KISEBBSÉGBEN: Sárkányos realizmus, avagy…
  • 2018. szeptember 22., szombat
    Móric
  • 10°
    Kolozsvár
    • 13°
      Csíkszereda
    • 12°
      Székelyudvarhely
    • 12°
      Gyergyószentmiklós
    • 12°
      Székelykeresztúr
    • 14°
      Kovászna
    • 13°
      Kézdivásárhely
    • 13°
      Barót
    • 13°
      Sepsiszentgyörgy
    • 17°
      Arad
    • 11°
      Gyulafehérvár
    • 16°
      Nagyvárad
    • 12°
      Beszterce
    • 13°
      Déva
    • 15°
      Nagybánya
    • 11°
      Marosvásárhely
    • 13°
      Zilah
    • 15°
      Szatmár
    • 12°
      Nagyszeben
    • 17°
      Temesvár
    • 13°
      Brassó
    • 15°
      Bukarest
  • 1 EUR = 4.6559 LEI
    • 1 USD = 3.9517 LEI
    • 1 GBP = 5.2123 LEI
    • 100 HUF = 1.4386 LEI

KISEBBSÉGBEN: Sárkányos realizmus, avagy…


-A A+

Hírélményből tudjuk, létezik mágikus realizmus, melynek időtlen sodrában a hétköznap hősei a képtelen körforgásban élik kegyelem nélküli napjaikat, s elszenvedik azt a koszfoltok, felhőnyomok és földsebek alkotta szkeptikus rejtekezést, melyből a századok nőnek ki, a főhősök küzdése sarjad és a szociális függésrend az „örökkönörökké élsz…” békéjével foszlik változatlan és tökéletes belenyugvásba. Valahol itt, a trópusok jelentésterében születik meg az a márványosan beégetődött élménytérkép, mely, ha a díszletként használt falfestmények mállat- és égésnyomaira, a főszereplő tenyerének jelmotívumaira vagy akár szarvasálarcok kegyetlenségére emlékeztet, akkor sem mágikusabb, mint a legnyomorultabb túlélés élménye. Itt valamely kelet-európai szkeptikus realizmus érvényesül a mágikus helyett, Dragomán György hőse a marginalitás terminátoraként vonul végig a négyszáz oldalnyi sebzettség és pusztulásképesség regényén, hogy szöszök és füstök, kések és lövések indulatos élményvilágát színezze valamely verhovinai tájképpel, elbeszélői lassúsággal és sorsukkal szenvedelmesen kibékült hullajelöltekkel. A pusztítás könyve a hétköznapi hősök, az idő még újabb cáfolatai révén idézi fel a Borges-i panaszos paradigmát, az öngyarmatosítás végvidékét és a folytonos rejtélyteremtés epikus képtelenségét. Nemcsak idő nincs, ha óra olykor van is, de a szögesdrótok és őzkoponyák, rejtélyesen fölösleges gazdagságok és valamely fordított teremtéstörténetre emlékeztető feelingek, minduntalan előtérbe tolakodó végletességek mintha folytonosan a sehol-lét cseppnyi kisvárosában, a lepusztult posztóüzemi csarnokvilág szélfútta—esőverte légkörében és a kórházi kórtermek vagy mentális sebzettségek intim paradicsomában szülnék az idő parancsát, a mindenség prózafordulatot sürgető negatív idilljét, a végtelen sebzettségek (emberi, állati, lelki, familiáris, militáris, életvilági) múltjelen-alaptónusát.

Dragomán a pusztítást a legaprólékosabb mellékeseményekkel kezdi (egy vonatutazás képeivel, egy kéz-erezet térképével, egy kórházi váró ajtócsapódásaival, egy gyilkos vadászat pergő roppanásaival), s akárhol folytatja, abból erőszakra válaszoló erőszak kivédhetetlen erdeje fakad. Mint negatív teremtéstörténet, voltaképpen az eredendően esélytelen lét visszaolvasása zajlik ebben az erdei tájban, a női szereplők a párálló eltűnés és a titanillás termidorság közötti miliőben úsznak, a férfiak a féktelen küzdés értelmetlenségi párviadalaiban keresik menekülésre lehetetlen tájképeiket is, hol élnek vagy halnak, szinte mindegy is, bármelyik történetből csak rövid rémmesék, a paradigmatikusan lehetetlen létezés kerettörténetei buknak elő, jobbára fegyveresen és félelmesen.

Van történet, de fél mondatnyi sem. Vannak nyelvi cselek és torzított szóalakok, idegen légkörök és pusztításra elszánt családtagok, rémmesébe illő reccsenések és alkoholos füsthalálra ítélt életutak, statiszta mellékszereplők, kiknek ittléte még a díszletfunkciónál is fölöslegesebb. Mintha mindez a pusztuló lélekben történne, a „küzdj és bízva bízzál” antihistorizmusával, mintegy bűn és bűnhődés fohásztalan méltatlanságával, erőszak és szerelem végső beteljesíthetetlenségével. A lendületes képtelenségeivel mégis letehetetlenül elkötelező, a morális kívülállást puszta fikcióként is lehetetlenné tévő történések a kiúttalan tájakra sodornak: test, fegyverek, áldozatok és bűnök, létezhetetlen elvadultság és elrémisztő cáfolata bármi értelmes lét-ürügynek a folyamatos rejtély-építést szolgálják. Nem menekülhetsz, nincs jövőd, még a jelened is csupán hivatkozási alap a múltnélküliség és jövőképtelenség határán. „Tenemhalhatszmegsoha – mondta, erőlködve, de gyorsan formálta a szótagokat –, örökszenvedéstérdemelszelevenhalált – elvigyorodott” – szólal meg az idő egyik utolsó cáfolata a regény végén. S ehhez döntési útvesztők, olvasói kiszolgáltatottság, krimi-sodrású nyomorfolyamat és kollektívan vállalt sorstragédiák közös rendje szolgál keretként. Az idő újabb cáfolatai közben a bőr felszíni élményeitől az anyagok illatáig, a ritmusok romlásától a magasztos szeszélyekig minden, ami ezt a prózát belülről megtámasztja, valahol a mentális és morális szabályszegés végvidékét formálja, a titkok sűrű atmoszférái a helyszínt, a tájegységet, az országot, a földrészt is szimbolikus adattá teszik. Dragomán prózája valahol a regénykezdő vonat ablakain túli futó esőcseppek elnyúltságai és a regényvégi lerobbant híd víz alatti betonsilója közötti szigorú írásművészeti tartományban tobzódik. Valami idegen világ, idegen emberek idegen életeibe vezető sáros út ez, a nyelv kihívó zeneiségeit az érzületek pocsék drámájába szorító dramaturgia, ráérős pátosz a hontalan—otthontalan időlegesség magasztos helyszínrajzaival. Olyan eszelős időkezelés ül a köteten, hogy talán, három napnyi a négyszáz oldal, s több stilisztikai bravúrnyi az a nemtörténés-dráma, ami végig ott ül a mondatok szavaiban, a normalitástól mindenben mentes írói élménypontosságban, a fegyelembe görbített kiszámíthatatlanság militáris pompájában, a kafkaian amorális történések szinte természetrajzi hidegségében.

Valahol mégsem csupán egy pállott és hűvös kórházfolyosó, medvebőrösen büdös védettségű öltözet, csillogó olajfestékre merevedő kovácsoltvas kerítés, Sinistra-körzeti repedt betonvilág az, ami ezt a szinte tipikusan kelet-európaiságot lehelő végvidéket jellemzi. Az alkoholos és mocskolódni készen egymásra támadni bármikor kész lelkek, a kiszolgáltatott és definiálatlanságában pompás rabszolga-lét egyedei, a puszta biologikumától és bármikor erővel megfosztható emberforma ebben a fikciós tájban annyira hiteles díszlete a létezhetetlenségnek, hogy az már több, mint írói lelemény, árulkodó jele egy fegyvermentes fulladásnak, a mikrofinomságú feszüléseknek, a mintegy animizmust idéző eszköztelenségnek, a rejtélyek közé szorított pusztulásnak. Ez a fajta prózai sodrás, melynek ideje—tere—betűje is maga a pusztulás képe, a végletes emberirtástól a molekuláris bájig mindent áthat, nyomasztó és a maga lélegzetelállító tudatsöprése révén korszakosan kínos, agymosó hevület. Mintha végkifejlete az utolsó két oldalon ébresztené a más jövő happy endingjét, de csak annyiban, amennyiben még egyáltalán MÁS és Máshol, s van az absztrakton túl még emberi világ…, ahol viszont már épp ezek a végleteken szocializálódott lények nem lesznek majd képesek másokra sem, önmagukra sem találhatni.

Dragomán könyve – nem mert a név a jelentés is… – sárkányosan militáris világ, misztikusan időtlen multimédiás vízió, a folyamatszerűség csalárdságával vezet a seholból a semmibe, az elbeszélői térből a szereplői epikába, az eszköztelen sűrű leírás kegyelmével a narratív akcionalizmusba, a kimódolt egzisztencializmusból a legbizarabb fikcionalizmusba is. Mintha még azt is meg tudná engedni magának, hogy írói finomszerkezetében a magánértelmű különbségtétel, a csipkemintázat izgalmának fegyelmezett bemaszatolása is éppúgy elfér, mint a csatajelenetes indulatú mozdulatok véresen testies, szinte sejtfal-közi áramlásokból fakadó helyszínrajza, a tompaságig lebutító agresszió féktelensége és tudatlansága éppúgy, mint az őslénymintázatú azonosulás egy régészeti tüneménnyel.

Olykor talán csak a sejtszerűen alárendelt kisebbséghez szól az írói szentencia, egy sorral lejjebb már esetleg az univerzum lényéhez a lét elpusztíthatatlan vállalhatatlanságát fájlalva. A kötet prózai szerkezete olyan sűrű szövésű, hogy letehetetlensége csak a vegetatív pusztítás elviselés-hányadosa szerint változik. A ködlő—párálló bekezdések szinte csak annyi időre engednek levegőt venni, amennyi alatt már a következő gázolás következik. A prózai gőzhenger talán csak akkor tűnik egy pillanatra leállni, amikor az olvasó két bekezdés között a túlélés olvasmány-katarzisát idézi föl egy múló impresszió erejéig. Azaz erőtlenségéig, mert védekezési leleményről már eleve nincs szó, s a regény végi búcsúmondat mindezt filmszerűen ki is fejezi: ,,Beült a dzsipbe, Lénára nézett: – Már nem élünk – megrázta a fejét, elfordította az indítókulcsot -, halottak vagyunk mind a ketten – mondta, aztán a gázra lépett” (298. old.) – s az akciófilmszerű történés rejtélyessége a főhős egész biológiai mikrovilágának tükre is, egyfajta harmadik személyű elfogultság inkább, amely csak a termékeny bizonytalanságban hagyott olvasó esélye lehet a borús és kegyetlenül üres túlparti égbolt felé indulni. A Körzetből, egy másik körzet felé, mely semmivel sem emberibb és esélydúsabb. A roncsok nemcsak a tájban, a történelemben, a múlt örökségében vannak, s nemcsak a sárkány-dúlta láthatár szélén, hanem belül, az emberekben, a lelketlenségekben. A társ-főszereplő, a kormányzó, mint a megérkezés előtti időkbe és a jövő ismétlődése fölötti tájba ékelődés ellenőre nemcsak ellenpont, hanem tettestárs is. Ki volt előbb, ki marad eztán? A kalandregény időbenisége a képtelen múltból fakad, s a végeérhetetlen ismétlődések felé kavarog. Dragomán ennek kies mestere, gazdag víziós anyagát a többségbe szorult kisebbség fajdalmává parfümálja. A történés testi rendje, a sérülékenység biológiai pompája úgy ül a köteten, mint erdei füstök, rothadó farakások és petróleumos máglyák lassú terjedése.

Nem irodalmi rovat ez, nem irodalmár formálja a szót. De a képtelen jóslat, hogy Dragomán jó időre előre az erdélyi és magyar prózairodalom multikulturalizmusában elfoglalt helyén még több ilyen pusztítóan hiteles mű alkotója lesz, mégsem egészen lehetetlen. A tematikus hatástörténet lehetősége, a mintegy népmesei hősfigura biblikus genezise, meg az önmagára kontextusaiban tekinteni merész prózaköltői magabízás igen magasra fogják még emelni. S bizonnyal mindannyiunk prózafordulati érzékenységét is próbára téve, de korszakos jelentősséggel.



HIRDETÉS







Kapcsolódó anyagok

EZT OLVASTA MÁR?

X