A föld bölcsességét. Mert ha jól meggondoljunk, az önmagában is egy katedrális: a maga 25 centiméterével monumentálisabb, mint a nemzet megváltásának most épülő katedrálisa. Ha meg nem volt ehhez hasonló ötlet, akkor miért nem kértek fel valaki hozzáértőt, mert biztos, hogy zseniálisan egyszerű dolgokat is ki lehetett volna találni.

Én személyesen arra használtam volna fel ezt az évet, hogy megtervezzem a következő száz évet. El kellett volna mondanunk, hogy mit akarunk mi ezen a világon, mik az ötleteink, milyen az életmódunk, és azt is, hogy most kamillatermesztésben vagy filmgyártásban, kultúrában vagyunk jobbak. De sajnos – legalábbis az én szempontomból – a népünnepélyek mellett semmi kimagasló nem történt.

Nagyszebenben elindítottam egy olyan centenáriumi projektet, amely ma is tart, és amely keretében arra kértem az embereket, hogy hűtőmágnest adományozzanak, általuk meglátogatott országokból hozottakat, hiszen számomra a centenárium legfontosabb hozadéka az, hogy az emberek szabadon mozoghatnak, közlekedhetnek. Tavaly jegyezték például az eddigi legnagyobb turistaszámot Romániában. Tehát lélegzünk, normális ország a miénk, és ezt kellett volna jobban kihangsúlyozni.

Persze, az említett projekt kapcsán volt negatív tapasztalatom is, mert az én drága nagyszebeni honfitársaim azon ügyködtek, hogyan tudnák ellopni az eddig összegyűjtött mágneseket a szabadtérre elhelyezett falról. Ez nagyon mellbevágott, le kellett szállnom a földre. De megoldottam a problémát: jó erősen odaragasztottam prenádezzel. Aztán most próbálják meg leszedni onnan!

Visszatérve: a centenárium kapcsán főként azt kellett volna megnéznünk, hogy mi az, ami működött, és mit kellene másképp csinálnunk ebben az országban. Azt hiszem, erről kellett volna szólnia ennek az évnek…

Dan Perjovschi (1961, Nagyszeben): vizuális művész, újságíró. Pályája a nyolcvanas években Nagyváradon indult; jelenleg Bukarestben él és dolgozik. 1991-től a 22 című hetilap újságírója-rajzolója. 2012-ben feleségével, Lia Perjovschival együtt elnyerte az ECF (Európai Kulturális Alapítvány) Margriet Hercegnő díját, 2004-ben George Maciunas-díjban részesítették, 2002-ben pedig Henkel kortárs rajzművészeti kitüntetést kap. A világ nagy kiállítótereiben – a kölni Ludwig Múzeumban, a londoni Tate Modern Galériában, a New York-i MOMA-ban, a Római Kortárs Művészeti Múzeumban (MACRO) – rendezett egyéni tárlatot, több nemzetközi kortárs művészeti biennálén szerepelt. (Forrás: varad.ro)


HIRDETÉS







EZT OLVASTA MÁR?

X