KISEBBSÉGBEN: Napfényes Itália, felhődús évtizedek
  • 2018. szeptember 21., péntek
    Máté, Mirella
  • 17°
    Kolozsvár
    • 22°
      Csíkszereda
    • 20°
      Székelyudvarhely
    • 22°
      Gyergyószentmiklós
    • 20°
      Székelykeresztúr
    • 22°
      Kovászna
    • 22°
      Kézdivásárhely
    • 22°
      Barót
    • 23°
      Sepsiszentgyörgy
    • 23°
      Arad
    • 16°
      Gyulafehérvár
    • 23°
      Nagyvárad
    • 23°
      Beszterce
    • 20°
      Déva
    • 21°
      Nagybánya
    • 18°
      Marosvásárhely
    • 20°
      Zilah
    • 21°
      Szatmár
    • 16°
      Nagyszeben
    • 24°
      Temesvár
    • 23°
      Brassó
    • 22°
      Bukarest
  • 1 EUR = 4.6519 LEI
    • 1 USD = 3.9743 LEI
    • 1 GBP = 5.2505 LEI
    • 100 HUF = 1.4382 LEI

KISEBBSÉGBEN: Napfényes Itália, felhődús évtizedek


-A A+

A ragaszthatatlan szív és a rendszerkonform pedagógia kisebbségi előképe

Valami fényárnyék-pompába, az embernevelés és a kisebbségi túlélés-oktatásba vezet be az a szakkönyv, melynek olvasása nem kizárólag pedagógusok feladata és lehetősége kellene legyen, hanem mindenkié, aki kultúrák és kultuszok, „Minerva szentélyéből” a hétköznapi fasizmus poklaiba vezető utak, túlélési kísérletek és boldogító megoldások iránt érzékenységet mutat.

Valamely tudományos mű esetében – s ez szinte bármely tudásterületre érvényes, így a pedagógia, az oktatásmódszertan, a szervezetszociológia vagy a kultúratudomány diszciplináris térségére is – mintegy alapfokú követelmény, hogy idői és térbeli értelemben legyenek összehasonlító faktorok, párhuzamok, kontrasztok a hazai szakirodalom és az idegen nyelvű között. Talán már önmagában is jelzi a szerzői szándékot, nevezetesen a monografikus célt és a föltárás irányultságát vagy rétegzettségét, ha a hivatkozott és érdemben felhasznált szakirodalom tartalmaz idegen forrásműveket, könyv- és levéltári anyagokat, jogi és intézményrendszeri, áttekintő és részkérdéseket érintő munkákat is. Ilyen mű K. Farkas Claudia könyve, az Olasz pedagógiai modellek, mely azonban akként tér el a tudományos rendszertani alapképlettől, hogy csakis idegen nyelvű forrásanyagot tartalmaz, viszont szándéka, „üzenete” nemcsak történeti, hanem akár jelenkorunk közgondolkodásában, oktatás-rendszertanában, iskolareformjaiban is hangsúlyos analógiákat találhatunk e könyvben.[1] Az olasz alaptudású és műveltségű Szerző – számos más, a hazai zsidóságkutatás történeti és modellálható kérdésköre, valamint a Mussolini idején Itáliában megindult diszkriminációs és fasisztoid oktatásrendszertani változások problematikájának monografikus elemzése mellett – ezúttal a szó mély értelmű jelentésterében vett pedagógiai modellek szemlézését végzi el, s e színtéren egészen biztosan egyedi, a 20. századi európai pedagógia iskolateremtő személyiségeinek olasz elődeit fölvonultató kutatómunkát végzett el. Kutató és értelmező, ismertető és feltáró munkát, melynek közhaszna messze túlmutat valamely skolasztikus képleteken, merev oktatásirányítási rendszerszemléleten vagy puszta szakmatörténeti körképen.

A kötet igen lakonikusra vett hátoldali szövege, könyvpiaci portálokon található ismertetője szerint az úttörő vállalásban „Megelevenednek huszadik századi úttörő pedagógusok, iskolateremtők, akik radikálisan új pedagógiai rendszert alkottak. A könyv bepillantást ad a két háború közti Olaszország nevelési elképzeléseibe is és a kurrens „Csiga-Pedagógia” elveibe. Olvasását azoknak ajánljuk, akiket érdekel a napfényes Itália történelme és pedagógiai kultúrája, jól használható szakirodalom a neveléstudomány művelőinek, kutatóknak, hallgatóknak, eredményesen lapozhatják gyakorló pedagógusok és a történelmet szerető olvasók is”.

A kötet azonban jóval - sokkal - több, érdemben gazdagabb ennél, s a történelmet szeretgetni vagy értegetni próbáló hallgatók—kutatók napfényes Itália iránti érdeklődését nem csupán fölkelteni igyekszik, de egészében olyan hiányterület informatív lefedésére vállalkozik, mely a részkérdések és áthallások kutatóinak, tudományos szakemberek kapcsolódó témaköreinek kiegészítéséül, párhuzamául vagy kontrasztjául is szolgálhat. Nemcsak „úttörés”, hanem ez úton járás, körültekintő analógiák és alapos forrásművek impozáns mennyisége révén egészen ahhoz a célhoz vezet közvetetten, hogy beláthassuk, milyen fölismeréssel szolgál e sajátos bennfentes szándék, a tudásrétegek árnyalataiba is beavató eszköztár. A pedagógiatörténet alapszintjein sincs, kinek Maria Montessori neve ne volna ismerős, vagy ne pillantott volna rá Agazzi, Zavalloni, Alberti nevére soha sem. A könyv azonban nem csupán bevezető szándékkal tárgyalja Maria Montessori és Alice Franchetti századfordulós—századelős iskolateremtő személyiségét és nevelési kezdeményeit (9—16. oldal), hanem önálló fejezetekben tárgyalja Rosa és Carolina Agazzi pedagógiáját, Maria Boschetti Alberti reformer kezdeményeit, Giuseppina Pizzigoni interaktív fejlesztésre épülő, természetes tapasztalatra számító, s már nem a „lexikalizáló” iskolának megfeleltetett törekvéseit (17—40. oldal) is. A könyv talán nem véletlenül meghatározó nagyobb blokkja a Mussolini-korszak elemi iskolai reformcéljainak, a vallással, a középszintű és egyetemi nívón már 1923-tól a Gentile-reformok bevezetésével összefüggően (mintha a magyar oktatástörténetben elhíresült Klebelsberg-korszakról volna szó – éppenséggel olasz politikai miliőben…?!), s ezekben is az egyén tökéletes alárendeltségéről és a rendszerépítés politikai karakteréről elmondható kérdések taglalása, a Vezérrel a személyiség szerepének és irányíthatóságának kérdésében nézetkülönbségekbe torkolló „rendszertani” konfliktusa, valamint az új generációk kinevelése melletti párthűség, rendszer-lojalitás és a fasiszta iskolát a totalitárius politikai céloknak alárendelő törekvések drámai fordulata kap hangsúlyos figyelmet (41—78. oldal). „Új olaszokat” alkotni, nevelni, átnevelni, avagy hivatalos tankönyveket ráerőltetni a nevelési szervezet egészére, a Birodalom álom- és államképének szolgálatára beállítani az oktatás egész szisztémáját, vagyis a fasiszta berendezkedés alárendeltségébe kényszerülő iskola képtelenségét már a rendszertipikus jegyek között ismerteti, de mindez átvezet e kötetben a nacionalizmus, a rezsimhű felfogások, a szabadságkorlátozás totálissá válásának ideológiáihoz és éveihez, az „eredeti fasiszta kultúra” létrehozásának programjához és az „Iskolai Carta” reformelképzelés pártideológiai feladatvállalásához, néhány ellenzéki vagy reformer máskéntgondolkodó példájával kontrasztosabbá vált körképéhez (78—88. oldal).

A rendszerszintű áttekintés itt csupán néhány körvonallal jelzett változataiból a roppant sok részkérdés alapos kimunkálását, pedagógia-módszertani és oktatásrendszertani strukturális kérdéskörét nincs itt mód alaposabban ismertetni, de szerencsére ezt a kötet érdemi mélységben és okadatoltsággal, bőven és árnyaltan megteszi. Ami különösen érdekes vagy kiemelendő e kötetből, az a század első harmadának iskolareform-szemlélete és a politikai pártideológia összecsúszásainak bekövetkezése, ezen belül is a zsidó iskolák diszkrimináció-szülte megképződése és a harmincas évek végének jogszabályaival összefüggő, „német nyomásnak” és a politikai antiszemitizmus megerősödésének megjelenítése, részben a húszas—harmincas években kialakult titkos „Katakombaiskolák” antidiszkriminatív mozgalmának sikerét ismertető két fejezet (89—100. oldal), melyek már mintegy előre jelzik a Szerző párhuzamosan ugyanekkor megjelenő monográfiájában még sokkal részletesebben és elmélettörténeti értelemben is cizelláltabban kidolgozott aspektusokat, a fajvédő és fajnevelő olasz politikai kultúra oktatási elfajzásait.[2]

Még a záró, összegzést megelőző utolsó nagyobb fejezetben a Szerző bizonyos Don Lorenzo Milani számos értelemben „antipolitikai” kísérletét idézi meg, melyben a Duce rendszerének „nem érdekel” típusú autoriter pedagógiája ellenében az „érdekel, szívemen viselem” intimitása, a katedra nélküli közvetlenség, az interaktív és diákpárti eszköztár demokratikus alapelvei jelennek meg modell-értékű változatban a hatvanas—hetvenes években, s mintegy befejezésül a rohanó modernitással szembeállított „Csiga-Pedagógia” lassítás-filozófiája Gianfranco Zavalloni pályaképével, az értékelő jegyeket eltörlő „reformpedagógia” missziójának komolyanvételével, az örömcentrikus és kritikai tónusú emberkép kialakításának képzetével (101—110. oldal).

Az olasz pedagógiatörténet ekképpeni szemléje nemcsak megannyi párhuzamot mutat a magyarral, de az egyetemes pedagógiai gondolkodás, a nők szerepe, a nem-diszkriminatív oktatás és szegregáció-ellenes alapállás, meg főképp a manipulatív államideológiai módszertan és rendszerfogalmak ellenoldalán megjelenő kísérletek izgalmas kontrasztjával teremti meg a hazai pedagógiai törekvések valamelyes tükörképét, de ezen belül is azt a beállítódást, mely nem „erőforrás-centrikus” befektetésben nevezi meg „tárgyát”, s nem tárgynak tekinti a mindenkori iskola diákjainak legtágabb körét, hanem a megértés, megismerés, elfogadás örömével gondolkodik tanár/diák viszonyról, ideológia/pedagógia összefüggéseiről, az embernevelés józan és perspektivikus alternatíváiról. A „napfényes Itália” jószerivel reformoktól hangos, olykor sötét fellegekkel is fenyegető zordsága éppen ebben a „mediterrán” szabadságosságban, az állampolgári lét humánus esélyeiben, s ennek pedagógiai rendszeralkotó személyiségeit megnevező szakmaspecifikus „kultuszában” sejteti annak esélyét, hogy a tekintélyelvű elitképzés, a nacionalista hangoltságú rendszer-funkciók és a direkt politikai befolyással üzérkedő haszonelvűség nem épp a pedagógia emberbaráti építkezéséhez járul hozzá. K. Farkas Claudia könyve viszont igen, ehhez és az „erőforrás” funkció melletti személyiség—személyesség—együttműködés—vidámság perspektíváihoz annál inkább. A napfényes Itália turisztikai felszínessége, vagy akár az adott korszak francia „négyszáz csapás” időszaka, a cseh vagy lengyel, szerbiai vagy romániai magyar értelmiségi törekvések modernizációs érdeklődése ilyen iskolarendszeri és pedagógia-módszertani nehézkességgel volt megterhelve. S ha a korok tán elmúltak is, az erőforrás-gazdaság sosem szűnik meg új darabárut termelni semelyik embergyári sikerkorszakban…

 


[1] Pécsi Tudományegyetem Felnőttképzési és Emberi Erőforrás Fejlesztési Kar, Virágmandula Kft., Pécs, 2015., 123 oldal

[2] Jogfosztástól a zsidó iskolákig. Fajvédelem és oktatáspolitika a fasiszta Olaszországban. Belvedere Meridionale. Szeged, 2015., 141 oldal. A könyvről korábban már beszámoltam, elérhető itt: http://www.maszol.ro/index.php/kisebbsegben/75242-kisebbsegben-kisebbsegi-jogfosztas-intezmenyesitett-gy-lolet



HIRDETÉS







Kapcsolódó anyagok

EZT OLVASTA MÁR?

X