• 2017. november 24., péntek
    Emma
  • Kolozsvár
    • -1°
      Csíkszereda
    • Székelyudvarhely
    • -4°
      Gyergyószentmiklós
    • Székelykeresztúr
    • Kovászna
    • -2°
      Kézdivásárhely
    • -1°
      Barót
    • -2°
      Sepsiszentgyörgy
    • Arad
    • Gyulafehérvár
    • Nagyvárad
    • -2°
      Beszterce
    • Déva
    • Nagybánya
    • Marosvásárhely
    • Zilah
    • Szatmár
    • Nagyszeben
    • Temesvár
    • -2°
      Brassó
    • Bukarest
  • 1 EUR = 4.6536 LEI
    • 1 USD = 3.9215 LEI
    • 1 GBP = 5.2229 LEI
    • 100 HUF = 1.4912 LEI

Miért nem fogja Katalónia soha kivívni függetlenségét?


-A A+



Alfons López Tena 2010-2012 között az Összefogás a Katalán Függetlenségért (SÍ) színeiben parlamenti képviselői mandátumot nyert a barcelonai parlamentben. A jó tollú katalán politikus rendszeresen közöl a nemzetközi sajtóban, a Maszol megkeresésére az alábbi véleményanyagban világít rá katalán függetlenségi mozgalom hátterére és a katalán néplélek sajátosságaira.

A Ibériai-félsziget 500 évvel ezelőtti egyesítése óta próbálja a többségi kasztíliai/spanyol nemzet asszimilálni vagy eltűntetni a területet vele megosztó kisebb nemzeteket, amelyek – eddig legalábbis – sikeresen verték vissza ezeket a kísérleteket. A portugáloknak 1640-ben sikerült visszaszerezniük függetlenségüket, de Katalóniának csak rövid periódusokra adatott meg az a lehetőség, hogy megszabaduljon Spanyolország „védőszárnyai” alól: független államként (1641, 1810-1812) vagy francia protektorátusként (1641-1659, 1812-1814), Madrid mindig visszafoglalta a tartományt.

Sokáig úgy tűnt, hogy az elmúlt negyven év demokratikus berendezkedése, a spanyol EU-tagság, a nyílt határok, a szabad kereskedelem és a globalizáció elfeledtetik a sötét történelmi múlt örökségét. Úgy tűnt, hogy a demokratikus spanyol állam és az annak keretében működő katalán autonómia biztosítja a katalán nép számára a fennmaradás és a fejlődés lehetőségét.

De ez az álom szertefoszlott azzal, hogy a spanyol államigazgatási rendszer újra és újra egyértelműen a lakosság alig 16 százalékát kitevő katalánok tudomására hozza: soha nem lesz valós beleszólásuk az egynemzetűként elképzelt nemzetállam igazgatásába, és továbbra is mindent elkövet a katalánok asszimilálása és másodrendű polgárokká degradálása érdekében.

Madrid meg sem próbálkozik azzal, hogy e csökönyös kisebbséget a maga oldalára állítsa, hiszen a spanyol többség által hivatalba szavazott nómenklatúra érdeke rendszerszerűen megakadályozni a katalánokat abban, hogy kiteljesedhessenek, autonómiájuk presztízsét folyamatos központi beavatkozásokkal rombolja. Miközben minden évben elszippantják a katalánok GDP-jének 10 százalékát a spanyol jóléti állam finanszírozására.

Amint azt Edmund Burke is megírta, a spanyol nép magas árat fizet azért, ahogy az állam a katalánokkal bánik, hiszen cinkosokká válnak ebben a kisebbségellenes diskurzusban.

Egyre nő azoknak a katalánoknak a száma, akik az elmúlt 10 évben felismerték, hogy az a jövőkép, amit Spanyolország nyújt számukra nem járható út, hiszen a katalánoknak egyre több erőt és energiát kell befektetniük csupán azért, hogy fennmaradjanak, mint nép.

Amint Pankaj Misra is írja, a függetlenséggel nem rendelkező népek legnagyobb félelme, hogy a rájuk telepedett domináns kultúra felfalja őket; s ez vár a spanyol uralom alatt élő katalánokra is. Emiatt aztán senki se lepődjön meg azon, nő a Spanyolországot elutasító polgárok száma, akik a függetlenségpártiak zászlaja alá állnak.

Öt évvel ezelőtt egy amerikai szenátor kérdezte tőlem: „Ti tulajdonképpen mit is akartok: függetlenséget vagy függetlenségpárti felvonulásokat?”

És ezzel fején találta a szöget: a katalánok jelentős része és a fősodorba tartozó, mérsékelt politikusok zöme azt reméli, hogy a függetlenséget a nagylelkű nemzetközi közösség nyomására ajándékként fogják megkapni Spanyolországtól.

Ez ostobaság.

Spanyolországot soha nem fogja egy olyan önmegsemmisítő kormány vezetni, amely hajlandó lesz elengedni Katalóniát: lakosságának 16 százalékát, GDP-jének 19 százalékát, exportjának 24 százalékát, azt a nettó 20 milliárd eurót, amit a tartományból profitál. Katalónia elvesztésével akkora csapást szenvedne a büszke Spanyolország „imidzse”, amit egyetlen kormány sem engedhet meg magának. Ezért hát küzd is ellene minden körülmények között és bármi áron.

Colton mottója „A szabadság nem száll le a népre, a népnek kell önmagát felemelnie hozzá. Ez egy olyan áldás, amit ki kell érdemelni, mielőtt élvezni tudnánk” látszólag ismeretlen a katalánok számára. Annyira

mélyen gyökerezik a katalán néplélekben a kockázatkerülés,

hogy a spanyolokkal való konfrontáció – még ha békés is – kizökkentené őket az erkölcsi fölényük adta komfortzónájukból. A hőn áhított függetlenség ideája melengetheti ugyan a szívüket, de ez csak erős akarattal és a mindent egy lapra feltevő hozzáállással válhat valóra. Ez utóbbi kettő teljességgel hiányzik a katalánokból és következetesen olyan gerinctelen, mókuskerék politikusokat választanak tisztségbe, akik hozzájuk hasonlóan félnek egyről kettőre lépni; majd közösen nyalogatják a sebeiket.

A tehetetlenség pedig immár unalmassá vált színjátékot eredményez: a katalánok duzzognak, a spanyolok bosszúsak; ez utóbbiak nem hajlandóak elengedni a katalánokat, az előbbiek pedig nem képesek saját elhatározásból távozni.

A helyzet idegesítő, mert mind a katalánokat, mind pedig a spanyolokat visszahúzza, megakadályozza őket abban, hogy valós potenciáljukhoz méltó szerepet lássanak el a nemzetközi közösségben.

Egy lépésre a független Katalónia? Ne fogadjon rá nagy összeget. 

Barcelonai forrásainkkal megpróbáltuk elhelyezni Alfons López Tenát a katalán politikai palettán. Megtudtuk, hogy szerzőnk nem a szűken értelmezett Katalóniában született, hanem Valencia tartományban, ahol a lakosság több mint fele mai napig a katalánt tartja anyanyelvének, viszont a spanyolok szisztematikus betelepedése miatt a katalánok aránya folyamatosan csökken. Ez nagymértékben meghatározta López Tena politikai krédóját, ugyanis azt követően, hogy jogászként nagy karriert futott be Madridban, a 2000-es évek elején visszatelepedett Katalóniába, és politizálni kezdett az önmagát liberális jobbközépként meghatározó Convergència Democràtica de Catalunya (CDC) színeiben. Pár év elteltével „kinőtte” a CDC-t és a volt FC Barcelona-elnök Joan Laportával együtt megalapította az Összefogás a Katalán Függetlenségért (SÍ) pártot. Az alakulat egyetlen politikai célja a függetlenségi mozgalom sikerre vivése volt. A SÍ-nek sikerült a többi katalán pártot is mozgósítania, viszont López Tena összerúgta a port a párt többi vezetőjével, és mennie kellett. A partvonalra szorult ex-képviselő azóta is nehezményezi, hogy nem ismerik el érdemeit a függetlenségi mozgalom lendületbe hozásában. 
HIRDETÉS







EZT OLVASTA MÁR?

X


popup